II. Nyelvi rekonstrukció — etnikai rekonstrukció

4. A helynévadás névszociológiai háttere

A helynévadás alapvető körülményeivel kapcsolatban a magyar névkutatásban leginkább ma is több évtizeddel ezelőtt vallott felfogások vannak többnyire vál-tozatlan formában használatban. A kutatók jó része ma is azt vallja, hogy a név-adás alapoka az, hogy az ember tájékozódni kíván a tájban, s a számára fontos helyeknek ezért ad nevet. LŐRINCZE LAJOS nevezetes munkájában, a „Földrajzi-neveink életé”-ben, amely az ún. névélettani kutatások egyik alapozó művének tekinthető, ezt az alábbi módon fogalmazta meg: „A földrajzi nevek — a táj kü-lönböző részeinek, illetőleg a tájban található természetes és mesterséges alaku-lásoknak megkülönböztető nevei — keletkezésének o k a ugyancsak gyakorlati:

az ember t á j é k o z ó d n i akar a tájban, s ezt a táj feltűnőbb felszínalakula-tai segítségével éri el, azok általános (köznévi) vagy különleges (tulajdonnévi) megjelölésével, meg akarja k ü l ö n b ö z t e t n i a földfelszín egy-egy darab-ját a többitől, minthogy ez valamilyen oknál fogva jelentősebbé vált számára.”

(1947: 3). Ez a gondolat — olykor szinte az itt idézett megfogalmazással csak-nem azonos formában — a későbbi évtizedekben született munkák egész sorá-ban tűnik fel.

Emellett azonban megjelent egy olyan felfogás is, amely azt tartja, hogy a névadás végső oka az ember kommunikációs szükséglete, s a nemzetközi szak-irodalom azt is kimutatta, hogy a mindenkori névszükséglet az adott helyzetben felmerülő kommunikációs igényeknek a függvénye (lásd például KIVINIEMI

1978: 73, 77). E megközelítés szerint tehát az ember nem elsősorban a tájékozó-dását könnyíti meg a helynevek használatával, hanem azt a lehetőséget teremti meg magának a létrehozásukkal és alkalmazásukkal, hogy a különféle helyeket az egyes (szóbeli vagy írásbeli) kommunikációs helyzetekben megnevezze.59

58 Sajnálatos, hogy ennek a névszociológiai helyzetnek a feldolgozása terén még kezdeti lépésekről sem igen beszélhetünk, pedig például a 18. századi népmozgalmakat már viszonylag gazdag forrásanyagból ismerjük, s e korból ráadásul meglehetősen bőséges helynévanyag is rendelkezésünkre áll. Különös, hogy a határon túli mai magyar nyelvhasználat névtani, helynévszociológiai vonatkozásai sem igen keltették fel a kutatók érdeklődését. A történeti névszociológiai vizsgálatoknak a szinte teljes hiánya annak ellenére jellemzi a magyar névkutatást, hogy BENKŐ LORÁND már a III. névtani konferencián megtartott előadásában kifejtette, hogy „az efféle szempontokra ügyelés nélkül ma már sem a történeti, sem a jelenkori névanyag vizsgálatát nem lehet korszerű módon végezni” (1981: 11).

59 Noha nevek híján a kommunikáció meglehetősen körülményes lenne, ilyen helyzetek a minden-napi információcserében mégis bőségesen adódnak.

Ebből adódik az is, hogy az egyén névismerete sem a tájékozódási képességével van összefüggésben, hanem az általa megélt kommunikációs szituációkkal.

Korábban általános volt az a gyakran ma is felmerülő vélemény, hogy a hely-nevek keletkezése hosszú folyamat, s amíg a közszói kifejezésekből tulajdonne-vek alakulnak ki, az akár évszázadokig is eltarthat.60 BENKŐ LORÁND azonban arra hívta fel a figyelmet újabb kori viszonyokon alapuló hazai és nemzetközi vizsgálatokra hivatkozva, hogy „egy számára addig ismeretlen tájra kerülő nép-nek, népcsoportnak akár különböző földrajzi, gazdasági, társadalmi viszonyok mellett sem kell néhány évtizednél hosszabb idő ahhoz, hogy táji környezetét helynevekkel benépesítse” (1998a: 113). Ezt nyilván úgy értelmezhetjük, hogy valamely új területen egy-egy embercsoport viszonylag rövid idő alatt kellő név-sűrűséget tud a maga számára teremteni. Ehhez azonban azt is hozzá kell tenni, hogy ez a helynevekkel való „benépesítés” a táji és a társadalmi környezet, a kommunikációs igények változása miatt valójában folyamatosan zajlik, legfel-jebb az intenzitása lehet különböző, éppen a fenti tényezők függvényében.61

A fent idézett megállapítás persze nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy a név-adás megindulásához évtizedek vagy akár csak évek is kellenének, hiszen pél-dául egy új lakóhelyre érkező népességnek rögtön szüksége van a helynevekre, hiszen a kommunikációs helyzetek azonnal igénylik ezek használatát. Kézenfek-vő, hogy ilyenkor a legfontosabb helyek nevét többnyire a helyben élőktől ve-szik át. Az ilyen átvételek a szociolingvisztika mai felfogása szerint kétnyelvű beszélők révén valósulhattak meg (ehhez lásd SÁNDOR K. 1998). Mivel például a Kárpát-medence összes nagyobb folyójának a neve a magyarban főleg közvet-lenül a szláv nyelvekből átvett jövevénynév, azt kell gondolnunk, hogy a kora-beli társadalomban a honfoglalók vagy az itt élők között is lehettek ilyen két-nyelvű személyek, hiszen más esetben a magyarok maguk is nevet adhattak vol-na e folyókvol-nak, ám erre semmiféle nyom nem utal.

Ami a saját névadást illeti, arról lényegében hosszú idő óta változatlan a ku-tatók nagy többségének véleménye, ugyanis azt vallják, hogy „A helynévadás jórészt kimondottan »népi« nyelvi jellegű, az elnevező tömegek, köznépi rétegek nagymértékben kollektív, népi szinten beszélt nyelvi sajátosságait tükrözi”

(BENKŐ 1998a: 112, csaknem ugyanígy 1997: 169). Noha e felfogás egyes rész-leteivel, sőt bizonyos tekintetben lényegi alapjával is egyetérthetünk, rá kell mu-tatnunk arra is, hogy e vélemény mögött az a gondolat is meghúzódhat, amely szerint a helynevek mintegy véletlenszerűen, számos egyedi közszói

60 Részben e felfogással magyarázható, hogy egyes történészek a honfoglalás után a Kárpát-me-dencében még hosszú ideig fennálló névtelenségről beszélnek.

61A nevek mennyiségi változásának és rendszerbeli viszonyainak összefüggéséhez lásd HOFFMANN 1996: 119–21. EERO KIVINIEMI hasonló szemlélettel elemezte a finn helynévrendszert (1978).

zésből választódnak ki, és válnak lassan-lassan tulajdonnévvé. Bár nem tagad-hatjuk az efféle névkeletkezés lehetőségét, hangsúlyoznunk kell, hogy a tulaj-donnevek, így a helynevek nagy része is nem ilyen módon lesz tulajdonnévvé, hanem úgy, hogy eleve tulajdonnévként hozzák létre őket a beszélők. Ebben a tekintetben teljesen lényegtelen, hogy ismerjük-e a névadót vagy nem, sőt még az is, hogy ő maga tudatában volt-e névadói mivoltának, azaz a névadás aktusa nyilvánvaló volt-e a maga és mások számára, avagy mindezek a körülmények homályban maradtak-e. Kétségtelen ugyanis, hogy a névadási szituációkat a kommunikációs helyzetek teremtik meg a maguk felmerülő névigényével, ám e helyzeteknek maga a névadás csak nagyon ritkán tárgya, témája. Éppen ez okoz-za azt, hogy a névadás ténye nem tudatosul az adott szituáció résztvevőiben.62

Ezzel szemben a mai névelméleti, általános névtani felfogás azt vallja, hogy a neveket éppen a névadás aktusa teszi névvé: azaz attól válnak egy másodlagos nyelvi jelrendszer elemeivé, hogy egy közszavakkal is megjelölhető valóságrész-letet a nyelvhasználók valamilyen egyedítést szolgáló nyelvi jellel is megjelöl-nek.63 Ez a szemlélet — a névadást egyfajta aktusnak tekintve — a közösséggel szemben sokkal inkább az egyént hozza kapcsolatba a névalkotással, és egyben a tudatosságot helyezi előtérbe az ösztönösséggel ellentétben. Úgy vélem, nem lenne nehéz példákat találni olyan névadási esetekre, amelyekben az egyéni kö-tődés és a tudatosság dominál, de az olyanokra sem, amelyeket konkrét személy-hez még elvileg is nehéz lenne kötni, s a tudatosságnak még csak a nyomait sem érezzük megjelenni.

E névalkotási helyzetek között azonban valamiféle azonosság, hasonlóság is megmutatkozik, mégpedig abban, hogy bárhogyan születik is meg egy név, min-dig valamely meghatározott rendszer elemeként jön létre.64 Ezt a rendszerszerű-séget pedig éppen a nevek alapfunkciója követeli meg, mivel e szavaknak egy a közszókétól eltérő szisztémaként kell a nyelvben funkcionálniuk. Aki tulajdon-nevet ad, annak e nyelvi jelet úgy kell megalkotnia, hogy az mások számára is ugyanolyan értékű nyelvi elemként legyen felismerhető. A nevek létrehozásának és felismerésének képessége tehát a beszélők nyelvi készségének, kompetenciá-jának a része, s ebből adódóan — bár a névadás többnyire egyéni nyelvi

62 A tulajdonnevek keletkezésének e felfogásához lásd NYIRKOS 1989, valamint HOFFMANN 1993:

17–26.

63 E felfogáshoz kapcsolódó megközelítések vetődtek fel abban a vitában, amely HAJDÚ MIHÁLY

(főleg 1997b, 1998a, 1998b) és HEGEDŰS ATTILA (1997, 1999) között folyt. E felfogással mutat összefüggést TOLCSVAI NAGY GÁBOR véleménye is, aki a tulajdonneveket leginkább pragmatikai keretben látja megragadhatónak (1996).

64 A nevek ilyen felfogását az európai névkutatásban az 1970-es években megjelenő, s azóta folya-matosan továbbfejlesztett modellelméletek képviselik. E kutatási irány megalapozójának RU

-DOLF ŠRÁMEKet tekinthetjük (1972–1973), a legkövetkezetesebben e módszert EERO KIVINIEMI

alkalmazta a finn helynévrendszer leírásában (1975, 1990).

kenység — a névalkotás gyökerei mélyen magában a nyelvi rendszerben, a hely-nevek esetében közelebbről a helynévrendszerben rejtőznek. Ebből következően az újításnak a névalkotásban és a névhasználatban éppúgy tere van, mint bár-mely más nyelvi részrendszer esetében, de az „újszerű” helyneveknek tartalmu-kat és alakjutartalmu-kat tekintve olyanoknak kell lenniük, hogy a nyelvhasználók elfo-gadják őket egy adott objektum azonosítására (ehhez lásd KIVINIEMI 1978: 77–

8). Az egyén és a közösség szerepét a helynévrendszer működésében egyébként szétválaszthatatlanul összekapcsolja az a körülmény, hogy bármely egyénhez köthető névadási aktus valójában csak akkor tekinthető eredményesnek, megva-lósultnak, ha mások is használatba veszik az újonnan alkotott neveket. Ez egyút-tal a névadás és a névhasználat egymásba fonódását is mutatja.

Valamely nyelv vagy akár kisebb nyelvi közösség helynév(adás)i normája több szinten ragadható meg. Ebbe a különböző pragmatikus feltételek éppúgy beletartoznak, mint a magukban a nevekben megjelenő szemantikai és lexikális-morfológiai összetevők, továbbá a névalkotási és -változási szabályok (ezekről lásd HOFFMANN 1999).

A fenti tényezők közül a helynevek szemantikai-tárgyi hátterének magyarázatában korábban leginkább azt vették figyelembe, hogy a helyet a szóba jövő számos jegy közül többnyire a legjellemzőbb tulajdonságáról nevezik el. A mai névelméleti felfogások azonban kiemelik, hogy ez nem mindig így van, a név egyedítő funkciójából adódóan ugyanis gyakran éppen valamely olyan jellegzetesség szolgál a névadás alapjául, amely a névadó szempontjából a helyet leginkább elkülöníti más, hasonló helyektől.65 Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az elnevezéskor a névadó kénytelen figyelembe venni a meglévő környező névanyagot, másrészt viszont azt is fel kell tételeznünk, hogy a névadó bizonyos esetekben nemcsak a saját nézőpontját érvényesíti, hanem esetleg a társadalmi értelemben vett érdekeit is.

A névadás itt bemutatott tényezőit tovább lehetne részletezni, az összetevők sorát újabb motívumokkal bővíthetnénk, ám talán ennyi is elég ahhoz, hogy a helynévadás bonyolult, sokrétű jellegét érzékeltessük. Ebben az összefüggésben számunkra mindebből kézenfekvően adódik az a tanulság, mely szerint a nevek-ből nem lehet olyan közvetlenül következtetni sem a tájra, sem a társadalomra, gazdaságra, mint ahogyan ezt korábban sokan tették. KRISTÓ GYULA több eset-ben is nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a történettudománynak nem kell túl nagy terhet raknia a helynevekre, sem a történeti tipológia kronológiai vonatko-zásaiban (1976: 14), sem az etnikai jellegű vizsgálatokban (2003a: 14–9). Más-felől viszont azt is tudatosítanunk kell, hogy a névadási helyzeteket távolról sem

65 MEZŐ ANDRÁS már évtizedekkel ezelőtt felhívta a figyelmet arra, hogy az egyes helyek — mivel a név „a teljes objektumot sohasem fejezheti ki” — leginkább a szomszédos objektumoktól őket elkülönítő tulajdonságaik alapján kapnak nevet (1981: 89).

szabad egynemű jelenségként felfogni, hiszen ezek a kommunikációs szükségle-tek sokszínűségéből adódóan névszociológiai szükségle-tekintetben nagyon sokfélék lehet-nek. Tudjuk, hogy a névadásnak ezeket a körülményeit az újabb kori, mai névadás feltételei mellett is legfeljebb csak az ún. mesterséges-hivatalos névadás viszonyai között ismerhetjük meg teljes részletességgel, míg a közösségi-népi névadás körülményei jórészt elfedik előlünk e részleteket. Ha pedig az Árpád-kor viszonyai közé próbálunk visszahelyezkedni ebben a tekintetben, elsőre szinte reménytelennek érezhetjük a helyzetünket, pedig e korból is maradtak fenn névszociológiai szempontból értékelhető információk. Nem egy olyan eset-ről van például tudomásunk, amely a névadás körülményeieset-ről tájékoztat bennün-ket.66 Ezek a történeti kútfőkben és az oklevelekben egyaránt fellelhető híradá-sok nemcsak egyediségükben lehetnek érdekesek számunkra, hanem általános tanulságokat is hordoznak. A későbbi korokból való ismereteink pedig analógia-ként szolgálhatnak az ómagyar kori névadási helyzetek különböző típusainak a feltárásához.

In document HOFFMANN ISTVÁN A TIHANYI ALAPÍTÓLEVÉL MINT HELYNÉVTÖRTÉNETI FORRÁS (A régi magyar helynevek vizsgálatának alapkérdései) (Pldal 96-100)