II. Nyelvi rekonstrukció — etnikai rekonstrukció

3. A történeti helynévszociológia alapkérdései

3.1. Az oklevélírók névalakító tevékenysége

Ha az oklevelekben található, helyet jelölő kifejezéseknek a névszociológiai helyzetét kívánjuk értékelni, akkor elsőként azt kell figyelembe vennünk, hogy az oklevél nyelvi anyaga magán őrizheti a diplomát kiállító hivatalos szemé-ly(ek)nek a nyelvi hatását is. Ez a probléma — amint azt korábban már láthattuk

— az eddigi névtani vizsgálatokban sajnos, alig részesült némi figyelemben. Az előző fejezet idevágó tanulságait az itteni téma szempontjából érdemes röviden összegezni, és néhány újabb mozzanattal is kiegészíteni.

Az oklevelekben a helynévhasználat terén valamelyest megmutatkozik szer-zőiknek egyfajta normatörekvése: ennek talán legfontosabb megnyilvánulása a latin nyelvű formák alkalmazása, amelyben — eltérően a jelenséget jobbára esetlegesnek tekintő korábbi felfogásoktól — nem merev, de azért jól kitapint-ható szabályoktól irányított tevékenységet látok. Az oklevélírók számlájára azonban nemcsak a Kárpát-medence latinul előforduló helynevei írhatók, hanem emellett még bizonyos típusú magyar nyelvű elemek is több-kevesebb bizton-sággal és valószínűséggel az ő nyelvhasználatukhoz köthetők. Ilyenek lehetnek az oklevelekben feltűnő gyakorisággal előforduló, a szövegben szereplő helyne-vekre előre- vagy visszautaló földrajzi köznevek, valamint a határjárásokban sű-rűn előjövő, latin megfelelőikkel meglehetősen véletlenszerűen váltakozó magyar nyelvű fanevek is. Az ilyen típusú — akár latin, akár magyar nyelvű — elemek-kel kapcsolatban is meg elemek-kell azonban jegyezni azt, hogy szélesebb nyelvhaszná-lói rétegeket ezek mögött is kereshetünk, sőt keresnünk is kell.

A fentiek mellett azonban néhány további lehetőséggel is számolni kell az oklevélírók névalakító ténykedése terén. Nagyon ritkán előfordulhat, hogy egy-egy név szereplése mögött az oklevélíró tévedése húzódik meg.49 BENKŐ LO

-RÁND erre egy olyan oklevélpéldát mutatott be, amelyben a Bodrog folyónév szerepeltetése az Ondava helyett a helyi viszonyok nem megfelelő ismeretén alapul (2003: 179).

Mivel a középkori oklevelek — mint általában bármely korban a jogi ügyle-tek dokumentumai — egymással is összefüggésben álltak, jogos annak a föltevé-se, hogy egy-egy ügyben az eljáró hivatalos személyek valamely korábbi doku-mentumra támaszkodva az ott előforduló névalakokat abban az esetben is

49 Az ilyen esetekről persze igen nehéz képet alkotni, mivel bennünket a korabeli állapotokról ép-pen maguk az oklevelek tájékoztatnak. Egyes adatok ellentmondásossága mögött azonban efféle okokat is kereshetünk.

ték, ha az a saját korukban már más formában volt használatos, vagy akár ki is hullott az emlékezetből. Az 1211. évben készült Tihanyi összeírásban például — anélkül, hogy erre utalás történne — a bő másfél évszázaddal korábban kiállított Tihanyi alapítólevél felhasználásának világos nyomait látjuk.50

A neveknek az oklevélszerzők által való tudatos megmásítására — ha a latinizáló megoldásokat értelemszerűen nem számítjuk ide — nem ismerek példákat. A nyelvi hűségre való törekvés nyilvánvalóan következik a diplomák névanyagának alapvető rendeltetéséből, jogbiztosító szerepéből (erről lásd az I.

fejezet 2. pontjában mondottakat).51 Az azonban bizonyára nem volt példa nélküli, hogy az oklevél fogalmazója az egyértelműségre, pontosságra törekvő igyekezetében olyan nyelvi formákat alkotott meg a valós helynevek alapján, amelyek az írásban rögzített alakjukban nem voltak az élőnyelvben haszná-latosak.52 BENKŐ LORÁND ilyen pontoskodó megjelölésnek mondja az olyan tájnévi formákat, amelyben a területet közrefogó mindkét víz neve szerepel (1352: Drawa-Murakuz, 1342: Thyzabodrogkezy stb.), mivel az ilyenekben csak a kisebb víz említése szokásos (1984: 406). BENKŐ érvelése is mutatja, hogy az oklevélszerzők efféle beavatkozását a nevek nyelvi szerkezetébe leginkább a jel-legzetes névtípusoktól való eltérés mutathatja meg, s éppen a tipológia alapján következtethetünk az adat mögött húzódó valós helyi nyelvhasználatra is. Ennek a módszernek az alkalmazása azonban nyilvánvalóan éppen a forrásszegény ko-rokban a legproblematikusabb. A Tihanyi alapítólevélben ilyen oklevél-fogal-mazói konstruktum az ad Castelic et Feheruuaru rea meneh hodu utu rea, de talán a Gnir uuege holmodia és a Petre zenaia hel sem volt ebben a formában helynévi használatú megjelölés (ezekről részletesebben lásd a III. fejezet megfe-lelő pontjai alatt).

A névkonstruálás a helynevek körében az elbeszélő forrásokban is ritka je-lenség. Anonymus — aki a helynevek valós voltára annál is inkább nagy hang-súlyt fektetett, hogy ez a névfajta az általa igen kedvelt helynévkombinációkban a személynévalkotás alapjául szolgált — alig kapható rajta azon, hogy koholt helynevet használna. BENKŐ LORÁND azonban ilyennek tartja a szatmári Sárvár-nak a Magiszter által korábbiSárvár-nak mondott Tas vára nevét, szerinte ugyanis „a Sárvár kétségbe aligha vonható hitelessége mellett a castrum thoÐu inkább csak Névtelenünk találmányának látszik, mint valóságos nyelvi elemnek” (1998a: 90).

50 Ennek bizonyos részleteire a dolgozat III. fejezetében az alapítólevél egyes szórványai kapcsán térek ki.

51 E kérdésről határozott egyértelműséggel hasonlóan nyilatkozik KRISTÓ is, szerinte „Arról szó sem lehet, hogy [az írnok] megmásította volna a helyneveket” (2000: 27).

52 Az ilyen jellegű írásbeli vagy akár hivatalos regiszterbeli élőnyelvi helynévhasználatra a külön-féle mai kommunikációs helyzetek is bőséges példával szolgálnak.

Ha a fenti körülményeket figyelembe véve a továbbiakhoz kiindulópontként el is fogadjuk azt a ma általánosnak tekinthető felfogást, mely szerint az okleve-lek és lényegében az elbeszélő munkák is — rendeltetésükből adódóan — a ben-nük lévő helyneveket az esetek nagy többségében olyan formában adják meg, ahogyan azok a kérdéses területen használatosak, akkor ezt a megállapítást az eddig mondottak értelmében rögtön ki kell egészítenünk azzal, hogy az írásos források nem kis számban tartalmaznak azonban olyan nyelvi elemeket is, ame-lyek leginkább az oklevélszerző nyelvi lenyomataként értékelhetők. Az oklevelek névszociológiai vizsgálata során ezeket tehát első renden el kell választanunk a többi szórványtól, és — amennyiben ez lehetséges — keresni kell a mögöttük meghúzódó valós nyelvhasználati formákat. Ennek az elvnek az érvényesítéséről még akkor sem mondhatunk le, ha jól tudjuk, hogy ez a szétválogatás nagyon sok esetben megvalósíthatatlan lesz éppen, mivel az egyes elemek hovatartozá-sának megítélésében kizárólagos kritériumokkal nem rendelkezünk.

Az oklevélírók tevékenységét vizsgálva nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a nem magyar népesség által lakott Kárpát-medencei területek német, szláv, esetleg román helynévanyagát, illetőleg annak egy részét a kor okleveles gyakorlatában esetleg magyarra lefordították, vagy más módon magyarosították az oklevélkiállító szervek.

Azt, hogy az idegen eredetű nevek magyarra fordítása általános tendencia nem lehetett, egészen nyilvánvaló körülmények igazolják. A magyar település-nevek között ugyanis több fontos, magas presztízsű helynek a neve is a szlávból való átvétel: ilyen a megyéknek nevet adó Csongrád és Nógrád vagy az egy ide-ig királyi székhelyként is működő Visegrád. Noha ezeknek nyilvánvalóan ma-gyar lakossága volt az oklevelezés korában, mama-gyarra fordítva soha nem szere-pelnek. Pedig annak, hogy az írásbeliségben magyarul is megjelenjenek, semmi akadálya nem lett volna, ugyanis Anonymusnál Csongrád latinul nigrum cast-rum-ként is előjön, az Anjou-kori oklevelek datálásában pedig Visegrád igen gyakran Altum Castrum-ként szerepel, ami — mint KRISTÓ GYULA rámutatott (1986: 32–3) — arra utal, hogy a kancelláriában tudták, mi e nevek eredeti nyelvi szerkezete.

A Kárpát-medence nem magyar neveinek magyarra való lefordításának ügyé-ben az ekörül folyt vita kapcsán KNIEZSA ISTVÁN úgy foglalt állást, hogy azok a szórványosan előforduló oklevélbeli magyar nevek, amelyek nem magyarok ál-tal lakott területekről valók, „nyilván a magyar birtokos nemesség ajkán éltek és tőlük kerültek be a magyar emberek által írt oklevelekbe” (1938: 403). Névszo-ciológiai szempontból ilyen névhasználati helyzet azonban elég nehezen képzel-hető el. Azt a feltevést, hogy a névmagyarítás esetei előfordulhatnak az okleve-lekben, KÁZMÉR MIKLÓS, régi településneveink kiváló ismerője, „anakroniszti-kus feltevés”-nek tartotta (1975: 180).

Kutatóink manapság e kérdésben sokkal engedékenyebb álláspontot képvi-selnek. BENKŐ LORÁND főleg a középkorban németek lakta területek település-névanyaga kapcsán figyelt fel arra, hogy az oklevelekben a német nevek mellett magyar megfelelőik is feltűnnek. Ezek egyrészt utalhatnak élő nyelvi magyar névalakokra, következésképpen magyar nyelvű etnikai környezetre, de szerinte

„nem zárható ki ezeknek magyar oklevélírói segédletű »művi« formálása sem”

(2003: 130, lásd még 1998a: 115). Hasonló gyanú természetesen más, elsősor-ban szláv nevek esetében is felmerülhet (vö. BENKŐ 2003: 22–3), ám az egyes előfordulások hátterének megítélése, a kétnyelvű formákat létrehozó okok pon-tos felderítése BENKŐ szerint is „sokszor igen fogas kérdés” (1998a: 115).

A BENKŐéhez hasonló felfogást vallott KRISTÓ GYULA is, ő azonban e kér-désben nagyobb szerepet tulajdonít a kétnyelvűségnek, amely szerinte az Árpád-kor Árpád-korai időszakában különösen fontos tényező volt a nyelvi érintkezések terén.

Véleménye szerint a lejegyzett helynevek nyelvi jellegét már az is befolyásolta, hogy milyen nyelvű volt az írnok, de még inkább meghatározó volt a döntése kétnyelvű közegben, mivel ott „maga választhatott, hogy latinul adja-e meg a ne-vet, vagy hogy a beszélt névalakok közül melyiket használja” (2000: 27). KRIS

-TÓ e folyamatban az írnokok mellett fontos szerepet tulajdonít informátoraiknak is, s mivel az eljárás résztvevői döntően nyilvánvalóan magyar nyelvűek lehet-tek, érthető, hogy a magyarság „a kétnyelvű vidéken a maga nyelvén foglalta írásba a helynevet” (i. h.).

Úgy gondolom, hogy a helynévtörténeti kutatásokra különösen áll az a meg-állapítás, amelyet SÁNDOR KLÁRA a „tisztán nyelvtörténeti” vizsgálódásokra ál-talában tett, hogy tudniillik „a beszélők kétnyelvűségéről mint feltételről még inkább szokás megfeledkezni, hiszen a vizsgálat ilyenkor a nyelvi adatokra össz-pontosít” (1998: 7–8). Pedig a nyelvi kölcsönzés, a szubsztárumhatás bizonyos fokú kétnyelvűség nélkül nem valósulhat meg. Azt is tudjuk, hogy ezek kialaku-lásában és változásában bármely korban a nyelvi presztízsviszonyok játszanak szerepet, amelyek viszont a sokféle tényezőn alapuló társadalmi értékviszonyo-kat tükrözik.

In document HOFFMANN ISTVÁN A TIHANYI ALAPÍTÓLEVÉL MINT HELYNÉVTÖRTÉNETI FORRÁS (A régi magyar helynevek vizsgálatának alapkérdései) (Pldal 87-90)