A SZÉKFOGLALÓ KRITIKAI ESZMÉI A RÁKÖVETKEZŐ ÉVEKBEN

Az a konklúzió, hogy a Székfoglaló értekezés az előző részben feltárt módon és mélységben tartalmazta már a kritikai fordulat alapgondolatait, a szemléleti formák témájának kivételével egyáltalán nem esik egybe az irodalomban szinte egyöntetűen elfogadott nézettel. Már egy külsődleges, távlati kép is érthetővé teszi ezt: csak több mint egy évtized múlva születik meg a metafizikakritika fő műve, amelynek pedig az értekezés „próbatanulmánya” volt. Ez a puszta tény önmagában is arra indíthat, hogy a Székfoglaló és A tiszta ész kritikája, illetve a további „kritikai” művek között komoly, sőt döntő különbséget, különbségeket keressünk.

Márpedig aki keres, az talál vagy találni vél, jelen esetben olyannyira, hogy a disszertációnak még a keletkezését nem sokkal követő Kant általi megítélésébe is hajlamos lesz a műtől való jelentős eltéréseket beleolvasni. Meggyőződésem, hogy igen sok esetben, sőt általában a lényegét tekintve ez történt ezzel a mostoha sorsú, szinte a pofozógép szerepét kapott írással.

Ezért ebben a részben először, az első két fejezetben pontosan olyan megnyilatkozásokat vizsgálok Kanttól, amelyek kifejezetten az értekezéshez kapcsolódnak a székfoglalót követő másfél évből. Az itt fölmerülő problémák (különösen a Lamberttől kapott bírálat és az 1772-es Herzhez írt levél) egyen1772-esen a kritikai filozófia alapkérdéseihez vezetnek, a Kant által előadott vagy legalább ígért, részben a Székfoglalóra hivatkozó megoldások iránya pedig – állítom – világosan a Kritikákban adott válaszok felé mutat. Ezt igyekszem megmutatni a szóban forgó levelek tartalmát a disszertáció elemzésének eredményeivel, illetve a kritikai korszak műveinek megfelelő szöveghelyeivel összevetve.

Értelmezésemnek meg kell állnia a helyét az említett eltérő nézetekkel szemben is. Ebből adok ízelítőt a harmadik fejezetben, Henry E. Allison vonatkozó elemzései segítségével, amelyek mind a kanti szövegekre, mind a szakirodalomra vonatkozó reflexió tekintetében igen alaposak – és, mint ilyenek, kitűnőek. Vitám vele is a gondolati út megítélését illetően élesedik ki, lévén ő egy-egy olyan a Kritika felé tett döntő jelentőségű lépés megtételét látja Kant részéről az 1772–73., illetve az 1775–76. körüli években, amelyeket én már a disszer-tációban megtalálni vélek. Az összevetés (és összetűzés) közvetlen terepét itt a filozófus kéziratban maradt hagyatéka adja.

1. Lambert és Mendelssohn bírálatai

Kant az 1770. augusztus 21-én megtartott disputáció után néhány nappal elküldi értekezését mások mellett⁸⁸ Lambertnek és Mendelssohnnak is. Előbbinek a kísérő levélben úgy nyilatkozik, hogy szándékában áll kibővíteni ezt az írást, melynek során kijavítaná „a sietős írásmód okozta hibákat” is, és jobban meghatározná mondanivalója értelmét. A második, harmadik és ötödik részben lát bővebb kidolgozásra érdemes anyagot (az első és a negyedik

„érdektelenek [unerheblich]”). Valóban ezekhez (és nem a világ fogalmához) kapcsolódik a lényeget érintő megjegyzése a levélben.

Az érzékiség legáltalánosabb törvényei a metafizikában, helytelenül, nagy szerepet kapnak, holott abban mégiscsak minden kizárólag a tiszta ész fogalmain és elvein múlik. Ezért, úgy tűnik, a metafizikát meg kellene előznie egy egészen különálló, habár pusztán negatív tudománynak (a phaenomologia generalisnak), mely megszabná az érzékiség princípiumainak érvényességét és korlátait, hogy azok össze ne zavarhassák a tiszta ész tárgyairól alkotott ítéleteket, ahogyan ez eddig csaknem mindig történt. Mert a tér és az idő, valamint azon axiómák, amelyek azt követelik, hogy minden dolgot a tér és az idő viszonylatában tekintsünk, nagyon is reálisak ugyan az empirikus ismeretekre és az érzékek minden tárgyára vonatkozóan, és valóban tartalmazzák is minden jelenség és empirikus ítélet feltételeit. Ámde ha valamit egyáltalán nem az érzékek tárgyaként, hanem – egy általános és tiszta észfogalom segítségével – mint dolgot vagy szubsztanciát általában stb. gondolunk el, akkor nyomban igencsak hamis állításokhoz jutunk, mihelyt ezeket az érzékiség említett alapfogalmainak akarjuk alávetni. (645–646, AA X. 98)

Kant itt igen tömören, de igazán velősen összefoglalja a metafizikát megelőző, előkészítő tudomány Székfoglalóban bejelentett feladatát és a hozzá vezető módszer alapgondolatát.

Ennek a disszertációban is előtérbe állított negatív oldaláról e sorokat olvasva is érdemes megállapítani, hogy természetesen nem az érzékiség kap helytelenül („fertőző”) szerepet a metafizikában, hanem az érzékiség legáltalánosabb törvényei, princípiumai, alapfogalmai;

tehát a fertőzést a fonák észhasználat követi el. Másrészt pedig: valamit egyáltalán nem az érzékek tárgyaként (ha tetszik: magában valóként) elgondolni mi úgy tudunk, hogy egy általános és tiszta észfogalom segítségével (például) mint dolgot vagy szubsztanciát általában gondoljuk el. Az így értett logikai szubjektumot nem volna szabad az érzékiség feltételeinek alávetni, érzéki (alap)fogalmakat predikátumként hozzáilleszteni egy ítéletben.

88 Von Zedlitz (akkor még igazságügyi) miniszter és Johann Georg Sulzer is kapott példányt (AA X. 102).

Az előző részben ugyanakkor a módszer (némileg árnyékban maradó) pozitív oldalát is ki tudtuk fejteni, s ezt most tökéletes összefoglalás gyanánt igazolja vissza az utolsó előtti mondat. Az axiómák révén, „amelyek azt követelik, hogy minden dolgot a tér és az idő viszonylatában tekintsünk” éppen azzal hágjuk át az említett tilalmat, hogy minden dolgot alávetünk „a tér és az idő érzéki sarktételeinek” (557, AA II. 413). Ám maga a tér és az idő, valamint az elemzett sarktételeik, „nagyon is reálisak” az érzékek minden tárgyára vonatkozóan, „és” minden jelenség és empirikus ítélet feltételeit tartalmazzák.

Álljunk meg itt és tekintsünk előre egy pillanatra ismét a realitás fogalma, valamint az általam kiemelt „és” kapcsán. Láttuk, hogy a Székfoglaló mind az időről, mind a térről megállapítja, hogy „nem objektív és reális valami”, nem objektív és reális létező vagy tulajdonság. Ezzel együtt kijelenti, hogy a tér „bármely érzékelhető tárgyra vonatkoztatva azonban nemcsak hogy teljes mértékben igaz [verissimus], de a külső érzékelés körében egyenesen minden igazság alapzata” (14., 15. §, 540, 544, 545, AA II. 400, 404). Az időről pedig ugyanezt találtuk bármely számlálás, ellentét, változás, illetve tárgyaik vonatkozásában.

A tiszta ész kritikájában Kant úgy fogalmazza ezt meg, hogy a tér, illetve az idő empirikus értelemben reálisak, azaz (e későbbi szóhasználata szerinti) objektív érvényesség illeti meg őket a jelenségek, érzékeink minden tárgyának vonatkozásában (Kant 2004a, 82–83, 89, A28/B44, A35/B52). Egy külön „Megjegyzésben” éppen Lambert és Mendelssohn közös ellenvetésére adott válaszában szintén azt olvassuk, hogy „empirikus értelemben, minden tapasztalatunk feltételeként, az idő reális marad”, nem tárgyként valóságos ugyan, de a

„tárgyhoz mint jelenséghez valóságosan és szükségszerűen hozzátartozik” (uo. 90–91, A37–

38/B54–55).

Olyan „axiómára” továbbá, amely „azt követeli, hogy minden dolgot a tér és az idő viszonylatában tekintsünk”, vegyük példaként az általában vett empirikus gondolkodás posztulátumai közül a lehetőségét. Eszerint: „Ami megfelel a tapasztalat formai feltételeinek a szemlélet és a fogalmuk vonatkozásában, az lehetséges” (Kant 2004a, 238, A218/B265). A Székfoglaló értekezéssel összevetve a tapasztalat szemléleti feltételei tekintetében világos a megegyezés. Ám elemzésünk azt mutatta, hogy a fogalmak ottani felfogására is érvényes Kantnak a posztulátumhoz fűzött magyarázata arról, mi szükséges ahhoz (a fogalom ellent-mondásmentességén túl), „hogy a fogalmat objektív realitás illesse meg, azaz hogy lehetséges legyen a tárgy, melyet a fogalom által elgondolunk”. Teljesüljön tudniillik, hogy

vagy oly módon függ össze a tapasztalattal, hogy onnan kölcsönözzük, s akkor empirikus fogalom, vagy oly módon, hogy rajta mint a priori feltételen nyugszik a tapasztalat egyáltalán mint

tapasztalat (a tapasztalat formája), s akkor fogalmunk tiszta fogalom, de mégis a tapasztalathoz tartozik, mert objektuma csakis ott lelhető fel. (Kant 2004a, 239, A220/B267–268)⁸⁹

Valóban, a tárgyra vonatkozás értelmében vett realitás a disszertációban is vagy úgy illet meg fogalmakat, hogy az érzetek szolgáltatják hozzá az adatot, s ilyenkor „az érzékleteken alapuló fogalmak […] mint okozatok a tárgy jelenlétéről tanúskodnak” (11. §, 536, AA II. 397); vagy úgy, hogy az értelem által „adatik” a fogalom, nevezetesen a tér és az idő sarktételei szerinti elmeműveletek révén. Ezek a sarktételek a tiszta értelmi fogalmak alatt állnak, melyek realitását – valamint a Lamberthez írt levélből kiemelt, az empirikus ismeretek és tárgyak, illetve feltételeik közé tett „és” pontos értelmét – tehát az adja, vagyis az jelenti a „minden dolgot a tér és az idő viszonylatában tekint[eni követelő]” axiómák realitását, hogy a tapasztalati tárgyak lehetőségének feltételei. Az előző fejezet végi merésznek ható, egészen kritikai konklúziónkat tehát maga Kant nyújtja át az értekezéssel együtt.

Vizsgáljuk meg ezek után a két Kant által is igen tisztelt gondolkodó reflexióinak főbb pontjait és szembesítsük azokat részben a Székfoglaló elemzésének, részben a mű tágabb perspektívába helyezésének tanulságaival. Nagy részük az időre vonatkozik valamiképpen, ezekkel foglalkozunk az első pontban. A második tárgya pedig a szimbolikus ismeretek Lambert által proponált és egyúttal Kantnak is tulajdonított gondolata.