• Nem Talált Eredményt

III. A Tihanyi alapítólevél helynévi szórványai

3. Az elemzés főbb szempontjai és irányai

A továbbiakban a szórványok elemzése során az alábbi körülményekre igyek-szem kitérni. 1) Milyen újabb adatok kapcsolhatók közvetlenül vagy többnyire inkább közvetve az érintett nyelvi elemekhez? 2) A BÁRCZI által felvázolt

törté-neti-etimológiai elemzés igényel-e valamilyen lényeges vagy akár kevésbé meg-határozó kérdésben módosítást, kiegészítést? Ezzel összefüggésben azonban részletesen többnyire nem térek ki azokra az általános hang- és helyesírás-törté-neti tényezőkre, amelyeket az újabb kutatások fényében ma már valamelyest másként ítél meg a nyelvtörténetírás, mint BÁRCZI idejében: ilyen például a gy realizációjának kérdése, az egyes magánhangzójelek hangértékének többféle in-terpretációs lehetősége stb. A helynevek alapjául szolgáló közszói elemek erede-tét és történeerede-tét is csak abban az esetben érintem, ha az a név magyarázatához szorosan hozzátartozik. 3) Ahol lehetőség nyílik rá, megpróbálom megvizsgálni

— leginkább helynév-tipológiai kritériumok alapján — az egyes helyjelölő ele-mek tulajdonnévi vagy közszói értékét, mivel ez a szórványok név- és nyelvszo-ciológiai helyzetének a megítélésében fontos lehet. 4) Végül a fent említett tör-téneti-etimológiai és névszociológiai tényezők alapján azzal kapcsolatban is igyekszem állást foglalni, hogy az adott névnek vagy közszói alakulatnak van-e, lehet-e nyelv- és ezen keresztül etnikumjelölő szerepe, s ha igen, milyen követ-keztetéseket engednek meg e téren a nyelvészeti analízis eredményei? Ez utóbbi két szempont alkalmazása azonban megköveteli néhány általános meggondolás előrebocsátását.

A Tihanyi alapítólevél egyes szórványainak tulajdonnévi, illetőleg köznévi értékéről BÁRCZI GÉZA rendkívül óvatosan nyilatkozott (i. m. 6, 65–7). Vélemé-nyét e kérdésben az egyes eseteket illetően rendkívül árnyaltan fogalmazta meg, leginkább a közszói szerkezetek fokozatos tulajdonnevesülésének tételére tá-maszkodva: a közszói kifejezéseket olyan potenciálisan tulajdonnévvé váló ala-kulatoknak tekintette, amelyeket a nyelvhasználat viszonylagos ritkasága alaki szempontból még nem feltétlenül rögzített olyan mértékben, hogy ezeket minden esetben kétségkívül tulajdonnévnek tekinthetnénk. Ha a tulajdonnevesülést fo-lyamatnak fogjuk föl, többnyire valóban nem lehet megítélni, hogy egy a 11.

század közepén írásban rögzített kifejezés éppen milyen fázisban lehetett a tulaj-donnévvé válás útján. A névalakulás ilyen lehetőségét sem tagadva ma már sok-kal inkább a névmodellek meghatározó szerepét hangsúlyozhatjuk a névadásban, s ebből következően a neveket a közszói leírásoktól leginkább szerkezeti, tipoló-giai jellegük alapján tartjuk elkülöníthetőnek. Igaz, ehhez összevetési alapul szolgáló mintákat a források szűkössége miatt alig találunk az adott korból, de a későbbi idők egyre gazdagabb nyelvi anyagára viszonylag nagy biztonsággal tá-maszkodhatunk e kérdésben is. Az oklevelek közszói és tulajdonnévi elemeinek szétválasztását azonban nem önmagáért, még csak nem is nyelvi szerkezeti, eset-leg szótani okok miatt, hanem más, az alábbiakban jelzett összefüggések szem-pontjából tartom meglehetősen fontosnak.

Azt aligha vonhatjuk kétségbe, hogy a tulajdonnévi értékű helynevek a hely jelölte területen élők nyelvhasználatának szerves részei voltak a kérdéses jogi ügyletek rögzítésekor, mivel a nevek írásbeli megörökítéséhez az eljárás minden

résztvevőjének érdeke fűződött.89 Ezért aztán e neveken a diplomák megszöve-gezői, a nótáriusok csak a legritkább esetekben változtathattak, s akkor is jórészt olyan meghatározott szabályok szerint, mint amelyek például a latinizáló név-használat formáit megszabták. Abban azonban már sokkal kevésbé lehetünk bizo-nyosak, hogy miként ítélhetők meg az oklevelek közszói jellegű elemei. Ezek-nek egy jó részéről oklevélbeli funkciójuk, szövegbeli helyzetük alapján azt tart-hatjuk, hogy sokkal inkább tekinthetők az oklevél-fogalmazók nyelvi lenyoma-tainak, semmint a kérdéses helyen élők nyelvére jellemző kifejezéseknek. (Az már aztán más kérdés, hogy a két nyelvhasználói réteghez kapcsolható szavak természetesen egybe is eshettek akár, azaz az oklevélszerző által rögzített forma nemcsak az ő egyéni nyelvhasználatát jellemezhette, hanem a szóban forgó területen is használatos lehetett.)

A Tihanyi alapítólevél szórványai ebben az összefüggésben azonban sajátos kérdéseket vetnek fel. Összegzően előre bocsáthatjuk azt a megállapítást, hogy az oklevélben — más diplomákhoz hasonlítva — feltűnően sok a nem helynév-szerű vagyis közszói leírásra emlékeztető szórvány. I. András király birtokok egész sorát adományozta a tihanyi apátságnak, amelyek a Dunántúl középső és keleti részein, a Balaton vonalától délre nagy területen szétszórva, egymástól többnyire különállóan fekhettek (lásd BÁRCZI 1951 térképmellékletét90), sőt még a Duna–Tisza közére is átnyúltak (GYÖRFFY 1956: 407–15).

Az egyes birtokokat az oklevél fogalmazója vagy néven nevezte, vagy enél-kül, a jellemző határpontjait említve adta meg. Amögött, hogy valamely birtok nem szerepel önálló megnevezéssel a szövegben, számos tényező húzódhat meg.

Egyesek a más forrásokban is megmutatkozó jelenséget egyfajta Kárpát-meden-cei primér névtelenséggel magyarázzák,91 amely azonban nem igazolható. Az egyes helyek név nélkül történő említését magyarázhatja például az, hogy egy-egy ilyen birtokdarab éppen az adományozás révén lett elkülönítve valamely na-gyobb birtoktesttől, s az adományozás, illetőleg elkülönítés után mint önálló bir-tok vagy azon létesült újabb település kapott nevet. Más esetekben az is elképzel-hető, hogy az oklevél fogalmazójának egyszerűen nem volt ismerete a kérdéses hely nevéről.

A Tihanyi alapítólevél nótáriusának egyenetlen lokális tájékozottsága — mint erre az alábbiakban az egyes szórványok kapcsán többször is utalni fogok — az oklevélből több ponton is kitűnik. Ez teljesen érthető is, hiszen aligha képzelhető el, hogy az oklevél szerzője vagy akár az informátora egyformán jól ismerte volna a másfél tucatnyi birtok mindegyikét. Az adományozásnak s benne az

89 Ehhez lásd az I. fejezet 2. és 3. pontjában mondottakat.

90 Az itt látható lokalizálások egy része azonban módosításra szorul. Ezekről az alábbiakban szólok.

91 Erre vonatkozóan lásd pl. KRISTÓ 1976: 9, valamint UŐ 1983: 401–21.

oklevél kiállításának bonyolult folyamatát figyelembe véve azt sem tarthatjuk magától értetődőnek, hogy az adományozó megbízottjaként valamennyi helyszí-nen ugyanaz a személy járt volna, s végezte el minden egyes helyen a kötelező jogi procedúrát. A birtokok adományozhatóságát ugyanis az oklevél kiállítása előtt hivatalos királyi megbízottnak kellett megvizsgálnia, aki az adománnyal kapcsolatos körülményeket (a birtok kiterjedését, az ottani javakat stb.) a hely-színen megvizsgálta, s mindezt nyilvánvalóan valamiféle feljegyzésben rögzítet-te, mégpedig olyan formában, hogy az az oklevélbe belefoglalható legyen. E ki-rályi biztosoknak, korabeli latin szóhasználattal minister-eknek a ténykedéséről magának az alapítólevélnek a szövege két helyen is említést tesz. A koku zarma nevű birtokon „jó néhány körös-körül fekvő csalitot pedig ministereinek kezével jelöltetett ki Isten házának tulajdonául az említett király”. Ecli és Fidemsi kör-nyékén is „van egy terület, egy szántóföld rétekkel, melyet hasonlóképpen a ki-rály ministerei jelöltek ott ki” (SZENTGYÖRGYI 2005: 60–1). Az oklevél megszö-vegezése után a birtokba történő beiktatás ismét a helyszínen történt meg, az adománylevélben rögzített tények kihirdetésével és a megadományozott, vala-mint számos helybeli személy cselekvő közreműködésével.92

Mivel az oklevél rendelkező részének megfogalmazása a birtokadományozás hosszú és bonyolult eljárásának csupán egyik része volt, nyilvánvaló, hogy e szövegrész jellege, a leírás pontossága, egyértelműsége számos külső körül-ménytől függött. Ha egyes birtokok megjelölésében megjelennek, sőt esetleg túl-tengenek a közszói gyanúba hozható leírások, akkor ezeket nem minden alap nélkül gondolhatjuk akár az adott helyen szemlét tartó kiküldött személy által nyelvi formába öntött megjelöléseknek is, amelyben az adományozandó birto-kon szerzett helyrajzi információkat rögzítette. Ezt legalább olyan valószínűség-gel tehetjük fel, mint azt, hogy e közszói leírások nyelvileg is pontosan, tehát fonetikai, grammatikai és lexikális hűséggel tükrözték a helyszínen szerzett in-formációkat. Azt, hogy ezek a részek sokkal inkább kötődhetnek az oklevél elké-szítésében szerepet játszó hivatalos személyekhez, mint a helybeli népességhez, az is bizonyítja, hogy ilyen közszói leírásokra a latin nyelvű szövegezés mellett az oklevelekben csakis magyarul találunk példákat: más, a középkori Magyaror-szágon nyilvánvalóan használatban volt nyelvek közszói elemeit legfeljebb ha elvétve találjuk meg a diplomákban. Magyar közszavak ezzel szemben még az olyan területekre vonatkozó oklevelekben is előfordulnak, ahol minden kétséget kizáróan nem magyar nyelvű népesség élt (vö. HADROVICS 1970: 236).

Azt persze egyáltalán nem állítanám, hogy az oklevelekben előforduló nem tulajdonnévi jellegű, helyeket jelölő leírásokat éppen olyan formában, ahogyan azok a diplomákban megtalálhatók, ne használhatták volna a kérdéses helyen

92 Az adományozási eljárás részleteiről lásd ECKHARDT 1946: 346–56, továbbá elsősorban a nyelvi körülményekre vonatkozóan: KNIEZSA 1952: 11–3 és BALÁZS 1989: 102–4.

élők maguk is, azt azonban — mivel e feljegyzésekben az oklevelet létrehozó hi-vatalos személyek nyelvi beavatkozásával nyilvánvalóan számolni kell — sem-miképpen sem látom megnyugtató és minden tekintetben védhető eljárásnak, ha e részek alapján a kérdéses helyen élők nyelvi és ezen keresztül etnikai hovatar-tozására vonatkozó következtetéseket próbálunk meg levonni.

Úgy gondolom, hogy az oklevelekben található tulajdonnévi és közszói ele-mek elkülönítésének nyelvrendszertani szempontból, sőt még névtani tekintet-ben sincs meghatározó fontossága, abban viszont komoly szerepe lehet, hogy se-gítségével a korabeli nyelvhasználati viszonyokra halványan rávilágítsunk. E szándéknak nagy jelentősége lehet annak ellenére is, hogy az ilyen típusú jelen-ségek megítélését — szilárd támpontok híján — eleve a bizonytalanság jellemzi.

Ha ugyanis a fenti eljárás mellőzésével, minden kritika nélkül, túlzott magabiz-tossággal minősítjük a kérdéses területen élők nyelvi hovatartozását, az a kor et-nikai állapotának rekonstruálásában súlyos tévedésekhez, arányeltolódásokhoz vezethet.

Ugyanez a veszély fönnáll azonban a nyelvemlékek helynévi, azaz valódi tu-lajdonnévi elemeinek az értékelésében is, mivel — amint azt a nyelvi rekonstruk-cióval összefüggésben kifejtettem — a helynév nyelvi eredetének megállapítása nem jelenti automatikusan a mögötte álló névadók és névhasználók azonosítását is. A forrásadat nyelvi elemzése első renden a nyelvhasználók nyelvi azonosítá-sát teszi lehetővé az oklevélbeli nyelvi megjelenés alapján. Ezt annak ellenére fontos megállapítani, hogy a névforma és az azt használók nyelvi hovatartozásá-nak egyértelmű összekapcsolása az esetek jó részében közvetlenül nem lehetsé-ges, mivel egy-egy név azonos alakban különböző nyelvek névállományában is szerepelhet. Az etimon megfejtése ettől az elemzési szinttől voltaképpen elkülö-nítendő feladat, noha a névadók és a névhasználók azonossága és időbeli közel-sége esetén e két vizsgálati szint csak elvileg különíthető el. A szétválasztásnak a helyneveknek egyik nyelvből a másikba való átvétele, azaz a névintegráció esetén van igazán nagy jelentősége, mert ilyenkor a névetimológia eredménye mutathatja meg a névadó népesség nyelvi hovatartozását. Mindez azonban a nyelvi-etnikai rekonstrukció kérdésében csakis akkor használható igazán ered-ményesen, ha a névkeletkezés időbeli vonatkozásait is fel tudjuk deríteni nyelvé-szeti eszközökkel, illetőleg ha meg tudjuk határozni azt az időpontot, amikor va-lamely név egyik nyelvből a másikba átkerült. Ha a népességi viszonyok meg-állapításának vágya, sőt talán szorító kényszere miatt eltekintünk attól, hogy e bonyolult és gyakran sajnos, pontos eredményre sem feltétlenül vezető nyelvé-szeti eljárás alá vessünk minden egyes bizonyítékként felhozott helynevet, akkor ez ismét csak megbízhatatlan, sőt esetleg félrevezető megállapításokat eredmé-nyezhet.