A VÁLSÁGOK JELLEMZÉSE, DEFINÍCIÓJA

A válság szó görög megfelelője, a krízis (κρίσις) eredetileg döntést vagy megítélést jelentett. A gazdasági válság alapvetően a gazdasági rendszer működésének hiányosságát, a gazdasági teljesítmény visszaesését jelenti. Statisztikai szempontból megközelítve gazdasági válságról akkor beszélünk, ha a gazdaság nemzeti összterméke (GDP-je) csökkenést mutat legalább hat-tizenkettő hónapon, vagyis kettő-négy negyedéven keresztül. Jellemzője általában a magas munkanélküliség és a fogyasztás csökkenése. Az ilyen visszaesést nevezzük recessziónak. A gazdasági válságok elemzése a közgazdaságtudomány valamelyest elkülönült kutatási ágává vált.

A gazdasági válságok jellemzése általánosságban a konjunktúraciklusok elméletén alapul.

Konjunktúraciklus a „nemzeti össztermék, nemzeti jövedelem és a foglalkoztatás kilengése, amely rendszerint kettőtől tíz évig tart; ezalatt a gazdaság legtöbb szektorában általános fellendülés vagy visszaesés tapasztalható.” (Samuelson és Nordhaus, 2000, p. 422) A ciklikus hullámzást az elmélet a kapitalizmus velejárójának tekinti: a tőkés fejlődés során, egyféle törvényszerűségként, egymást követik a megélénkülés és a visszaesés periódusai, valamint ezen időszakok fordulópontjai. Egy periódus a válság kezdetétől a következő válság kezdetéig tart. A válságok elkerülhetetlenségének gondolata elsőként Sismondinál¹ jelent meg. A kor nagy közgazdasági gondolkodóitól (Adam Smith, David Ricardo) eltérően Sismondi nem fogadta el azt az elméletet, mely szerint a gazdaság minden esetben, automatikus mechanizmus útján eléri az általános egyensúlyt, és a teljes foglalkoztatottságot. A válságok kialakulását a termelés és a kereslet elégtelenségének ellentmondásából vezette le. Rávilágított arra, hogy mivel a munkás nem rendelkezik termelési eszközzel, így a tőkés fölényben van a munkással szemben, és e kedvező helyzetét kihasználva kizsákmányolja a munkást. E körülmény a termelés határtalan bővítésére készteti a tőkést, aki a munkásain nyerni akar, függetlenül attól, hogy a fogyasztók kereslete, a piac megkívánja-e. A termelés bővítése a piaci verseny fokozódásához vezet, melyben az a vállalkozó kerül ki győztesen, aki az áruját olcsóbban tudja eladni, vagyis az áruk előállításához szükséges munkával és nyersanyaggal minél inkább takarékoskodni tud. Ennek érdekében új termelési módszereket vezetnek be,

1 Jean Charles Leonard Simonde de Sismondi (1773–1842), svájci közgazdász és történész.

gépesítést alkalmaznak, és ezzel a munkások egy részét elbocsátják, valamint a béreket leszorítják, így a fizetőképes kereslet csökken. Sismondi a tőkés gazdaság alapvető ellentétének tehát a termelés és a fogyasztás között fennálló érdekellentétet tekintette, és ebből vezette le a tőkés gazdaság egyéb súlyos problémáit, így a munkásosztály elnyomorodását, és az általános túltermelési válságokat is. Sismondi ugyan maradi álláspontot képviselt, mivel a kisárutermelés ideologizálásával a tőkés fejlődés ellen érvelt, de mégis elsőként mutatott rá az általános túltermelés válságok szükségszerű megjelenésére, melyek elsődleges okát abban látja, hogy a jövedelmek növekedése elmarad a termelés növekedése mögött (Mátyás, 2002, pp. 120-129).

A gazdasági visszaesések sokszor öngerjesztő folyamatok, hiszen a gazdasági növekedés lassulására vonatkozó várakozások kialakulása takarékoskodásra, a fogyasztás és a beruházások csökkentésére ösztönzi mind a háztartásokat, mind pedig a vállalati szektort.

A beruházások a nemzeti jövedelem változásától függetlenül is nőhetnek vagy csökkenhetnek, például új technológiai fejlesztések révén. Ez a mozzanat a keresleti hatás által, a jövedelmek és a fogyasztás további visszacsatolásán keresztül addicionális fellendülést vagy visszaesést generálhat (multiplikátor hatás). A kibocsátás növekedése ösztönzőleg hat a beruházásokra is, majd a növekvő beruházások még nagyobb kibocsátásra serkentik a gazdaságot (akcelerátor hatás).

A gazdasági válságoknak sokféle oka és fajtája van. Marx² és követőinek felfogásában a gazdasági válság minden esetben a túltermelés, valamint a munkások kizsákmányolásának következménye, amelyek a kapitalista termelési mód és társadalmi berendezkedés rendszerszintű velejárói. A túltermelési válságot tehát a kapitalizmus rendszeresen bekövetkező működési formájának tekintették. Marx szerint a tőkés termelés célja az értéktöbblet teremtése, továbbá ezen értéktöbblet egy részének tőkévé történő visszaváltoztatása, vagyis a tőkefelhalmozás. E célból vezette le a termelés határtalan növelésének szükségességét, valamint a munkások bérének korlátozását a munkaerő újratermeléséhez szükséges mértékére, vagy az alá. A munkaerő árát is annak újratermeléséhez elengedhetetlen munkamennyiség határozza meg, ami az ehhez szükséges fogyasztáson keresztül határozódik meg, és a munkásnak hosszú távú megtakarításra nincs lehetősége (a munkaerő árujellege). A munkások kizsákmányolása Marx elméletében abból ered, hogy az egységnyi munkaráfordítás ellenértékeként megkapott munkabér kevesebb kell, hogy legyen, mint a munkás által ez idő alatt

2 Karl Marx (1818–1883), német filozófus és közgazdász.

létrehozott határtermék értéke. Ellenkező esetben a tőkés nem realizálna profitot, így a munkaerőt nem alkalmazná. Ebben a modellben makroszinten eltekintünk a profit fogyasztási javakra fordított hányadával, ezért a munkabérek összessége determinálja a makrogazdasági keresletet, az összbért. Így a munkabérek leszorításának hatására a fogyasztási kereslet lecsökken. Ennek következtében a piacon az előállított termékek kínálata meghaladja a fizetőképes keresletet. Ezért makroszintű kereslet-kínálati egyensúly a fogyasztási cikkek és szolgáltatások piacán szükségképpen nem, vagy csak véletlenszerűen jöhet létre. Ez az intézményi sajátosság a túltermelési válság marxista alapját jelenti. A fogyasztás elmaradása értékesítési problémákhoz vezet, amely a beruházási tevékenység visszaesését eredményezi először a fogyasztási javak, majd pedig a termelőeszközök termelésében. A beruházások csökkenése pedig a foglalkoztatottság, a nemzeti jövedelem és a profit csökkenéséhez vezet, és negatív multiplikátor-akcelerátor hatást indít be. A folyamat megfordulása esetén nagymértékben valósulnak meg az elmaradt beruházások, amely elindítja a túltermelési válságok ciklikus folyamatát. A marxista válságelméletben a hitelrendszer kitágulása és összehúzódása csak kísérőjelensége, nem pedig oka az áruforgalom zavarainak, az ipari ciklusoknak. Így a pénzügyi válság nem kiindulópontja, hanem egy megjelenési formája és következménye a reálgazdasági válságnak, azonban tovább súlyosbíthatja annak hatásait (Veres, 2009).

A modern közgazdasági szakirodalom a válságok definícióját illetően gyakran hivatkozik Minsky (1975) modelljére, amely alapvetően a túlhitelezésre, valamint eszközár-buborékok kialakulására épül. A válság kialakulása nála mindig egy exogén sokkon, vagyis egy külső hatáson alapul. Ilyen sokkok lehetnek technológiai fejlesztések, gazdaságpolitikai változások, vagy éppen a pénzügyi innovációk elterjedése. Minsky modellje a pénzügyi válságok hét szakaszát különbözteti meg. Eszerint az első szakasz mindig valamilyen eltolódással, változással indul, amely módosítja a szereplők profitvárakozásait. A gazdasági tevékenység jövedelmezősége valóban növekszik, amely további beruházásokra és fejlesztésekre ösztönzi a piaci szereplőket. Ezután a második szakaszban megindul az árak növekedése a kereslet felfutása, és a spekulatív szereplők megjelenése következtében.

A harmadik szakaszt az extenzív hitelfelvétel jelzi, amelyet a pénzügyi innovációk támogatnak. A pénzügyi innovációk által felfokozott hitelbőség jelentősen eltorzíthatja a piaci szereplők várakozásait. A túlhitelezés következtében csökken a hitelek hozadéka, amely a magasabb megtérülésű, de kockázatosabb és megfelelő fedezet nélküli hitelek felé tereli a befektetőket. Minsky szerint a banki hitelezés e növekedése nagyon instabil:

ilyenkor a hitelező bankok sokkal szabadabban nyújtanak hitelt, ellenben máskor jóval körültekintőbbek. A negyedik szakaszra a túlkereslet jellemző, a piac a nagyobb „balekok”

pótlólagos keresletétől függ. A tőkeáttétel emelkedése mind a vállalati mérlegekben, mind pedig a lakosság szintjén a reáleszközök árának növekedését eredményezi. Az ötödik szakasz az eufória, vagyis a buborék kialakulása, ekkor már a kevésbé informáltak is szeretnének a hozamokból részesülni. A hatodik szakaszban - az eufória csúcspontján - a bennfentesek, illetve azok, akik elégedetlenek az általánosan elfogadott hozamvárakozásokkal, realizálják nyereségüket. Mindezek elindítják a szereplők korábbiakkal ellentétes mozgását a piacon, és az árak csökkenni kezdenek. A hetedik szakasz a kijózanodásé: az árak hirtelen zuhannak, és a buborék „kipukkan” (Losoncz, 2008). A válságot követően nagymértékű tőkevesztés következik be, zuhannak a tőzsdei árfolyamok, ingatlanárak, valamint termelő kapacitások mennek tönkre és zárnak be. A felesleges kapacitások megszűnése után az egyensúly lassan helyreáll, és lehetővé válik egy új ciklus indulása.

Más szerzők válság-definíciói részben hasonlítanak Minsky modelljéhez, vagyis a túlhitelezést követő összeomlásra, a tőkeáttétel hirtelen leépülésére, és az eszközárak zuhanására helyezik a hangsúlyt. Részben eltérőek viszont abban, hogy ezt az összeomlást pontosan mely mozzanatok (fizetésképtelenség kialakulása, pénzpiacok kiszáradása, valutaleértékelés stb.) fémjelzik. A következő alfejezetben néhány kiválasztott válságfelfogást ismertetek, melyek a jelenlegi válság folyamatainak megértése szempontjából relevánsak lehetnek.