Mindenesetre Kant az első rész konklúziójával összhangban zárja beszámolóját. „A meta-fizika, melybe beleszeretnem sorsommá vált, annak ellenére, hogy kevéssé dicsekedhetem kegyének irányomba történő megnyilvánulásaival”, abban a pozitív értelemben, hogy az „a kutató lelkület fölvetette feladatoknak eleget tesz, midőn a dolgok rejtett tulajdonságait az ész segítségével kémleli”, mint gyakorta, jelen esetben is megcsalta várakozásainkat (503, AA II.
367). Csakhogy nem is a szellemvilág titkainak feltárását nevezi már a mű kifejezett céljának, hanem valami mást, amit viszont, úgy érzi, igenis elért. A metafizika e másik, negatív haszna
„inkább megfelel az emberi értelem természetének”, és „bár a legkevésbé ismert, ám mégis a legfontosabb”. Nevezetesen „abban áll, hogy megtudjuk [einzusehen], vajon megoldható-e a feladat abból, amit tudhatunk [wissen kann], és milyen viszonyban áll a kérdés azokkal a tapasztalati fogalmakkal, melyekre mindegyik ítéletünknek mindenkor támaszkodnia kell. A metafizika ennyiben az emberi ész határairól szóló tudomány […]”. Az „önismeret korlátozó25 ereje” kell, hogy összehúzza a metafizika „pillangószárnyait” és ráébressze az embert: „fölhagyhat a hasztalan kereséssel egy olyan kérdés tekintetében, amelyhez szükséges adatok egy másik, s nem az általa is érzékelhető világban találhatók”. A „számunkra kijelölt hely” a tapasztalat és az általános emberi értelem területe, s ezt tévképzetek és felfuval-kodottá tevő hiú tudás helyett „a bölcsesség és hasznos okítás tanainak kellene elfoglalniok”
(504–505, AA II. 367–368).
A megújítandó metafizikának ez a híres bejelentése már itt, a második rész második fejezetét záró (s az iróniát most már maga mögött hagyó) gondolatokban is érezhetően eleve gyakorlati vonatkozású. Nem meglepő, de azért nagyon is hangsúlyozandó, hogy a harmadik, utolsó fejezet nem más, mint „Az egész értekezésből következő praktikus következtetés”.
Ebben Kant olyan módon kapcsolja össze a tudományt és a bölcsességet, ami majd rendre
24 Lásd Platón 2001, 24–28, 148 e - 151 d.
25 Az eredetiben stiptische, a latin stipare származéka – itt talán leginkább: összeszorító (Ritzel 1985, 109).
visszatér az életműben, és csírájában (épp ezért könnyen érthetően) már most magában foglalja a kritikai rendszer alapelemeinek viszonyát.
Bármely agyafúrtságnak utánajárni és a tudásvágynak csak a lehetetlent szabni határul, a tudósokhoz méltó buzgalom. Ám a bölcsesség érdeme kiválasztani a számtalan kínálkozó föladat közül azokat, melyek megoldása valóban az ember feladata. Midőn a tudomány megtette, ami tőle tellett, természetes módon eljut a szerény kétkedésig, és önmagától elkedvetlenedve imígyen szól:
mily sok dolog van még, amit nem látok be! De a tapasztalat révén éretté vált ész, mely bölcses-séggé lesz, Szókratész szavával derűs lélekkel szól az éves vásár színes forgatagában: mily sok dolog van, amire mind nincs szükségem! Ilyeténképpen végül két, igen eltérő természetű, s kezdetben igen különböző irányba tartó törekvés egyesül itt, amennyiben az első hiú és elégedetlen, a másik azonban nyugodt és megelégedett. Mert az ésszerű választáshoz előbb ismernünk kell a nélkülözhetőt, sőt a lehetetlent; de a tudomány végül eljut odáig, hogy megszabja az emberi értelem természete által számára kijelölt határokat; a talajukat vesztett tervek [Entwürfe] és próbálkozások pedig, jóllehet önmagukban talán nem is méltatlanok, csakhogy az ember szféráján kívül helyezkednek el, a hiúság limbusára26 menekülnek. Ekkor válik maga a metafizika is azzá, ami ma még oly elérhetetlennek látszik számára, és amit a legkevésbé várnánk tőle: nevezetesen a bölcsesség kísérőjévé [Begleiterin]. Mert mindaddig, amíg fönnmarad az a tévképzet, hogy még ily távoli belátásokhoz is eljuthatunk, hiába kürtöli világgá a bölcs együgyűség [weise Einfalt] az ilyen igyekezetek hasztalanságát. (505 – módosítva, AA II. 369)
A két eltérő törekvés egysége tehát abban fog állni, hogy a tudomány meghatározva az emberi értelem határait megállapítja egyúttal azt is, hogy mi lehetetlen az emberi megismerés számára.
A bölcs együgyűség kijelöli, amire valóban szükségünk van (és Kant itt már ténylegesen megnevezi Szókratészt), ám hiába teszi ezt, amíg fennmaradnak a más irányba tartó törekvés táplálta tévképzetek. Éspedig nemcsak az elérhetetlen tárgyak, hanem a tudomány önmegha-tározását illetően is, amelynek ugyanis szintén megvan a maga „kísérője”. „Az a kellemetesség, amely a tudás bővítését kíséri, könnyen a kötelességszerű látszatát öltheti magára, és természetünk nemesbülésének ellenszegülő, buta együgyűséget faraghat a tudatos és megfontolt megelégedésből” (505–506, AA II. 369). Nincs e látszat ellen más orvosság, mint ha a „hiú és elégedetlen” tudományból „a tapasztalat révén éretté vált ész” lesz, amely saját tudására reflektál, és ebben egyesül a két eltérő természetű törekvés. A szellemi természet, a szabadság, az eljövendő élet valóban szükségszerűen felmerülő, de megválaszolhatatlan kérdései
26 A pokol tornáca, olyanok kerülhetnek ide, akik nem vehették fel a keresztséget, például a Krisztus kereszt -áldozata előtt meghalt ősatyák. Dante Isteni színjátékában a nagy görög vagy arab filozófusok, tudósok is (Pokol, IV. 130–144).
belehajszolják az embert a spekuláció versengésébe, mely különbségtevés nélkül okoskodik és dönt, tanít és cáfol, ahogyan a látszólagos belátás adott esetben magával hozza. Ám midőn e kutakodásokból immár olyan filozófia lesz, mely ítél saját eljárásáról, és amely nem csupán saját tárgyait ismeri, hanem az emberi értelemhez való viszonyukat is, akkor a határok szorosabbra fűződnek, s felállíttatnak a határmezsgyének azok a mérföldkövei, melyek többé már nem engedik elkalandozni a kutatást saját tulajdonképpeni területéről. (506, AA II. 369–370)
Kant határozottan, és – mint később szó lesz róla – valamennyire már most megalapozottan utal arra, hogy a filozófia tárgyainak az emberi értelemhez való viszonyát megismerő módszer fogja majd „szorosabbra fűzni” ama határokat. A folytatásból az is kiderül, hogy „a kutatás saját tulajdonképpeni területe” nem más, mint a tapasztalat, és az azt szegélyező „mérföld-kövek” közül mindjárt meg is nevez néhányat: a szubsztancia és a cselekvés fogalmait, vala-mint részletesebben is taglalva az ok és az okozat viszonyáét. Az itt következő fejtegeté-sekhez majd később térünk vissza, mert már a metafizika mostantól bejelentett tervének megvalósításához tartoznak.
A mű befejező bekezdése végül a bölcsesség lényegét közelebbről is meghatározza. Ahogy a szellemekről egyfelől „lehetetlen meggyőző ismerethez jutnunk, mely filozófiai is, úgy másfelől nyugodt és előítélettől mentes lelkülettel azt is be kell tudnunk ismerni, hogy ez nélkülözhető és szükségtelen is”. A metafizika a maga hiú kutakodása ürügyéül e tárgykörben általában azt hozza fel, hogy „a lélek szellemi természetére vonatkozó észismeret a halál utáni léttel kapcsolatos meggyőződéshez, ez viszont az erényes élet mozgatóokaként igencsak szükséges” (508–509, AA II. 372).
Csakhogy a valódi bölcsesség az együgyűség kísérője [Begleiterin der Einfalt], s mivel ennél a szív írja elő az értelemnek, hogy mit tegyen, ezért azután az együgyűség általában nélkülözhetővé teszi a tudomány hatalmas kelléktárát, s céljai nem szorulnak oly eszközökre, melyek fölött nem rendel-kezhetik minden ember. Hogyan? Csak azért jó hát erényesnek lenni, mert létezik egy másik világ?
Nem sokkal inkább azért nyerik el egykoron jutalmukat a cselekedetek, mert önmagukban voltak jók és erényesek? Vagy tán nincsenek az erkölcs előírásai közvetlenül az ember szívébe vésve, és valóban egy másik világra kell irányítanunk a gépeket27 ahhoz, hogy már itt rávegyük arra az embert, hogy rendeltetésének megfelelően éljen? (509, AA II. 372)
27 Maschinen – vélhetően azok a „metafizikai látcsövek [Gläser]”, amelyeket bizonyos filozófusok irányítgatnak
„távoli tájak felé” (474, AA II. 341).
Az erkölcs előírásai tehát közvetlenül, mozgatórugóként vannak az ember szívébe vésve, mégpedig úgy, hogy abból kiolvashatja a maga rendeltetését. Továbbá: míg a túlvilágra vo-natkozó vélt ismeret és meggyőződés önmagában nem vezet erényes élethez, fordítva viszont:
sohasem élt oly jóravaló [rechtschaffene] lélek, aki elviselte volna a gondolatot, hogy a halállal minden a végéhez ért, s akinek nemes érzülete [Gesinnung] nem emelkedett volna föl a jövő reménységéhez. Ezért aztán az emberi természethez és az erkölcsök tisztaságához méltóbbnak látszik az eljövendő világra való várakozást alapoznunk a nemesnek nevelt lélek érzéseire, mint a helyes viselkedést a másvilág reményére. Hasonlóképpen áll ez az erkölcsi hittel is, melynek együgyűsége messze fölébe emelkedhetik az okoskodás agyafúrtságának, s ami egyedül méltó az emberhez annak minden állapotában, mivel kerülő út nélkül juttatja el őt valódi céljaihoz. (509 – módosítva, AA II. 372–373)
E két idézetben felismerhetjük a kritikai rendszer legfőbb céljait, a híres három kanti kérdés témái közül a tudás határain (Mit lehet tudnom?) túl immár a másik kettőt is: a morál önállóságát (Mit kell tennem?) és az abból következő vallást (Mit szabad remélnem? Vö.
Kant 2004a, 627, A805/B833). Ugyanígy központi szerepben marad a későbbi művekben az egyszerű ember (a „közönséges” emberi értelem) erkölcsiségére való hivatkozás. Ezeknek a szempontoknak az állandó figyelembe vétele adja e könyv vezérfonalát is a továbbiakban.
A szellemtörténetekben vagy a metafizikai spekulációkban az eljövendő világbeli sorsun-kat fürkészőknek tehát tudatlanságuk beismerését és azt az „együgyű, de igen természetes”
választ ajánlja Kant, hogy legyenek türelemmel addig, amíg oda el nem jutnak. De mert e sors
„feltehetőleg nagymértékben attól függ majd, hogy miképpen láttuk el a jelenvaló világban betöltött posztunkat”, Voltaire Candide-jának szavaival zárja sorait: „Szerencse fel, irány a kert, munkára barátaim!” (510, AA II. 373).
2. A kritikai filozófia eszméi a Szellemlátóban
Két rendkívül fontos szövegrész kimaradt még a Szellemlátó eddigi áttekintéséből. A kritikai rendszer szempontjából egészen feltűnő az egyszerre két világhoz kapcsolódónak tekintett emberi lélek, „két világ polgárának” eszméje. Hogy ezt valóban komolyan gondolta Kant már itt is, valamint, hogy miképp tarthatta igazolhatónak és a továbbiakban kidolgozandónak, azt
fogjuk a B) alfejezetben a középpontba állítani. Érdemes azonban előbb megállni néhány már ismertetett szöveghelynél is, mert nem lehet nem észrevenni, hogy az állítólagos csalódást hozó vizsgálódások olyan alapvető gondolatokat tartalmaznak, amelyek a majdani kritikai filozófiában (átalakulva, módosulva vagy lényegében az itteni értelemben) igen jelentős szerepet kapnak a maguk immár jogosan elfoglalt helyén.
Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy ezek menyiben „előlegezik meg” a későbbieket, akkor azt abban a formában tartom érdemesnek megválaszolni a szövegek összevetése alapján, hogy vajon Kant, pontosabban mondva az a gondolkodó, aki akkoriban az idézett és elemzett mondatokat leírta, kész lett volna-e elfogadni saját későbbi megoldásait. Az erre adott merésznek ható, ám állításom szerint megalapozott igenlő felelet pedig azt sugallja, hogy kész volt már keresni és kidolgozni kritikai filozófiájának főbb elemeit, ami igen termékeny szempontnak bizonyul majd a Szellemlátót követő évek gondolati fejlődésének megítélésekor.