Magyarországi recepció

Az előbbi fejezetekben láthattuk, hogy számos püspöki konferencia lehetővé tette, hogy területén világi krisztushívők éljenek a 766. kánon adta lehetőséggel. Az alábbiakban röviden át kívánom tekinteni a témában megjelenő hazai szabályozást.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia esetében egy bonyolultabb problematikával állunk szemben, amikor a tárgyalt kánont vizsgáljuk. A püspöki konferencia 1986-ban öt éves próbaidőre kiadta „A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata” címet viselő dokumentumát. Ez a „szabályzat nem volt a Szentszék által felülvizsgált sajátosan püspökkari szabályzat, legfeljebb az összes püspökök egyhangú döntése”.⁵¹² E dokumentum szerint megbízást kaphattak világ személyek szentbeszéd mondására:

„a) szentmise keretében, ha a miséző pap számára a szentbeszéd elmondása nehézségbe ütközik;

b) pap nélküli istentisztelet keretében;

c) hivatalosan meghirdetett bibliaóra keretében;

d) keresztelés(i) oktatás és jegyesoktatás keretében”⁵¹³.

Az öt év eltelte után 1991-ben e szabályzat érvényét vesztette és így ennek híján nincsen érvényes püspökkari megnyilatkozás Magyarország tekintetében a 766. kánon alkalmazhatóságáról. Az 1995-ben megjelent „A világi lelkipásztori kisegítők kézikönyve”, mely „említi ugyan az Istentiszteleti Kongregáció elveit a papnélküli istentiszteletről. Ennek keretében arról is szól, hogy igeliturgia keretében bizonyos esetekben a világi megbízott szentbeszédet mond, arról azonban nem tesz említést, hogy hogyan kap a prédikációra püspöki megbízást a világi hívő”.⁵¹⁴ Tekintettel arra, hogy hazánkban több egyházmegyében világi hívek is ellátnak olyan szolgálatot, ahol mint lelkipásztori munkatársak tevékenykednek, ezért szükséges lenne erre vonatkozólag olyan határozat meghozatala és szentszéki jóváhagyása, mely az említett személyek szolgálatát a jog e szintjén is szabályozni tudja.

512 ERDŐ P., Egyházjog (Szent István Kézikönyvek 7), Budapest 1991. 1467. p.

513 Uo.

514 Uo.

5.2.6. Összegzés

Minden krisztushívő a keresztelés és a bérmálás kegyelmében meghívást kapott arra, hogy ne csak passzív szemlélője legyen a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott tanításnak, hanem azt maga is életpéldájával illetve konkrét kánoni megbízása esetén szolgálatával hirdesse és továbbadja. A II. Vatikáni Zsinaton kifejtett teológiai alapokra támaszkodva az új törvénykönyv megteremtette annak lehetőségét, hogy sajátos módon az isteni ige szolgálatában, a prédikációban is közreműködhessenek olyan fel nem szentelt személyek, akik kellő teológiai képzettséggel rendelkeznek. A kódex 766. kánonja alapján „meg lehet engedni, hogy templomban vagy kápolnában prédikáljanak, ha bizonyos körülmények között a szükség úgy kívánja, vagy egyes esetekben hasznosnak tűnik”. E szolgálatukat az illetékes püspöki konferencia előzetes engedélye és a megyéspüspök vagy a plébános eseti illetve tartós megbízásával végezhetik főszabály szerint az egyház liturgikus alkalmain. A téma egyik vitatott (teológiai és ezért jogi) kérdése az volt már a kodifikáció idején és az azt követő jogalkalmazásban is, hogy szabad-e nem klerikus személyeknek homíliát mondani.

Itt azonban nem egy pusztán nyelvi szójáték a homília és prédikáció közötti különbségtétel, hanem arra kíván utalni, hogy míg előbbi a szentmise keretében történik, addig utóbbi főként más liturgikus alkalmakkor mondott beszéd. Bár a tanítóhivatal az 1997-ben kiadott interdikaszteriális dokumentumában⁵¹⁵ tiltotta az Eucharisztia liturgiája során történő szentbeszéd tartását világi híveknek, mégis azt láthatjuk, hogy a részegyházak törvényalkotási gyakorlata ezt több esetben megengedte⁵¹⁶, ha a celebráló papot e feladatát valamilyen akadályoztatás miatt nem volt képes ellátni. 1997-ben a témában kiadott rendelkezés megnyugtatóan látszik rendezni a kérdést, hiszen nem engedélyezte homília mondását világi számára szentmise keretében. Ennek értelmében a témában megjelenő és a kiadott rendelkezéssel szembeni részleges törvények hatályukat vesztették.

Ugyanezen dokumentum azonban a „homília” mondását lehetővé tette szentmisén kívül számukra, amennyiben fennáll minden körülmény, melyet a CIC 766. kánonja megkövetel. Mindezek fényében azt a következtetést vonható le vélemény szerint, hogy a pappá nem szentelt személyek is képesek a homília mondására, azonban mivel az ige

515 Vö. K^LÉRUS K^ONGREGÁCIÓ, Rendelkezés néhány olyan kérdésben, mely a világi hívőknek a lelkipászorok szolgálatában való együttműködéséből fakad, Budapest 1998.

516 Ezen a ponton kell felhívni a figyelmet arra, hogy azért lehetséges az, hogy az 1997-es dokumentum az annak tartalmával ellenkező részegyházak szabályait felülírja, mert arról utolsó bekezdésében kifejezetten is rendelkezett.

szolgálata (igeliturgia) és az áldozati liturgia szoros egységet alkot a szentmisében, nem lenne teológiailag helyes ezt a személyek szintjén kettéválasztani. Így végső soron a szentmisében nincs lehetőség a világiak számára homília mondására.⁵¹⁷ Az igehirdetés területén való tevékenységük így elsősorban más liturgikus alkalmakra korlátozódhat. E pontonban azonban rá kell mutatni, hogy az 1997-ben kiadott rendelkezés sem következetesen használja a homília fogalmat. A CIC 767. kánon 1. §-a a homíliát (mindenféle liturgikus alkalomhoz kötöttség nélkül) fenntartja a klérus számára, az említett szentszéki rendelkezés azonban a misén kívüli homiliát azonban engedélyezi, mely az eredeti olasz szövegben így szerepel: „L'omelia al di fuori della S. Messa può essere pronunciata da fedeli non ordinati in conformità al diritto o alle norme liturgiche e nell'osservanza delle clausole in essi contenute.”⁵¹⁸ Természetesen ezt lehet azzal is magyarázni, hogy a 8 dikasztérium által előkészített dokumentum terminológiája inkoherens. Magam azonban az előbbi álláspontra helyezkedem.

Álláspontom alapján a laikus személy által liturgikus alkalommal mondott beszéd problematikája – nevezzük előbbit akár prédikációnak, akár pedig homíliának – nem is annyira annak megengedhetősége körül forog, mint inkább azon kérdés körül, hogy arra lehetősége van-e szentmisén is, vagy pusztán csak azon kívül. Véleményem szerint ezért a jövőben folytatott diszkusszió hatékonyabb lehet, ha azt nem a homília (mint a klérus számára fenntartott igehirdetési forma) és a prédikáció (liturgikus keretben elmondott egyéb beszéd) feszültségében folytatódna, hiszen ezeket eddig sem használta sem a szakirodalom, sem pedig az egyházi hatóság következetesen. A kérdés felvetése előnyösebbnek látszik akkor, ha a világi személy szentmisében vagy más liturgikus alkalmakon mondott prédikációs lehetőségére irányulóan fogalmazzuk meg.

A fenti gondolatmenetből látható, hogy a megfelelő képzettséggel, homiletikai tudással rendelkező és felhatalmazással is bíró hívek az egyház igehirdető szolgálata során már a prédikáció terén is igen széles területen együtt tudnak működni a felszentelt szolgálattevőkkel. Munkájukat e téren azonban továbbra is rendkívüli esetnek kell tartani még akkor is, ha a meglévő paphiány miatt e rendkívüli állapot számos részegyház estében tartósnak bizonyul.

517 Disszertációmban a homília klerikus számára történő rezerválásának liturgikus érveit nem áll módomban bemutatni, ezért csak röviden utaltam rá a fenti érvelésben. A témáról lásd bővebben: W^OLLBOLD, A., Predigen: Grundlagen und praktische Anleitung, München 2017.

518http://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cclergy/documents/rc_con_interdic_doc_15081997_it.h tml (2018. 02.25.)