Talán a leginkább elterjedt nézet ez ügyben az, amit Cassirer igen drasztikusan úgy fejez ki, hogy Kant „habozás nélkül” Leibniz pártjára állt és „Locke ellen fordult” (Cassirer 2001, 112, 115). A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy ez meglepő és magyarázatra szorul azok után, hogy Kant mind az értelem, mind az érzékiség tiszta „ideáiról” határozottan kijelenti, hogy szerzettek. Cassirer két hosszú idézetet hoz fel evidenciaként. Az egyik Kant tollából származik, méghozzá a Székfoglalót megelőző évből.
Egyes fogalmakat az érzékletekből vonatkoztattunk el, másokat pusztán az elvonatkoztatott fogalmak összehasonlításának, összekapcsolásának vagy elválasztásának értelmi törvényéből. Az utóbbiak forrása az értelemben, az előzőké az érzékekben van. Minden ilyesfajta fogalmat tiszta értelmi fogalomnak, conceptus intellectus puri nevezünk. Bár csak érzéki érzetek szolgáltatnak alkalmat arra, hogy ezeket az értelmi tevékenységeket mozgásba hozzuk, és hogy az értelmi törvények segítségével bizonyos fogalmak tudatára ébredjünk az elvont ideák általános
összefüggéseiről – s így itt is érvényes a locke-i szabály, hogy az érzékekből szerzett érzet nélkül egyetlen idea sem világosodhatik meg bennünk; de noha a notiones rationales az érzékleteken keresztül keletkeznek, s csakis a belőlük elvont ideákra alkalmazva gondolhatók el, ám nem ezekben rejlenek, és nem ezekből vonatkoztattak el. Ahogy a geometriában a tér ideáját nem a kiterjedéssel rendelkező dolgok érzetéből kölcsönözzük, jóllehet ezt a fogalmat csak testi dolgok érzékelésének alkalmával tudjuk világossá tenni […]. (R 3930, Kant 2003, 752 – módosítva a Cassirer-könyvben található fordítással is: Cassirer 2001, 113–114, AA XVII. 352)
Kant a folytatásban még tovább viszi ezt az analógiát, amennyiben az alkalmazott és a tiszta matematika viszonyához hasonlítja azt, ahogyan a filozófia többi részéhez kapcsolódik a metafizika, amely a tiszta értelmi fogalmakkal foglalkozik. Utóbbiak példáiként fölsorolja mindazon, a „tulajdonképpeni ontológiához” tartozó fogalmakat, amelyeket a Székfoglaló 8.
paragrafusában is, valamint néhány továbbit, köztük a teret és az időt.
Több szempontból is megvilágító erejű ez a fennmaradt észrevétel. Először is az alkalmilag javasolt absztrakt-absztraháló terminológiai megkülönböztetés lényegét itt is annak elkülönítésével adja vissza Kant, hogy mi az, amiből elvonatkoztatunk, az érzékek vagy az értelem törvényei. Másrészt nyilvánvaló, sőt határozottan és többszörösen hangsúlyozott, hogy a tiszta értelmi fogalmak csakis az érzékiség képzetei révén, „érzékletekből elvont”
ideák szolgáltatta „alkalmak” során tudatosulhatnak és válhatnak világossá bennünk. S Kant ezt az érvényes szabályt Locke nevével köti össze. Lássuk hát Cassirer másik idézetét, melyet közvetlenül az előzőhöz kapcsol a „Leibnizcel való történeti összefüggést megvilágítandó”.
Valójában az Újabb értekezések az emberi értelemről Előszavának egy békülékeny hangot megütő passzusáról van szó. Hiszen Leibniz azt állapítja meg itt, hogy talán Locke felfogása nem tér el egészen az övétől a tekintetben, hogy az Értekezés az emberi értelemről szerzője
a második könyv elején s utóbb is megvallja, hogy azok a képzetek, amelyek eredete nem az érzéki érzetben rejlik, a reflexióból származnak. Ámde a reflexió nem egyéb, mint figyelés arra, ami bennünk van [est en nous]; az érzékek pedig nem adják meg azt nekünk, amit már magunkban hordunk [nous portons dejà avec nous]. Ha ez így áll, lehet-e akkor tagadni, hogy elménkben sok velünkszületett dolog van, minthogy mi úgyszólván önmagunkkal vele születtünk? És tagadhatjuk-e, hogy bennünk van: a lét, egység, szubsztancia, időtartam, változás, cselekvés, észrevétel, öröm és értelmi képzeteink sok ezer más tárgya [objets]? Minthogy ugyanezek a tárgyak közvetlenül és mindig jelen vannak értelmünkben (habár szórakozottságunk és elfoglaltságaink miatt nem szoktuk is őket mindig észrevenni), miért volna csodálatos, ha az imént azt mondottuk, hogy ezek az
eszmék velünkszülettek mindazzal együtt, ami tőlük függ. (Cassirer 2001, 114–115 lj., ahol a szerző a szövegrész francia eredetijét közli; lásd Leibniz 2005, 20–21)
Leibniz az említett hely részletes tárgyalásakor ugyan elismeri, hogy „szükség van a tapasztalatra ahhoz, hogy a lélek […] felfigyeljen azokra az ideákra, melyek benne vannak”, ám közben kitart amellett, hogy a tapasztalat és az érzékek képtelenek az imént felsoroltakhoz hasonló értelmi fogalmakat szolgáltatni. Azt is megismétli, hogy ez „nagyjából megegyezik”
Locke véleményével, „aki az ideák jelentős részének forrását az elme saját természetére irányuló reflexiójában keresi” (Leibniz 2005, 80).
Cassirer értelmezése szerint Kant olyan „terminológiai korrekciót fűz” ehhez, amellyel ugyan nem lép túl Leibnizen, „de új, találó megfogalmazást ötlött ki a Leibniz védelmezte alapgondolat számára, és az átfogalmazás átütőereje és világossága teret nyit az ‘aprioritás’
problémájának élesebb és mélyebb megfogalmazása előtt”. Arról volna szó, hogy Kant velünk született fogalmak (conceptus connati) helyett a szellem eredendő törvényeiről („elmébe oltott” törvényekről: leges menti insitae) beszél, amelyeknek azonban csak akkor ébredhetünk tudatára, ha fölfigyelünk megnyilatkozásaikra, vagyis ha tapasztalatot szerzünk (Cassirer 2001, 115).
Meg vagyok róla győződve, hogy az aprioritás problémája élesebb megfogalmazásának leginkább az nyit teret, ha az angol filozófus művének szavaival is szembesítjük a fentieket.
Az Értekezés szóban forgó helyéről persze Leibniz is az elhíresült mondatot citálja: „Honnan származik az ész és tudás minden anyaga? Egyetlen szóval válaszolok: a tapasztalatból”.
Rögtön kiderül azonban, hogy Locke ezzel az „egyetlen” szóval két forráshoz való hozzáférésre utal: külső érzéki tárgyak megfigyelése szerzi be az észlelés, elménk belső műveleteié pedig a megfontolás (reflection) minden anyagát (Locke 2003, 107, II. I. 2.).
Mármost mindjárt abból a paragrafusból, amely ez utóbbit részletesebben kibontja, teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy tudatosan és gondosan megfogalmazott, egészen éles különbségtételről van szó. Elménk saját műveleteire (operations) – és csak ezek alanyaként a maga „természetére” – reflektálva jut hozzá a másik forráshoz. E reflexió révén csak annyiban figyeljük meg azt, ami „bennünk van” vagy amit „magunkban hordunk” mint „tárgyat”, amennyiben tudatosítjuk azt, amit művelünk, amit cselekszünk. Az alig oldalnyi bekezdés nyolc mondatában nyolcszor szerepel az operation. Igaz, a végén Locke hozzáteszi, hogy ezt a szót itt tágan érti, belefoglalva nemcsak az elme tevékenységeit (actions), hanem bizonyos, gondolatokból fakadó szenvedőleges érzelmi állapotokat (passions) is. Ez is indokolhatja, hogy a reflexióra – futólag a külső tárgyak érzékeléséhez hasonlítva – a „belső érzék”
elnevezést is elfogadhatónak tartja (uo. 108–109, II. I. 4.). Ennek megfelelően az ideák, amelyekhez reflexió révén jutunk, nem közvetlenül az ontológia alapfogalmai lesznek, hanem a gondolkodás módozatai, az észleléstől a megkülönböztetésen át az összehasonlításig, összetevésig vagy éppen az absztrakcióig (uo. 150 skk., 164 skk., II. IX., II. XI.).
Ha ezek után próbáljuk megítélni Kant hozzáállását az elképzelt, de igen fontos vitához, akkor mindjárt összetettebb a kép. Arra kell gondolnunk, Kant úgy vélte (ahogy majd sokan), hogy a reflexiót a tapasztalathoz, az absztrakciót „konkrétan” elválasztott (Kant 2003, 532, AA II. 394) tartalomhoz kapcsolva e fogalmak egyik, Locke-féle értelmét mintegy „helyére teszi” a Székfoglalóban. A nála is mindig érvényes „locke-i szabály” csupán az érzékelés elengedhetetlen voltáról szól. Mindenesetre használja ezt a szabályt, mégpedig a tiszta értelmi fogalmak esetében is már ekkoriban, amint a Cassirer által idézett feljegyzésből láttuk és a disszertáció további elemzéséből ugyancsak fogjuk. Ez már önmagában megkérdőjelezi, hogy okunk volna fordulatnak tekinteni a Kritika megismerőképességeinkre vonatkozó alapvető állítását: „Az értelem és az érzékek a mi esetünkben csupán egymással összekapcsoltan határozhatnak meg tárgyakat” (Kant 2004a, 274, A258/B314).
De mintha Kant sem volna tisztában a reflexió igazi jelentésével a másik forrás tekinte-tében, s ez nála kevésbé megbocsájtható, mint Leibniz esetében. Hiszen messzemenően osztja Locke azon alaptézisét, hogy a tapasztalat nemcsak „alkalmat” szolgáltat értelmünk tevékeny-ségeihez, hanem „nyersanyagot” is. Az 1769-es feljegyzés szerint is az érzékletekből elvonat-koztatott fogalmak összehasonlításának, összekapcsolásának vagy elválasztásának értelmi törvényéből származnak azok a fogalmak, melyek forrása az értelemben van, vagyis a tiszta értelmi fogalmak. Ez az alapvetés egészen locke-i! De nem csak amiatt a „szabály” miatt, amit ezután Kant ki is mond, hogy ugyanis csak az érzékletekből elvonatkoztatott fogalmak-kal végezhetjük a felsorolt értelmi műveleteket, hanem azért is, mert e műveletek törvényei adják a megismerés másik forrását az érzékek mellett. Az elmebeli ítéletek Locke-nál „ideák összekapcsolásai és elkülönítései”, igazságukat is megegyezésük vagy eltérésük észlelése által tudhatjuk – ebben a tekintetben „Locke nem éppen empirista” (Locke 2003, 651, IV. V. 5.;
Forrai 2005, 27). A „két forrás” nála is határozottan elkülönül és alapvetően fontos, nemcsak a kritikai filozófiában.59 Visszhangzik persze a fülünkben az „egyetlen szó”: a „tapaszta-latból”. Csakhogy ez Locke-nál magában foglalja azt a fajta reflexiót is, amelynek révén egyedül „szerezhetünk”, azaz tudatosíthatunk (a helyesen értett absztrakció révén) tiszta
59 Ennek legvilágosabb megfogalmazása a Kritikában aligha a „talán közös – ám számunkra ismeretlen – gyökér[re]” is utaló kijelentés. Sokkal inkább a következő: „valamennyi képzetünk közül egyedül a kapcsolat nem származhatik tárgyaktól; ez csupán a szubjektum alkotása lehet, lévén az összekapcsolás a szubjektum öntevékenységének aktusa” (Kant 2004a, 72, 144, A15/B29, B130).
értelmi fogalmakat a kanti disszertáció szerint is, melyek nem mások, mint az elme különféle cselekvései, műveletei.60
Hogy Kant szerzetteknek nyilvánítja a metafizika fogalmait, az azt mutatja, hogy valami-ben biztosan Locke pártjára állt: óva int a velünk születettség elhamarkodott elfogadásától,
„mert az meg a restek filozófiája előtt egyengeti az utat, akik szeretnek minden további vizsgálódást egy első okra hivatkozva fölöslegesnek nyilvánítani” (547, AA II. 406). Ám nem arról van szó, hogy „velünk születettről” „belénk oltottra” térünk át, hiszen ezáltal nem tagadja Kant, hogy a törvények, amelyekből szerezzük e fogalmakat, amely törvények szerintiek azok a bizonyos cselekedetek, „bennünk vannak”, elménk természetéhez tartoznak.
Éppenséggel azt látjuk, hogy minden további nélkül velünk születettnek mondja őket (548, AA II. 406), a két súlyos kifejezés akár fel is cserélhető (lásd a 4. § utolsó két mondatát: 530, AA II. 393). Sőt, maga Locke is elfogadja azt a megfogalmazást, hogy a megismerés képessége velünk született, míg a tudás szerzett (Locke 2003, 39, I. I. 5; Forrai 2005, 68).
Ugyanakkor kétségtelen, hogy Kant, akárcsak Leibniz, rögtön az ontológiai kategóriákat sorolja fel „elvonatkoztató” értelmi fogalmakként.61 Ezzel egyrészt mindjárt utal arra a távlati tervre, amelyben az elme vizsgálata döntő szerepet tölt be. Másrészt elhatárolja a tiszta fogalmakat az empirikus fogalmaktól és elvektől. Bármi is a funkciójuk a tapasztalatban, abba mint érzékleten alapuló képzetbe részként soha nem „lépnek be [ingrediantur]” (Kant 2003, 534, AA II. 395).62 Talán azt is jelzi ez a szóhasználat, hogy viszont ezzel szemben valamiképpen egészként lépnek be a tapasztalatba.
Mindkét szempont alkalmat adhat a kanti pozíciót helyesen megállapítani a Locke-Leibniz vitában metafizikai és teológiai vonatkozásban is. Ha Leibniz számára az innátizmus valódi jelentősége abban áll, hogy az „a vallás és az erkölcs védőbástyája” (Forrai 2005, 73), akkor
60 Kant már az 1762-es Hamis agyafúrtságban egyenesen annak a véleménynek ad hangot, hogy az ítélés képes-sége, vagyis az értelem és az ész a reflexión nyugszik, mégpedig Locke kifejezését használva: „ez az erő vagy képesség nem más, mint a belső érzék képessége, vagyis annak a képessége, hogy saját képzetünket gondolatunk tárgyává tudjuk tenni” (111, AA II. 60). A belső érzék fogalma A tiszta ész kritikájában is az elme egyetlen kép-zetben jelenlévő aktivitásának és passzivitásának megragadhatóságában kap fontos szerepet, amely kérdésnek Kant a második kiadásban külön passzusokat is szentel (Kant 2004a, 87, 90, 99–100, 159–162, A33/B49, A38/B55, B68–69, B153–156). Az „önaffekció” problémájához Kantnál lásd Szegedi 2007, 32–35.
61 Hogy Kant az itt adott felsorolással ellentétben a tér és az idő ideáitól a Székfoglalóban élesen elkülöníti a többi értelmi fogalmat, az persze nem azt jelenti, hogy az utóbbiak egy év alatt szabályos hátraarcot végezve a most idézett tapasztalatra irányultsággal szemben kizárólag egy nem érzéki intellektuális világra vonatkoznának, hanem azt, hogy tér és idő vonatkoznak kizárólag az érzékire, sőt e vonatkozás kritériumául is szolgálnak immár.
62 Boros Gábor mutat rá, hogy Leibniz Monadológiájának 1. pontja szerint az egyszerű szubsztancia „belép” az összetettekbe (entre dans les composés), a 8-adikban pedig ezzel összhangban ingrédients simples-ről esik szó.
„Leibniz az egyszerű szubsztanciát éppenséggel csak ‘belépteti’, s nem kifejezetten részként lépteti be” az összetettbe, „amelyen belül mindig is ‘belépők’ maradnak, ingrediens, nem pedig részek, parties” (Boros 2015, 13–14; vö. Leibniz 1986, 307–308).
Kant újítása ebben a tekintetben az, hogy ez utóbbi szerepet a velünk születettség helyett – pontosabban azt empirikusan is értelmezhetővé téve – az értelem tapasztalatban megnyilvá-nuló általános „cselekedeteire” osztja. A tiszta értelmi fogalmak – Locke nyomán is történő – föltárására, közülük egyesek tiszta érzékiként való elkülönítésére van szükség a természet birodalmának megalapozásához, melynek révén egyedül tudjuk elgondolni – Leibnizcel – a kegyelemét is.63
Mindezt e kitérőben egy zárójeles betoldásból kiindulva és egy kiragadott kéziratos fel-jegyzést boncolgatva kétségkívül csak részben előreszaladva állapíthatjuk meg. Ám a lényeg az, hogy nem messzire, évtizeddel későbbre előre, hanem a Székfoglaló értekezés még eddig nem elemzett további részeinek tartalmához.