A nemzetközi tartalékok szerepe alapvetően biztonsági: a monetáris politika céljainak támogatása mellett biztosítja a tranzakciós devizaigényt. Szükség esetén a jegybankok a tartalékok erejéig képesek interveniálni, illetve a bankrendszert devizalikviditással ellátni.
Kína
Az általánosan elfogadott ún. „Guidotti–Greenspan” mutató szerint „a devizatartalékoknak fedezniük kell az ország egy éven belül lejáró külföldi adósságát, ezáltal a külső finanszírozás esetleges hirtelen leállása esetén is biztosítható lenne az ország lejáró adósságának visszafizetése” (Nagy és Palotai, 2014, p. 2). Ugyanakkor a rövid lejáratú adósság mellett a hosszú lejáratú adósságot is figyelembe vevő mutatók is hasznosak lehetnek, mivel válság során a hosszú lejáratú adósságelemek is bizonytalanná válhatnak. Egy másik szabály szerint a devizatartalékoknak az ország minimum 3 havi importkiadását kell fedezniük. Ezen importfedezeti mutató elsősorban a folyó fizetési mérleg hiányával kapcsolatos kockázatokat próbálja kezelni (Nagy és Palotai, 2014).
A globális pénzügyi rendszer szempontjából azonban e devizatartalékok a pénzforgalomból kivont „ballasztot” képeznek, melyek a rendszer fenntarthatóságát rontják. A nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitásának fokozásával, a globális bizalom növelésével a tartalékok csökkenthetőek lennének, s az így felszabaduló forrásokat reálgazdasági fejlesztési célokra lehetne felhasználni.
Jelenleg a globális nemzetközi szervezetek irányítása nem tükrözi a világgazdasági erő megoszlását. Megoldásra váró problémát jelent a fejlődő országok nemzetközi pénzügyi intézményekben betöltött súlyának alacsony szintje is, melyeket még mindig a nyugat, elsősorban az Egyesült Államok dominanciája jellemez. A Bretton Woods-i intézmények jelenlegi erőviszonyait jól mutatja, hogy az IMF 24 igazgatósági tagjából 8 európai, illetve hogy a kvóták által képviselt szavazati arányokban jelentős eltolódás tapasztalható a fejlett országok javára. 1944-ben, az intézmények létrehozásakor ezek az arányok még a valódi gazdasági viszonyokat tükrözték, melyek a fejlődő országok súlyának növekedésével azóta nagymértékben átalakultak. Az IMF középtávú küldetésének és prioritásainak felülvizsgálatára vonatkozó stratégiai elképzelések már magukban foglalták a feltörekvő országok alacsony képviseleti arányának korrekcióját. (IMF, 2006) A képviseleti arányokban azonban a G20-ak 2010-es szöuli csúcsértekezletének keretén belül – elsősorban a BRICS-országok15 kezdeményezésével – megjelent ajánlás (G20, 2010) ellenére sem történt változtatás, melynek következménye az Új Fejlesztési Bank (New Development Bank, NDB) életre hozása az IMF/Világbank páros alternatívájaként. Az új bank elsődleges célja infrastrukturális beruházások finanszírozása a BRICS-országokban és más fejlődő gazdaságokban. (BRICS, 2013) Szimbolikus jelentőségűnek is felfogható,
15 Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika
hogy az NDB-n belül minden részt vevő ország egy szavazattal rendelkezik, szemben a Világbank kvóta-súlyozású szavazati rendszerével.
A fenntarthatósági szempont összekapcsolódik a gazdasági növekedés kérdésével is.
Nagyobb gazdasági növekedést jelenleg még mindig a fejlődő országok, elsősorban Kína és India (7% körül) produkálnak, amely felfelé húzza a világ GDP-jének növekedési ütemét. A fejlett országok közül az Egyesült Királyság és az USA gazdasága (2-2,5%) teljesít jól, míg Japán és az EU növekedése alacsony (0–1%), visszafogva a globális növekedést. Mindezek hatására a globális növekedési ütem 3-3,5 százalék körüli szinten rekedt. (IMF, 2015a)
A G20-ak 2014-es brisbane-i értekezletén elfogadott növekedés program szerint a tagállamok a világ GDP növekedési ütemének 2,1 százalékpontos emelését célozták meg 2018-ig bezárólag. Ezáltal a globális növekedési ütem a jelenlegi 3-3,5 százalékról 5-5,5 százalékra emelkedne. Ezt a gazdasági növekedést állami szervezésben, elsősorban infrastrukturális beruházási programok elindításán keresztül kívánják elérni, amelyek a globális GDP-t mintegy 2 milliárd dollárral emelnék meg, és több millió új munkahelyet teremtenének. A programok finanszírozása a nemzeti kormányok költségvetési forrásaiból, valamint nemzetközi banki (ideértve a BRICS-országok Új Fejlesztési Bankjától származó) forrásokból történne (G20, 2014).
A fenntartható pénzügyi globalizáció követelményeit az alábbiakban foglalhatjuk össze:
- nemzetközi tőkemozgások gyors és alacsony költséggel járó végrehajtása, - hatékony nemzetközi tőkeallokáció,
- a tőkemenekülés okozta visszaesések megelőzése, - a destabilizáló hatású spekuláció elkerülésére, - hatékony nemzetközi gazdaságpolitikai koordináció,
- fejlődő országok súlyának növelése a nemzetközi pénzügyi intézményekben, - a forgalomból kivont tartalékok csökkentése a globális bizalom erősítésével.
4.5.A GAZDASÁGI VÁLSÁGRA ADOTT NEMZETI VÁLASZOK FENNTARTHATÓSÁGI SZEMPONTÚ ÉRTÉKELÉSE
Az uniós tagállamok viszonylatában a gazdasági válságra adott válaszok nagymértékben hasonlítottak egymásra. Az eltérések leginkább a beavatkozás mértékében, az érintett szektorokban, illetve a megoldások egyedi, vagy inkább óvatosabb jellegében voltak.
Maga az integráció „többsebességes”, befejezetlen volta is kedvezőtlenül befolyásolta a válságkezelést (Farkas, Voszka és Mező, 2012). Az európai államok többsége esetében közös vonás, hogy egyikben sem az Egyesült Államokból kiinduló „mérgezett” papírok okozták a válság kirobbanását, hanem a már korábban is meglévő belső problémákat tetézte a válság nemzetközivé válása.
A nemzeti kormányok gazdasági válságra adott válasza általában két irányt követett egyidejűleg. Egyrészt igyekeznek visszafogni, csökkenteni a közkiadásokat, ugyanakkor gazdaságélénkítő csomagokat alkalmaznak. A programokban hasonló elemként figyelhetjük meg a bankszektor támogatását, a költségvetés rendbetételét, makrogazdasági kiigazításokat, valamint a szociális ellátórendszerekre (nyugdíj, egészségügy) vonatkozó intézkedések. Szerkezeti átalakítások nélkül azonban ezek az intézkedések csak rövid távon lehetnek hatásosak.
A New Deal-hez hasonló állami keresletélénkítő programok következményei a nemzetgazdaság berendezkedésétől függően eltérőek. Nagy és egységes piacú, zárt gazdaságban, mint amilyen az Egyesült Államok is volt a nagy gazdasági világválság idején, a kereslet élénkítése a hazai termelést növeli, mivel az elfogyasztott javak többségét belföldön állítják elő, így szükségképpen új munkahelyek létrejöttét, valamint a beruházások növekedését ösztönzi.
Kis és nyitott gazdaságokban viszont éppen az ellenkezőjét érheti el az állami keresletélénkítés. Ilyen országokban a fogyasztás jelentős részét importból fedezik, így az állami keresletélénkítés által gerjesztett fogyasztói többletkereslet csak minimális mértékben növeli a hazai termelés iránti igényt. Így ezek a programok nem növelik jelentősen a munkaerő iránti keresletet sem, ugyanakkor rontják a külkereskedelmi egyenleget és a folyó fizetési mérleg egyenlegét. Az európai országok jelentős hányadában tehát a növekedésorientált keresletélénkítés tovább növeli az államháztartás hiányát, valamint rontja a külkereskedelmi egyenleget, amelyek a fizetési szükségleten keresztül együttesen a fizetési mérleg hiányának növekedését eredményezik. Ez az ikerdeficit jelensége.16
Az európai belső piac egyensúlyát elméletben úgy lehetne javítani, ha a fejlett országok nem takarítanak meg, és tovább bővítik fogyasztásuk, míg a fejletlen országok az állami
16 Ikerdeficit kialakulása természetesen nem csak kis és nyitott gazdaságokban történhet. Egyidejű államháztartási- és folyó fizetési mérleg-hiány jellemzi évtizedek óta csaknem folyamatosan az Egyesült Államok gazdaságát is.
szektor adósságának leépítésére törekednek, ugyanakkor a fejlettek kereslete révén piachoz juthatnak. Ehhez értelemszerűen megfelelő politikai akarat szükséges, így egy jelentős társadalmi-politikai, valamint morális kérdést is generál.
A gazdasági visszaeséssel az Unióra is nagy feladatok hárultak. Az államadósság-válságok ugyanis közösségi szintű intézkedéseket is igényelnek. A bizalmi válság leküzdése mellett tompítania kellett az országok közti feszültségeket. A válságkezelésbe szükségszerűen bekapcsolódott a Nemzetközi Valutaalap is, hiszen ennek az intézménynek volt olyan jogi lehetősége, hogy a stabilizáló hitelek feltételességén (kondicionalitásán) keresztül beleszólhasson a tagország gazdaságpolitikájába, és ellenőrizhesse a strukturális reformok végrehajtását.
A gazdasági válság a vizsgált Európai Uniós tagállamokat kedvezőtlen, sérülékeny gazdasági helyzetben érte, amely később meghatározta, hogy visszaesés mely csatornán keresztül gyűrűzött be az adott országba. Írországban, az EU-s tagállamok közül elsőként 2008-ban előbb jelentkezett a pénzügyi válság, s ebből alakult ki a költségvetési válság, míg a többi országban egyéb területek társultak a visszaesés kialakulásához, amelyek elvezettek a pénzügyi válság elmélyüléséhez. Portugáliában a reálgazdaság, Spanyolországban az ingatlanpiac válsága jelentette ezt a területet. A magyar válságkezelés egyik legnagyobb korlátját a magas államadósság okozta, és a válság a költségvetés finanszírozásának nehézségében mutatkozott, amely miatt az ország végül a nemzetközi pénzügyi intézmények segítségére szorult. Görögországban emellett a költségvetési szféra, valamint a gazdaságszerkezet problémái járultak hozzá a válság kialakulásához. A ciprusi bankválság kitörése szoros összefüggésben volt Görögország válságkezelési intézkedéseivel, miután a ciprusi pénzintézeteknek súlyos veszteségeket kellett elkönyvelniük a görög hitelek leírása miatt. Ezen elsődleges válságtípusokat foglalja össze az alábbi ábra:
18. ábra: Elsődleges válságtípusok az EU tagállamaiban