Azt bátran kimondhatjuk, hogy hasonló szellemű ironikus előzetes megjegyzéssel indítja a második fejezetet Kant, mint amilyennel zárta az elsőt. Aligha lehet másképp értelmezni a kijelentést, hogy a metafizika „pislákoló mécsvilága láthatóvá teszi az árnyak birodalmát”
azon a „veszélyekkel teli” úton, amelyen most elindulunk. Alapvető kérdésünk azonban éppen az, hogy mi is lesz pontosan az irónia tárgya, amikor az előzőekben tisztázott „magasabb és elvonatkoztatott” fogalmak most majd rendszerré állnak össze (460, AA II. 329).
Az életről az első fejezetben tett megjegyzés csak egy lábjegyzet volt, itt viszont ez a téma adja a vezérfonalat. A holt matéria természetén (kiterjedésen, alakon, szilárdságon) alapuló
jelenségek mechanikai, azaz fizikai és egyszersmind matematikai magyarázatot tesznek lehetővé. Az élet alapját tartalmazó létezők azonban nem ilyenek, nem szenvednek el hatásokat az érintkezés és összeütközés törvényei szerint, hanem „belső aktivitásuk révén sokkal inkább mozgásra pezsdítik [rege machen] önmagukat, s ezen felül még a természet holt anyagát is” (460–461, AA II. 329).18 Ha figyelmünket feléjük fordítjuk, akkor – kezdődik a már ismerős tónusban levont következtetés – „ha nem is egy demonstráció nyilvánvaló-ságával, de legalább egy gyakorlott értelem előérzetével úgy fogjuk találni, meggyőződtünk az immateriális lények létezéséről, melyeknek sajátos hatástörvényeit pneumatikainak, illetve ha az anyagi világban testtel rendelkező lények mint közbülső okok révén fejtik ki hatásaikat, akkor organikusnak nevezzük” (461 – módosítva, AA II. 329).
Pontosan az utóbbi lehetőséget teremtette meg az előző fejezet végén kimondott feltevés („Úgy tűnik…”), s erre épül most – jellegzetes érvvel megtámogatva – az előbbi fajta,
„pneumatikai” törvények által szabályozott világ.
Mivel ezen immateriális lények saját aktivitást kifejtő princípiumok, s így szubsztanciák, azaz magukban fennálló létezők is, ezért azután először az alábbi következtetésre juthatunk: egymással közvetlenül egységre lépvén talán még egy nagy egészt is képesek alkotni, melyet immateriális világnak (mundus intelligibilis) nevezhetünk. Mert meg tudnánk-e okolni valószínű módon azt a kijelentést, hogy ilyetén, egymáshoz hasonló természetű lények csakis idegen jellegű (testi) létezők révén alkothatnak közösséget, miközben ez utóbbi eset még titokzatosabb, mint az előző? (461, AA II. 329–330)
Olyannyira nem, hogy egyenest megfordul a test-lélek egység szükségszerűségére vonatkozó kérdésfelvetés: az immateriális közösség kölcsönösen összekapcsolódó tagjai közti viszony az, ami „természetes és föloldhatatlan”, míg a testi dolgok közvetítésével létrejövő viszonyaik csupán esetlegesek, és különleges isteni rendelkezésen nyugszanak. Az utóbbi viszony azonban nem akadályozza meg, hogy azon immateriális lények, melyek az anyag közvetíté-sével hatnak egymásra, ezen kívül még immateriális létezőkként is kapcsolatban álljanak egymással és befolyást gyakoroljanak egymásra (nem az érintkezés és összeütközés, hanem a
„pneumatika” törvényei szerint).
Az immateriális világ egészét tagjai ismeretlen fokokból álló mérhetetlenül nagy skálája-ként gondolhatjuk el.
18 A megelevenítő princípiumról lásd Kant 2013, 173 skk., AA XXVIII. 275 skk.
Ilyeténképpen tehát az immateriális világ magába foglalná először is az összes teremtett intelligenciát, melyek közül egyesek a matériával személlyé kapcsolódnak össze, mások azonban nem, ezenfelül mindegyik állatfaj érző szubjektumait és végezetül az élet minden princípiumát is, legyenek azok bárhol a természetben, […] s töltsék bár be élettel a matéria nyers anyagát most avagy a jövőben, vagy lelkesítették légyen azt korábban. (463–464, AA II. 332)
Meglátjuk majd, hogy Kant mindenekelőtt morális megfontolások okán válik „bizonyos mértékig elfogulttá” e gondolat iránt, lévén így „az emberi lélek már ebben az életben is föl-oldhatatlan közösséget alkot a szellemvilág összes immateriális teremtményével”, s e közösség olyan feltételeken nyugszik, „melyek révén eltűnik a helyek és a korszakok távolsága, amely a látható világban mindenfajta közösséget áthidalhatatlan szakadékkal szakít szét” (468, 464–365, AA II. 335, 332–333). Ennek a kérdésnek egy hosszabb kitérőt szentel, amellyel majd részletesen fogunk foglalkozni a 2. fejezetben.
Egyelőre csak próbáljuk egyáltalán fölfogni, hogyan értsük azt, hogy az emberi lelket e jelen életben, ahol egy materiális feltételekhez kötött testtel való kapcsolata szintén fennáll,
„egyszerre két világhoz kapcsolódónak kellene tekintenünk”. Mert ha valóban így áll a dolog a szellemek világával, akkor a velük való közösségünkről hírt adó jelenségek miért számíta-nak ritkászámíta-nak és rendkívülinek? Nos, bár a lélek „a szellemvilág részeként immateriális lények tiszta befolyásában részesül, és adja tovább ezt a befolyást”, „hatást gyakorol rájuk, és benyo-másokat szerez róluk”, ám ennek emberként nincs tudatában, hanem „egyedül a materiális világról rendelkezik világos érzéklettel”. Másrészt a szellemi teremtmények sem rendelkez-hetnek közvetlenül a testi világról tudatos érzéki benyomással, mert nem kapcsolódnak össze az anyag semmilyen részével. A képzetek, amelyekkel a testi világtól függő lényként rendel-kezünk, és a szellemek képzetei, melyeket az immateriális dolgok szemlélése útján nyertek – két különböző természetű idea (464 sk., AA II. 332 sk.).
Sőt, mivel a mi esetünkben „egy és ugyanazon szubjektum az, mely egyszerre tartozik a látható és a láthatatlan világhoz is”, még tovább kell mennünk.
Hiszen az a képzet, melyre az emberi lélek önmagáról mint szellemről immateriális szemlélés útján szert tesz, midőn önnönmagát más hasonló természetű lényekhez való viszonyában tekinti, egészen különbözik attól a képzettől, melyet tudata önmagáról mint emberről megjelenít, mégpedig olyan kép segítségével, amely a testi érzékszervek benyomásaiból ered, s amely csakis materiális létezőkkel való összevetés révén jön létre. […E]zért azt, amit szellemként gondolok el, mint ember nem tudom emlékezetembe idézni, és fordítva: emberi állapotom az önmagamról mint szellemről alkotott képzetembe fölvételt egyáltalán nem nyer. (470, AA II. 337–338)
A két világ mindegyikében alkotunk önmagunkról képzetet, de mindegyikben másképp.
Amennyiben egy testtel kapcsolódik össze a lelkünk, annyiban annak segítségével (például testi érzékszervek révén) tudomásunk van a kiterjedt lények velünk való és egymás közti viszonyairól – úgyhogy nem is okoz semmi gondot azt mondani, hogy testem helye „egy-szersmind az én helyem is” (tehát lelkemé) a testi világban (455, AA II. 324). Hogy szellemként milyen immateriális szemléletekre tehetek szert, azt most e földi világban nem tudom felidézni, de mindenesetre úgy gondolom: önmagamról a többi szellemi lényhez fűződő viszonyomat tekintve alkotok képzetet. Úgy tűnik tehát, hogy két egymás számára átjárhatatlan világhoz kapcsolódunk.
Egy nagy átjáró mindazonáltal minden ember számára megadatna így is: „mihelyst a [lélek] testtel való összefonódása megszűnt, már csakis az a közösség marad fenn, melyben a szellemi lényekkel kezdettől fogva állott, s e közösségnek az emberi lélek tudata előtt tiszta szemlélődésre kellene megnyílnia” (464, AA II. 332). Létezik azonban kiskapu is, amely lehetővé teszi, hogy „olykor-olykor akár már ebben a földi életben tudatára ébredjünk a szellemvilág részéről bennünket érő benyomásoknak”. Mégpedig azon a közvetett módon, hogy e szellemi hatások „a fogalmak asszociációjának törvénye alapján azokat a képeket mozgósítják [rege machen] bennünk, melyek rokonságot mutatnak velük, és fölkeltik érzékeink analogikus képzeteit, melyek bár nem maguk a szellemi fogalmak, de mégis azok szimbólumai” (471, AA II. 338–339). Hasonló közvetítés ez ahhoz, amelynél az első fejezet vége a lélek és a test közti viszonyt boncolgatva végül kikötött, és amelyet a második eleje az élet magyarázatához felhasznált: a lélek belső aktivitása révén „mozgósítja” a közvetlenül hozzákapcsolódó testet. Most pedig azt halljuk, hogy a szellemi behatások mozgósíthatják bennünk azokat a képzeteket, amelyekkel csak mint a testi világgal viszonyban állók rendel-kezhetünk.
De megjelenik valami olyasmi is, amiről test és lélek között nem volt szó: a szellemi behatások velük rokon, analogikus képzeteket keltenek, melyek a szellemi fogalmak szimbólumaiként szolgálhatnak. Ennek magyarázataként Kant nem pusztán arra hivatkozik, hogy itt hasonló természetű lények állnak kapcsolatban egymással, hanem az azonossági viszonyra. „Hiszen mégiscsak mindig egyazon szubsztancia az, amelyik e földi világnak is és ama másiknak is tagja, mindkétfajta képzet ugyanahhoz a szubjektumhoz tartozik, és össze vannak kapcsolva egymással” (471, AA II. 339). „Ezért nem valószínűtlen, hogy szellemi észleletek beférkőzzenek tudatunkba, ha föl tudnak kelteni velük rokon fantáziaképeket”, és ezen ismét némileg zárójelező megfogalmazás után Kant immár rákanyarodik az írás címében
is bejelentett témájára: a szellemlátó álmaira. „Ilyetén módon öltenék magukra a szellemi behatás által nekünk kinyilatkoztatott ideák annak a nyelvnek a jeleit, melyet mindennapjaink során használunk, egy szellem érzékelt jelenléte pedig így venné föl egy emberi alak képét, az immateriális világ rendje és szépsége olyan fantáziaképekét, melyek érzékeinket e földi életben amúgy is gyönyörködtetik stb.” (472, AA II. 339).
Ez a jelenség ugyanis már „nem lehet általános és szokványos dolog”, s majd a mű második, Swedenborgról szóló részében fogunk bővebben találkozni vele. Itt egyelőre a „dog-matikus” magyarázatoknak van a helye. A kérdéses jelenség tehát „csak olyan személyeknél figyelhető meg, akiknek érzékszervei (Organen) különösen érzékenyek ahhoz, hogy a fantáziaképeket a lélek belső állapotának megfelelően harmonikus mozgások révén jobban fölerősítsék, mint ahogy szokványos módon az egészséges ember esetében történik, és kell is történnie” (472, AA II. 439–440). Érdemes mindjárt rögzítenünk, hogy itt, ha nem is olyan részletes, de ugyanúgy fiziológiai magyarázatot kapunk, mint majd a következő fejezetben, és nem kisebb hangsúly esik a szellemlátó beteg voltára – így kerül élesebb megvilágításba a két megközelítés különbsége is.
Az itt szóban forgó érzékszerven Kant – láthatóan ismét Descartes nyomán – az agynak azt a részét érti, „melynek mozgása a gondolkodó lélek bizonyos képeit és képzeteit kísérni szokta” (472 lj., AA II. 339 lj.). A rendkívüli érzékenységű személyek esetén az „idegek még a pusztán szellemileg érzékelő lélek hatóképessége révén is természetellenes mozgásba hoz-hatók”, és bizonyos fantáziaképeiket, „fölerősítvén”, rajtuk kívüli tárgyaknak vélnek. Tehát valójában „itt csak a képzelőerő egy káprázatával van dolgunk, ám úgy, hogy ennek oka valóságos szellemi behatás”, amely által keltett képzetek „az emberi fantázia törvénye szerint rokon képek maskaráját ölthetik magukra, és fölkelthetik a nekik megfelelő tárgyak mint rajtunk kívüliek apparenciáját [Apparenz]”. Hogy ez a közvetlenül nem érzékelhető hatás milyen fantáziaképeken keresztül nyilatkoztatja ki magát a tudatnak, abban már szerepet játszanak az efféle jelenésekkel kapcsolatban belénk nevelt fogalmak is, amelyekben egyébként éppúgy keverednek a téveszmék az igazsággal, mint ahogy a fantázia agyrémeibe is elválaszthatatlanul szövődik bele az, ami valóban a szellemvilágtól származó benyomás (472 sk., AA II. 340 sk.).
Ezért aztán a szellemlátók inkább kárát látják különleges képességüknek: „a fönti tézisek alapján ítélve a másvilág szemléleti ismerete itt, e világban másképpen nem szerezhető meg, csak ha az ember önként lemond értelmének egy részéről, melyre e jelen világban való létezéséhez szüksége van”. S bizony az is kérdéses, hogy egyes, „metafizikai látcsöveiket”
ama távoli tájak felé irányítgató filozófusok vajon „mentesek-e teljesen ettől a kemény
feltételtől” (474, AA II. 341) – szúr oda egyet itt Kant a metafizika álmodozóinak is, akik mégiscsak az írás igazi célpontjai.
Leginkább azonban azt szeretnénk átlátni, hogyan viszonyul itt előadott elméleteihez ő maga, mert ez ad elsősorban támpontot a metafizikához való hozzáállásáról. Íme így ír az oly nagy gonddal kialakított elgondolásról a második fejezet vége felé.
Mármost azonban nem hozhat bennünket zavarba az, hogy látszólagos észokokat sorakoztassunk föl azok mellett a kísértettörténetek mellett, melyekbe a filozófus oly gyakran belebotlik, vagy mindenféle szellemi behatás mellett, melyekről hébe-hóba szó esik. […] A metafizikai hipotézisek ugyanis önmagukban olyan hallatlan [ungemeine] hajlékonysággal rendelkeznek, hogy fölöttébb ügyetlennek kell lennie az embernek ahhoz, hogy ne tudja e jelenlegit bármilyen elbeszéléshez hozzápasszítani, akár annak előtte is, hogy megvizsgálta volna valóságtartalmát, ami sok esetben lehetetlen, és még több esetben rendkívül udvariatlan is. (473–474., AA II. 340–341)
A hangnem annyira szarkasztikus, hogy szinte alig lehet ellenállni a kísértésnek és nem mindjárt úgy érteni a dolgot, hogy Kant ad absurdum vitte az eddig kifejtett rendszert. Így tekintve persze a harmadik fejezet hatalmas fórral indul. Lássuk, mire megy vele!