1. 1973. november–1975. március: Első olajválság és a vietnami háborús kiadások következtében kialakult stagfláció;
2. 1980. január–június: rövid ideig tartó visszaesés a Fed kamatemelési ciklusának hatására;
3. 1981. július–1982. november: újabb olajár-emelkedés az iráni forradalom és az infláció megfékezésére alkalmazott szűk pénz politikája következtében kialakult visszaesés;
4. 1990. július–1991. március: növekvő infláció és adósságállomány (Öbölháborús konfliktus) generálta rövid ideig tartó recesszió;
5. 2001. március–november: az 1990-es évek hosszan tartó fellendülését követő ún.
spekulatív dot-com válság;
6. 2007. december–2009. június: másodrendű jelzálogpiaci válságból kiinduló globális gazdasági válság.
A fenti felsorolásból általában 7-8 évente ismétlődő, helyi, az Egyesült Államokra vonatkozó válságepizódok figyelhetők meg. A jelenlegi válságot megelőző visszaesések azonban nem voltak tekinthetők a mai értelemben vett világgazdasági válságnak, mivel azok csak az adott nemzetgazdaságra vonatkoztak, és nem terjedtek át jelentősen más országokra. Feltételezhetjük, hogy a jelenlegi válság is egy speciális, USA helyi válságából alakult ki. A lokális válság globálissá válásának mozzanatát pedig a Lehman Brothers pénzügyi konglomerátum 2008 szeptemberében bekövetkezett csődje fémjelezte.
-10%
-5%
0%
5%
10%
15%
20%
1970 1972 1974 1976 1978 1980 1982 1984 1986 1988 1990 1992 1994 1996 1998 2000 2002 2004 2006 2008 2010 2012 2014
1
2 3
4 5
6
2.5.3. Az első olajválság
Az energiaválságot megelőzően bőséges és olcsó olaj állt az ipari államok rendelkezésére, melynek hatására 1950 és 1974 között az USA-ban több mint kétszeresére növekedett az olajfogyasztás. Az ország az összes energiafelhasználás 33%-át képviselte, noha lakossága a világ népességének csupán 6%-a volt. Az Európai Gazdasági Közösség államaiban a szénfogyasztás az 1950-es és 1960-as években jelentősen csökkent a szénhidrogének javára. A tagállamok energiaellátása meglehetősen importfüggővé vált. A fejlődő világ olajexportáló országai részéről megnyilvánuló konfliktus a gazdag és szegény országok közti egyenlőtlen kapcsolatból fakadt: az alárendeltségi viszony következtében az olajtermék árában lévő nyereség nagy részét az importáló országok, valamint az olajvállalatok fölözték le adó illetve profit formájában.
Már az 1956-os szuezi válság során világossá vált a fejlett világ függősége az arab olajtól, miután a válság alatt szünetelt az Európába irányuló olajexport. Ennek azonban – a krízis rövidsége miatt – nem volt mélyreható világgazdasági következménye. Kiderült azonban, hogy a közel-keleti olajtermelő országok együtt képesek hatékonyan fellépni. Az 1960-as bagdadi konferencia során öt ország – Irán, Irak, Kuvait, Szaúd-Arábia és Venezuela – kormánya megalapította a Kőolajexportáló Országok Szervezetét, az OPEC-et azzal a céllal, hogy az olaj árát stabilan tartva biztosítsák jövedelmüket.
Már az 1973-as, negyedik arab-izraeli háború kitörése előtt is előfordult, hogy a független olajtársaságok hordónként 5 dollárt kínáltak a termelő országok által önállóan értékesített olajért. Ebben az időszakban a jegyzett ár 2–2,5$ körül alakult. Az OPEC-államok az 1970. december 9–12. között Caracasban zajló találkozón 55%-os minimális adókulcsot állapítottak meg, és elhatározták, hogy a jegyzett árakat az árfolyamok változásához, egy devizakosár értékéhez igazítják. Mivel az olajszámlákat USA-dollárban egyenlítették ki, a leértékelések következtében a kitermelő országok által realizált bevétel értéke csökkent.
Az OPEC ennek kompenzálására az ár mérsékelt emelését határozta el. Megállapítható tehát, hogy az áremelések első – mérsékelt – sorozata az árfolyamváltozás következtében indult meg. A magasabb olajár egyben a magasabb profit lehetőségét vetítette előre. Több országban megkezdődött az olajtársaságok államosítása, elsőként Algériában és Líbiában.
1973 szeptemberében először haladta meg az olaj piaci ára a jegyzett árat. Októberben, a háború kitörését követően az OPEC bécsi központjában tárgyalást tartottak a kőolajtermelők és a monopóliumok képviselői, hogy megvitassák az ár jelentős emelését.
Eleinte nem sikerült megegyezésre jutniuk, majd néhány nappal később Kuvaitban az
olajminiszterek a barrelenkénti ár 5,119 dollárra történő egyoldalú emelését határozták el.
Az OPEC-értekezleten abban is megállapodtak, hogy havonta 5%-kal csökkentik a kitermelést egészen addig, amíg Izrael nem vonul ki az 1967-ben elfoglalt arab területekről.
1973. október 20-án Szaúd-Arábia 10%-os termeléscsökkentést jelentett be, majd teljes embargót az USA-val, később Hollandiával szemben is. Az arab olajtermelő országok egymás után csatlakoztak az embargóhoz, mely egészen 1974. március 18-ig érvényben volt. Az USA az embargó elhúzódása esetére katonai lépéseket helyezett kilátásba, hogy biztosítani tudja olajszükségletét.
Az első olajválság összekapcsolódott az 1944-ben életre hozott Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlásával, mely az USA dollár kulcsvaluta szerepére épült. Az 1950-es évek végéig az amerikai fizetési mérleg aktív volt, állandó kereslet mutatkozott a dollár iránt, és ezáltal az ország aranytartalékai jelentősen megnövekedtek.
A kulcsdeviza státuszából adódóan – az arany mellett – a jegybankok tartalékeszközévé vált, és jelentős dollárkövetelések halmozódtak fel külföldiek kezén. Ezen időszakot követően fordulat bontakozott ki, melyet a japán és nyugat-európai gazdaságok fellendülése, devizáik megerősödése jellemzett. A fellendülés eleme volt az export, a kereskedelmi aktívum erősödése, így a devizatartalékok növekedése. Az 1970-es évektől Nixon elnök által alkalmazott alacsony kamatlábakkal jellemzett gazdaságpolitika hatására még több tőke hagyta el az országot, mintegy 20 milliárd dollár értékben. Az USA hivatalos aranytartaléka 1972-re már csak a külföldi adósság egynegyedét fedezte. A Fed ezért megszüntette a közvetlen aranyra válthatóságot, és leértékelte a dollárt. A leértékelések hatására az USA fizetési mérlege ismét aktívumot produkált egészen 1976-ig.
Új kifejezés terjedt el a köztudatban: a stagfláció. Olyan helyzetet jelöl, melyben egyszerre jelentkezik a stagnálás és az infláció. A stagfláció jellemzően költség-oldali infláció. Az inflációs következmények hatására a kormányok szociális kiadásai megnőttek, s ezeket a többletkiadásokat a stagnáló gazdaság miatt magasabb adóbevételekkel nem tudták kompenzálni. Fontos megjegyezni azonban, hogy az Egyesült Államokban az inflációs nyomás már 1965-től kezdődően megfigyelhető volt, így jóval az olajár-emelkedés előtt is jelentkezett:
2. ábra: Az Egyesült Államok fogyasztói árindexének és bruttó hazai termékének