A nevezetes levél sokat idézett és sokat sejtető mondata ekképpen szól: „Mikor a teoretikus részt a maga teljes terjedelmében és az összes rész kölcsönös kapcsolatával egyetemben átgondoltam, észrevettem, hogy hiányzik valami nagyon lényeges, amit, akárcsak mások, hosszas metafizikai vizsgálódásaim során figyelmen kívül hagytam, s valójában ez jelenti az egész titok, a mind ez ideig rejtőzködő metafizika kulcsát” (676, AA X. 129–130). Bármily fontos és értékes fejtegetést tartalmaz is az ezután következő két és fél oldal szövege, azt nem árulja el Kant, mire gondol pontosan. Ez a mondat mindenesetre az eddig figyelmen kívül hagyott lényeges dolog „hiányával” nem feltétlenül gyökeres fordulatra utal. Érdemes felidézni azt is, ahogy a Herznek adott beszámolót kezdi a levél elején: „Miután elutazott Königsbergből, az elfoglaltság és a felüdülés közötti oly igen szükségelt szünetekben ismét áttekintettem az általunk megvitatott vizsgálódások tervezetét, hogy azt hozzáigazítsam a teljes filozófiához és az egyéb megismeréshez, s tisztába jöjjek [zu begreifen] hatókörével és korlátaival” (675, AA X. 129). Herz mindjárt az 1770. augusztus 21-én tartott nyilvános vita után Berlinbe utazik (szeptember 11-én már közvetíti Kantnak Mendelssohn véleményét) és csak évek múlva látogat újra Königsbergbe, tehát az állítólagos felfedezés valószínű időpontja megint csak az említett télre tehető. Továbbá: annyi mindenképpen kulcsfontosságúnak látszik, hogy a Székfoglaló teoretikus vizsgálódásait „a maga teljes terjedelmében” és „a teljes filozófiához és az egyéb megismeréshez” való „kölcsönös kapcsolatával egyetemben átgondolva” lehet ahhoz a bizonyos titokhoz jutni. Azért is szem előtt kell ezt tartani, mert a
sejtelmes bejelentést követő hosszú magyarázatban, vagy inkább nyitva hagyott kérdésben nem jelenik meg ez az átfogó szempont, hanem csak a téma lezárásában.
Kant olyan élességgel megfogalmazott problémafelvetéssel folytatja a levelet, ami valóban a „kulcs” felmutatását ígéri. A következő általános kérdéssel kezdi: „milyen alapon nyugszik a tárgyra való vonatkozása annak, amit bennünk képzetnek szokás nevezni”?
Ha a képzet csupán azt a módot tartalmazza, ahogy a szubjektum a tárgytól afficiáltatik, akkor könnyű belátni, hogy az úgy viszonylik ehhez, mint egy hatás a maga okához [eine Wirkung seiner Ursache gemäß sey], s hogy miként lehetséges, hogy lelkünk e meghatározottsága képes valamit megjeleníteni, azaz tárggyal bírhat. A passzív vagy érzéki képzetek tehát érthető módon vonatkoz-nak tárgyakra, s a lelkünk természetéből kölcsönzött alaptételek nyilvánvalóan érvényesek minden dologra, már amennyiben ezek tárgyai az érzékeknek. Ugyanígy: ha az, aminek bennünk képzet a neve, az objektum vonatkozásában aktív volna, azaz ha magát a tárgyat hozná létre, mint ahogy az isteni ismereteket a dolgok ősképeinek képzeljük el, akkor a képzetnek az objektummal való konformitása is érthető lenne. Így tehát legalábbis érthető, hogyan lehetséges mind az intellectus archetypus, melynek szemléletén maguk a tárgyak alapulnak, mind az intellectus ectypus, mely a logikai feldolgozás adatait a dolgok érzéki szemléletéből meríti. (676, AA X. 130)
Természetesen a Székfoglaló értekezés alapján ajánlatos értelmeznünk ezeket és a következő sorokat, már csak azért is, mivel Herzhez szólnak, de Kant hivatkozik is rá, sőt a továbbiak-ban idéz belőle. Ott is olvashattuk, hogy a megjelenő tárgyak érzékleten alapuló ismeretei
„mint okozatok [ceu causata]” tanúskodnak a tárgyak jelenlétéről, illetve hogy a mi mindig passzív szemléletünkkel szemben az isteni értelmi szemlélet „ősképszerű [est archetypus]” és maguknak a tárgyaknak elve, nem pedig a számunkra való megjelenésüké (10–11. §, 536, AA II. 397). Úgy tűnik tehát, és a további mondatok is megerősítik ezt, hogy a kérdéses viszony alapjáról azzal biztosan számot tudunk adni, ha ok és okozat közti összefüggésre vezetjük vissza. Nem utal ugyan semmi arra, hogy ez utóbbi kevésbé volna rejtélyes, mint ahogyan azt Kant egy évtizede visszatérően hangoztatja, de az ok és az okozat „közös törvények” szerinti
„consensusa” (uott.), megfelelése (gemäß; itt) alapján „legalábbis érthető”, hogyan vonatkoz-hatnak általánosságban véve képzetek tárgyakra, hogyan lehetnek „a lelkünk természetéből
kölcsönzöttalaptételek”94 érvényesek minden érzékeink számára megjelenő dologra, „hogyan lehetséges” egyáltalán „feldolgozó” értelemhasználat.
Csakhogy a mi értelmünk a maga képzeteivel nem oka a tárgynak (kivételt jelentenek a jó célok a morálban) s a tárgy sem oka az értelmi megjelenítéseknek (in sensu reali). A tiszta értelmi fogalmakat tehát nem az érzéki észleletekből kell absztrahálni, s nem is a képzeteknek az érzékek általi fogékonyságát fejezik ki, hanem forrásuk ugyan a lélek természetében van, de nem az objektum alkotja őket, s nem is ők hozzák létre az objektumot. (676–677, AA X. 130)
A logikai értelemhasználat általános fogalmainak okai a tárgyak, amennyiben érzéki észlele-tekből absztraháljuk őket. Az ilyen fogalmak a „feldolgozás adatait” a szemléletből merítik, így közvetve kifejezik képzeteink „érzékek általi fogékonyságát”. Az értelmünk sajátjaként értett, a lélek természetéből fakadó tiszta fogalmak nem lehetnek a tárgyak okozatai, hiszen hozzájuk úgy jutunk, ha minden érzékitől elvonatkoztatunk. Ismét lehetőségünk van szembenézni a kérdéssel: vajon milyen alapon mondhatjuk épp az ezen képzeteink révén megnyilvánuló értelemhasználatot reálisnak, ha egyszer „nem az objektum alkotja őket, s nem is ők hozzák létre az objektumot”? Közben Kant szinte szégyenlősen, zárójelbe téve, de azért kimondja, mi az a „kivétel”, amely majd az egyedül legitim teológiának is alapját fogja képezni:
a morális képességünk révén létrehozandó céljaink. Ennek igazolása mint „jó cél” láthatóan ott lebeg a szeme előtt, s a hozzá eljutásnak is bizonyára „kulcsa” az, amit most keresünk.
A folytatásban kifejezetten a Székfoglaló állításaihoz kapcsolja a problémát, mégpedig kissé különös, sejtelmes szavakkal.
A disszertációban megelégedtem azzal [Ich hatte mich in der dissertation damit begnügt], hogy az intellektuális képzetek természetét tisztán negatív módon fejezzem ki: azaz hogy ezek nem a léleknek a tárgy okozta modifikációi. De hallgatással siklottam el [überging ich mit Stillschweigen]
afölött,95 miképpen lehetséges akkor mégis tárgyra vonatkozó képzet anélkül, hogy az előbbi ezt valamilyen módon afficiálná. (677, AA X. 130)
94 Alaptételeken (Grundsätze), legalábbis „nyilvánvalóan”, ebben a szövegrészletben csak a szemléleti formákról a Székfoglaló III. részében kifejtett elméletet magát érthetjük, hiszen idő és tér is a „lélek természetéből kölcsön-zöttek”. Ha esetleg a kifejezést pontosabban használva értelmi fogalmakat tartalmazó alaptételekre utal Kant, akkor már részben megválaszolja (egyelőre és még sokáig csak önmagának) az ezután drámai hangsúlyokkal föltett kérdést.
95 A használt kifejezés máshol rendre valamely döntés leírásában, indoklásában fordul elő Kantnál arról, hogy egy bizonyos témát miért vagy miért nem hoz szóba egy adott helyen, illetve műben (lásd AA I. 455; Kant 2003, 108, 276, lj., AA II. 57, 293, lj.; Kant 1974, 211, AA VI. 76; Kant 1997b, 307, AA VIII. 384).
Ezek a mondatok nem annyira azt sugallják, hogy Kant holmi figyelmetlenséggel vagy mit sem gyanítva ment el a kérdés mellett, inkább azt, hogy nem kívánta az értekezésben szóba hozni. Fent elvégzett elemzéseink alapján úgy ítélhetünk, hogy Kant megnyilvánulása őszinte, habár egyáltalán nem pontos: a probléma igenis jelen van a műben, sőt a megoldás fő vonalai is felfedezhetők.
Azt mondottam, az érzéki képzetek úgy ábrázolják a dolgokat, ahogy megjelennek, az intellek-tuálisak úgy, ahogy vannak. Ám hogyan adódnak számunkra e dolgok, ha nem ama módon, ahogy bennünket afficiálnak, s ha az ilyen intellektuális képzetek belső tevékenységünkön alapulnak:
honnét származik e képzetek összhangja a tárgyakkal, melyeket nem e tevékenység hoz létre, s a tiszta észnek a tárgyakról való axiómái hogy egyezhetnek meg azokkal, anélkül hogy szabad volna segítségül hívni a tapasztalást. (677, AA X. 130–131)
Itt egyértelmű, hogy a tiszta értelmi fogalmakat érti Kant intellektuális képzetek alatt, vagy legalábbis azok esetében problematikus a kijelentés, míg a disszertáció idézett mondatát általában a logikai értelemhasználat ítéleteire is vonatkoztathattuk (lásd a II.2.B. szakaszt). Az viszont ugyanúgy nem egyértelmű, mint ott, hogy másféle tárgy volna az, amelynek az értelmi képzetekkel való összhangját keresi, és másféle az, amely – e képzetektől függetlenül – afficiál bennünket, vagyis amelyet tapasztalunk. Eddig még érthetnénk így is, egy – vagy jól, vagy rosszul értelmezett – „két világ elméletnek” megfelelően. Mindenesetre a magában való dolog kizárólagos beleolvasásának lehetőségét a levél tüstént meghiúsítja.
Kiderül, hogy az így kihegyezett kérdésre részleges választ ad már a Székfoglaló.
A matematikában ez megjárja [geht dieses an]; itt ugyanis az objektumok csakis azáltal mennyiségek, és jeleníthetők meg mennyiségekként, hogy képesek vagyunk létrehozni [erzeugen]
képzetüket oly módon, hogy az egyet megtöbbszörözzük. A mennyiségek fogalmai ezért lehetnek öntevékenyek [selbstthätig], s alapelveik ezért alkothatók meg [ausmachen] a priori. (uo.)
Nem azt mondja Kant, hogy a matematika konstruktív módon létrehozott objektumai nem tartoznak ide, egyáltalán nem tesz ilyen elkülönítést, hanem azt, hogy esetükben van meg-oldásunk a most szóban forgó kérdésre. Ugyanakkor gyanútlanul még mindig úgy vélhetnénk, hogy a szemléleti formák Székfoglalóban kifejtett elméletére hivatkozva írja ezt, míg a tiszta értelmi fogalmak hasonló igazolásának lehetőségét épp most (vagy a közeli jövőben) fogja fölvetni. Ám a folytatás, a hosszúra nyúlt kérdésfeltevés legvége megsúgja a helyes megoldást.
Ezzel szemben a minőségek vonatkozásában mindig egy bizonyos homályt hagy maga után az értelmi képességünket illető kérdés, tudniillik hogy honnét ered magukkal a tárgyakkal való összhangja, miképpen lehetséges, hogy értelmem teljesen a priori képez [bilden] magának fogalmakat a dolgokról, melyekkel a dolgoknak szükségszerűen összhangban kell lenniük [Begriffe von Dingen (…), mit denen nothwendig die Sachen einstimmen sollen], hogyan alkothat [entwerfen]
az értelem olyan reális alaptételeket a dolgok lehetőségéről, melyekkel hűen egyeznie kell a tapasztalatnak [mit denen die Erfahrung getreu einstimmen muß], noha függetlenek tőle. (677 – módosítva, AA X. 131)
A legutóbbi módon föltett kérdésben egyértelmű, hogy az értelem a priori fogalmainak, a reális értelemhasználatnak és alaptételeknek a tapasztalat tárgyaira, nem pedig egy attól elválasztott világra vonatkozásáról van szó – jóllehet a megelőző megfogalmazások nem zárták ki az utóbbit sem, s ez valóban döntően fontos is Kant számára.96 Másrészt a korábbi mondatokhoz képest a képzet-tárgy viszony kifejezését csendben megfordítja: a dolgoknak, a tapasztalatnak kell megegyeznie az értelem fogalmaival, alaptételeivel.
Mármost az értekezés módszertani elvei alapján megállapíthatjuk, hogy ezekkel a finom jelzésekkel szemben a Székfoglalónak még az e tárgyban való „hallgatása” is van annyira beszédes, hogy úgy lássuk: ha ezekben a sorokban rejlene a metafizika „kulcsa”, akkor az ajtó is rég nyitva áll már. Az értelem „reális alaptételei” nagyjából eloszlatták már a homályt a minőségek vonatkozásában is, mint ahogy azok tisztázták a mennyiségek esetét is. Kant a matematikai mennyiségek fogalmai és a priori alaptételei kapcsán sem pusztán a szemléleti formákra hivatkozik az imént idézett mondatban, hanem a szám „öntevékeny”, önmagában értelmi fogalmára, „hogy az egyet megtöbbszörözzük”. Hiszen „az objektumok csakis azáltal mennyiségek, és jeleníthetők meg mennyiségekként, hogy képesek vagyunk létrehozni képzetüket” ezen a módon. Számunkra valóságos nagyság megadható számmal, márpedig a matematika ilyenekkel foglalkozik, nem magában való dolgok nagyságával. Jelzi ezt az az
„és” is, amely az „ahogy vannak” és az „ahogy megjelennek” tárgyát egynek deklarálja itt.
Ám a disszertáció elemzéséből azt is tudhatjuk már, hogy általában az objektumok csakis azáltal megismerhetők számunkra (például minőségként), hogy elménk „beléültetett” törvé-nyeket követő műveletei „tapasztalatszerzés alkalmával” (szemléletbeli mellérendelés,
96 Allison „meglepőnek”, sőt „rejtélyesnek” mondja „a Disszertáció fényében” (valójában félreértésének homá-lyában), hogy tiszta fogalmak a tapasztalat tárgyaival, vagyis a phaenomenonokkal egyeznek meg. A levél ezzel kapcsolatos „szélsőséges” interpretációival szemben, amelyek szerint Kant itt még ezt, illetve (éppen ellenkező-leg) már e fogalmak noumenonokra vonatkozását kizárná, mégis azokkal tart, akik egészen általánosan, „bármi-féle tárgyra egyáltalán” értik a kérdést, s azt is joggal jegyzi meg, hogy hiszen pontosan ez az ontológia tárgya hagyományosan (Allison 2015, 98–99). Csak annyit kell hozzátennünk, hogy könyvünk II. részének tanulságai szerint ez volt Kant alapállása a Székfoglalóban is.
fogalmak adatokból való megalkotása, egymás alá rendelése során) az érzéki világban „meg-alkotják” értelmünk tiszta fogalmait. Az ottani módszertan szerint az objektumok létezők, lehetetlenek, esetlegesek is csak azáltal lehetnek számunkra, hogy „képesek vagyunk létre-hozni képzetüket” oly módon, hogy létezőként, lehetetlenként, esetlegesként jelennek meg.
Így „belső tevékenységünkön alapuló” fogalmaink és a tiszta ész hozzájuk kapcsolódó axiómái az érzékileg megismerhető dolgoknak értelmi lehetőségfeltételei. Ha maradt is még sok homályos pont, a Székfoglaló önmagában módot ad kijelenteni, hogy az értelem reális alaptételeivel, melyet a dolgok lehetőségéről alkot, a tapasztalatnak meg kell egyeznie, s hogy ily módon képzeteink a forma tekintetében maguk hozzák létre az objektumot.97
Kant a végül világosan és pontosan feltett kérdést nem válaszolja meg a levélben. Ehelyett, pozitív eredményként csak arról számol be, ami a későbbi terminológia szerint a tiszta értelmi fogalmak felfedésének, a „metafizikai dedukciónak” a témaköréhez tartozik.
Míg így kerestem az intellektuális megismerés forrásait, melyek nélkül nem tudjuk meghatározni a metafizika természetét és határait, e tudományt lényegesen különböző osztályokra bontottam, s megkíséreltem a transzcendentál-filozófiát, azaz a teljességgel tiszta ész összes fogalmát meghatározott számú kategóriára hozni, […] oly módon, ahogy ezek az értelem csekély számú alaptörvénye által maguktól rendeződnek osztályokba. Anélkül, hogy a végső célig folytatott kutatásom teljes soráról itt hosszadalmasan nyilatkoznám, elmondhatom, hogy, ami szándékom lényegét illeti, sikerrel jártam, s jelenleg képes vagyok kibocsátani a tiszta ész egy kritikáját, mely mind a teoretikus, mind a praktikus megismerés természetét tartalmazza, amennyiben pusztán intellektuális. Először a metafizika forrásait, módszereit és határait tárgyaló első részt dolgozom ki, majd ezt követően az erkölcsiség tiszta princípiumait. (678, AA X. 131–132)
Az itt kétszer is előforduló hármasság a későbbiekben is tömör jellemzése lesz majd a kritikai filozófia feladatának. A tiszta ész, illetve a metafizika forrásai nyilván a tiszta értelmi fogalmak, idevéve feltehetően a szemléleti formákat is; az általuk lehetséges megismerés
97 Tengelyi László így ír erről Kant-könyvének egy helyén: „A székfoglaló értekezés szerzője tisztában van vele, hogy a dologkategóriáknak a jelenségvilág megismerésében is akad feladatuk. Hogyan is volna lehetséges tudomány érzékeink tárgyairól, ha az önálló és állapotváltozások sorozatán keresztül megmaradó dolog (szubsztancia), a tulajdonság (akcidens) vagy az oksági reláció (kauzalitás) ‘tiszta értelmi fogalmát’ tapaszta-latainkra nem alkalmaznánk? S világosan látja Kant azt is, hogy a mennyiség, a szám ugyancsak intellektuális eredetű fogalma a tiszta szemléletek kialakításában vezérlő szerepet tölt be. Már csak analógiát kell vonnia a matematika és az ontológia alapfogalmai között, hogy eljusson ahhoz az áttörést hozó fölismeréshez, amelyet majd A tiszta ész kritikájá nak középpontjába állít: Valójában a dologkategóriák is a szemléleti szintézis vezérlő szabályai” (Tengelyi 1988, 88). Úgy gondolom tehát, hogy ezt az analógiát már az értekezésben kihasználja Kant. (Ennek másik oldalaként viszont a szám konstruktív jellege nem óvja meg a mennyiség fogalmát sem attól, hogy esetleg hamisító sarktételeknek szolgáljon alapul.)
határainak megállapítását tűzi ki – már címe szerint is – feladatául a tervezett könyv. A metafizika természete „és [u.]” módszere szorosan összekapcsolódóként, ha nem mindjárt fölcserélhetőként jelent meg Kant levelének elején, a mű vázlatának ismertetésekor is.98
Különös a fenti idézetben az „így”, „ily módon” (auf solche Weise), hiszen az előtte hosszan és szinte drámai hangon kifejtett kérdés sokkal inkább az értelmi ismeretek lehetősé-gére, feltételeire, hatáskörére, esetleg határaira vonatkozott, nem pedig a tiszta ész fogalmai-nak felkutatására. Mégis mintha Kant ebben látná azt a bizonyos „kulcsot” a metafizikához.
Vajon mennyiben járul hozzá egyáltalán az előbbi problémához az a látszatra egészen különböző, hogy miképp rendelődik az összes ilyen fogalom néhány legáltalánosabb alá? Erre a kérdésre is választ keresünk e fejezet további részében. Egy további kérdés pedig majd azzal lesz kapcsolatos, hogy bár Kant azt állítja, szándékának lényegét tekintve már sikerrel is járt, sőt a „végső célig” folytatott kutatásának „teljes soráról” is tudna akár nyilatkozni, s ennek megfelelően ígéri, hogy az első részt „három hónapon belül” kiadja, jól tudjuk, hogy ebből kilenc, az erkölcsfilozófiát illetően pedig további négy év lett. Hogy miért, az természetesen tíz év dokumentumainak részletekbe menő vizsgálatát kívánja meg, és a következő rész tárgya lesz. Ehhez is fontos szempontot jelent majd a Székfoglaló értekezés fentiekben előadott értelmezése és értékelése.
B) A kategóriák rendszerének jelentősége