A helyesen értett metafizika tehát nem kikutathatatlan titkokkal foglalkozik, hanem elő-készületként azzal, miként jutunk egyáltalán a tiszta értelem fogalmaihoz, majd pedig ezek használatának elveivel. Mint már a bevezetőben említettük e fogalmaknak a disszertáció szerint kettős feladatuk van. „Céljuk egyrészt az önvizsgálat [finis elencticus], melynek révén negatív hasznot hajtanak, azáltal hogy a gondolati tárgyaktól az érzéki képzeteket távol tartják, s bár a tudományt eközben egy lépéssel sem viszik előbbre, a tévedések által való megfertőződéstől megóvják” (9. §, 534, AA II. 395). Ezzel a használatukkal a mű V., módszertani része foglalkozik, mi pedig majd a következő fejezetben térünk rá.
63 Nem maradhat említetlenül a sokszor szinte aforizmaként idézett kijelentés a Kritikából: „Egyszóval: Leibniz intellektualizálta a jelenségeket, míg Locke […] szenzualizálta az értelmi fogalmakat, azt tartván róluk, hogy nem egyebek a reflexió empirikus vagy elvont fogalmainál. Ahelyett, hogy a képzetek két egészen különböző forrását keresték volna az értelemben és az érzékekben […] mindkét nagy férfiú kiszemelt egyet közülük, úgy vélvén, hogy ez közvetlenül a magukban való dolgokra vonatkozik, míg a másik csak összekuszálja vagy rendezi a róluk alkotott képzeteket” (Kant 2004a, 283, A271/B327). Azt a fentiek után fölösleges ecsetelni, hogy jogo-sulatlannak tartom Locke ilyen megítélését, de azt talán nem, hogy mennyire láthatóan aszimmetrikus maga az itteni ítélet is. Jól mutatja ezt már pusztán a „csak összekuszálja vagy rendezi” fordulat is, ám ha kissé körbe-nézve megtekintjük, mit is foglal össze az „Egyszóval” a „reflexió fogalmainak amfibóliájáról” szóló függelék közepe felé, akkor még jobban láthatjuk, hogy egy kapura megy a játék. Leibniz az, aki beleesett e fogalmak
„csapdájába” azt képzelvén, hogy csupán az értelem formális fogalmaival megismerte a dolgok benső miben-létét, s hogy „a világ valamiféle intellektuális rendszerét alkotta meg”. Kant részletesen és példák segítségével ismertetett táblázata a reflexió fogalmairól „Leibniz tanításának, e tan minden részének megkülönböztető vonását” és legfőbb alapját tárja fel: hogy az érzéki szemléletről úgy vélte, csak zavaros képzeteket nyújt, és nem tekintette a képzetek sajátos forrásának, sem feltételeit (a teret és az időt) eredendőknek (uo. 282–283, A270/B326). Mindezt harminc oldalon, ahol azonban Locke nevére az imént idézett utalás az egyetlen. Kétség-telen, hogy a Leibniz-kritika igen szoros kapcsolatban van a Székfoglaló értekezés szemléleti formákról kialakított elméletével, így foglalkozunk még vele a következő fejezetben. Itt viszont nem a két „nagy férfiú”
tanainak Kant általi bírálatára, hanem követésére igyekeztem koncentrálni.
A másik, pozitív, sőt „dogmatikus” célról csak nagyon röviden nyilatkozik Kant, de az is elég ahhoz, hogy átlássuk mindenekfölött való jelentőségét. A finis dogmaticus szerint tehát
a tiszta értelemnek a lételmélet [ontologia] vagy az észismeretekből fölépülő lélektan [psychologia rationalis] által kifejtett általános elvei végül mintaképpé formálódnak [exeunt in exemplar], mely csupán a tiszta értelemmel fogható föl, s amely a dologi tartalmakat tekintve [quoad realitates]
minden másnak közös mértéke. Ez a TÖKÉLETESSÉG MINT GONDOLATI TÁRGY [PERFECTIO NOUMENON]. Ez azonban vehető elméleti, s vehető gyakorlati értelemben is. Az előbbi értelemben nem lesz más, mint a legfőbb létező, ISTEN; az utóbbiban pedig az ERKÖLCSI TÖKÉLETESSÉG. (9. §, 534–535, AA II. 395–396)
Kant a megkülönböztetés magyarázatául hozzáteszi: „Elméleti szempontból akkor vizsgálunk valamit, ha csak arra vagyunk tekintettel, ami egy létezőt megillet, gyakorlati szempontból pedig akkor, ha fontolóra vesszük, minek kellene abban a szabadság révén meglennie” (9. §, 534 lj., AA II. 396 lj.).
Abból, hogy a reális értelemhasználat által maga a tiszta értelem adja meg a dolgok és viszonyaik alapfogalmait, alapelveit, az volna sejthető, hogy a szigorú önvizsgálat mellett, „az érzéki képzeteket távol tartva”, megnyílik a tér a metafizikai igazságok számára. Első hallásra a célként kijelölt pozitív tan, a realitások emlegetésével a (majdan) „megtisztított” terepen, valóban ellentmondani látszik annak a metafizika lehetőségét illető tanácstalanságunknak, amely ismereteink érzéki adatokra utaltságának kijelentéséből fakadt. Mindazonáltal azt tudjuk itt meg valójában, hogy e tan csakis a vallás, illetve az erkölcs két „gondolati tárgyára”
irányul, s ez voltaképpen egyetlen eszmei dolog két oldala. Másrészt, a tiszta értelem általános elvei nem akárhogyan alkotják ezt a perfectio noumenont, hanem mintaképpé, minden más realitásnak közös mértékévé emelkedve – melynek kapcsán Kant nyíltan az ideál, illetve Platón idea fogalmára hivatkozik. „A legnagyobb mérvű tökéletességet mostanság eszménynek [ideale] nevezik – Platónnál ez az eszme [idea] nevet viseli (így például magának az államnak az eszméje) […]” (9. §, 535, AA II. 396).
Ellentétben a IV. résszel, itt helyénvaló Isten nevének kimondása, ahol nem csupán az ontológia, hanem egyúttal a racionális pszichológia tiszta észfogalmaival fogjuk fel, és nemcsak mint általános elvet, hanem mint mintaképet, ideált is. Hiszen „mivel a tökéletesség eszményeként ő a megismerés elve, valóságos létezőként ezért ő egyszersmind minden tökéletesség létrejövésének elve is” (uo.). Vagyis a metafizika csúcsán nem pusztán a
szubsztanciák közös okaként a reális kölcsönhatás és a világ formaelve, hanem a megismerés elveként minden realitásnak közös mértéke is.
Nem arról van szó, hogy Kant (a „platonikus hagyománynak” megfelelően) azonosítaná a tökéletességet a realitással (lásd Allison 2015, 60, Laywine 1993, 113). Már az Egyetlen lehetséges érvben kifejezetten felhívja a figyelmet „fontos indokaira”, amiért eltért attól a
„sokan mások szerint bevett ítélettől”, hogy „az összes realitás már eleve a teljes tökéletesség”. Korábbi hosszas vizsgálódások ugyanis arról győzték meg, hogy a tökéletesség fogalmának pontosabb ismerete tisztázni lesz képes a szellem természetét, érzéseinket és még a gyakorlati világbölcselet első fogalmait is, mert jelentése egy megismeréssel és vággyal bíró lényre vonatkozást feltételez. Éppen ezért azonban nem akarta azt a művet azzal megterhelni, hogy az Istenben lakozó realitás bizonyítását eddig a fogalomig elvigye (140, AA II. 90).
Amikor tehát Kant a tökéletesség fogalma révén próbálja az ész és a metafizika legfőbb célját érthetővé tenni, annak már eleve van valamilyen morális vonatkozása.
Ami az utóbbit, tehát az erkölcsiséget illeti, már a tiszta eszmékre legelsőként felhozott példa ezzel kapcsolatos. Kant a következőképpen mutatja meg, miért kell az érzéki és az értelmi ismeretek éles elhatárolásában az adatok eredetére hivatkoznunk, nem pedig pusztán az ismeretek zavarossága, illetve világossága közti különbségre. Egyik oldalon ott a világos, ámde érzéki eredetű geometria, a másikon ellenben a zavaros „erkölcsi fogalmak, amelyeket nem tapasztalati úton, hanem a tiszta értelem révén ismerünk meg”. Ezek pedig tipikusan olyanok, ahol a metafizika faladata azon fáradozni, hogy „a zavarosságnak a közönséges értelmet homályba burkoló felhőit szétoszlassa” (7. §, 533, AA II. 395). Kant az 1764-ben megjelent pályaművében részletesen és általánosságban kifejtett, a filozófiában szerinte követendő analitikus, fogalomelemző módszerre utal ezzel, ahol az egyik fő alkalmazási terület a morálfilozófia volt, hiszen részben erre irányult a felhívásban közzétett kérdés (lásd a következő fejezetet 3.A. szakaszát). A Szellemlátóból pedig azt is tudhatjuk, hogyan kell a metaforát helyesen érteni e tárgyra vonatkoztatva: bármi alkossa is a zavarosság felhőit, a közönséges értelem „együgyű bölcsessége” a Nap, amelyet eltakarnak. Belőle indul ki majdan az Erkölcsök metafizikájának alapvetése is a maga analízisével. Ha tehát úgy gondoljuk, hogy a Székfoglaló tisztán értelemmel fölfogható dolgok megismerhetőségét állítja, akkor egy biztos és maradandó jelöltünk feltétlenül van: „Az erkölcsfilozófia tehát, amennyiben a megítélés első elveit nyújtja, csak a tiszta értelem révén ismerhető meg, s maga is a tiszta filozófia körébe tartozik […]” (9. §, 535, AA II. 396).
Másfelől viszont azt is meg kell állapítanunk, hogy az értelem tiszta fogalmait nem más, hanem csakis ilyen platóni módon tartja Kant alkalmasnak az érzékfeletti(ként tekintett) világ
megközelítésére az értekezésben is. Ott is, hiszen ezt a vezérfonalat vette fel a Szellemlátó
„gyakorlati következtetésében”, tartja kezében a továbbiakban és követi mindvégig. A tiszta ész kritikájában majd „Az ideákról általában” című szakasz tárja fel ennek meghatározó jelentőségét: a gyakorlati fogalomként felfogott platóni idea mozgatja a kanti rendszer „felsé-ges erkölcsi épít[kezését]” etika, jog, teleológia, teológia, vallás terén egyaránt (Kant 2004a, 312–315, A314–319/B370–376).64
Most azonban, amikor rátérünk a Székfoglaló utolsó részének vizsgálatára, azt kellene látnunk, hogy a Szellemlátóval és a későbbi művekkel összhangban itt is az emberi ész korlátozása veti meg az alapját ennek az épületnek, és Kant – az esetleges látszat ellenére – „a gondolati tárgyaktól az érzéki képzeteket távol tart[ó]” módszerrel e követelménynek kíván eleget tenni.
3. Kritikai fordulat a Székfoglaló értekezésben
A Székfoglaló értekezés befejező része módszertani: „Az érzéki és az értelmi ismeretek metafizikabeli kezelésének módszeréről [De methodo circa sensitiva et intellectualia in metaphysicis]” szól. Az óvatos körülírás Kant látszólag szerény célját fejezi ki, nevezetesen azt, hogy a metafizika módszerének „egy nem megvetendő részletére”, az érzéki és az értelmi megismerés „fertőző érintkezésére [contagium]” hívja fel a figyelmet, és hogy az ész törvényeit megkülönböztesse bizonyos „fonák elvektől”. (23. §, 554, AA II. 410–411) Már bevezető fejtegetései elárulnak azonban valami döntő felismerést a módszer egészéről is.
Azokban a tudományokban, amelyeknek alapfogalmai és sarktételei érzéki szemlélet (akár érzeteken alapuló, akár tiszta szemlélet) segítségével adatnak nekünk, és az értelemhasználat csupán logikai, vagyis az ismeretek egymás alá rendelésére szorítkozik, tehát a természettudo-mányokban és a matematikában, a gyakorlat adja a módszert. Próbálkozásokból és találgatá-sokból derül ki, hogyan kell eljárni a tévedések elkerülése és a tudomány kiteljesedése érdekében.
64 Egy már részben idézett, időpontját és tárgyát tekintve is szorosan a Székfoglalóhoz kapcsolható észrevétel szintén jól mutatja a „két világ” gondolatának kanti motivációit. „Az igazán értelmileg fölfogható világ az erköl-csi világ [mundus vere intelligibilis ist mundus moralis]. Formai principiumai mindenki számára érvényesek, s következtethetünk belőlük Istenre mint okra, mely pusztán értelemmel fölfogható [causa mere intelligibilis], ám ez az értelemmel fölfogható világ nem tárgya a szemléletnek, csak a reflexiónak. Az isteni szemlélés szolgálna egyszersmind a világ intellektuális szemléletével [intuitus intellectualis] is” (R 4108: 910, AA XVII. 418).
A tiszta filozófiában viszont (ahová a metafizika is tartozik), ahol az elvekkel kapcsolatos értelem-használat reális – azaz a dolgok és a viszonyok alapfogalmai, s azonképpen a sarktételek is eredendően [primitive] maga a tiszta értelem által adatnak meg, s mivel nem szemléletek, nincsenek is fölvértezve a tévedések ellen –, a módszer minden tudományt megelőz […]. Minthogy ugyanis itt a helyes észhasználat magukat az elveket alkotja meg [constituat], és mind a tárgyak, mind pedig a rájuk vonatkozóan elgondolandó sarktételek egyedül az ész természete folytán válnak egyáltalán ismeretessé [primo innotescant], ezért itt az ész törvényeinek kifejtése [expositio] maga a tudomány létrejövetele [genesis], s e törvényeknek a jogtalanul közéjük keveredett látszólagos törvényektől való megkülönböztetése az igazság próbaköve [criterium veritatis]. (23. §, 554, AA II. 411)
Az 5. §-ban közölt jellemzés megismétlése után most majd végre többet is megtudhatunk a reális értelemhasználatról, arról, hogyan „adatnak” alapfogalmak és sarktételek eredendően az értelem tiszta használatából, milyen – nem a szemléletből eredő – realitás fakad belőle. Bár a fejezet meghirdetett feladata az érzéki és az értelmi megismerés „fertőző érintkezésének”
leleplezése, ezek a bevezető gondolatok azt sejtetik, hogy közben fény derül az alapfogalmakat és tételeket megadó helyes észhasználatra is. Erre figyelve talán azt is meg-érthetjük, mit jelent, hogy tárgyak csak a rájuk vonatkozó sarktételek folytán „válnak egyálta-lán ismeretessé”.
Kant talán kissé hamiskásan teszi a fentiekhez hozzá, hogy „e tudomány módszere ez idő tájt nem ismeretes – mert valamilyen módszert ugyan a logika minden tudomány számára általánosan megszab [omnibus scientiis generaliter praecipit], ámde a metafizika különleges természetéhez igazodó módszert [quae singulari metaphysicae ingenio sit accommodata] az ismeretlenség teljes homálya fedi […]” (uo.). Azzal utal ugyanis valamivel őszintébben az ő saját ismereteire a témában, hogy „e kiemelkedő fontosságú és fölöttébb szerteágazó tárgyról e helyütt nem szándékozom bővebb értekezésbe fogni, s erre itt lehetőségem sem volna”
(uo.). Mert, hogy egyébként nagyon is van szándéka a módszerről bővebb értekezésbe fogni és már rég keresi rá a lehetőséget, azt itt-ott eddig is tapasztaltuk. Most azonban, éppen mivel a disszertációban Kant csak egy „részletére”, a „fonák elvekre” fog kifejezetten kitérni, s mi azokból próbáljuk majd „egyenes” változataikat meg- és kifejteni, szükséges lesz nagy vo-nalakban összefoglalni, mire juthatott eddig „e kiemelkedő fontosságú” tárgyban: a módszer tekintetében általában, illetve „a metafizika különleges természetéhez igazodóan”.