Világi krisztushívők a Piusz-Benedek-féle kódexben

Thomas Meckel nyomán meg kell jegyezni, hogy amikor a világi hívek szerpét szeretnénk bemutatni a ’17-es CIC jogrendszerében, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt az egyháztani hátteret, melyben maga a törvénykönyv megfogalmazódott.¹¹⁶ Így bár magába a törvénykönyvbe nem kerül be az egyházra alkalmazott „societas perfecta” fogalom, az azt kiadó Providentissima Mater apostoli konstúticóban már kiemelt helyen szerepel.¹¹⁷ Adolfo Longhitano laikusokról szóló írásába az egyház előbbi jelzőjéhez még hozzáteszi az

„inaequalis” szót is, mely így nemcsak annak „tökéletességére” de alapvető egyenlőtlenségére is utal, mely a klerikusok és laikusok között áll fenn.¹¹⁸ Ulrich Stutz „Der Geist des Codex iuris canonici” című művében¹¹⁹ foglalja össze nem sokkal a törvénykönyv megjelenése után a laikus hívek helyzetét. Írása szinte minden olyan tudományos munka kiindulópontjává lett, melyet az új törvénykönyv megjelenéséig a laikusok kánonjogi helyzetéről írtak. Ebben az egyházról, mint a klérus egyházáról ír. Természetesen nem abban az értelemben, hogy például az egyház üdvözítő szolgálatából a laikusok ne tudnának részesedni. Alapvetően a laikusok képezték a tanítandó és vezetendő népet, akiknek vallásos elfogadással kellett viszonyulniuk az egyház által tanított üdvözítő igazságokhoz és alázatos meghajlással a számukra üdvösséget kieszközlők felé. A katolikus egyház joga végső soron kivétel nélkül klerikális jog véleménye szerint.

A régi törvénykönyvben a laikus kifejezés két értelemben is előfordul: laikus krisztushívők, mint a keresztség által Krisztus egyházának tagjaivá lett hívőkről¹²⁰ és a

116 M^ECKEL, T., Konzil und Codex. Zur Hermeneutik des Kirchenrechts am Beispiel der christifideles laici, Paderborn 2017. 79–81.

117 „Providentissima Mater Ecclesia, ita a Conditore Christo constituta, ut omnibus instructa esset notis quae cuilibet perfectae societati congruunt, inde a suis primordiis, cum, Dominico obsequens mandato, docere ac regere omnes gentes incepit, aggressa est iam tum sacri ordinis virorum christianaeque plebis disciplinam datis legibus moderari ac tueri.” in AAS 9 (1917) II. 5.

118 LONGHITANO A., Laico, persona, fedele cristiano. Quale categoria fondamentale per i battezzati?, in LONGHITANO A. (cur.), Il fedele cristiano. Il Codice del Vaticano II, Bologna 1989. 13.

119 S^TUTZ, U., Der Geist des Codex iuris canonici, Stuttgart 1918. 83. A teljes eredeti szöveg: „Die katholische Kirche ist die Kirche des Klerus. Selbsverständlich nicht in dem Sinne, dass ihre Heilsarbeit nicht auch, ja sogar – vermögen der fast erdrüchend grossen Ueberzahl [sic!] der Laienschaft – vornehmlich den Laien zugute käme. Wahl aber in dem, dass nach ihrem Rechte, um das es uns bei unseren Untersuchungen ausschliesslich zu tun ist, die Laien mehr nur als Schutzgenossen und allein die Kleriker als Vollgenossen erscheinen. Die Laien bilden lediglich das zu leitende und zu lehrende Volk, das gegen gläubige Annahme der von der Kirche gelehrten Heilswahrheit und durch gehorsame Unterwerfung unter sie ihrer Heilswohltaten und des nach ihrer Lehre einzig durch sie vermittelten Heils teilhaftig werden soll. Das Recht der katholische Kirche ist fast ausnahmlos Geistlichkeitsrecht.”

120 CIC (1917) 96., 682–683. cc. Az 1917-ben kiadott CIC latin szövegei a továbbikban idézve innen: Codex Iuris Canonici PII X Pontificis Maximi iussu digestus Benedicti Papae XV auctoritate promulgatus, Friburgi Brisgoviae, B. Herder, MCMXXII.

„laicus” személy, melyet világiként fordíthatunk (világi bíró – iudex laicus, világi hatalom – laica potestas¹²¹), mely így inkább a polgári – egyházon kívüli – hatalom képében jelent meg.

A CIC (1917) személyekről szóló első kánonja¹²² – akárcsak a hatályos kódex 96.

kánonja – kijelenti, hogy a keresztséggel válik valaki személlyé az egyházban, aki így jogok és kötelezettségek alanya is lesz egyszerre. „Isteni rendelés folytán az egyházban megkülönböztetjük az egyháziakat (klerikusokat) a világiaktól (laikusok)”.¹²³ A 107. kánon a 96. kánon után megkülönbözteti a krisztusi egyház tagjait laikusokra és klerikusokra, illetve szerzetesekre.¹²⁴

Igen beszédes az 1917-es kódex De personis c. könyvének felosztása, mely elsőként tárgyalja a klerikusokat érintő szabályozást, majd a szerzetesekre vonatkozó törvényeket és végül csak ezek után a laikusokat. Az utóbbiakról szóló joganyag is igen szűkre szabott, hiszen a 682-725. terjedő kánonok közül is pusztán csak az első kettő beszél a világi hívekről önmagukban, az összes többi azok egyesületeiről szól.¹²⁵ E két kánonból is az első (682. c.) foglalkozik szoros értelemben véve a világiak jogairól, a másik pusztán tilalom formájában fogalmaz meg rájuk nézve kötelező tényeket. Ebből adódóan vizsgálódásunk kiindulópontjává a 682. kánont érdemes tenni: „Laici ius habent recipiendi a clero, ad normam ecclesiasticae disciplinae, spiritualia bona et potissimum adiumenta ad salutem necessaria.”¹²⁶ A keresztség elnyerésében tehát a régi kódex szerint az „egyháznak lesz világi (laikus) tagja, vagyis a keresztség révén a megkeresztelt mindenekelőtt a világi rendbe kerül (status laicalis)”.¹²⁷ Az előbb idézett kánon egy bizonyos passzivitásba utalja a világi híveket, mint akiknek pusztán csak az egyház lelki javaihoz és az üdvösséghez szükséges eszközökre van joguk, melyet önmagukban elérni nem tudnak, így az egyház klérus tagjai szolgáltatják ki számukra azokat.

A régi kódex 107. kánonja mellett – mely isteni rendelés folytán megkülönbözteti a klerikusokat a laikusoktól – szükséges még röviden megvizsgálni a 948. kánont is: „Ordo ex Christi institutione clericos a laicis in Ecclesia distinguit ad fidelium regimen et cultus

121 CIC (1917) 120. 2. §, 2333. cc.

122 CIC (1917) 87. c. „Baptismate homo constituitur in Ecelesia Christi persona cum omnibus christianorum iuribus et officiis, nisi, ad iura quod attinet, obstet obex, ecclesiasticae communionis vinculum impediens, vel lata ab Ecclesia censura.”

123 CIC (1917) 107. c.

124 G^LAUBITZ, E., Der christliche Laie. Vergleichende Untersuchung vom Zweiten Vatikanischen Konzil zur Bischofssynode 1987, Würzburg 1995. 124.

125 Vö. BRUNETTI, M., I laici nel diritto canonico, prima e dopo il Vaticano II., Torino 1987. 19.

126 CIC (1917) 682. c.

127 B^ÁNK J., Kánoni jog I., Budapest 1960. 424–425.

divini ministerium.” Mindkét idézett törvényi hely – hivatkozva az isteni rendeltetésre – egyre inkább elhatárolja a pappá nem szentelt laikusokat a klérus tagjaitól. Joggal jegyezhetjük meg tehát, hogy a törvénykönyv egyháztani szemlélete az egyenlőtlenek társasága (societas inaequalis) elképzelés felé tolódik el. Ennek értelmében pedig – egyházjogilag – nagyobb lesz a klerikusokat laikusoktól elválasztó ordó jelentősége, mint az őket összekötő és az egyháztagságot megalapozó keresztség szentsége. Klaus Mörsdorf müncheni egyházjogász is joggal jegyzi meg, hogy „a laikusok teológiai fogalma a klerikusoktól való megkülönböztetésükre vonatkozik és egyedül csak e szembeállításból nyeri előbbi tartalmát”.¹²⁸ „A laikusok »legfeljebb […] szükség esetén vehetnek segítőként részt a szent szolgálatban«. Így például a tanítás¹²⁹ területén vagy a vagyonkezelés¹³⁰ tekintetében vállalhatnak szerepet, mely során az egyház nevében cselekszenek, mint például a missio-val rendelkező hittanár.”¹³¹

Természetesen – ahogyan arra Bánk József is rámutat – nem lenne teljes mértékben helyes, ha pusztán csak egyoldalúan mint societas inaequalis-t látnánk a régi kódexet.

„Egyesek azt a téves következtetést vonták le, hogy az Egyházban a széles laikus tömegeknek kevés joguk van; mások szerint a laikus tömegeknek az Egyházban nincs is szoros jogi helyzete, mert tulajdonképpen az egyházi közigazgatásnak, vagy szebben kifejezve lelki-gondozásnak a tárgyai. A vélemények felhozzák, hogy az Egyházban minden jogosítvány alanya csak klerikus lehet.”¹³² Kiemeli, „hogy az egyházi hierarchián és a kléruson kívül a világiak is szervesen hozzátartoznak az Egyházhoz, hiszen isteni rendelkezés folytán tagozódik az Egyház klerikusok és laikusok csoportjára. Pásztor és nyáj, clerus és laicatus együtt alkotja az Egyházat. Az egyházi hatalom ugyan a klérus birtokában van, de ezt a laikusok szolgálatába köteles állítani.”¹³³ Részben egyetérthetünk Bánkkal a fenti gondolatmenet bemutatásában, ugyanakkor sokatmondó tény, hogy az idézete után tankönyvében következő laikusi jogok felsorolása sok esetben kimerül pusztán passzív lehetőségek megállapításával, mint például a világiak jog a keresztény tanításhoz (prédikáció vagy népmisszió formájában), jog a szentségek felvételéhez, az istentiszteleteken való részvételhez, és ugyancsak lehetőségük van szerzetesi vagy épp a férfiak számára a klerikusi rendbe történő belépésre bizonyos esetekben.

128 MÖRSDORF, K., Die Stellung der Laien in der Kirche, in RDC 10 (1960/1961) 218.

129 Vö. CIC (1917) 1372. c.

130 CIC (1917) 1118., 1183., 1520., 1521. cc.

131 M^ECKEL, T., Konzil und Codex. Zur Hermeneutik des Kirchenrechts am Beispiel der christifideles laici, Paderborn 2017. 96.

132 BÁNK J., Kánoni jog I., Budapest 1960. 434–435.

133 Uo. 435–436.

Összegezve tehát elmondhatjuk, hogy az 1917-es CIC három csoportra bontotta a természetes személyeket: klerikusok, laikusok és szerzetesek. Ebből is látható tehát a laikusok esetében megjelenő negatív definíció: ők azok, akik nem részesültek az ordó szentségében.¹³⁴

Majd csak Yves Congar Jalons pour une théologie du laicat¹³⁵ c. műve lesz az – más szerzők munkásságával együtt –, amely a 20. század közepén elkezdi kidolgozni a laikátus teológiai alapjait¹³⁶, mely munkát végül a II. Vatikáni Zsinat fogja beérlelni.