A Bizottság javaslatát a Parlament, valamint a Tanács 2010 őszén fogadta el. A Rendszerkockázati Testület, valamint a három új hatóság működése az eredeti tervekkel összhangban 2011. január 1-jén indult. A hatóságokat, valamint a Rendszerkockázati Testületet létrehozó rendelkezések értelmében a Bizottság háromévente felülvizsgálja azok működését. Az első felülvizsgálat megállapítása szerint a hatóságok hozzájárultak a felügyeleti tevékenység konvergenciájához és koordinációjához, valamint az Egységes Szabálykönyv kialakításának folyamatához. Az Egységes Szabálykönyv bevezetése az EU összes tagállamában egységes pénzügyi szabályozást jelentene, így elősegítve a közös piac hatékony működését (European Commission, 2014b).
A de Larosière-jelentés 2009-ben még csak a nemzeti felügyeletek megerősítését és koordinációját látta szükségesnek. 2012 nyarára azonban – elsősorban a spanyol és portugál problémák következtében – felmerült az Európai Bankunió megvalósításának,
EKB Tanácsa
mint az európai bankfelügyeleti együttműködés következő lépcsőjének gondolata. A bankunió kiépítését eredményező ütemtervről a Bizottság 2012 szeptemberében adott ki közleményt a Parlament és a Tanács részére, felismerve azt, hogy az euroövezet speciális kockázataira tekintettel további lépésekre van szükség az uniós szabályozási keret reformját illetően. A közös valuta kapcsán ugyanis jelentős gazdasági és pénzügyi integráció ment végbe, így megnőtt annak az esélye is, hogy egy esetleges bankválság más tagállamokra is kihat. A bankunió egyúttal részét képezi a gazdasági és költségvetési integráció elmélyítését szolgáló távlati terveknek is. Az Egységes Szabálykönyvre alapuló bankunió részét képezi az egységes bankfelügyeleti mechanizmus, valamint az egységes válságkezelési eljárás létrehozása. Az egységes felügyelet alá kerülő pénzintézeteket egy fokozatosan – 10 év alatt – létrehozandó, uniós alapból mentenék ki, így csökkentve a nemzeti kormányokra és adófizetőikre nehezedő terheket. A bankunió alapvetően az eurozóna tagállamaira vonatkozik, azonban azok a tagállamok is csatlakozhatnak, melyek még nem vezették be a közös valutát (European Commission, 2012).
2.7.5. Rendszerszintű problémák
A globalizáció hatására megsokszorozódtak a pénz- és tőkepiacok közötti kapcsolódási pontok, melynek következtében megnövekedett a kölcsönös függés. A függés növekedése pedig a válságok átterjedésének valószínűségét is megemeli. A sérülékenységet tovább fokozza a pénzügyi intézmények globális eszköz portfólióinak kialakulása. A globalizáció tehát válság-érzékennyé tette a világgazdaságot. A nemzetközi tőkemozgás ugyanis mindkét irányban felgyorsult: a tőkebeáramlás és a tőke menekülése is pillanatokon belül megtörténhet, maga után húzva más országokat is.
A globalizációnak ugyanakkor számos vitathatatlan előnye van, amelyet általában még azok is elismernek, akik tüntető ellenszenvvel viseltetnek iránta. Mindenekelőtt talán az, hogy a racionalizáló (azaz nem pusztán rövid távú, spekulatív) allokációs döntések horizontja nemzeti keretek helyett regionálissá, majd világméretűvé válik. Tudomásul kell venni, hogy a szuverenitás, legalábbis mint gazdaságpolitikai alapkategória előbb-utóbb tartalmatlanná válik. Megindul az intézményi reformoknak az a sorozata, amely a gazdaságpolitikák konvergenciájához vezet nemcsak regionális vagy szubregionális keretek között, de egyre inkább világméretekben (Antal, 2008).
A jegybankok és kormányzatok pénzügyi politikájának alakítását az úgynevezett monetáris
„trilemma”, vagy más néven „lehetetlen hármasság” korlátozza. Eszerint a jegybanknak
választania kell, hogy a három monetáris politikai cél: a szabad nemzetközi tőkeáramlás, a rögzített árfolyam és a független monetáris politika közül melyik kettőt valósítja meg, míg a harmadikról bármely kombináció esetén lemond. A probléma szigorúan kapcsolódik a globalizáció témájához, hiszen manapság általános cél, illetve elvárás a határokon átívelő tőkeáramlás előtti korlátozások lebontása, így feltételezhetjük, hogy a jegybankok javarészt tartózkodnak eme politika alkalmazásától. Az 1970-es évektől kezdődően megfigyelhető egyértelmű liberalizációs tendenciát tovább erősíti a Világbank-IMF által erősen promotált „washingtoni konszenzus” is (Benczes, 2011).
Ennek megfelelően a jegybankok előtt két lehetőség kínálkozik: vagy a rögzített árfolyam politikáját tartja fontosnak, vagy a független (belső) monetáris politika alkalmazásához ragaszkodik. A gondolatmenet tovább folytatható: amennyiben a hazai valuta értéke rögzített, a jegybanknak nincs más választása, mint alkalmazkodni a külső gazdasági környezethez. Ez utóbbi pedig különösen is igaz az eurozónában részt vevő, vagy éppen oda igyekvő országokra, ahol a rögzített árfolyam és a tőkemozgások szabadsága a rendszer immanens jellemzője. A nemzetállami korlátoltságon túljutni természetesen úgy is lehet, ha a kormányok – belátva a gazdasági kényszereket – a gazdasági kormányzás tekintetében lemondanának nemzeti szuverenitásuk jelentős részéről, és azt egy nemzetek feletti szervezetre bíznák. Ennek azonban jelentős politikai korlátai vannak: a hatalmon lévő politikusok nem egykönnyen akarnak majd lemondani az állami hatalomgyakorlás súlyos eszközeitől egy „külső” intézmény javára.
Hasonló lehetetlen „trilemma” létezik a globális politika terén is, amely kifejezést Rodrik (2002) vezette be. A Rodrik-féle modell szerint a politika szintjén egyszerre nem valósítható meg a demokratikus politikai döntéshozatal, a teljes világgazdasági integráció, illetve a nemzetállam. A lehetetlen hármasság feloldása három módon lehetséges: „a demokrácia kiiktatásával a megoldás az arany kényszerzubbony, ahol a piaci mechanizmusok veszik át az állami gazdaságpolitika szerepét; a globális kormányzás megvalósulása esetén a szuverén nemzetállamok tűnnek el a nemzetközi rendszerből; végül a Bretton Woods kompromisszum esetében a globalizáció útjába állítanak akadályokat.”
(Vigvári, 2014, p. 119) A három forgatókönyv közül a mai globalizált világgazdaság leginkább a nemzetállamok szerepének gyengülése irányába hat.
2.7.6. Forgatókönyvek a pénzügyi és gazdasági globalizáció várható alakulására A World Economic Forum gondozásában megjelent, a jövő globális pénzügyi rendszerének architektúráját vizsgáló tanulmány négy hosszú távú forgatókönyvet vázol fel a pénzügyi és gazdasági globalizáció várható alakulására (World Economic Forum, 2009).
Az alábbi ábra egy kétdimenziós mátrixba helyezve szemlélteti a négy forgatókönyvet a világgazdasági erőviszonyok eltolódásának üteme, valamint a gazdaságpolitikák nemzetközi koordinációja szempontjából:
7. ábra: Hosszú távú forgatókönyvek a pénzügyi-gazdasági globalizáció alakulására