A világiak prédikálási engedélye

A 766. kánon három körülményt határoz meg implicit vagy explicit módon, amelyek megléte szükséges, hogy világi személy prédikációt mondjon: az igehirdetés ilyen formájának nem szentmisén belül kell történnie⁴⁷⁷, e mellett pedig kell lennie valamilyen szükség helyzetnek (si certis in adiunctis necessitas id requirat) vagy a tevékenységnek az egyes esetben hasznosnak kell tűnnie (in casibus particularibus utilitas id suadeat).

Azonban mit is jelentenek a gyakorlat számára e kondíciók a 766. kánon esetében?

Az AA 17. pontjában⁴⁷⁸ olyan körülményeket nevez meg, melyek esetén az egyéni apostolkodás szüksége sürgető lehet. Így ilyen lehet azon országok esete, ahol esetleg a vallásszabadság akadályoztatva van. Ennek függvényében szintén ilyen helyzet állhat elő paphiány meglétekor.⁴⁷⁹ Joggal kapcsolható össze a világi prédikálási felhatalmazásához

473 CIC 764. k.; CCEO 610. k. 2-3 §§

474 SANTOS, J. L., Predicazione (Praedicatio), in SALVADOR, C. C. – De PAOLIS V. – GHIRLANDA, G., Nuovo Dizionario di Diritto Canonico, Milano 1993. 814–817.

475 CIC 766. k.

476 Vö. CIC 759. k.

477 Vö. CIC 767. k. 1. §

478 AA 17. „Magna necessitate hic apostolatus singulorum urget in illis regionibus in quibus graviter impeditur libertas Ecclesiae. In his difficillimis adiunctis laici vicem, pro facultate, sacerdotum supplentes, ipsam suam libertatem et aliquando vitam in discrimen ponentes, eos qui circa ipsos sunt christianam docent doctrinam, ad vitam religiosam ac mentem catholicam instituunt, ad sacramenta frequenter suscipienda pietatemque praesertim eucharisticam colendam inducunt.”

479 A^YMANS, W.–M^ÖRSDORF, K., Kanonisches Recht III., Paderborn–München–Wien–Zürich 2007.69.

szükséges paphiány mértéke annak esetéhez, amikor a megyéspüspök az 517. kánon 2. §-a alapján világi személyt bíz meg egy plébánia lelkipásztori ellátásában való közreműködéssel. Ahogyan azt a későbbiekben látni fogjuk, az ilyen megbízás magában foglalhatja a prédikációs felhatalmazást különböző – világi számára is végezhető – liturgikus cselekmények során, amennyiben az adott országban van erről a püspöki konferencia által kiadott határozat.

Míg a szükség helyzete általános jellegűnek mondható, addig a kánon második kitétele (az adott esetekben hasznosság) csak az egyes körülményekre értelmezhető. Ilyen lehet példának okáért laikus számára engedélyt adni olyan beszédhez, amikor a prédikáció témája egy különleges kompetenciához vagy területhez kapcsolódik, amelyben a világi személy különösen is jártas.

A kánon két helyet külön is említ, ahol a világi hívők prédikálási engedélyüket gyakorolhatják, így beszél templomról (ecclesia) és kápolnáról (oratorium). Felmerül tehát annak kérdése, hogy pusztán csak e két helyen lehetséges a prédikációs felhatalmazással élnie a pappá nem szentelt személynek? Ohly véleménye szerint⁴⁸⁰ egyrészt még az 1917-es CIC átdolgozásának eredményeként maradt benne a példának okáért a templom említése a jelenlegi törvénykönyvben. Logikátlan lenne a törvényhozó részéről e két helyen megengedni a prédikálást, míg magánkápolnában (1226. k.), vagy zarándokhelyeken (1230.

k.) illetve temetőkben (1240-1243. kk.) pedig tiltani azt. Erről azonban szó sincs. Így a templom és kápolna felsorolását példálózónak kell tekinteni véleményem szerint és egy jövőbeni reform során kívánatos lehet azok törlése a törvény szövegéből.⁴⁸¹

A kánon lehetőséget ad a püspöki konferenciáknak, hogy miután megvizsgálták saját területük helyzetét, szabadon döntsenek arról, hogy szükségesnek tartják-e a 766. kánonban foglalt lehetőség bevezetését. Nem elégséges azonban pusztán a püspöki konferencia általános engedélye, – hasonlóan a peres eljárások során kinevezhető laikus bírákhoz – hanem a megyéspüspök egyedi megbízása is szükséges ahhoz, hogy világi személy a 766.

kánonban adta lehetőségét éltre válthassa. Megjegyezhető azonban, hogy e téren komoly eltérés mutatkoznak a szerzői vélemények között, hiszen egyesek a püspöki konferencia általános engedélye mellett megengedik a konkrét megbízás (esetleg engedély) megadás a helyi lelkipásztornak is. Rá kell mutatni, hogy e vélemények legalább annyira szerteágazók, mint az egyes püspöki konferencián által kiadott normák tartalma. Az 1983-as CIC

480 OHLY, Ch., Der Dienst am Wort Gottes. Eine rechtssystematische Studie zur Gestalt von Predigt und Katechese im Kanonischen Recht, St. Ottilien 2008. 557–558.

481 Vö. F^ELICIANI, G., La prédication des laïcs dans le code, in L’année canonique 31 (1988) 121–123.

megjelenése után számos ország élt e lehetőséggel és hozott a 455. kánon fényében határozatot a vizsgált témában.⁴⁸² 2011-ig összesen 48 püspöki konferencia (az összes kb.

kétharmada) találta hasznosnak a 766. kánon lehetőségét és engedélyezte azt valamilyen formában. Ezek közül három nagy csoportot tudunk megkülönböztetni az engedélyük tartalma szempontjából. Így a laikus személynek a püspöki konferencia határozata alapján

(1) a plébános adhat felhatalmazást;

(2) egyedi megbízást vagy habituális felhatalmazást a megyéspüspök illetve helyi vagy személyi ordinárius adhat;

(3) a plébános engedélyével egyedi esetben vagy az illetékes egyházi hatóság engedélyével habituális módon lehetősége nyílik prédikálni.⁴⁸³

Végezetül pedig szükséges kiemelni, hogy a törvényhozó a laikus prédikálás lehetőségének bevezetésével egy harmadik „szintet” iktatott be a prédikálási jogok és felhatalmazások kapcsán: míg a püspököt jog (ius) illeti meg, a többi klerikust felhatalmazás (facultas), addig a világi hívek esetén egyetemes papságukból fakadóan képességgel (capacitas) rendelkeznek, így szükség esetén megbízhatják (admitti possunt) őket. Huels, az ottawai egyetem kánonjogi professzora a témában írt tanulmányában részletesen bemutatja az „admittere” ige használatát az új törvénykönyvben, mely során annak 5 formáját különíti el.⁴⁸⁴ Ezen vizsgálóadásaiból három következtetést von le a 766. kánon vonatkozásában.

Egyrészt megállapítja, hogy az „admittere” kifejezést nem szűkíthetjük le pusztán egyetlen egy jogi aktusra, hanem azt inkább a személy felhatalmazásaként kell értelmezni egy cselekmény, szerep vagy felelősség habituális betöltésére. Így tehát helytelen pusztán a szóhasználatból arra következtetni, hogy világi személyt csupán ad actum lehetséges ilyen felhatalmazással ellátni. Másrészt csak egyetlen esetben használja a törvénykönyv az

„admittere” kifejezést a megyéspüspök egyszeri adminisztratív aktusaként. Így – figyelembe véve a PCCICR döntését, amikor is a világi esetében nem a facultas szót alkalmazták – nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy azt pusztán csak egyetlen aktusra applikáljuk.

Végezetül pedig ki kell jelenteni, hogy az „admittere” kifejezés választásával – mely jelentheti a kódexben valaminek a jog által történő megengedését is – hipotetikusan az sem zárható ki, hogy a felhatalmazással járó jogok szintjén szemléljük a 766. kánon lehetőségét.

482 H^UELS J., M., The act of 'admitting' a lay person to preach in a church or an oratory, in Studia canonica 45 (2011) 456.

483 Uo.

484 Uo.453–456.

Így a törvényhozó nyitva hagyta annak lehetőségét az említett kifejezés következetes használatával, hogy laikus személyt ne csak egyedi alkalmakra lehessen ilyen felhatalmazással ellátni, és bár ezen igehirdetési forma rendkívüli, mégis tartós módon elláthasson ilyen feladatot, mely jogot esetében a püspöki konferencia és a megyéspüspök döntése képez számára.⁴⁸⁵

Ahogyan azt az idézett szerző is megjegyzi 2017-ben megjelenő kommentárjában, a 766. kánon esetében a világi hívő az egyház nevében (nomine Ecclesiae) hirdetheti Isten igéjét a prédikációban, éppen ezért őt erre bár képessé teszi a keresztség és bérmálás szentségében elnyert kegyelem, mégis az illetékes valamilyen megbízó aktusa fogja neki az adott helyzetben a tényleges és elégséges engedély megadni ilyen szolgálatra.⁴⁸⁶