• Nem Talált Eredményt

III. A Tihanyi alapítólevél helynévi szórványai

4. A szórványok elemzése

4.6. Zakadat – aruk – Seg

A Huluoodi körüli birtok határának leírásában három olyan megjelölés is szere-pel, amely földrajzi köznévvel egyező alakot mutat: ad Zakadat, ad angulum aruk, ad Seg. Ezeket pontosabban azonosítani ugyanúgy nem tudjuk, ahogyan a Huluoodi-t sem, ami azonban a hasonló alaki szerkezetű nevek esetében — mint arról az ebből a szempontból kivételesnek számító Fuk kapcsán (4.5.) már szó volt — teljesen érthető és általános. BÁRCZI a három szó közül kettőről, a Zaka-dat-ról és a Seg-ről azt mondja, hogy inkább „földrajzi névnek látszik”, az aruk-ról viszont mint inkább köznévnek tűnő elemről szól109 (1951: 65–6). A tu-lajdonnévi jelleg megítélésében figyelembe vett szempontokat nem tárgyalja ugyan, azt azonban megemlíti, hogy a két csoport között roppant nehéz határvo-nalat húzni, s az így kialakított kategóriákba az egyes elemeket teljes bizonyos-sággal besorolni igen gyakran nem is lehet. E megállapításával nemcsak hogy

108 A Ù jelölésében az alapítólevélben szokásosabb az uu, de például a ueieze egyik említésekor u szerepel ilyen hangértékben.

109 Ugyanezt a felfogást tükrözheti a DHA szövegközlésének nagy és kis kezdőbetűs írásmódja is.

egyet kell értenünk, hanem a megítélés bizonytalanságát talán még szigorúbban is kell vennünk, mint ahogyan azt maga BÁRCZI tette.

BÁRCZI felsorolása azt sejteti, hogy nála az aruk talán azért kerülhetett a köz-nevek csoportjába, mert az alapítólevélben önállóan és szerkezetben egyaránt többször is előfordul. A szó az oklevelekben önmagában állva is valóban gya-korta szerepel (lásd pl. az OklSz. és a KMHSz. 1. megfelelő címszavát), ám ezekben az előfordulásokban közszói vagy tulajdonnévi értékét többnyire nem könnyű meghatározni. Egyértelműen közszói szerepben — például magyar tulaj-donnév előtt állva (lásd az I. fejezet 7.2. pontjában) — csak nagyon ritkán azo-nosítható. Ebben a nehezen megítélhető kérdésben esetünkben az sem lehet irányadó, hogy az alapítólevél szövegében a magyar elem latin földrajzi köznév-vel együtt fordul elő (ad angulum aruk), köznév-vele minden valószínűség szerint birto-kos jelzős szerkezetet alkotva. A szövegrészt a magyar fordítások „az árok szög-letéig” megfeleléssel adják vissza (ÁrpOkl. 106, ÉRSZEGI 2004: 2), de „az árok szögig” fordítása is előfordul (SZENTGYÖRGYI 2005: 60). Az ilyen szerkezetek megengedik a közszói értelmezést, sőt elsősorban talán inkább azt sugallják, de hasonló formulákban magyar tulajdonnevek is gyakran előfordulnak, mint aho-gyan erre maga az alapítólevél is ad példákat: ad portum Ecli, ad caput Petre.

Az árok szó jelentéstörténetével kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a régi nyelvbeli feltehető jelentéseit ma sem igen ismerjük pontosabban, mint aho-gyan erről bő fél évszázaddal ezelőtt BÁRCZI nyilatkozott (i. h.), noha az azóta eltelt időben számos e tekintetben hasznosítható forrás (oklevélkiadások, regio-nális tájszótárak, az ÚMTsz., a SzT, LIGETI 1986: 255–6 stb.) gazdagította az is-mereteinket. A kérdés részleteiben sajnos, itt sem adódik lehetőség mélyebben elmerülni, de azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy régi földrajzi közneveink tüzetes szótörténeti feldolgozása — amelyre minden részletet illetően etimoló-giai szótáraink érthető módon nem vállalkozhattak — számos történeti diszciplí-na (elsősorban a helynévtörténet, a történeti földrajz és szóföldrajz, valamint az etimológia) helyzetét jelentősen előmozdítaná.

Lényegében e komplex vizsgálatok hiányát érezhetjük a Zakadat interpretá-ciójában is, ám néhány apró, eddig figyelmen kívül hagyott körülményre ennek híján is felhívhatjuk a figyelmet. E szó nemcsak a Huluoodi környékén szerepel az alapítólevélben, hanem a Culun tó körüli birtok leírásában is előfordul az egyik határpont megnevezéseként. Ez utóbbi hely a tihanyi apátság 1211-ből va-ló birtokösszeírásában is meg van említve: „ad locum, qui vocatur Zacadat”

(PRT 10: 509), ami esetleg a szórvány tulajdonnévi jellegét erősítheti, de mindez magyarázható a két oklevél szoros tartalmi és esetleg keletkezésbeli kapcsola-tával is (erre lásd GYÖRFFY 1956).

BÁRCZI a Tihanyi alapítólevél két Zakadat szórványáról mindössze annyit ál-lapított meg, hogy noha pontosabban nem lokalizálhatók, értelmezésük, morfo-lógiai szerkezetük világos, részben abból adódóan, hogy a szakadát igen gyakori

földrajzi (köz)név (1951: 17–8, 57). ZELLIGER ehhez még hozzáteszi azt, hogy a név jelentése ’szakadékos, omladékos hely’, ugyanúgy, mint a vele azonos alap-szóból -ék képzővel alakult szakadék-é (2005: 40). Az EWUng. a szakad címszó alatt ’Bergsture’-ként értelmezi az 1055. évi adatokat.

A szócsalád régebbi-mai előfordulásait vizsgálva két dolog tűnik ki elsőre.

Az egyik az, hogy a szakad igéből többféle képzővel is alakultak jórészt azonos jelentéseket mutató földrajzi köznevek: a szakadat ~ szakadát és a szakadék mellett elsősorban a szakadás említhető meg, de előfordulnak a szakaszt-ból és a szakít-ból képzett formák is: szakasztás, szakaszték, szakítás (vö. pl. OklSz., BMFN 2: 1215 stb.). Az alaki sokszínűség mellett a jelentésbeli gazdagságra is felfigyelhetünk, a sokféle finom jelentésárnyalat alapvetően két jelentéskörbe sorolható be: a fent már említett domborzati szerep mellett különböző vízrajzi jelentések tűnnek fel. Ez utóbbi szerepkörben a mai nyelvjárásokban az egyéb-ként is gyakoribb szakadék többféle jelentésben is használatos: ’folyóág’, ’kis vízfolyás, ér’, ’holtág’ (NEMES 2005: 172). E jelentések a régiségben feltehetően a szinonim szerepű szakadat ~ szakadát köznévhez is kapcsolódhattak, amire a szó Árpád-kori víznévi előfordulásai közvetlenül is utalnak: 1275: ad fluuium Zacadat uocatum, 1284: Iuxta quoddam nemus aquosum Sakadath uocatum (SZAMOTA 1895: 142, OklSz. szakadat, szakadát). A szakad-nak egyébként a mai köznyelvben is van vízrajzi jelentése ’〈folyóvíz〉 többfelé ágazik’ értelem-ben, amely így, igei formában már a régiségből is adatolható (TESz. szakad).

Úgy vélem, az alapítólevélben szereplő Zakadat mindkét előfordulása eseté-ben a hagyományosan megadott domborzati jelentés mellett legalább ugyan-olyan valószínűséggel — ha nem nagyobb eséllyel — jöhet szóba a vízrajzi fo-galomként való értelmezés is. Ezt a feltevést a történeti földrajzi körülmények is kellően megalapozottá teszik. A másodiknak említett Zakadat a Dunától keletre eső dél-alföldi futóhomokos területen feküdt, ahol a természeti környezet, a domborzat változékony jellege sem nagyon támogatja a ’hegy- vagy dombszaka-dás’-ként való értelmezést, noha halmokat és hegyeket e vidéken is kétségkívül emleget az oklevél szövege. Ám emellett gazdag vízi világ is jellemezte a Culun tó környezetét (minderről részletesebben lásd alább: 4.46.), s így vizek holtágát e térségben is éppúgy jelölhette a Zakadat, mint ahogyan a szakadék ilyen jelen-tésben az ómagyar korból is adatolható a közeli Duna mentéről: 1511: Quedam stagna seu lacus wlgariter Holthdwna alio nomine Dunazakadekya (SZAMOTA

i. h., OklSz. szakadék).

A Huluoodi vidékén említett Zakadat földrajzi környezete — ha elfogadjuk, hogy a Fuk környékén kereshető, amit azonban egy az alábbiakban említendő összefüggés is támogathat — a korábbiakban kifejtettek szerint mocsaras vidék lehetett, amelyből itt-ott egy-egy domb emelkedett ki (lásd az oklevél megfelelő részleteit: ad monticulum, ad Seg). A Balatontól délkeletre eső tájnak ezt a régi képét a vízszabályozás előtti térképek is pontosan mutatják, mindez jól kitűnik

például az első, illetve a második katonai felmérés anyagából a 18. és a 19. szá-zadból is. Ezen a vidéken a szinonim szerepű szakadék a későbbiekben is szere-pel vízrajzi köznévként ’folyóvíz mellékága, mely áradáskor megtelik vízzel’ je-lentésben (a Balaton mellékéről 1839-ből közli a MTsz. II, 476). Még beszéde-sebb lehet a szónak a dél-dunántúli, Dráva vidéki Ormánságban való használata

’folyóvíz holt ága, a főfolyótól vagy víztől elszakadó ág’ értelemben (OrmSz.

szakadék), ugyanis a fok-kal egy jelentésmezőbe tartozó, vele szorosan össze-függő fogalmat jelöl: „Nyáron csak az elszakadó ponton, a fokon érintkezik a fő-vízzel, s áll a vize” (i. h.).110 A szakad-ból képzett földrajzi köznevek jelentéstani egyezései alapján ilyen jelentését a főleg régebben használatban volt szakadat ~ szakadát-nak is feltehetjük, s ennek alapján — a domborzati jelölő szerep lehe-tőségének fenntartása mellett — az alapítólevélben szereplő Fuk környékének vízrajzi szavaként vagy akár neveként is értelmezhetjük.

A Zakadat olvasatával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az utolsó szótag hosszú á-val való olvasását [sz™k™dát] BÁRCZI több helyen is hangsú-lyozza (1951: 17, 174), elsősorban helyesírás-történeti érvelésre támaszkodva: e magánhangzó jelölésében labiális a-ra utaló o betű ugyanis sehol sem fordul elő.

Az alapítólevél adatainak á-val való olvasatát a TESz. is külön kiemeli, és több ilyen alakú helynevet elemez KISS LAJOS is a FNESz.-ben (Mezőszakadát, Olt-szakadát, Szakadát). Megítélésem szerint az 1055-ből való és általában is az ómagyar kori adatok á-s olvasatát nem lehet kizárólagos érvényűnek tekinteni, mivel az általam ismert — részben a fenti források által idézett — adatok (vö.

még OklSz.) helyesírása egyetlen esetben sem utal hosszú magánhangzós ejtés-módra.

A Seg-ről — amelyet leginkább [s#g] vagy esetleg [ség] formában olvasha-tunk (vö. TESz. ség, ZELLIGER 2005: 24, BÁRCZInál seg olvasattal is: 1951: 18)

— kétségkívül megállapítható, hogy akár köz-, akár tulajdonnévként is fordul elő az alapítólevélben, ’domb, halom’ jelentésben értelmezhetjük. Bár már BÁR

-CZI is rámutatott ERDÉLYI LÁSZLÓ szeg olvasatának és etimológiai azonosításá-nak a helytelen voltára (i. h.), ezt a lehetőséget GYÖRFFY újból előhozta (ÁrpOkl. 106). Ismételten hangsúlyozni kell azonban, hogy ez a felfogás helyes-írás-történeti szempontból nemigen állja meg a helyét, hiszen a Tihanyi alapító-levélben az sz hangot csaknem kivétel nélkül z betűvel jelölték (BÁRCZI 1951:

128, vö. még KNIEZSA 1952: 15).

E szó esetében az etimológia elsősorban a vele összetartozó szó- és névbokor (Ság, Ség, Seges(d) nevek stb., vö. még séd) és az esetleg hozzá kapcsolható -ság/-ség képző kapcsolatára fordította a figyelmet. Mivel ezek az alapítólevél megfelelő szórványának magyarázatához csak távolabbról tartoznak hozzá, itt az ezzel összefüggő körülmények taglalásába nem szükséges belebocsátkozni —

110 A szakadék további vízrajzi jelentéseit lásd NEMES 2005: 172.

egyes részletekre a Segisti kapcsán alább (a 4.61. pontban) mégis kitérek majd

—, azt azonban hangsúlyozni kell, hogy az e körben figyelembe vehető adatok pontos elkülönítésére és azonosítására a korábbi vizsgálatok talán nem fordítot-tak kellő figyelmet, pedig ennek az egész problematika tisztázásában különösen fontos szerepe van.

Itt e kérdéskörből csupán azt az egyetlen részletkérdést kívánom érinteni, amely a ség közszói szerepével függ össze. A TESz. e szavunkat önálló szócikk-ben tárgyalja, és megjegyzi róla, hogy „Igen régen elavult.”. Az EWUng. kieme-li, hogy a szó csak helynévként fordul elő, és ZELLIGER is hangsúlyozza, hogy

„adataink csak tulajdonnévi szerepben vannak rá” (2005: 24). Megállapítható azonban, hogy a régiségben a ség nemcsak magában állva fordul elő, hanem összetételekben is gyakran szerepel helynevek elő- és utótagjaként: 1244: Seg-feu, 1328: Seguagas, 1230 k./1355: Bolugsegh, 1346: Gewrseg, 1455: Kowach-seg (OklSz. ség), ami kétségkívül arra utal, hogy az ómagyar korban földrajzi köznévként feltétlenül aktív szerepű közszó lehetett, még ha ritkábban is hasz-nálták, mint a hasonló jelentésű bérc, halom, hegy szavakat. E periferikus jelle-gét mutatja esetleg az is, hogy az oklevelekben egyértelműen közszóként (példá-ul magyar helynév előtt latin fajtajelölő szó helyén) nem ismerek előford(példá-ulását, ami viszont a fenti szinonimái közül a bérc esetében egyáltalán nem ritka jelen-ség (RESZEGI 2004: 150–1). Mindezzel együtt megállapítható, hogy az alapítóle-vélben szereplő Seg — éppúgy, mint a mellette álló másik két szórvány, a Zaka-dat és az aruk — tulajdonnévnek vagy közszónak egyaránt tekinthető.

4.7. Turku

Az alapítólevélben Turku-ként említett helyet jelölő szónak már az olvasata is elvileg kétféle, helyesírás-történeti szempontból egyforma eséllyel figyelembe vehető lehetőséget vet fel: palatális és veláris magánhangzókkal egyaránt olvas-ható. A két olvasatváltozat értelemszerűen más-más szóval, szócsoporttal hozza összefüggésbe a szórványt.

A veláris [turku] olvasat a szakirodalomban komolyabban nem vetődött fel, e lehetőséget BÁRCZI sem említi (1951: 16–7). Erre utal azonban a TESz.-nek az a megoldása, hogy a Tihanyi alapítólevélnek ezt az adatát — kérdőjellel ugyan — a torok első előfordulásaként tünteti föl. Ugyanígy jár el az EWUng. is. Az azonosítást a jelentés oldaláról az teszi elképzelhetővé, hogy a torok földrajzi köznévként is használatos, a TESz. meghatározása szerint ’térségnek, területnek, helységnek stb. bejárati része, kezdete’ jelentésben. Földrajzi köznévi szerepét mai előfordulásai is jól mutatják, ezek között főleg vízrajzi szóként található meg, többek között ’vízfolyás torkolata’, ’öböl’, ’partszakadék’ jelentésben (NE

-MES 2005: 187). Ebből a tőből való a mai köznyelvi torkolat is, amely a 17. szá-zad elejétől adatolható (TESz.). Ez az azonosítás — elsőre legalábbis úgy tűnik

— könnyen kapcsolható az alapítólevélben lacus-ként említett Turku-hoz, amely

így jól beleillenék a szomszédságában szereplő földrajzi köznevekkel azonos alakú megnevezések (Zakadat, aruk, Seg) sorába. Csakhogy a torok szót önma-gában sem közszóként, sem pedig tulajdonnévként nem nagyon szokás helymeg-jelölésre használni ugyanúgy, ahogyan más metaforikus úton földrajzi köznévvé lett testrészneveket (pl. fő ~ fej, oldal stb.) sem. E szavak ugyanis speciális rész–

egész viszonyt fejeznek ki, s ennek megfelelően helymegjelölésre inkább szó-szerkezetekben alkalmazhatók: valaminek a torkáról, fejéről stb. lehet leginkább beszélni. E fontos névtipológiai körülmény a szórványnak a torok-kal való összekapcsolását igen csekély valószínűségűvé teszi, s ezért még kérdőjellel sem igen célszerű az adatai közé sorolni.

A Turku-nak a szakirodalomban széles körben elterjedt [türkü] olvasatát a szórvány által jelölt helynek a (Sió)Fokhoz közel fekvő Töreki(pusztá)val való azonosítása magyarázza. Ezt az összefüggést — amely már SZAMOTÁnál is fel-tűnik (1895: 145) — ERDÉLYI LÁSZLÓ birtoklástörténeti érvekkel támasztotta alá (PRT 10: 347–8), és kétkedve ugyan, de BÁRCZI is elfogadta (1951: 16).

PAIS az Ursa-t tárgyalva ugyanebből az azonosításból indult ki (1955c: 96). A kérdéses hely neve szerepel mind az 1092-ből való hamis, mind az 1211. évi hiteles tihanyi összeírásban: az +1092/+1274//1399-es diploma Turuk formában közli a nevet (DHA 1: 283), 1211-ben pedig Thurkh ~ Turk ~ Turch alakban szerepel (PRT 10: 515–6). A két határleírás ugyan nem pontosan azonos terüle-teket jelöl meg, de az kétségtelen, hogy mindkettő a Fok településtől nyugatra fekvő, Jód, Endréd, Zamárdi közé eső birtokot tárgyalja, ahol a mai Töreki-(puszta) is fekszik. Egyértelműen nyilatkozik egy 1358-ra keltezett hamis okle-vél is, amely Turuk falut, a tihanyi apátság birtokát a Fok vize melletti Keleti (a későbbi Kiliti) szomszédságában levőnek mondja (PRT 10: 557–8).

E településnek, amely királyi birtok volt, a határleírások szerint inkább csak az északi, a Balaton felé eső részeit adományozhatta I. András a tihanyi apátság-nak. A kérdéses terület határa az alapítólevél szerint ad lacum Turku húzódik. E megjelölés valószínűleg nem úgy értelmezhető, hogy magát a tavat hívták volna Turku-nak (bár ez a lehetőség sem zárható ki), hanem inkább úgy, hogy Turku település taváról, a Turku falu határában lévő tóról van szó. Hasonló megjelölé-sek gyakran előfordulnak az oklevelekben, egyet az 1211. évi tihanyi összeírás-ból, éppen a fent mondott hely közvetlen szomszédságából is idézni tudunk: „ad stagnum Somardy et per mediam piscinam Somardi” (PRT 10: 516), ahol Sza-márdi (a későbbi ZaSza-márdi) település neve áll tavának jelölőjeként. E magyarázat révén elhárulnak azok a gondok is, amelyek a névfejtésben a víznévi vagy tele-pülésnévi jelleg megítéléséből adódóan névtipológiai szempontból a Turku kap-csán fölvetődhetnek, sőt föl is vetődtek (vö. BÁRCZI 1951: 17), s így az etimoló-giában elég, ha településnévként vesszük figyelembe a szórványt. Turku telepü-lés tava bizonyára az a tóvá kiszélesedő, nagyjából észak–déli irányban elnyúló

vízér lehetett, amely még a 19. századi térképeken is szerepel Töreki(puszta) mellett nyugatra (MKFT).

Az eladományozást követően bizonyára az apátságnak juttatott birtokrészen is létesülhetett település, amit az mutat, hogy az +1092/+1274//1399. évi össze-írás két azonos nevű falut említ egymás mellett: „villa Turuk cum silva inter ali-am villali-am Turuk et inter villas Jod, et Endred” (DHA 1: 283). A névazonosság megszüntetésére később a korábbi, délebbre fekvő település megnevezésében a tulajdonost magában a névben is megjelölték, és ennek megfelelően 1229-ben Kiralturky formában említik (Cs. 2: 620, 653). A névelkülönülés végül úgy zá-rult le, hogy az apátsághoz tartozó település a természeti környezetére utaló új nevet kapott, s ezt követően Tóköz(i)(puszta) néven szerepel (vö. BÁRCZI 1951:

16, MKFT, GÖNCZY–KOGUTOWICZ, SMFN 146).

A Turku azonosításának viszonylag nagyfokú bizonyossága lehetővé teszi, hogy etimológiáját Töreki(puszta) nevére vonatkozóan adjuk meg. Ennek mai élőnyelvi adatai különböző földrajzi köznévi utótagokkal is kiegészülve döntő többségükben Töreki formájúak, de föltűnik közöttük Töröki változat is (SMFN 1144–5). A 19. századi forrásokban vegyesen szerepel második szótagbeli illabi-ális (LIPSZKY, Mappa, MKFT) és labiális (MoGSz. 2: 217, GÖNCZY–KOGUTO

-WITZ) magánhangzóval. Hasonló adatait ismerjük az egykor Zala, majd Veszp-rém megyéhez tartozó Törekpuszta településnek is (FNESz., VeMFN I, 210). E váltakozás, amelyet hangtani természetűnek nemigen tarthatunk, leginkább azt mutathatja, hogy a nyelvtudat mind a törek (amelyben alsó nyelvállású e szere-pel), mind pedig a török szóval összefüggésbe hozza e neveket. A Fokhoz közeli Töreki nevében a régi forrásokban a szóvégi -i nem szerepel, így kétségtelen, hogy ezzel a képzővel legfeljebb csak a középmagyar korban bővült.111

A település ómagyar kori adatait CSÁNKInál az alábbiak szerint találjuk meg:

a már említett 1229-ből való Kiralturky mellett é. n.: Toruk, 1436, 1458: poss.

Thewrek, 1460: Twrek szerepel (Cs. 2: 653). E névvel alakilag összevethetők az adott korban további két település előfordulásai is: a már említett Zala megyei Törekpuszta 1262: Turek, 1412: Terek, 1446: Thewrek (Cs. 3: 118), egy a 16.

században elpusztult Hunyad megyei falu pedig [1330]: Turek, 1332–6/PR:

Thurek, Turk (Gy. 3: 300), 1390: Terek, 1444: Thewrewk stb. (Cs. 5: 143) alak-ban szerepel. Az adatok hangtani tekintetben lényegében ugyanazt a képet mu-tatják, mint amit az újabb kori formák is, a régiségben azonban a második szótag magánhangzója mellett az első szótagé is hol labiális, hol illabiális formában

111 Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de érdemes megjegyezni, hogy a képzőben nem az -i melléknévképzőt — amely jelzős szerkezetű névösszetételekben járulhatna szabályosan az elő-tagként álló névhez —, hanem az -i helynévképzőt kell látnunk, mivel ez a formáns a helynév alapalakjában is szerepel, amely csak később egészülhetett ki — alakváltozatként — a puszta utótaggal.

fordul elő. A Fok melletti Töreki 1055-ből való Turku adata hangtörténeti szem-pontból nehézség nélkül illeszthető a fenti említésekhez: a későbbi formákban jelentkező második szótagbeli magánhangzó hiányát a tővégi magánhangzó megléte magyarázza. Ugyanez a hangzóhiányos tőváltozat jelenik meg a fent be-mutatott Kiralturky adatban is, amelyből a 3. személyű -i birtokos személyjel kapcsolódása miatt hiányzik a kérdéses magánhangzó.

A név eredetét vizsgálva a kutatók lényegében kétféle elképzelést fogalmaz-tak meg: vagy a törek, vagy a török (< türk) szavakat keresték — ez utóbbit in-kább áttételesen — a helynévben. BÁRCZI mindkét lehetőséget felvetette, ám a törek-ből való származtatást kevébé tartotta valószínűnek (1951: 16–7). KISS

LAJOS viszont a Zala megyei Törekpuszta esetében — amely etimológiai tekin-tetben aligha választható el az itt elemzett alapítólevélbeli névtől — éppen for-dított súllyal vette figyelembe a két kínálkozó lehetőséget (FNESz.). KRISTÓ– MAKK–SZEGFŰ (1973: 11–2) és ZELLIGER (2005: 22) viszont csak a türk ~ tö-rök-kel való összefüggést említi meg, a TESz. és az EWUng. is csak ez alatt közli kérdőjellel a Tihanyi alapítólevél megfelelő adatát.112

A törek-kel való egyeztetést elvileg nehezíthetné az a körülmény, hogy a szó-ban alsó nyelvállású e szerepel, ami nem felel meg a fenti nevekben e helyütt megjelenő palatális labiálisnak, ám a törek-nek egyrészt van török formája is (TESz.), másrészt a helynévben az eredetétől függetlenül — például más szóhoz való asszociatív hozzákapcsolása révén — is történhettek nem szokványos, nem

„szabályszerű” változások. Nagyobb súllyal esik a latba azonban a helynévnek és a vele összefüggésbe hozott közszónak a névtipológiai, jelentéstani vallomá-sa. A törek-nek etimológiai szótárunk két, itt is figyelembe vehető jelentését adja meg: 1. ’gabonaszár és kalász törmeléke’, 2. ’trágya’, amelyek közül csak az elsőre van biztos közszói adatunk a régiségből, a 14. század végéről (TESz.).

Helynév-tipológiai tapasztalatok azt mutatják, hogy ilyen speciális jelentésű me-zőgazdasági szakszóból nemigen szokott helynév keletkezni, pláne nem telepü-lésnév. BÁRCZI érezhette is ezt a nehézséget, hiszen amellett, hogy e lehetőséget kevésbé valószínűnek mondta, feltette azt is, hogy a tör igének ez a -k képzős származéka ’törmelék’ vagy ’törés, omlás’ jelentéssel szolgálhatott esetleg a helynév alapjául, amely ily módon „térszíni formát jelölő vagy a talajviszonyok-ra (tőzeges, korhadásos föld) vonatkozó nevek közé tartoznék” (1951: 17). KISS

LAJOS a ’törmelék’ jelentésre alapozta névfejtését, amelyet a tőzeges láptalajjal hozott összefüggésbe (1982: 481, FNESz. Törekpuszta). Csakhogy az itt idézett jelentésekre nincsen semmiféle adatunk, s olyan közszót, földrajzi köznevet sem ismerünk sem a múltból, sem a mai nyelvjárásokból, amely e fogalomkörben legalább a fent jelzett igéhez valamilyen módon is kapcsolható volna. Ez a

LAJOS a ’törmelék’ jelentésre alapozta névfejtését, amelyet a tőzeges láptalajjal hozott összefüggésbe (1982: 481, FNESz. Törekpuszta). Csakhogy az itt idézett jelentésekre nincsen semmiféle adatunk, s olyan közszót, földrajzi köznevet sem ismerünk sem a múltból, sem a mai nyelvjárásokból, amely e fogalomkörben legalább a fent jelzett igéhez valamilyen módon is kapcsolható volna. Ez a