Mint már szó esett róla, mindketten úgy látják, a tér és az idő valóságos voltáról a disszertáció alapján le kellene mondanunk, s ezzel nem tudnak azonosulni. Különösen az utóbbi melletti érveket tartják szinte cáfolhatatlannak. Ahogy Lambert tételszerűen megfogalmazza: „Ha a változások valóságosak [real], akkor valóságos az idő is”; márpedig „a változásoktól a valóságosságot [Realität] én elvitatni nem tudom”, „legalább saját képzeteiről még egy idea-listának is el kell ismernie, hogy van bennük változás, például kialakulnak és megszűnnek, s ezek a történések valósággal lejátszódnak és léteznek [wirklich vorgeht und existirt]”. „Mind ez idáig még nem tudtam minden realitást [Realitaet] elvitatni a tértől és az időtől […]” (654–
655, 659, AA X. 107, 110). Mendelssohn szavai pedig:
89 Hogy a tiszta fogalmak objektuma csakis a tapasztalatban „lelhető fel” (antreffen), azt kimondottan a meg-ismerés lehetőségére kell értenünk – ahogy az természetes is a Transzcendentális analitikában. Mert az, hogy a tiszta észnek elgondolhatók, és talán létezhetnek is más, nem tapasztalati tárgyai, Kant egész vállalkozásának fő céljait érinti, a Székfoglalóban is, de még sokkal inkább a Kritikákban kinyilvánított módon.
Hogy az idő valami pusztán szubjektív volna, arról több okból sem tudom meggyőzni magamat. A szukcesszió legalábbis a véges szellemek képzeteinek mégiscsak szükséges feltétele. Maguk a véges szellemek azonban nem csupán alanyai, hanem tárgyai is a képzeteknek […]. Ennélfogva az egymásrakövetkezést valami objektívnek is kell tekintenünk.
S egyébként is, ha elismerjük, hogy a képzetalkotó lényekben s változásaikban van egymásra-következés, akkor miért ne ismerhetnők el ugyanezt az érzéki tárgyra, a képzetek mintájára és előképére [Muster und Vorbild], vagyis a világra vonatkozóan is? (665, AA X. 115)
Erre a problémára a Székfoglaló értekezésnek és A tiszta ész kritikájának egybehangzó megoldását a lényegét tekintve az imént ismertettük e fejezet bevezetésében. Mégsem lesz érdektelen felidézni Kantnak az 1772-es Herz-levélben adott válaszát sem.
Lambert nevét említi ott ezzel kapcsolatban, de gondolatmenete nyilvánvalóan vonatkozik Mendelssohn ellenvetésére is. Így adja vissza: „a változások valóságosak [etwas wirkliches]
(a belső érzék tanúbizonysága szerint), és csakis az időt előfeltételezve lehetségesek;
következésképpen az idő valóságos, és a magukban való dolgok határozmányaihoz tartozik”
(680, AA X. 134). Először annak az aszimmetriának vélhető okára mutat rá, hogy a tér objektivitása és realitása mellett viszont nem érvelünk hasonlóképpen. „[É]szrevesszük, hogy a külső dolgok vonatkozásában a képzetek valódiságából [wirklichkeit] nem lehet a tárgyakéra következtetni, a belső érzéknél azonban a gondolkodás vagy a gondolat létezése és az én létezésem ugyanazt jelenti” (uo.). A külső érzék tárgyaira vonatkozó kétely nem terjed ki a belső érzékék tárgyára, ami ahhoz az illúzióhoz vezethet, hogy gondolatainkkal feltétlenül együtt jár egy bizonyos dolog ismerete (tudniillik a gondolkodó alanyé), s így azok objektívnek tekinthetők.
Hogy ezt Kant félreértésnek tartja, azt nemcsak a „mindenki számára fölöttébb termé-szetesnek mutatkoz[ó]” ellenvetést bevezető szavak igazolják, hanem mindenekelőtt az, amit a kérdés megoldásaként mond.
Kétségtelen, hogy saját állapotomat az idő formájában kell elgondolnom, tehát hogy a belső érzékiség formája változások jelenségét nyújtja számomra. Hogy a változások valóságosak, azt éppoly kevéssé tagadom, mint azt, hogy a testek valóságosak, bár ezen csupán azt értem, hogy a jelenséggel valami valóságos90 korrespondeál. Még csak azt sem mondhatom, hogy a belső jelenség változik, mert hogyan figyelhetném meg e változást, ha nem jelennék meg belső érzékemnek? Ha valaki szerint ebből az következik, hogy a világban minden objektíve és önmagában változatlan,
90 A mondatban mindhárom „[valami] valóságos”: etwas wirkliches.
erre azt felelem, hogy sem nem változó, sem nem változatlan […]: nem mondható, hogy a világ dolgai objektíve vagy önmagukban különböző időben különböző állapotban vannak, s az sem, hogy azonos állapotban, mert ebben az értelemben egyáltalán nem időben képzeljük el őket. (680–681, AA X. 134)
Látható módon elsősorban azt igyekszik Kant elutasítani, hogy „objektíve és önmagukban”
tekintett dolgok időmeghatározást kapjanak: ebben az értelemben egyáltalán nem időben képzeljük el őket. Nem beszélhetünk változásról, ha az nem jelenik meg a belső érzéknek.
Másfelől viszont a változások belső jelensége is csak annyiban mondható reálisnak, a belső jelenségek változásának, amennyiben nekik „valami valóságos” megfelel – természetesen abban a világban, ahol a testek is vannak. Kant ugyanazt az empirikus realizmust képviseli itt a szemléleti formákkal kapcsolatban, amit a Székfoglalóban és majd A tiszta ész kritikájában (még ha az utóbbi „objektív” kifejezése nem is felelne meg ekkori szóhasználatának). Sőt, az (empirikus) idealizmus valamiféle cáfolata révén felel az ellenvetésre (miközben kimondja a majdan transzcendentális idealizmusnak nevezendő tan gondolatát), s ezt hasonlóképpen utasította el másfél évtizeddel korábban és később is (ha nem is ugyanazon a módon: lásd I.1.A.b., 14. lábjegyzet).
Mindezt azért fontos rögzíteni, mert jól megvilágítja, hogyan is értsük, hogy egy-egy ilyen Lambert- vagy Mendelssohn-féle komoly ellenvetés alkalmas arra, hogy „a szerzőt tanai felülvizsgálására késztesse [auf die Prüfung zurükzuführen]” és „némileg elgondolkodta[ssa]”
(679–680, AA X. 133–134). Nem a szóban forgó tanok megváltoztatásának szükségességére kell gondolnunk elsősorban, hanem sokkal inkább az előadásmód módosításáéra. Válaszának megfogalmazása után például így összegzi Kant a (később alaposabban vizsgálandó) levél általános tanulságát: „Úgy látszik, pusztán negatív tételekkel nem lel meghallgatásra az ember, annak helyébe, amit lerombol [niederreißt], fel kell építenie valamit, vagy legalábbis, miután elűzte az agyrémet, dogmatikusan felfoghatóvá kell tennie a tiszta értelmi belátást, s meg kell vonnia ennek határait. Ezzel foglalkozom hát most […]” (681, AA X. 134–135).
Figyelmet érdemel, ahogy értekezését határozottan negatív, „romboló” hatásúnak minősíti,
„vagy legalábbis” agyrémeket elűzőnek csupán („az intellektuális képzetek” ottani negatív meghatározását sem tartja elégségesnek a levélben, mint majd kitérünk rá). Nem épített egyelőre, hátra van még, hogy „dogmatikusan felfoghatóvá” tegye magát a tiszta értelmi belátást, épp csak ígérte, hogy azon majd egy tan épül. Nemhogy már pozitív állításokat tett volna csakis értelmileg fölfogható tárgyakról, de előbb meg kell vonnia az ilyenfajta belátás
határait. Ha a fonák eljárások visszafordított vagy helyesen korlátozott alakjaira figyelve ki is rajzolódnak a határmegvonás alapvonalai a disszertációból – ezzel „nem lel meghallgatásra”.
A két levél további lényegi megjegyzései szintén az idő és a tér problémájára vonatkoznak, illetve a szerzőik szerint lehetséges megoldásokra, de két ellentétes irányban. Mendelssohn főként arra törekszik, hogy elvitassa időfeltételek, sőt egyáltalán időre utaló szavak szüksé-gességét nemcsak az értelmi fogalmaknak, de magának az időnek a meghatározásához is. Az ellentmondáshoz szükségtelen az „egyazon időben” kitétel, „a lehetetlenséghez nem is szükséges több, mint az, hogy egy és ugyanazon szubjektum A és nem A predikátumokkal rendelkezzék”. Az „után” szócska pedig utalhat két dolog közötti „rendre általában véve is”, és az egyidejűség és az egymásutániság definiálható pusztán a következmény, pontosabban az
„ugyanolyan távoli”, illetve „nem egyformán távoli” következmények fogalmának segít-ségével (664–665, AA X. 115–116).
Elengedve most (vagy inkább a Lambert-levél tárgyalására hagyva) azt, hogy a „távoli”
viszont valamiféle, legalább szimbolikusan értett térbeli meghatározást rejt, annyit minden-képp megállapíthatunk, hogy ezek a lehetetlenségről és az időről adott pusztán névleges meghatározások. Jellegzetesen ahhoz a fajta metafizikához tartoznak, amelyik a Székfoglaló első soraitól kezdve felismerhető kritika alá esik, amennyiben a fogalmak „elménk kettős természetéből való származására” és a tiszta eszmék alkalmazásának lehetőségére egyáltalán nincs tekintettel. Az adott esetben például arra, hogy „a mi értelmünk a lehetetlenséget csak akkor veszi észre [animadvertit], ha ellentétes jegyeknek egyazon dologra vonatkozó egyidejű állításával találkozik [notare potest]” (28. §, 561, AA II. 416).
Ugyanakkor el kell ismerni, hogy legalábbis az ellentmondást illetően Kant megszívlelte Mendelssohn figyelmeztetését és A tiszta ész kritikájában kifejezetten ügyel rá, hogy időfeltételre való utalás nélkül fogalmazza meg annak elvét: „semmilyen dologhoz nem járul olyan predikátum, mely ellentmond neki”. Ilyenként lehet az analitikus ítéletek „általános és teljességgel elégséges” alaptétele, de egyáltalán az ismereteknek, így a szintetikus ítéleteknek is legalább conditio sine qua nonja. Sőt, külön kitér arra, hogy e merőben formális alaptétellel
„meggondolatlanul és teljesen szükségtelenül” keverték össze azt a formuláját, mely szerint
„lehetetlen, hogy valami egyszerre létezzék és ne létezzék”. Az utóbbi által ugyanis, amely lényegében ezt mondja: „egy dolog = A, mely valami = B, nem lehet ugyanazon időpontban nem-B”, a tétel „az idő feltételének rendelődik alá [durch die Bedingung der Zeit affiziert]”
(Kant 2004a, 184–185, A151–152/B190–192). Nyilvánvaló, hogy Kant saját Székfoglalóban követett eljárását (is) bírálja itt, és a szóhasználattal még szorosabban is ahhoz kapcsolja.
Hogy az idő, „mint feltétel az alany értelmi fogalmát is hatása alá vonja [ceu condicio afficit
conceptum intellectualem subiecti]”, arra ugyanezzel a szóval int már a módszer általános előírása a disszertációban: nehogy az érzéki megismerés elvei „az értelmi ismereteket hatásuk alá vonják [intellectualia afficiant]”, de megismétlődik éppen az ellentmondás sajátos érzéki feltételével kapcsolatban is, amely „a minőségek ismeretét vonja hatása alá [qualitatum generaliter afficit cognitionem]” (555, 559, AA II. 411, 415).
Ezen a ponton valóban jelentős eltérést látunk a két mű állásfoglalása között. De mi ennek a jelentése és jelentősége valójában? Mintha Kant itt önmagát is vétkesnek találta volna abban, amire éppen az értekezés hívja fel a figyelmet. Talán a Kritikában még szigorúbban igyekszik elhárítani a „fertőzés” veszélyét? Meglehet, igen, ám épp ezen a példán látszik a legjobban, mit nem jelent ez a metafora. Az ellentmondásmentesség tételét főként azért kell
„megtisztítanunk” az érzéki feltételektől, mert szükség van rá a természeten túlinak a metafizikájában is (ha van ilyen), ettől azonban még önmagában nem nyújt számunkra semmiféle („egészséges”, szintetikus) realitást. Fordítva pedig: a Székfoglaló módszertanában az időfeltétel alá eső ellentmondás, a lehetetlenség „észrevétele” e tiszta értelmi fogalom szubjektív-érzéki korlátozásául szolgált, ahogyan a számlálás a mennyiség, illetve a változás megállapítása az esetlegesség értelmi fogalma számára. A tiszta ész kritikája az ellentmondást fölmenti e „meggondolatlanul és teljesen szükségtelenül” ráosztott szolgálat alól, melyet a tapasztalat formai feltételeinek való megfelelés követelménye, az empirikus gondolkodás első posztulátuma vesz át (vö. Kant 2004a, 238, A218/B265).
Lambert – Mendelssohnnal éppen ellentétben – érzékiség és értelem éles elhatárolását nehezményezi. Erre utal már az is, ahogyan visszaadja ezt a „főtételt”: az emberi ismeret „e fölosztás értelmében két gyökeresen különböző, mondhatni különnemű forrásból ered, úgyhogy ami az egyik forrásból fakad, az sohasem származtatható a másikból. […] a két említett megismerésmód olyannyira gyökeresen válik külön egymástól, hogy sehol sem talál-koznak” (651–652, AA X. 105). Márpedig nem mondhatunk le arról, hogy vannak a térhez vagy az időhöz (tehát Kant szerint az emberhez) kötött, s mégis örök, megváltoztathatatlan igazságok, példa rá a geometria és a chronometria. Ez eddig a két képesség elválasztásának legrosszabb fajta értelmezése és az érzékelhető világra vonatkozó tudományok emberi megismerésre korlátozásának elutasítása. Lesújtó a következő is:
Mit bánom én, felőlem tekintse bárki puszta képnek és jelenségnek [Erscheinung] az időt és a teret.
Hisz túl azon, hogy az állandó látszat [Schein] számunkra igazság, ha azt, ami neki alapul szolgál, sohasem fedezzük föl, vagy csak a jövőben fedezzük fel; az Ontológiában hasznos a látszattól kölcsönzött fogalmakkal is foglalkozni, mert a róluk alkotott elméletet végül a phaenomenonoknál
amúgy is újra alkalmaznunk kell. A csillagász is a phaenomenonnal kezdi, ebből vezeti le a világ építményére vonatkozó elméletét, s az ephemerisekben újra alkalmazza ezt a phaenomenonokra és előrejelzésükre. Alkalmasint a csillagász módszere lesz a legbiztosabb a metafizikában is, ahol oly sok fordul meg a látszat problémáján. (656 – módosítva, AA X. 108)
A tér és idő akkor valóságos látszatok lesznek, melyek okát valami olyasmi alkotja, ami olyan pontosan és állandóan igazodik a látszathoz, amilyen pontosak és állandók geometriai igazságok csak lehetnek. […] az a látszat, mely egyszerűen sohasem téveszt meg, alkalmasint mégiscsak több lehet a puszta látszatnál. (659, AA X. 110)
Megrázó szavak Kant számára! Teljes ignorálása annak, hogy a Székfoglaló szerint is van ilyen tudományunk, és hogy az tényleg – a phaenomenonokra vonatkozó igazságon alapuló – tudomány. Hiszen amit leír Lambert egy elmélet alkalmazásaként, annak a disszertáció 12.
paragrafusában megvan a helye. Igaz, nem úgy, hogy a „látszat” pontosságának és állandó-ságának alapja esetleges lehetne, melyet sohasem, vagy csak a jövőben fedezünk fel, és amely egyszerűen „igazodik a látszathoz” és „sohasem téveszt meg”. Ilyen tudomány semmiképpen sem adhat módszertani példát a metafizika számára. Ellenkezőleg, a metafizikának kell megmutatnia, hogy szükségszerű ez az igazodás általánosságban véve, éppen mert a jelenségek körére kell korlátozódnia tudásunknak.91
Ezért a következő mondatok meg egyenesen szíven üthették Kantot. „Az 5. részt illetően hasonlóképpen rövid leszek. Nagyon fontosnak tartanám, ha Tekintetes Uram megtalálná annak eszközét, hogy az időhöz és helyhez kötött igazságok gyökeréig és forrásáig is leásson.
Mivel azonban ez a fejezet a módszertannal foglalkozik, itt is csak a korábban az idővel kapcsolatban mondottakat tudom megismételni” (656–657, AA X. 109). Hiszen Kant éppen a módszertanban találta meg azt az eszközt, melynek segítségével pontosan ezeket a gyökereket és forrásokat szándékozik föltárni. Ha ezt ennyire elfedi az a puszta tény, hogy a Székfoglaló-ban a módszer „fonák” részére akarta felhívni a figyelmet, az igencsak elgondolkodtató lehetett.
Van azután még egy téma, és meglehet, Lambert számára nem is egy további, hanem éppen az említett gyökerek és források megtalálásának eszköze, nevezetesen a szimbolikus ismeretek kérdésköre, amely különösen fontos szerepet játszik e levélben – ellentétben a Székfoglaló értekezéssel. Ezért most lesz megfelelő kitérnünk rá, és meg is kell ezt tennünk
91 Számomra még ennél is megrázóbb az a vélekedés, hogy Kantot a csillagászat mintájára elképzelt ontológia gondolata ébresztette volna e levél nyomán a tiszta értelmi fogalmak tapasztalatra alkalmazhatóságának követelményére és megoldatlanságára (lásd Beck 1978, 106–110, Allison 2015, 87. skk.). Ezekről a fogalmakról itt egyáltalán nincs szó, miközben arról a fajta alkalmazásról a Székfoglalóban nagyon is.
helyes értékelése végett, illetve annak érdekében, nehogy a disszertáció értelmezése egy elejtett utalása nyomán vakvágányra fusson.