Kant teljes nyíltsággal és a Mendelssohn-levéllel összhangban az első részt lezáró negyedik fejezetben vall színt a kérdésben, indokolva egyúttal a felvonultatott „roppant méretű eszköz-tárat” és az alábbi „igen komoly beszédmódot”:
Lelkemet megtisztítottam az előítéletektől, kiirtottam magamból minden vak alázatosságot, mely valaha is belopózott a lelkembe azzal a céllal, hogy képzelt tudás előtt nyisson kaput. Most már csak annak van jelentősége számomra, és csak azt tartom tiszteletben, ami egy nyugodt és minden érvre nyitott elmében becsületes módon foglalja el a helyét, erősítse vagy szüntesse bár meg korábbi ítéletemet, segítsen a döntéshozatalban, avagy hagyjon bizonytalanságban.20 […] Úgy találom, semminemű ragaszkodás és semmi más hajlam, mely a vizsgálódás előtt belopja magát szívembe, nem fosztja meg értelmemet bármilyen érv iránti rugalmasságától, egyetlenegyet kivéve.
Az értelem mérlege ugyanis mégsem egészen pártatlan, s egyik karja, melyen a jövő reménye fölirat olvasható, mechanikus előnnyel bír, melynek következménye, hogy még a könnyű érvek is, melyek ennek a serpenyőjébe hullanak, magasba lendítik az önmagukban nagyobb súlyú spekulációkat a másik serpenyőben. Ez az egyetlen pontatlanság, melyet nem tudok, és valójában soha nem is akarok megszüntetni. Nos, megvallom, hogy holt lelkek megjelenéséről vagy szellemi behatásokról szóló elbeszéléseknek, valamint a szellemi lények feltételezett természetéről és a velünk történő összekapcsolódásukról szóló minden elméletnek csak a reménység serpenyőjében lesz számottevő súlya […]. (483–484, AA II, 349–350)
Ahogy általában a halál utáni élet reménye okán adnak hitelt az emberek a szellemekről szóló történeteknek és kapnak indítékot a filozófusok ahhoz, hogy tanokba öntsék a szellemek észideáját, úgy ő is „egy, már korábban eldöntött hajlandóságnak megfelelően” alakította ki láthatóan ugyancsak a „közhajlam [gemeine Neigung]” irányába tartó „kissé merész tan-fogalm[át]” (484, AA II. 350). Jellemző, hogy tételei nem beszélnek arról, miképp került e lélek a világba, sőt voltaképpen azt sem mondják meg, miként van jelen benne, vagyis hogyan fejthet ki hatást immateriális volta ellenére egy testben, illetve azon keresztül. Nem véletlenül, hiszen: „mindebből semmit sem értek, s ebből következőleg be kellett volna érnem azzal, hogy az eljövendő állapot tekintetében éppen ilyen tudatlannak mutatkozzam, ha egy
20 Ismét Descartes juthat eszünkbe, ezúttal az Elmélkedések. Hiszen az is úgy kezdődik, hogy „megszabadítottam elmémet minden gondtól és zavartalan nyugalmat biztosítottam magamnak, egyedül félrevonulok, s végre ko-molyan, szabadon hozzákezdek nézeteim emez általános fölforgatásához”, hogy tudniillik módszeresen kétségbe vonja a kora ifjúságától elfogadott előítéleteket és mindazt, amit azokra épített. Miután pedig végül elméje képességeinek általában vett megbízhatóságában megerősíti, hogy Isten nem téveszti meg, az egyes döntéseket illetően a következő alternatívára jut: ha világosan és elkülönítetten belátom a dolgot, mellette kell döntenem, ha nem, akkor – még ha cselekedni kényszerít is az emberi élet – tartózkodnom kell az ítélettől, maradni bizony -talanságban (Descartes 1994a, 25, 77, 108).
dédelgetett vélekedés pártoskodása nem szolgált volna érvekkel, bármilyen gyengécskékkel is” (485, AA II. 351). A lélek eljövendő sorsa iránti elfogultságunk „dédelgetése” teszi fölfoghatóvá, hogy noha a szellemekről szóló történetek mindegyikét külön-külön kétségbe vonja, valamennyit együttvéve „bizonyos mértékig hitelt érdemlőnek” tekinti. „Az olvasót megilleti a szabad ítélkezés joga; ami azonban engem illet, a mérleg nyelve legalábbis elég nagy mértékben billen a második fejezetben fölhozott érvek felé, hogysem komoly és elfogulatlan maradhatnék néhány ilyen furcsa történettel szemben” (485, AA II. 351).21
Ezen vallomások után vonja le Kant az első rész vizsgálódásaiból – egyelőre úgyszintén merésznek ható, de már a Knobloch-levélben megelőlegezett – elméleti következtetését.
Eszerint a fentiek a szellemi lényekről „szerezhető összes filozófiai belátás betetőzését”
jelentik, és talán vélekedhetünk sokféle módon e tárgyról, „ám sohasem fog megadatni, hogy ennél többet tudjunk” (485–486, AA II. 351). Mert bár a természet egyetlen érzékileg meg-ismerhető tárgya sem kimeríthető sem megfigyelés, sem az ész által, a szellemlény filozófiai fogalma igenis
kimeríthető, de a szó negatív értelmében, amennyiben tudniillik e tanfogalom a legnagyobb bizo-nyossággal kijelöli belátásunk határait, és meggyőz bennünket arról, hogy az életnek a természetben megfigyelhető különféle jelenségei és törvényei képezik mindazt, aminek fölismerése megadatott nekünk; az élet princípiuma, azaz a szellemi természet, melyet az ember nem ismer, hanem csak sejt, pozitív módon sohasem elgondolható, mert ehhez összes érzékletünk között egyetlenegy adat sem áll rendelkezésünkre […]. (486 – utóbbi kettő a saját kiemelésem, AA II. 351–352)
Csakis e pozitív tudásra értendő tehát Kant azon kijelentése, miszerint a metafizika szellemekre vonatkozó részét mint hiábavaló vizsgálódást „ezennel letudottként és befejezettként félre-söpr[i]”. A negatív, „határkijelölő” értelem éppenséggel megvalósítandó programot fogalmaz meg: „az ember pneumatológiáját a szükségszerű emberi tudatlanságról szóló tanfogalmának nevezhetjük az ilyenfajta föltételezett lény tekintetében, s mint ilyen könnyedén meg is felelhet feladatának”. Hogy azután – tervbe vett kutatását „ily módon tömörítvén” – mi volna a
meta-21 Úgy gondolom tehát, természetesen maga Kant szól hozzánk ezekben a fejezetekben is egyes szám első személyben, habár erről megoszlanak a vélemények. Egészen eltérő például Alison Laywine már említett olva-sata, amely szerint az első rész első két fejezetében, valamint a negyedik fejezet vallomásában Kant végig egy
„kritikátlan metafizikust” szerepeltet, akit voltaképpen korábbi önmagával azonosíthatunk, míg a harmadik fejezet cáfolatát a saját nevében adja elő (Laywine 1993, 85–93). Ezzel szemben Gregory R. Johnson az említett három szakaszban Kant gondolkodásának különböző stádiumait látja megjelenni, a harmadik fejezetet pedig a felvilágosult populárfilozófia paródiájának tartja (Johnson 1999, 17. jegyzet). Stephen Palmquist is egy fejlődési folyamatot vél felismerni e fejezetekben Kant gondolkodásának dogmatikus, szkeptikus és kritikai „perspektívá-ja” szerint (Palmquist 2000, Appendix II.2).
fizikát illetően az „erőinkhez szab[ott]” terv, miképpen „korlátozzuk magunkat a közepesre”, s mi az a „maradék tárgykör”, melynek a maga értelmi képességeit szolgálatába állítja, azt majd a művet lezáró gyakorlati következtetésből tudhatjuk meg pontosabban (486, AA II. 352).