Az ezek után következő „általános [gemein] filozófiai töredék” a „szellemvilággal való közösség megszüntetéséről” egy olyan fiziológiai elmélet jóvoltából látszik gondoskodni, amely magyarázatot kínál az „érzékelés álmodozóinak” látomásaira.19 Arra a kérdésre ad sajátos választ, hogy a szellemlátó esetében „miképpen esik meg, hogy képzeletük káprázatát magukon kívülre helyezik, éspedig saját testükhöz viszonyítva kívülre, amit külső érzékekkel is érzékelnek” (477, AA II. 343–344). Ismét Descartes nyújtja az okfejtés alapját, első megközelítésben a látáselmélete. Eszerint „nagyon valószínű”, hogy lelkünk az érzékelt objektumot egy olyan pontba helyezi képzetében (focus imaginarius), ahol „a tárgy által keltett benyomás irányát megszabó vonalak összefutnak, ha gondolatban meghosszabbítjuk őket”. Ám a látásén túl („Talán”) a hallás benyomásairól is föltételezhetjük e mechanizmust,
19 Ezek annyiban súlyosabb bajt jelentenek az „ész álmodozóinak”, a metafizikusoknak vagy sok „üresfejű”
okoskodónak az agyszüleményeinél, hogy utóbbiak mindenesetre könnyebben volnának kezelhetők „az elmebeli képességek tudatos irányítása és az üres fennhéjázás kissé erőteljesebb megzabolázása révén” (475, 496, AA II.
342, 360–361).
hiszen nemcsak a fénysugarak, hanem a hang „lökései is egyenes vonalak mentén történnek”.
Sőt, „olybá tűnik”, ugyanezt mondhatjuk a másik három érzékről is, melyeknél a tárgy közvetlenül érintkezik az érzékszervvel, így „az érzéki inger direkciós vonalainak az egyesülési pontja magukban ezekben a szervekben van” (477–478, AA II. 344–345).
A továbbhaladáshoz most már végképp illik néven nevezni a kútfőt is. „Hogy ezt a képzelet képeire alkalmazzuk, engedtessék meg nekem azt vennem alapul, amit Cartesius föltételezett, és az utána következő legtöbb filozófus helyeselt, nevezetesen hogy a képzelőerő képzeteit az agy idegszövetében vagy idegnedveiben bizonyos mozgások kísérik, melyeket ideae materialesnek neveznek” (478–479, AA II. 345). S e nagy előd vállán állva meg is kockáztathatjuk, hogy egy arasznyival tovább nyújtózkodjunk.
Most azonban elvárom annak elismerését, hogy a fantáziaképeket, illetve az érzékelést kísérő idegmozgások közötti legfontosabb különbség abban áll, hogy a mozgás irányvonalai a fantázia-képeknél az agyvelőn belül, az érzet esetében pedig azon kívül metszik egymást; […] a focus imaginarius, amelyben a tárgy megjeleníttetik, az ébrenlétre jellemző világos érzékelés esetén rajtam kívül, az a focus pedig, amely azokra a fantáziaképekre jellemző, melyekkel adott esetben mondjuk rendelkezem, bennem helyezkedik el […]. (479, AA II. 345)
Egészséges és ébren lévő elme ezt a különbséget nem véti el, hiszen „a szokott rend szerint a mozgás irányában meghúzott egyeneseknek, melyek az agyban a fantáziát materiális segédeszközként kísérik, ugyanott metszeniök is kell egymást, s hogy tehát az a hely, ahol képének tudatában van, az ébrenlét idején saját magában gondoltatik el”. Sőt, még a focus akaratlagos áthelyezését is megtapasztalhatjuk mindannyian, például amikor ábrándképeket a figyelem megerőltetése révén megszakítunk (479, 480 lj., AA II. 346).
Mindezt feltételezve, Kant „úgy gondol[ja] (so dünkt mich)”, az itt szóban forgó őrültség érthető okával tud szolgálni.
Ha tehát azt tételezem [setze], hogy az agyvelő bizonyos szervei valamilyen véletlen esemény vagy betegség következtében olyan mértékben zilálódnak szét és billennek ki illő egyensúlyukból, hogy a bizonyos fantáziaképekkel harmonikusan együtt rezgő idegszálak mozgása olyan irányú lesz, hogy az irányukat megszabó vonalak az agyon kívül metszenék egymást, akkor a focus imaginarius a gondolkodó szubjektumon kívülre került, s olyan tárgyként jelenítjük meg azt a képet, mely a puszta képzelet szülötte, mint ami jelen van a külső érzékünk számára. (479–480, AA II. 346)
Minthogy ez az érzékcsalódás bármely érzékszervvel megeshet a többitől függetlenül is, a szellemi lény előzőekben kifejtett fogalmának lényegi jegyét alkotó áthatolhatóság is jól leírható általa úgy, hogy a képzelt tárgy csak a látás számára jelenik meg külsőként, a tapintás számára nem. A kór lényegének az előző fejezetbeli leírásához való kísérteties hasonlóságot még azzal is megerősíti Kant, hogy itt is ugyanúgy hivatkozik a nevelés során felvett fogalmak és előítéletek szerepére a szellemlátásban. Az egyedüli – habár persze döntőnek látszani szánt – különbség a két magyarázó elmélet között az, hogy mit „tételezünk” a jelenség okaként: szellemi behatást vagy véletlen eseményt.
Nem marad el az előadott elméletnek olyasfajta ironikus önreflexiója sem, mint amilyet a második fejezetben láttunk. „A szellemekről közszájon forgó történeteket [gemeine Geistererzählungen] végső soron annyira ezek a tényezők határozzák meg, hogy ez hihetetlen módon [ungemein] igazolja a gyanúnkat, mely szerint bizonnyal forrásuk is valami olyasmi lehet, mint amit az imént leírtunk” (uo. 480–481, AA II. 347). Még nagyobb figyelmet érdemel azonban, hogy az utolsó bekezdésben már a két fejezet összevetésére kerül sor, mégpedig ismét a következményeket mérlegelve.
Az ezekből a vizsgálódásokból adódó következménynek megvan az a magában való alkal-matlansága [Ungelegene an sich], hogy a megelőző fejezet mélyreható sejtéseit teljes mértékben nélkülözhetővé teszi, és hogy az olvasó bármekkora készséggel is nyilvánítson bizonyos mértékű tetszést az abban található ideális tervezetek [Entwürfe] iránt, mégis azt az elképzelést fogja előnyben részesíteni, mely a döntéshozatalban több kényelmet, valamint nagyobb tömörséget biztosít, és a köztetszés [allgemeine Beifall] nagyobb valószínűségével kecsegtet. Mert azon kívül, hogy sokkal inkább tűnik egy ésszerű gondolkodásmódhoz illőnek a magyarázat indokait az érzékszervek biztosította alapanyagból meríteni, mintsem elveszni a félig képzelgő, félig következtető ész szédítő fogalmaiban […] (481 – módosítva, AA II. 347–348)
Megszakítva az idézetet ezen a ponton, leszögezhetjük, hogy ha e fiziológiai vizsgálódás kétes eredményét nem is, azt a józan megfontoltságot, amely feltehetően ezt részesíti előny-ben, Kant mindenképpen tiszteletben és egyúttal követendőnek tartja. Mégis megfontolandó az, hogy van valami „alkalmatlan” ebben a preferenciában, ha az „teljes mértékben nélkü-lözhetővé teszi” az előző fejezet „ideális tervezetét”. A folytatásból kiderül, hogy, ami az
„ésszerű gondolkodásmódhoz” igazodáson túl egyenesen eltántorítja az utóbbitól az olvasót, az bizony személyesen érinti őt is. Mert akik mégis azt választják,
még gúnyolódás céltáblájává is válnak, s ez – függetlenül attól, hogy van-e alapja, avagy nincs – minden másnál hathatósabb eszköz arra, hogy visszatartson a hiú kutatásoktól. Mert már önmagában az a szándék, hogy a fantaszták agyrémeit komolyan értelmezzük, szörnyűséges sejtésre ad alapot, és gyanúba keveredik az a filozófia, melyre ilyen rossz társaságban bukkan-hatunk. Bár föntebb [a második fejezetben] nem vontam kétségbe, hogy van őrültség ebben a jelenségben, sőt összekapcsoltam a szellemekkel alkotott képzelt közösséggel, ám nem annak okaként, hanem természetes következményeképp; csakhogy van-e balgaság, mely ne volna összhangba hozható valamilyen feneketlen világbölcselettel? (482, AA II. 348)
Kant maga is mentegetőzni kénytelen ez ügyben, és hogy egészen őszintén nyilvánul meg mind a „fantaszták agyrémeinek komoly értelmezése”, mind a „gúnyolódás céltáblájává”
válás tekintetében, azt a korábban idézett levelek is tanúsítják (lásd 604 skk., 622, AA X. 43 skk., 69–70). A második fejezetben előadott elmélete valóban ad alapot „szörnyűséges sejtésre”, hiába minősítette őrültnek a szellemlátót: a szellemekkel alkotott közösséget a betegség okának tette meg, nem pedig – az „ésszerű gondolkodásmódhoz illőn” – a betegség okozta képzelődésnek. Ott is gondosan figyelmeztetett azonban már az efféle hipotézisek
„hajlékonyságára”, s ugyanez a beismerés most felmentést ad az ő számára: nem komolyan állította azt az értelmezést – és az olvasó számára is, ha határozottan elvetni kívánja. „Ezért aztán egyáltalán nem veszem rossz néven az Olvasótól, ha ahelyett, hogy a szellemlátókat félig a másvilág polgáraként tekintené, őket röviden és velősen szanatóriumi beutalásra tartaná érettnek, s ezzel a kérdést elintézettnek s önmagát minden további vizsgálódás alól fölmentettnek tekintené” (482, AA II. 348).
Vagyis megérti, ha esetleg már nem tart vele az ezután következő valóban komoly értel-mezés során. Mindenesetre még ha „mindent ily módon tekintünk” is, a szellemlátókat akkor sem kell „megégetni”, „elég lesz megpurgálni őket”, ahol azonban ez a sokat idézett szó nem kevésbé kétértelmű, mint a fejezet zárómondatában az emberi belső szervekben tomboló
„forgószél” két irányban lehetséges kimenetele… Kant igazi álláspontjának tartalmas voltát az efféle kijelentések közepette is sejteti: „Az ügyek ilyen állásánál nem is lett volna szükséges minderre ilyen részletességgel kitérnünk és érzékeikben csalatkozó rajongók lázas agyvelejében a metafizika segedelmével titkok után kutakodnunk” (uo.). Azt javaslom tehát, Maradék Olvasó, vegyük az irányt a kritika tisztítótüze felé!