Az a realitás, melyet Lambert Kant idő- és térfelfogásából hiányol, egyáltalán nem empirikus, és nem is a lehetőségfeltétel realitása. „A tér, akárcsak a tartam, rá jellemző, sajátos realitással rendelkezik […]. Ez a realitás valami egyszerű, s valami olyan, amit gondolnunk kell”. Ahogy pedig Lambert megadja ennek a gondolásnak a módját, az a legérzékenyebben érinti a disszertáció módszerét. „Noha az egész gondolati világ [Gedankenwelt] nem térbeli, mégis rendelkezik a tér képmásával [Simulachrum], amely könnyen megkülönböztethető a fizikai tértől, s a köztük levő hasonlóság talán nagyobb is a pusztán metaforikusnál” (655–656, AA X. 108). Az ellentmondás felismeréséhez elengedhetetlen egyidejűségről szintén úgy gondolja, hogy „a gondolati világban is simulacrum temporis bukkan föl, s hogy a simult innen kölcsönözzük, amikor időhöz és helyhez nem kötött abszolút igazságok bizonyításában előkerül”. Lambert tehát – Mendelssohnnal pontosan ellentétben – a simul időbeliségét nem elvitatni, hanem „sajátos realitással” felruházni szeretné, amely még a gondolati világ abszolút, időhöz és helyhez nem kötött bizonyításainak is forrása. Márpedig pontosan az ilyen elképzelések fenyegetnek azzal a „fertőzéssel”, amelyek ellen Kant módszere védekezni hivatott. Csakhogy Lambert egyáltalán nem írja alá a képességek éles szétválasztását: „Úgy vélném, tervezett elméletében Ön is nagyobb figyelmet fordíthatna arra, hogy a gondolati világban az idő és a tér képmására [Simulacrum spatii et temporis] bukkanunk. Ez az igazi tér és igazi idő másolata [Nachbildung], s attól egészen könnyen meg is különböztethető” (657, AA X. 109). Az ismételten emlegetett „könnyű megkülönböztethetőség” bizonyára a módszer általa ajánlott javított változatára utal. Ha ugyanis az idő és a tér valóságosak, mégpedig úgy, mint amelyek a gondolati világ örök igazságainak is alapját képezik, akkor „az 5. részben javasolt elkülönítés mögött más, és részben közelebbről meghatározott szándékoknak kellene állniok” (uo.). A valódi különbség nála az „igazi” (wirkliche), fizikai tér és idő, illetve a
„sajátos realitású” képmásaik között áll fenn.
Mármost pontosan ide tartozik a szimbolikus ismeretek esete, és Lambert úgy véli, itt való-jában csatlakozik Kanthoz, akinél éppen ezért jó eséllyel meghallgatásra találhat a javaslata.
A szimbolikus ismeretekben pedig valami olyasmivel akad dolgunk, ami középütt áll az érzékelés és a valódi, tiszta gondolkodás között. Ha az egyszerűnek és az összetétel módjának a jelölésében helyesen járunk el, akkor ezzel biztos szabályokat kapunk ahhoz, hogy olyan összetett dolgok jelét alkothassuk meg, melyeket pedig nem tudunk elgondolni, és mégis bizonyosak lehetünk abban, hogy a jelölés az igazságot jeleníti meg [vorstellt]. Ez ideig még senki sem tudott világosan elképzelni [vorstellen] egy végtelen sorozatot minden egyes tagjával együtt, s ezt a jövőben sem fogja tudni soha senki megtenni. Hogy mégis tudunk számolni ilyen sorozatokkal, meg tudjuk adni az összegüket stb., az a szimbolikus megismerés törvényeinek segítségével történik. Ezzel messze túljutunk a valódi [wirkliche] gondolkodásunk határain. […] Amit szokásosan a tiszta értelmi bizonyításnak tekintünk, többnyire csak a szimbolikus ismeret révén történő bizonyításnak tekintendő. […] S nincs egyáltalán ellenemre, hogy Tekintetes Uram a 10. §-ban általánosságban is megteszi ezt az észrevételt. (657–659, AA X. 109–110)
Szembesítsük csak ezt a Székfoglaló értekezés végtelennel kapcsolatos megállapításaival! Itt nem a fogalom elménkből való kettős származásáról van szó, melyre azért kellett Kantnak rámutatnia, „nehogy a világ [és annak egyik mozzanataként a mindenség] fogalma önkényes és – amint a matematikában szokás – pusztán további következtetések levonása kedvéért kieszelt fogalomnak hasson” (525–526, AA II. 389). A matematikus Lambert teljes bizalommal jelenti ki, hogy a jelek olyan igazságokat jelenítenek meg, amelyre a valódi, konkrét gondolkodás nem képes. Sőt, amit a tiszta értelemnek szokás tulajdonítani, többnyire az is szimbolikus ismeret – és erre gondolt volna Kant is az említett helyen.
Idézzük fel tehát azt az egyedüli szöveghelyét az értekezésnek, ahol a kifejezés előfordul.
Az értelmi fogalmakhoz (az ember esetében) szemlélet nem járul: róluk csupán szimbolikus ismeretünk lehet [Intellectualium non datur (homini) intuitus, sed nonnisi cognitio symbolica]; a mi esetünkben az értelmi megismerés csupán egyetemes fogalmak révén, elvontan megy végbe, nem pedig egyedi megjelenítéssel, konkrétan. (10. §, 535, AA II. 396)
A szimbolikus ismeretet hajlamosak vagyunk az intuitívval ellentétbe állítva valamilyen nyelvi értelemben venni, és valóban szokták erre támaszkodva keresni a választ a problémára, hogy mit is jelentene a „reális világ” pusztán fogalmak általi megismerése a Székfoglaló értekezésben. Súlyosbítja a helyzetet, hogy Leibniz ismeretekről adott fogalmi felosztásában az adekvát ismeretek két alfaja épp az isteni intellektuális szemlélet és az emberi tudomány számára lehetséges szimbolikus ismeret, amely az előbbit még a leginkább megközelítheti. Ha Kant ehhez kapcsolódik itt (ahogyan azt sokan feltételezik, akik Leibniz nyomán
„platonizá-lónak” vélik a disszertációt), akkor a véges emberi értelem ismeretei valamely „szimbolikus”
módon megegyezhetnek vagy érintkezhetnek az isteni intellektuális szemlélet tárgyaival (Tengelyi 1988, 55, 68, 70; Allison 2015, 61–65).
Csakhogy a szimbolikus Kantnál mindig kifejezetten az intuitívhoz, gyakran a képzelethez tartozik és szembeállítandó a diszkurzívval. Ha a korai művekben keressük a szó előfordu-lásait, többször látjuk, hogy térbeli megjelenítésre használja (lásd: 185, 261, AA II. 134, 279), de ahol aritmetikai vagy algebrai jelölést ért rajta, ott is éppen az érzéki jel in concreto szemlélete a lényegi mondanivaló. „Mindkét esetben először jeleiket tételezzük maguk a dolgok helyett […], majd pedig e jelekkel könnyű és biztos szabályok szerint járunk el […]
oly módon, hogy eközben magukra a megjelölt dolgokra egyáltalán nem vagyunk tekintettel, míg az utolsó lépésben meg nem fejtjük [entziffern] végül a szimbolikus következtetés jelentését” (260, AA II. 278). Lambert nagyon is hasonló leírásához képest döntő különbség, hogy Kantnál jelek nem jeleníthetik meg az igazságot vagy magukat a dolgokat: meg kell azokat „fejtenünk”, csakis az elme jelenítheti meg a dolgokat, alkothat képzetet egyáltalán bármiféle jelentésről. A matematikával szemben a filozófiai elmélkedések hátránya, avagy erénye, hogy „jelei mindig szavak csupán, melyek […] egymással alkotott kapcsolataikban sem képesek a filozófiai gondolatok viszonyainak megjelölésére. Ezért az effajta megismerés során a dolgot magát kell szem előtt tartanunk, s az általánosról kell in abstracto képzetet alkotnunk” (260–261, AA II. 278–279). A kétféle megismerés viszonyát a jelekhez és a szimbolikus képzetek helyét ugyanilyennek találjuk A tiszta ész kritikájában is. Az algebra
„miután megjelölte a különböző viszonyokban álló mennyiségek általános fogalmát, bizonyos általános szabályok alapján a szemléletben ábrázolja mindama műveleteket, melyek a mennyiséget létrehozzák és megváltoztatják […], s így a szimbolikus konstruálás révén […]
megvalósítja azt, amit a diszkurzív megismerés, pusztán fogalmak által, soha nem érhetne el”
(Kant 2004a, 568–569, A717/B745). Nem a végtelen megragadását természetesen, hanem egyáltalán a szintetikus ismeretek lehetőségét.
Kant szava a matematikai vagy logikai jelekre mindazonáltal inkább a ‘karakter’ (Kant 2005, 110, AA VII. 191; Kant 1997a, 283, AA V. 351–352). Az Új megvilágítás egyik (kissé csípős) Megjegyzése a logikáról is a characteristica (Leibniz által kezdeményezett) mesterségéről szól, amely csak a fordításban „szimbólumkombinálás” (16–17, AA I. 389–
390). A ‘szimbólum’, ‘szimbolikus’ használatára az a fogalom előtti, vagy inkább alatti szerep a jellemző, amelyet az I.2.A. szakaszban idéztünk az Antropológiából Swedenborggal kapcsolatosan. Már a Szellemlátóban azt olvastuk, hogy a szellemvilág részéről bennünket
„olykor-olykor” érő benyomások a szellemi fogalmakkal rokon képeket mozgósítanak
bennünk, melyek azok szimbólumai lehetnek, és kiváltképp forrásai ezek Swedenborg képzelgéseinek és írásmagyarázatainak. Ez a „különlegesen érzékeny” személyek számára megadatott lehetőség is csak kivételesen hidalná át azt a szellemi és testi képzetek közti szakadékot, melyet Kant egy mellékmondatban a minket most foglalkoztató distinkcióhoz hasonlít. Eszerint a szellemvilágról és „önmag[unk]ról mint szellemről” alkotott mégoly világos és szemléletes (anschauend) képzeteinknek „emberként” éppúgy nem vagyunk tudatában, „miképpen [megfordítva] bár önmagáról (azaz a lélekről) mint szellemről alkotott képzetre következtetések révén az ember ugyan szert tehet, de ez a képzet senki esetében sem szemléleti vagy tapasztalati fogalom” (471, AA II. 338). Tehát a bárki emberfia számára következtetések révén elérhető diszkurzív fogalmak teljesen mások, mint az állítólagosan tapasztalati, de mindenképpen szemléleti szimbolikus képek.
Egészen explicit lesz majd a megkülönböztetés a metafizikai előadásokban, az Antropo-lógiában és Az ítélőerő kritikájában. „Az értelemnek az a fölismerése, amely közvetve intellektuális, és amely, bár az érzéki megismerés valamiféle analogonja sugallja őt, az értelemnek köszönhető, szimbolikus ismeret, amely úgy áll szemben a logikai ismerettel, ahogy az intuitív áll szemben a diszkurzívval” (Kant 2013, 129, AA XXVIII. 238). A szimbo-likust az „újabb logikusok” módjára az intuitívval szembeállítani „valójában helytelen, mert ellenkezik a szó értelmével; a szimbolikus megjelenítésmód ugyanis csak az egyik fajtája az intuitívnak, mely magában foglalja egyfelől a sematikus, másfelől a szimbolikus megjelenítés-módot”. A szimbólum olyan szemlélet („dolgok alakja”), amely az értelem eszközéül szolgál az ész által elgondolható fogalmak analógia révén való ábrázolásához (Kant 1997a, 283, AA V. 351–352; Kant 2005, 110, AA VII. 191).
Ugyanakkor mindhárom helyen szimbolikus ismeretről beszél Kant, miként a Székfoglaló-ban. Meglehet, Leibniz is hozzájárult ahhoz, hogy ez a laza szóhasználat – miként Lambertnél is láttuk – olyan könnyen kicsúszott a szerzők tolla alól. Mindenesetre Kant egyúttal mindig jelentőségének megfelelően hangsúlyozza ennek problematikus, a tapasztalati ismerettel nem egyenértékű voltát is. „A szimbólumok csupán eszközei az értelemnek, ám csak közvetve azok, tudniillik mert hasonszabályúak [Analogie] bizonyos szemléletekkel, amelyekre az értelem fogalma is alkalmazható, hogy annak [a fogalomnak] a tárgy ábrázolása révén adjanak jelentést” (Kant 2005, 110, AA VII. 191). Nem véletlen Az ítélőerő kritikájának óvatos megfogalmazása: „Ha egy puszta megjelenítésmódot már megismerésnek szabad nevezni […], úgy Istenről való minden megismerésünk pusztán szimbolikus”.92 Hiszen a
92 A mondat közepéről kihagyott részben Kant megadja a feltételét is annak, mikor „megengedett” ez a szóhasz-nálat, legalábbis a jelen esetben: „akkor, ha a megismerés elve nem arra vonatkozik, hogy a tárgyat elméletileg
szimbolikus ábrázolás nem mutatja fel fogalmaink realitását – ellentétben az empirikus fogalmak példáival és a sémákkal, melyek által a tiszta értelmi fogalmakhoz adatik velük korrespondeáló a priori szemlélet. A szimbolikus „megérzékítés” (Versinnlichung) során
„egy fogalomhoz, amelyet csak az ész képes elgondolni, s amelynek semmilyen érzéki szemlélet nem felelhet meg, egy olyan szemlélet társul, amelynél az ítélőerő eljárása pusztán analóg a sematizálásban követett eljárásával […]” (Kant 1997a, 284, 282–283, AA V, 353, 351). Kissé hosszabban idézve a metafizikai előadásokból:
az a képzet, amely az asszociáció révén való reprodukciónak szolgál eszközül, szimbólum. A legtöbb szimbolikus képzettel Isten megismerése tárgyában találkozunk. […] Az értelmi ismeret, ha közvetve intellektuális, szimbolikus, és az érzéki megismerés valamiféle analogonja révén születik meg, bár az értelemhez szól. A szimbólum csak eszköz előmozdítani a megértést; csak szolgálója a közvetlen értelmi megismerésnek, idővel el kell esnie. […] Ahol tehát tőlünk a szemlélet közvetlenül megtagadtatik, ott per analogiam a szimbolikus megismerés mankójához kell folyamodnunk. Mondhatnánk úgy is: az a megismerés szimbolikus, ahol a tárgy a jelben ismerszik meg; ám a diszkurzív megismerésben a jelek nem szimbólumok, mert e jelben nem a tárgyat ismerem meg, a jel csak arra van hivatva, hogy a tárgyról alkotott képzetet fölidézze bennünk. (Kant 2013, 129–130, AA XXVIII. 238)
Végül még egy olyan idézet a kéziratos feljegyzésekből, amely mintha a Székfoglaló kijelen-tését ismételné meg kissé kibővítve. Isten transzcendens fogalmából minden érzékit el kell hagynunk, így azonban „nem marad más, mint [a neki] megfelelő [correspondirende] szemlé-let nélküli fogalom, tehát példa és in concreto alkalmazás nélküli, kivéve a csak analógia és symbolumok szerint valót” (1783–1784; R 6234, AA XVIII. 518).
Minden okunk megvan tehát a szimbolikus ismeret említését az értekezés ezen egyedüli szöveghelyén inkább az efféle képzet bizonyos leértékelésének tekinteni, legalábbis a meg-jelenő tárgyak „teljes mértékben igaz” tudományai, illetve a még kérdéses és megalkotandó metafizika tételeihez viszonyítva. A csupán szimbolikus azt jelenti, hogy tiszta értelmi fogalmakról csak szimbolikus szemléleti ismeretünk lehet, legfeljebb ilyen egyedi és konkrét képzeteink lehetnek az értelmi fogalmakról, ha mindenképpen szeretnénk róluk effélét alkotni – ami „emberileg” nagyon is érthető. Ám empirikus ismeretet ezek nem nyújtanak, míg tiszta értelmi ismeret nálunk, embereknél csak elvont és általános lehet. Pontosan ez van
összhang-határozzuk meg aszerint, hogy önmagában mi, hanem arra, hogy gyakorlati módon összhang-határozzuk meg, mivé kell lennie a tárgy eszméjének a mi számunkra, s ahhoz, hogy célszerűen tudjuk használni”. Korábban, a Prolego-menában már részletesen is kifejtette Kant a „szimbolikus antropomorfizmus” itt szóban forgó, analógián alapuló „ismeret” voltát (Kant 1999, 137 skk., AA IV. 357 skk.).
ban egyfelől a Swedenborg látomásairól adott végső értékeléssel (lásd a 21. lábjegyzetet az I.1.E. szakaszban),93 másfelől a „szimbólumkombináló” matematikát utánzó filozófia kérdéses értékével.
Ugyanakkor éppen a később kidolgozott kritikai filozófia elméletei emelik föl a számára kijelölt méltó helyre a szimbolikus megjelenítéseket, mindig mint közvetítő képzetet érzéki szemlélet és fogalom vagy egyenesen észeszme között. Ezt láthatjuk akár a matematikai jelek, akár a transzcendentális ideák esetén (lásd „a szép mint az erkölcsileg jó szimbóluma”, Kant 1997a, 282 skk., AA V. 351 skk.). Ám nem szabad elfelejtenünk a fentiekben hangsúlyozott elhatárolást: a közvetítő önállóan nem nyújt realitást, legyen az mégoly „sajátos”. Adatot végső soron csak a teljesen általános, azaz mindannyiunk elméjében meglévő képességeinktől kaphatunk, amely nálunk nyilvánvalóan az érzékiség mint olyan és az értelem, illetve az ész.
Nem tartozik viszont ide sem különös érzékenység, sem szakértelem, sem zsenialitás. Ha mégis van Kantnál ismeretforrásként is valamilyen szemlélet és fogalom közötti közvetítő, annak úgyszintén minden ember számára közösnek kell lennie, és neve ennek megfelelően nem szimbólum, hanem séma – nemcsak majd a Kritikában, hanem a Székfoglalóban is (13, 15. §, 538, 544, AA II. 398, 403).
2. „a mind ez ideig rejtőzködő metafizika kulcsa”
Áttekintve a két tudós nagy jelentőségű bírálatát és legfontosabb megjegyzéseit, nemcsak érthető, ha azokat Kant alaposan megfontolta, de még azt is megkockáztathatjuk, hogy bármi választ is ad majd, annak valami hosszú hallgatással kell kezdődnie. Egyáltalán nem csoda, ha nem nekik számol be először töprengéseiről, hanem Herznek, 1771 nyarán írt levelében.
Nemcsak izgalmas, de nagyon is fontos azt fürkésznünk, vajon mire és mennyiben irányulnak ekkoriban Kant vívódásai. Meglehetősen sejtelmes szavakkal vezeti be a válaszának haloga-tására késztető akadályt, mely „még most is fennáll” (ellentétben az elmúlt időszak röviden említett – bár az orvos Herz szerint bizonyára nyomós – testi jellegű okaival). Azt reméli, a késlekedés okaként e kiváló emberek nem feltételezhetnének részéről közömbösséget vagy a tisztelet hiányát, „ha a belső nehézség, mit az ember maga érez, mások szemében ugyanolyan nyilvánvalóvá válhatnék” (669, AA X. 121–122). Mi lehet vajon ez a belső nehézség, és miért ne válhatna az mások számára is nyilvánvalóvá?
Kant először szellemében és szinte szavakban is felidézi a Szellemlátó első részének végén olvasható vallomásnak az előítélet-mentes gondolkodásról mondott részét:
93 Így ítél a szimbolikus képzetre tett utalásról ezen a szöveghelyen Alison Laywine is (Laywine 1993, 105).
az ésszerű ellenvetéseket én sohasem csupán arról az oldalukról nézem, hogy miképpen volnának megcáfolhatók, hanem gondolkodás közben minduntalan beleszövöm őket a magam ítéletei közé, s meghagyom nekik a jogot, hogy összes elhamarkodott nézeteimet, bármennyire kedvemre valók volnának is, halomra döntsék. Mindig azt remélem, hogy ha ítéleteimet mások álláspontjáról pártatlanul szemügyre veszem, akkor ebből valami harmadik kerekedik ki, ami jobb, mint amihez előzőleg jutottam. (669, AA X. 122)
Ha a most adott esetre gondolunk, elképzelhetnénk, hogy volt Kantnak olyan elhamarkodott nézete, ami e levelek nyomán megdőlt. Például az ellentmondás időfeltétel alá helyezése lehet ilyen, mint láttuk, de talán a szimbolikus fogalmának majdani szép, nem túl- és nem alábecsülendő karrierje is innen indult. Abban mindenesetre egészen bizonyosak lehetünk, hogy az ellenvetéseket a Székfoglaló nagyon is megfontolt, maradandó ítéletei közé kellett
„beleszőnie”. Inkább az a kérdés, hogyan lehetnének azok még „jobbak”.
Ezenfelül, ilyen belátóképességű férfiakról lévén szó, már az a puszta tény is, hogy nem sikerült maradéktalanul meggyőznöm őket, azt bizonyítja szememben, hogy elméleteimből hiányzik legalábbis a világosság, az evidencia, sőt netán valami lényegesebb is. Mindamellett hosszas tapasztalatom megtanított rá, hogy a köztünk szóban forgó tárgyakban a belátást kényszerrel kicsikarni vagy erőltetéssel siettetni semmi esetre sem lehet; meglehetősen hosszú időre van szükség ugyanis ahhoz, hogy egy fogalmat mindenfajta viszonylatában s a lehető legszélesebb körű összefüggéseiben szemügyre vehessünk, s még ennél is hosszabbra ahhoz, hogy eközben föltámadhasson bennünk a szkeptikus szellem, s próbára tehesse a kigondolt megoldást: vajon a kiélezettebb kételyekkel szemben is megállja-e a helyét? (669–670, AA X. 122)
E szövegrész második mondatának eleje a „belátás” hiányát kétségkívül a nem akármilyen
„belátóképességű” férfiaknak tulajdonítja, az annak eléréséhez szükséges hosszú úton a szkeptikus szellem feltámadása és a megoldás próbára tétele viszont már mintha magára Kantra (is) volna érthető. Mégpedig érthetjük az általa eddig megtett gondolati útra és arra is, amit most maga előtt lát, amelyen fennáll az „akadály”. A megelőző idézet arról is tanús-kodik, hogy ez a hallgatólagos átmenet, sőt egybeolvadás éppen a „mások álláspontjának”
tiszteletben tartásából és „pártatlan szemügyre vételéből” fakad, amelyből talán „valami harmadik kerekedik ki”. Ám az erre irányuló munkát Kant nem velük közösen, hanem magá-nyában végzi. Ami attól elvárható, ahhoz mindenképpen hozzátartozik az a maradéktalan meggyőzéshez szükséges világosság és evidencia, amely a kiélezettebb kételyekkel szemben is
megállja a helyét, és a legkevésbé sem kelti kényszer vagy a belátás erőltetésének képzetét. A nehézséget tehát annyiban mindenesetre „belsőnek” érezheti, hogy mégsem mondhatja szemükbe: a dolog lényegét illetően valójában nem partnerek, hanem a meggyőzés tárgyai – jóllehet a legtiszteletreméltóbb és egyszersmind fő tájékozódási pontot jelentő tárgyai, amint majd még látni fogjuk.
Hogy ez lehetett Kant beállítódása, az akkor igazán alátámasztható, ha a Székfoglalóról adott értelmezésem helyes. Nos, a levél pontosan egy olyan kijelentéssel folytatódik, amely annak fő vonalait adja vissza mind a metafizika egész átfogó célkitűzése, mind legfontosabb eszközei tekintetében. „Ön tudja, milyen nagy hatással van az egész világbölcseletre, sőt az emberek legfontosabb céljaira általában is azon különbség biztos és világos fölismerése, mely aközött áll fenn, ami az emberi lelki erők – nem csupán az érzékiség, hanem úgyszintén az értelem – szubjektív jellegű princípiumain alapszik, illetve ami közvetlenül a tárgyakra irányul” (670, AA X. 122). Az „emberek legfontosabb céljait” hivatott tehát szolgálni az a bizonyos fölismerés vagy belátás (Einsicht), a Székfoglalóban bevezetett elkülönítés. A mondat gondos fogalmazása kellően homályban hagyja, hogy a második „ami” az emberi léleknek valamiféle objektív képességére is utal, vagy a „közvetlen tárgyra irányulás” csakis az isteni intellektuális szemlélet sajátja. Ennek valóban homályban is kell maradnia, amíg ember az ember. Azt ugyanakkor evidensnek mutatja, hogy Herz számára, aki respondensként védte az értekezést (de azóta nem konzultált Kanttal), akár „tudja” ténylegesen, akár nem, nem kellene újdonságot jelentenie annak, hogy ezzel szemben szubjektív jellegűek, a meg-jelenő tárgyakra irányulnak nemcsak az érzékiség, hanem az értelem princípiumai is. Ezt viszont tudhatjuk mindannyian, akik használjuk őket (már) ezen a világon.
Mindazonáltal Kant igazi meglepetéssel is szolgál: „mostanában azzal vagyok elfoglalva, hogy némi részletességgel kidolgozzak – Az érzékiség és az ész határai címmel – egy művet, mely átfogná az érzéki világra szabott [vor die Sinnenwelt bestimmten] alapfogalmak és törvények viselkedését, valamint vázlatosan az ízléstan, a metafizika és a morál természetét is” (670, AA X. 123). Maga a tény lehetett meglepetés, de a tartalmat és a címet sem kellene annak tekintenünk. Az utóbb említett tanok köréből jelentetett már meg Kant műveket, fejeze-teket, és tudunk régóta dédelgetett terveiről. A Szellemlátónak „az emberi ész határairól szóló tudományként” meghirdetett metafizikájához éppen az érzéki világra szabott fogalmak és törvények vizsgálata látszik jól illeszkedni. De vegyük figyelembe, hogy az „adatok” hiánya egészen természetes módon az érzékiség korlátozott voltát is jelenti: minden ismeretünk e fundamentuma a szellemvilágról való tudáshoz nem ad semmilyen alapot. Megfordítva pedig:
a Székfoglaló szigorú szétválasztása az érzéki megismerés elveinek határátlépését leplezi le.
Már az abból fakadó fonák sarktételek tilalma is nyilván korlátozása az észnek is, de még inkább az, hogy helyes redukciójuk csupán az érzéki világra érvényes „szubjektív” alapfogal-makat és törvényeket képes igazolni. A tervezett könyv már a címével igyekezne helyére tenni az előbbi mű szarkazmusa, illetve az utóbbi „fertőzés” metaforája okozta szerencsétlen
Már az abból fakadó fonák sarktételek tilalma is nyilván korlátozása az észnek is, de még inkább az, hogy helyes redukciójuk csupán az érzéki világra érvényes „szubjektív” alapfogal-makat és törvényeket képes igazolni. A tervezett könyv már a címével igyekezne helyére tenni az előbbi mű szarkazmusa, illetve az utóbbi „fertőzés” metaforája okozta szerencsétlen