Az érzékiség a szubjektum befogadó képessége, mely lehetővé teszi, hogy a szubjektum megjelenítő állapotára valamely tárgy jelenléte meghatározott módon hatást gyakoroljon. Az értelmesség (eszesség) a szubjektumnak olyan képessége, melynek révén ő azokat a tárgyakat is meg tudja jeleníteni magának, amelyek érzékeibe sajátos minéműségük folytán be nem léphetnek.
Az érzékiség tárgya az érzékelhető dolog; ami viszont semmit sem tartalmaz, ami ne pusztán értelemmel volna megismerhető, az az értelemmel fölfogható dolog. A régiek iskoláiban az előbbit megjelenő tárgynak, az utóbbit pedig gondolati tárgynak nevezték. Amennyiben a megismerés az érzékiség törvényeinek van alávetve, annyiban érzéki, amennyiben viszont az érteleméinek, annyiban értelmi avagy észbeli. (3. §, Tengelyi 1988, 187; Kant 2003, 529–530)50
50 Sensualitas est receptivitas subiecti, per quam possibile est, ut status ipsius repraesentativus obiecti alicuius praesentia certo modo afficiatur. Intelligentia (rationalitas) est facultas subiecti, per quam, quae in sensus ipsius
Történetesen az eredeti szövegben kimondottan a ‘tárgy’ szó csak az érzéki megjelenítéssel kapcsolatban szerepel, az értelmiről szólva viszont a nőnemű „azokat” (a dolgokat). Fölmerül ezért, hogy esetleg félrevezet bennünket, ha itt dolgon mindjárt tárgyat vagy szubsztanciát értünk. Hiszen érzéki ismeretek is vonatkozhatnak akcidensekre, viszonyokra vagy éppen az időre és a térre, amelyekről ezek egyike sem mondható, és amelyekről a megelőző 2. paragra-fusban olvastuk, hogy „megjelenő tárgyak”, sőt maga a világ is tekinthető phaenomenonként, ahogy a 13. elejéről idéztük. Szem előtt kell tartanunk ugyanezt az értelem fogalmai, ítéletei esetén is.51 Alkalmunk lesz majd látni később, mit is érthetünk ebben az értelemben olyan
„dolgokon”, amelyek érzékeinkbe „be nem léphetnek”, kizárólag értelemmel fölfoghatók:
tiszták. Vegyük továbbá ismét komolyan az „amennyiben” szó nyújtotta lehetőséget is az utolsó mondatban, hiszen nagyon is lehet egyazon tárgyról érzéki és értelmi ismeretünk egyaránt. A Székfoglalóról adott értelmezésem alapja, hogy ez a gondolat a disszertáció szerzője számára mindvégig triviális.
A folytatásban Kant a fenti fogalom-meghatározások következményeként vezeti le éppen ezt a gondolatot – amely egyúttal a mű leggyakrabban, ám szinte tragikus módon pontosan ellentétes értelemben idézett mondatrésze.
Minthogy ekképpen valahány érzéki alkotóelem a megismerésben van, az mind a szubjektum sajátos természetétől függ, vagyis attól, hogy az tárgyak jelenlétének hatására milyen módosulásra képes, mert a mindenkori módosulás – a szubjektumok különbségének megfelelően – eltérő szubjektumokban eltérő lehet; s minthogy másfelől az ilyen szubjektív feltételnek alá nem vetett [exempta est] megismerés mindig csakis a tárgyra irányul [nonnisi obiectum respiciat]: ezért nyilvánvaló, hogy az érzéki képzetek úgy állítják elénk a dolgokat, ahogyan azok megjelennek, az értelmiek ellenben úgy, ahogyan vannak [patet, sensitive cogitata esse rerum repraesentationes, uti apparent, intellectualia autem, sicuti sunt]”. (4. §, 530, AA II. 392)
Ne tévesszük szem elől, hogy ez az egész mondat egyetlen következtetés, melynek konklúziója az ominózus kijelentés. A szubjektum sajátos természetétől függő feltétel az
per qualitatem suam incurrere non possunt, repraesentare valet. Obiectum sensualitatis est sensibile; quod autem nihil continet, nisi per intelligentiam cognoscendum, est intelligibile. Prius scholis veterum phaenomenon, posterius noumenon audiebat. Cognitio, quatenus subiecta est legibus sensualitatis, est sensitiva, intelligentiae, est intellectualis s. rationalis. (AA II. 392)
51 Paulo R. Licht dos Santos is szóvá teszi, hogy az általa használt angol fordításban a things a quae helyén félrevezető módon sugallja, hogy az ember értelmi képessége is közvetlenül dolgokra, nem pedig dolgok képzetére vagy ismeretére vonatkozik, ahogy pedig az szintén lehetséges (Licht dos Santos 2010, 654, 13. lj.).
érzéki megismerésben (a tárgyak jelenléte okozta módosulások között) mutatkozó különbö-zőségekre vonatkozik, és érthetnénk rajta akár az egyes szubjektumok, akár különböző fajta szubjektumok közötti különbségeket. Esetleg a mi emberi érzéki feltételeinknek másféle, nem érzéki lényekétől való eltérésére is utalhat vele Kant. Akárhogy is van, az, hogy csak az „ilyen szubjektív feltételnek alá nem vetett”, avagy az alól „felmentett” megismerés lehet „csakis a tárgyra irányuló” (objektív), valamilyenféle általánosságra vonatkozik. A folytatásban többször kinyilvánítja Kant, hol kifejezetten, hol mellékesen, hogy értelmünk tárgyra irányulásának valóban ez a kritériuma, akkor is, amikor érzékelhető, akkor is, amikor
„magukban való” dolgokról van szó. Az „úgy, ahogy” legtermészetesebb módon olvasva a mondatot úgy volna értendő, hogy (miként a két világ esetében) ugyanazokról a dolgokról van kétféle képzetünk. Tisztábban látunk azonban majd abban a kérdésben, mit is jelent, hogy a dolgok „megjelennek”, illetve „vannak”, az érzéki és az értelmi ismeretek most következő részletesebb kifejtése után.
Kant ezután hozzálát annak elemzéséhez, hogy mi az, ami az ismeretben, képzetben van azok érzéki, illetve értelmi oldalán. Az érzéki képzetek egyik összetevője, az anyaga, az érzéklet vagy érzet (sensatio), amely valamilyen érzékelhető dolog jelenlétét jelzi, mutatja, nyilvánvalóvá teszi (praesentiam arguit). A képzet másik összetevője, a formája, az érzékelhető dolog alakja (species), amely nem tulajdonképpeni körvonala vagy sémája a tárgynak, hanem csupán az elmének egy benső elve, „belé oltott” (velünk született) törvénye, amely szerint az érzetek egymással a mellérendelés viszonyába lépve alakot ölthetnek valamely képzet-egészben (4. §, 530, AA II. 392–393). Természetesen a tér és az idő az, amiről itt szó van, ahogy már láttuk és fogjuk is még a továbbiakban.
Az ismeretekre térve, általában érzékinek (sensitiva) nevezi őket Kant, ha hozzájuk tartozik ilyen forma, akár nélkülözik az érzeteket (mint a matematikában), akár nem. Utóbbi esetben érzékleten alapuló (sensuales) az ismeret. Az érzéki ismeretekhez tehát „hozzátartozik” az előzőleg elemzett kétféle képzet; talán az érzet is, de az érzékiség formája mindenképpen. Az értelem viszont elengedhetetlen összetevője minden ismeretnek, miközben ugyanakkor az érzéki ismeretekkel bizonyos párhuzamot is, amennyiben kettősséget mutat, legalábbis használata tekintetében.
Ami másfelől az értelmi ismereteket illeti, mindenekelőtt súlyának megfelelően tekintetbe kell vennünk azt a tényt, hogy az értelem avagy a magasabb rendű lélekrész használata kettős: egyrészt REÁLIS ÉRTELEMHASZNÁLAT, melynek révén maguk a fogalmak – legyen szó akár dolgok, akár viszonyok fogalmairól – megadatnak; másrészt LOGIKAI ÉRTELEMHASZNÁLAT,
melynek során a valahonnan már adott fogalmak egymásnak – vagyis az alsóbbak a magasabbaknak (azaz a közös jegyeknek) – csupán alárendelődnek, s egymással az ellentmondás elve alapján egybevettetnek. (5. §, 531, AA II. 393)
A logikai értelemhasználat valamennyi tudománynak közös jellemzője, mert minden ismeret (bármiféle adaton alapuljon is) több más ismerettel együtt közös jegy alá tartozik, vagy éppen ellentétes vele. Itt is van tehát egy teljesen általános formai használat, és van egy sajátos, amely a realitással, adottsággal kapcsolatos valamiképpen. A megismerés közvetlenül és világosan ítéletekben, közvetetten, a tárgy teljes megismerése érdekében (ad adaequatam cognitionem), következtetésekben történik.
Teljesen igaza van Licht dos Santosnak abban, hogy Kant meghatározásaiból nemcsak az következik, hogy egy és ugyanazon értelemnek van kétféle használata, hanem mivel kifeje-zetten az értelmi ismeretekre (intellectualia) vonatkoztatva vezeti be a distinkciót, a 3. § definíciója szerint az értelem ugyanazon törvényeinek van alávetve mindkét használat (Licht dos Santos 2008, 50, 7. lj., Licht dos Santos 2010, 650). Vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy e törvények ítéletekben, következtetésekben, vagyis alárendelésekben megnyilvánuló érvényesülésének sajátos és egyelőre rejtélyes esete az, amikor éppen ezáltal (nem pedig „valahonnan már”) fogalmak „megadatnak”.
Mindamellett a közös fogalmaknak vagy a megjelenő tárgyak általános törvényeinek való alárendelést – származásuk folytán – érzéki ismereteknek minősíti Kant, mind az érzékleteken alapuló empirikus törvények, mind a tiszta szemléletre épülő geometriai tételek esetén – bár-mennyit foglalkozott is az érzéki adatokkal az értelem (5. §, 531–532, AA II. 393–394). S van az ilyenfajta ismereteknek egy úgyszólván legalsó szintje, amely különleges figyelmet érdemel.
Ami mármost az érzékleteken alapuló ismeretekben, valamint a megjelenő tárgyakban [in sensualibus et phaenomenis] a logikai értelemhasználatot megelőzi, azt jelenségnek [apparentia]
nevezzük; azt a mérlegelő ismeretet [cognitio reflexa] pedig, amely akkor keletkezik, midőn az értelem több jelenséget összehasonlít, tapasztalatnak hívjuk. Így a jelenségtől a tapasztalathoz csakis a logikai értelemhasználat segítségével végzett mérlegelésen keresztül [per reflexionem secundum usum intellectus logicum] vezet út. (5. §, 532, AA II. 393)
A tapasztalat közös fogalmai az empirikus fogalmak, törvényei (és általában minden érzéki megismerésé) a megjelenő tárgyak törvényei (uo.). Ezek az újabb meghatározások arra is rámutatnak, hogy a logikai értelemhasználat tágabban értendő, mint ahogyan azt az első megfogalmazásban láttuk: nem csupán fogalmak egymás alá rendelését kell tulajdonítanunk
neki. Az itt leírt reflexió során az értelem fogalomelőtti jelenségeket hasonlít össze. Ám az értelem teszi ezt, így az eredmény valamilyen ítélet.
Az ismeretek érzéki – tehát a szubjektum sajátos természetéhez kapcsolódó – volta egyáltalán nem jelenti annak akadályát, hogy igazak legyenek. Egyrészt azért nem, mert az érzeteken alapuló fogalmak, avagy észleletek (apprehensiones), mint okozatok a tárgy jelenlétéről tanúskodnak. Ez „az idealizmus ellen szól”, teszi hozzá Kant, és talán nekünk sem árt hozzátenni, hogy itt természetesen a receptivitásunkra hatást gyakorló phaenomenonokról, megjelenő tárgyakról, illetve rajtunk kívüli voltukról van szó. Másrészt pedig az érzékileg megismerhető dolgokra vonatkozó ítéletekről elmondható, hogy logikai szubjektumuk és predikátumuk egyaránt az érzéki megismerőképesség révén, vagyis közös törvényeknek megfelelően adatik, ami – a hagyományos igazságfogalom szerint – igaz ismeretre ad lehetőséget (vagy alkalmat: ansam praebere). Ezért van tudomány mind a megjelenő tárgyak körében (fizika, empirikus lélektan), mind a tiszta szemléletre vonatkozóan (tiszta matematika). (11–12. §, 536–537, AA II. 397) Ezek az érzéki ismeretek tehát az értelem törvényei alá is tartoznak – legalábbis annak logikai használatában mindenképp.
Nem kétséges ugyanakkor, hogy Kant igazi szándéka a Székfoglaló értekezésben a reális értelemhasználatra irányul, míg mindazon érzéki megismerés során, amelyekről eddig szó volt, a megértés (intellectio) „csupán” logikai. Az előbbi tehát olyan megismerés volna, amelynek „származása” szerint nem érzéki alapjai vannak. Márpedig ez egyenesen teljesít-hetetlen feltételnek látszik az érzéki ismeretek tudományainak lehetőségét bevezető alábbi mondatok alapján.
Az értelmi fogalmakhoz (az ember esetében) szemlélet nem járul: róluk csupán szimbolikus ismeretünk lehet; a mi esetünkben az értelmi megismerés [intellectio] csupán egyetemes fogalmak révén, elvontan megy végbe, nem pedig egyedi megjelenítéssel, konkrétan. Minden szemléletünk egy bizonyos formaelv feltételéhez van ugyanis kötve [adstringitur], melynek esetén elménknek egyedül van módja valamit közvetlenül, vagyis a maga egyediségében látni [cerni], nem pedig pusztán diszkurzív módon, általános fogalmak révén fölfogni [concipi]. (10. §, 535, AA II. 396)
Számunkra, emberek számára nem adatik értelmi szemlélet, a mi szemléletünk formális elvei (a tér és az idő) annak feltételei, hogy valamit közvetlenül, a maga egyediségében látunk, de nem maguknak a tárgyaknak ősképszerű elvei, miként az isteni szemlélet; értelmünk viszont csak diszkurzív módon, általános fogalmak révén fogja fel a dolgokat.
Lépjünk túl most a mellékesen megemlített szimbolikus megismerésen, amelyre majd a III.
részben térünk ki bővebben – a megfelelő helyen (lásd III.1.B.). Az a kérdés vetődik fel, hogy vajon milyen módon nyújthatnak az értelem diszkurzív fogalmai szemlélet nélkül megismerést azokról a bizonyos gondolati tárgyakról. Megismerőképességeink éles megkülönböztetésének drasztikus következménye ugyanis az, hogy mivel
minden ismeretünk anyagát kizárólag érzékeink szolgáltatják, egy gondolati tárgy azonban, mint ilyen, érzékletekből származó képzetekkel meg nem ragadható: ezért egy értelemmel fölfogható dolognak mint olyannak a fogalma az emberi szemlélet minden adatát nélkülözni fogja. A mi elménk szemlélete tudniillik mindig passzív, s ezért csak akkor lehetséges, ha valami érzékeinkre hatást tud gyakorolni. (10. §, 535–536, AA II. 396–397)
Ebből a kifejezetten kritikai alapállásból arra kellene következtetnünk, hogy az értelem tiszta fogalmai üresek és metafizika nem is lehetséges52 – hacsak nem gondoljuk (a kétszer is hang-súlyozott „mint olyan” kitételbe is kapaszkodva), hogy az értelmi fogalmak valamiképp (nem pusztán „mint olyanok”) mégis a szemléletre vonatkozva adnak a metafizikának tartalmat.
Mindkét opció olyan éles ellentétben látszik lenni az értekezés általánosan elfogadott meg-ítélésével és speciálisan azzal a bizonyos megállapítással, mely szerint az értelmi képzetek úgy állítják elénk a dolgokat, ahogy azok „vannak”, hogy ezen a ponton lesz érdemes hosszabban kitérnünk rá.