• Nem Talált Eredményt

II. Nyelvi rekonstrukció — etnikai rekonstrukció

3. A történeti helynévszociológia alapkérdései

3.3. A névrekonstrukció helynév-szociológiai vonatkozásai

A továbbiakban hagyjuk el az oklevélírók nyelvi beavatkozásának lehetséges eseteit, és összpontosítsuk figyelmünket arra a helynévállományra, amely lénye-gében véve feltehetően kívül maradt e nyelvi ténykedésen, és amely természet-szerűen a szórványok nagy részét adja! Tekintsünk el ezúttal attól is, hogy min-den lejegyzett névalak valamilyen formában bizonyos mértékig magán viseli a lejegyző keze nyomát, s nemcsak konkrét értelemben, hanem úgy is, hogy a le-jegyzés mikéntje — noha korhoz és esetleg intézményhez is valamelyest köthető ugyan — az ómagyar kori írásbeliség kiforratlansága miatt számos egyedi, a töb-bé-kevébé tipikusnak tekinthető megoldásoktól eltérő sajátosságot mutathat.

Mindez azonban természetesen nem tekinthető pusztán a lejegyzés formai körül-ményének, hiszen a korabeli olvasat megadása — amely önmagában is bonyolult s nem mindig valamennyi részletében teljes egyértelműséggel megoldható feladat — a nyelvi interpretáció első, megkerülhetetlen lépcsőfoka.54

A nevek nyelvi rekonstrukciójában — mint már arról szó volt — hagyomá-nyosan központi szerep illeti meg az etimologizálást, vagyis a névfejtést. Ez az eljárás névszociológiai szempontból valójában annak a nyelvi-névadási helyzet-nek a rekonstruálásaként is felfogható, amelyben a helynév elnyeri e funkcióját.

Egy ilyen szituáció elvileg minden helynév esetében megragadható — a gyakor-latban azonban a nevek egy része sajnos, keményen ellenáll az ilyen irányú fag-gatásnak —, ugyanis csaknem minden helynév másodlagosan, valamilyen (akár szándékos-tudatos, akár ösztönös) névadási aktus révén válik névvé. Amennyi-ben tehát a helynévfejtés a névadási helyzet megragadására törekszik, abban ter-mészetesen a nyelvi-nyelvészeti szempontok érvényesítése mellett (azaz a néval-kotás során használatba vett nyelvi elemek feltárásán túl) földrajzi, társadalom-történeti, szociális, kulturális, lélektani stb. mozzanatok figyelembevételére is szükség van, még akkor is, ha biztosan tudjuk, hogy a névadási helyzet minden összefüggése a teljes mélységében soha nem ismerhető meg.

A helynévi szórványok nyelvi rekonstrukciójának számos tekintetben fontos feltétele a név denotatív jelentésének, azaz az általa megjelölt helynek a pontos azonosítása. Mivel ez az eljárás döntően történettudományi eszközöket és mód-szereket igényel (például más ismert helyekhez való viszonyítást, a birtoklással kapcsolatos ismeretek felhasználását vagy akár a régészet eredményeire való tá-maszkodást stb.), egyúttal azt is megmutatja, hogy a nyelvészeti elemzés is

54 Ezzel kapcsolatban itt csupán annyit kívánok megjegyezni, hogy e kérdéskörben esetleg fontos eredményeket hozhat az egyes oklevélkiállító szervek írásgyakorlatának egykorú, illetőleg tör-téneti szempontú összehasonlítása. Ez ugyanis valamelyest rávilágíthat arra, hogy a helyesírási jegyek mögött kitapintható hangtani arculat mennyiben fejezheti ki a névhasználat helyén érvé-nyes formá(ka)t, illetve mennyiben tükrözi a lejegyzők befolyását, egységesítő törekvését, eset-leg saját anyanyelvjárásának a hatását.

gyakran támaszkodik a más tudományok körében elért eredményekre. Emellett persze fontos szerepe van az azonosításban magának a helyesírás-történeti elem-zésnek, a későbbi adatokkal való összevetésnek stb. is. A névviselő denotátumok jellegének meghatározása — amint azt a későbbiekben látni fogjuk — névszo-ciológiai tekintetben is meglehetősen nagy jelentőséggel bír, mivel a különböző helyfajták nevei eltérő etnikai azonosító erővel rendelkeznek.

Az etimológia által feltárt néveredetnek a magyar névkutatásban — ahogyan azt az eddigiekben is láttuk — hagyományosan nagy jelentősége van, hiszen tör-ténészek és gyakran nyelvészek is más, közvetlenebbül felhasználható források híján leginkább éppen ennek alapján próbálták meghatározni a Kárpát-medence népességének etnikai összetételét, különösképpen a magyarság itteni megjelené-sének folyamatát. Ez az eljárás az alábbi (leegyszerűsített) gondolatmeneten ala-pul: 1) valamely helynév etimológiai magyarázata megadja azt a nyelvet, amely-ben a név létrejött, 2) név az adott nyelvet beszélő néphez mint elnevezőhöz köt-hető, s ebből következően 3) a név által megjelölt helyen a névadás korában a szóban forgó népnek kellett élnie. Ennek az eljárásnak a legnagyobb nehézsége abban rejlik, hogy — mint az régóta közismert — a név első oklevélbeli rögzíté-se független a névadás korától (magától értetődően csupán meg kellett előznie azt), azaz a név keletkezése és első lejegyzése között akár igen tekintélyes idő is eltelhetett. Ebben a helyzetben értékelődött fel a helynevek ún. kormeghatározó értéke, az a nyelvészeti tipológiai elemzésre épülő ismeretanyag, mely szerint bizonyos típusú helynevek keletkezése meghatározott korhoz köthető. E krono-lógia merev határokkal való értelmezését azonban ma már egyre kevésbé fogadja el a tudományosság, így az erre alapozott etnikai következtetések is mind jobban a talajukat veszítik.

Még bonyolultabb a helyzet, ha valamely területen különböző nyelvekhez (és így etnikumokhoz) tartozó, azaz ezekre visszavezethető neveket kívánunk népes-ségazonosításra felhasználni. E módszert átfogó igénnyel legutóbb — már több-ször is idézett munkájában — KRISTÓ GYULA alkalmazta Magyarország Szent István korabeli népessége összetételének meghatározására (2000). KRISTÓ a helynevek vizsgálatában valójában KNIEZSA eljárását használta fel, noha ő maga inkább az előzményekhez való kritikus viszonyulás fontosságát hangsúlyozta.

Úgy vélem, hogy KRISTÓ jórészt jogos kritikával illette KNIEZSÁnak a bő fél év-századdal korábban született hasonló célú munkáját (1938), s ez egyben a kérdés újrafelvetésének a jogosságát is igazolja. Nem vitathatók a források megválasz-tásának elvei sem: „első körben” a Szent István korából fennmaradt oklevelek helyneveit vette sorra, „második körben” pedig a korabeli várispánságok és püs-pökségek, monostorok megnevezéseit, illetőleg néhány a 11. század közepéről, második feléből származó oklevél szórványanyagát vizsgálta át. Jóval vitathatóbb azonban az az eljárása, ahogyan más nyelvi jelfajtákat, a személyneveket és a

közneveket bevonta a vizsgálatba. Erre azonban itt — mivel az általában tárgyalt témához a kérdés közvetlenül nem kapcsolódik — nem térek ki.

KRISTÓ bennünket ezúttal közelebbről is érdeklő módszere az volt, hogy igen szigorú kritériumok által kijelölt helynévanyagot vizsgált meg az etimológiai eredet szempontjából, s a különböző forráscsoportokban megmutatkozó nyelvi eredetbeli viszonyoknak etnikai arányokat feleltetett meg. Bár a módszer elna-gyoltságára ő maga is felhívja a figyelmet, én eljárásában a fő veszélyt nem ab-ban látom, hogy kis számú elemből kellett következtetéseket levonnia, és még csak nem is abban, hogy az egyes etimológiák megállapítása gyakran nem elég-gé körültekintően történt meg, hanem sokkal inkább abban, hogy fontos krono-lógiai körülményeket nem vett figyelembe a vizsgálatában. Nevezetesen azt, hogy a dokumentumok korára, tehát a 11. század első harmadára vonatkozóan semmiképpen sem adhat felvilágosítást a névadás adott esetben jóval korábbi helyzete és nyelvi jellege. Ez a különbség akár jó évszázadnyi is lehet, és ettől éppen azért nem tekinthetünk el, mert a szerző ennél jóval nagyobb pontossággal kívánja meghatározni a népességi arányok időbeli változását.

E súlyos módszertani hiba elkerülhető, ha a névrekonstrukció nem korlátozó-dik a szűkebben vett etimológiai, azaz névkeletkezési vizsgálatra, hanem végig-követi a nevek történetét, különös tekintettel a nyelvek közötti kölcsönzés, a névintegráció mozzanatára. Ennek alapján KRISTÓval szemben azt kell monda-nunk, hogy az oklevelek helynévadatai elsősorban a korabeli névhasználók nyel-viségének jellemzésére alkalmasak, és csak nagyon távolról, sokszoros áttétellel következtethetünk belőlük — többnyire ráadásul csak igen bizonytalanul — e nevek keletkezésének körülményeire, korára, névadóinak kilétére, nyelvi-etnikai hátterére stb. S hogy e különbség nyelvi szempontból távolról sem jelentéktelen, azt a Tihanyi alapítólevélből vett (a KRISTÓ által is vizsgálatba vont) alábbi pél-dákkal szemléltethetjük.55 Ha szlávok is adták valamikor a Castelic vagy a Lupa nevet, 1055-ben mindkettő élhetett magyar ajkakon is éppúgy, mint szlávon, sőt a Castelic hangtani jellege inkább magyar nyelvhasználókra utal, a Lupa eredete pedig teljesen bizonytalan. A Bolatin ~ Balatin viszont csakis magyar nyelvi elem lehet, mert szláv népek nyelvén Blatin-nak írták volna: azaz az oklevélbeli forma nem szláv, hanem éppenhogy magyar nyelvű névhasználóra utal, s legfel-jebb a latinizálás merülhet fel vele kapcsolatban. A monostort és a települést je-lölő Tihany nevet pedig szláv anyanyelvűek legfeljebb abban az esetben hasz-nálhatták, ha a magyarból — amelyben mint csak rá jellemző puszta személy-névi helynév keletkezett — átkerült a szláv nyelvekbe is (ami természetesen elképzelhető). A Knez formát sem zárhatjuk ki a magyarok használta nevek kö-zül — sőt inkább magyar névadással létrejött megnevezésnek tarthatjuk — bár

55 E neveket az alapítólevél tüzetes elemzése során az itt érintett szempontból is természetesen részletezően megvizsgálom (lásd a III. fejezet megfelelő pontjai alatt).

még nem igazodott olyan formában a magyar nyelv hangszerkezetéhez, ahogyan később a hasonló eredetű nevek előtűnnek (Kenéz), ám az ilyen típusú hangzás-beli változás nem is feltétele a nevek magyar nyelvhangzás-beli használatának.56 KRISTÓ

az Uluues megaia megjelölést kétnyelvűségre utaló kifejezésnek mondja (i. m.

23), amelynek előtagja török, utótagja szláv eredetű, maga a szerkezet pedig ma-gyar nyelvű. E megfogalmazás azonban még akkor sem szerencsés, ha a szerző emellett a név magyarságát emeli ki leginkább, s különösen nem helyeselhető etnikai hátteret kutató tanulmányban, mivel — szögezzük le egyértelműen — a névnek nemcsak a használat, hanem a névadás szintjén sem lehetett semmiféle kapcsolata sem törökségi, sem szláv népekkel, mindkét szempontból csakis ma-gyar nyelvűekhez kapcsolható, így etnikai következtetést csakis ilyen irányban vonhatunk le belőle.

A fentieket összegezve megállapíthatjuk, hogy az oklevelek névadatai a hely-névhasználók nyelvi hovatartozásáról elsősorban a diplomák keletkezésének ko-rára érvényes felvilágosítást adnak. Mivel azonban a több nép által lakott több-nyelvű területeken a nevek jó része az egyes nyelvekben semmiféle eltérést nem mutat,57 az elkülönítő kritérium csak a helynevek egy részében mutatkozik meg, ami erősen korlátozza a szórványok ilyen jellegű felhasználhatóságát.

A jövevénynevek használatba vételének, vagyis átvételének, adaptációjának vizsgálata az adott nyelvet beszélő népességnek a kérdéses helyen való megjele-nése szempontjából nagyon fontos kérdés. Ennek a helyzetnek a kommuniká-ciós, szociolingvisztikai körülményeit és feltételeit azonban általában is alig ismerjük, a Kárpát-medencében megjelenő magyarságra vonatkozóan pedig köz-vetlenül természetszerűen nem is tudjuk vizsgálni. E tekintetben legfeljebb ana-lógiák jöhetnek szóba, leginkább a későbbi viszonyoknak a hasonló szempontú vizsgálata, amely még akkor is adhat számunkra némi fogódzót, ha tudjuk, hogy

56 Arra, hogy a hangalaki változás nem előfeltétele annak, hogy valamely szó egy másik nyelv szövetébe beilleszkedjék, közszói példáink is bőven vannak: aligha gondolhatnánk például, hogy a Halotti beszéd és könyörgés szerzője maga emelte volna be fogalmazványába valamely szláv nyelvből a brat és a milost szavakat. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a magyar nyelvbe került idegen eredetű szavak hangalaki módosulásairól, „magyaros” fonotaktikai szerkezetűvé válásáról általánosságban keveset tudunk. E jelenség tüzetesebb jellemzésére — a felmerülő nehézségek ellenére — éppen a viszonylag gyakori és folyamatos adatolású, területileg tagolt és nagyszámú helynévanyag tűnik legalkalmasabbnak.

57 A Kárpát-medencében az első ezredforduló táján beszélt nyelvekben (ugyanúgy, ahogy többnyi-re más nyelvekben is) nincs olyan formáns, amely az egyes szavak tulajdonnévi, illetőleg szoro-sabban helynévi jellegét kizárólagosan kifejezhetné, ezért az egyes nyelvek lényegében minden korlátozás nélkül (legfeljebb, mint láttuk, bizonyos hangtani átalakítással) vehetik át egymástól a neveket.

az eltérő nyelvi, kommunikációs és társadalmi feltételek lényeges különbségek forrásai is lehetnek.58