A VÁLSÁGKEZELÉS ELMÉLETE, VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK

Az anti- (vagy kontra-) ciklikus gazdaságpolitika olyan gazdaságpolitikai elvek alkalmazását jelenti, amelyek a gazdasági teljesítmény konjunkturális hullámzásainak kisimítását célozzák, így ez képezi a válságkezelés egyik fő eszközét. A gazdasági aktivitás erős hullámzása ugyanis az erőforrások eltérő mértékű kihasználásához, mint például munkanélküliséghez és inflációhoz, valamint egyéb káros feszültségekhez vezet. Az anticiklikus gazdaságpolitika célja, hogy a gazdasági teljesítményt annak természetes rátája, trendje körül stabilizálja az ingadozások mérséklésével.

2.4.1. Klasszikus közgazdaságtan

Az Adam Smith-hez és David Ricardo-hoz köthető klasszikus szemlélet szerint a szabad piaci gazdaság mindig az egyensúly és a teljes foglalkoztatás kialakulása felé tör, ezért semmilyen, vagy nagyon csekély állami beavatkozás szükséges a gazdaságba. A kibocsátás fluktuációját a klasszikus iskola átmenetinek tekintette, és mindig valamilyen szokatlan eseményre, természeti katasztrófára vagy politikai változásra vezette vissza. A klasszikus modell alapvetése, hogy teljes foglalkoztatás mellett a termelt javakat hiánytalanul megvásárolják, mivel a kibocsátással mindig azonos értékű jövedelem képződik. A pénz ebben a modellben csupán csereeszköz funkciót lát be, tehát semleges. A teljes foglalkoztatás pedig a reálbér alkalmazkodásán keresztül, mintegy automatizmusként kialakul: a vállalatok mindaddig növelik a foglalkoztatást, amíg a munka határterméke meghaladja a reálbér nagyságát. A munkakínálat oldaláról megközelítve pedig a munkaerő-kínálat a reálbérrel elérhető határhaszon és a munkavégzéssel járó határáldozat viszonyától függ: a munkás addig növeli munkakínálatát, ameddig fáradozásait (határáldozatát) meghaladja a reálbér, ellenkező esetben pedig többre értékeli a

szabadidejét, és csökkenti munkavégzését. E modellben a reálbérek mind felfelé, mind lefelé is rugalmasan változhatnak. Munkanélküliség ebben a modellben csak önkéntes lehet, amely akkor alakul ki, ha a munkások túlságosan alacsonynak tartják a reálbért, s ezért nem hajlandóak dolgozni. Hasonló érveléssel bizonyítja a klasszikus iskola a fogyasztásra el nem költött megtakarítások és a beruházási kereslet közötti egyensúly kialakulását a kamatláb rugalmas alkalmazkodása következtében. Ilyen modellben a mai értelemben vett válságkezelés nem szükséges, a piaci mechanizmusok (a „láthatatlan kéz”) mindig helyreállítják az egyensúlyt.

2.4.2. John Maynard Keynes

A modern közgazdasági elmélet által részletesen vizsgált első globális válság 1929-ben következett be. A nagy gazdasági világválságként ismert visszaesés kezdetét az 1929.

október 29-i „fekete kedd” tőzsdei összeomlása fémjelezte. A világ számos országában pusztító hatást fejtett ki: csökkentek a jövedelmek és az adóbevételek, megugrott a munkanélküliségi ráta. Visszaesés következett be a nehéziparban és – a terményárak csökkenésével – a mezőgazdaságban is. A válság jelenségei cáfolták a klasszikus elméletet, és radikális változást idéztek elő a közgazdasági gondolkodásban.

John Maynard Keynes 1936-ban megjelent főművében, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elméletében megkérdőjelezte azt az uralkodó álláspontot, hogy a kapitalista gazdaság mindig a teljes foglalkoztatás elérése irányába halad. Elképzelését a gyakorlati tapasztalatok indukálták, azonban következtetését elméleti úton is igazolta. A munkavállalók zöme nem teheti meg, hogy munkakínálatán rugalmasan változtasson, akkor sem, ha a munka határhaszna elmarad annak határáldozatától, így a reálbérek esése nem feltétlenül jár a munkakínálat csökkenésével. Szabad kapacitások és munkanélküliség mellett a kibocsátás szintjét pedig az aggregált kereslet határozza meg: miután nagyobb kereslet mellett a rugalmasan alkalmazkodó árak emelkedni fognak, így magasabb nyereséggel lehet termelni, vagyis nagyobb lesz a kínálat is. Hasonlóképpen csökkenő kereslet mellett az árak is alacsonyabbá válnak, és kevésbé jövedelmezővé teszik a termelést, amely a kínálat csökkenése irányába hat. Így tehát a kínálat mindig igazodik a kereslet színvonalához, más szóval a kereslet mindig megteremti a maga kínálatát.

Mivel a költségvetési politika az aggregált kereslet változtatásának hatékony eszköze, Keynes nagy szerepet tulajdonított az állami beavatkozásnak, amely lehetővé teszi a teljes foglalkoztatás elérését. Általános elméletében elkerülhetőnek tartotta a válságokat az

anticiklikus állami gazdaságpolitika és ennek multiplikátor hatása révén: kiegyenlített költségvetés mellett az állami kiadások növelése a nemzeti jövedelemben azonos mértékű növekedést eredményez, ez az ún. egyensúlyi költségvetési multiplikátor. Deficites költségvetés esetén azonban a nemzeti jövedelem növekedése többszörös lehet, mivel a költségvetési kiadásokat nem kell teljes mértékben adókkal finanszírozni, így a lakosságnál maradó jövedelem értelemszerűen nagyobb lesz. Keynes szerint a teljes foglalkoztatottság esetén elérhető nemzeti jövedelemhez viszonyított kibocsátási rés megszüntethető a költségvetés deficitjének kialakításával vagy növelésével, vagyis a kiadások emelésével és/vagy az adók csökkentésével. Inflatorikus környezet ellenkező irányú műveletet igényel:

szufficites költségvetést kell kialakítani, vagy a deficitet kell csökkenteni (Erdős, 1996).

Az 1929–1933-as válság méretében és kialakulásában is sok hasonlóságot mutatott a jelenlegi, jelzálogpiacról kiinduló válsággal: a pénzügyi spekuláció elterjedése, a lakosság és a vállalati szektor eladósodása idézte elő a pénzügyi rendszerek összeomlását.

Az 1950-es, ’60-as évekre a keynesi tanokon alapuló keynesiánizmus, vagyis az aggregált kereslet szerepének elsődlegessége általánosan elfogadott és elismert gazdaságpolitikai modellé vált, mely elméleti alapot nyújtott az állam aktív gazdasági szerepvállalásának alátámasztásához. A közgazdasági gondolkodás főárama elfogadta, hogy a magángazdaság nem képes önkorrekcióra, és a kormányzatnak igenis szerepe van a kereslet szabályozásában. Ennek oka a piac instabil, nem egyensúlyi, és semmiképpen sem önszabályozó jellege, amely szöges ellentétben állt a klasszikus-neoklasszikus modell felfogásával, melyben a jövő kiszámítható, a várakozások és a tények minden időpillanatban adottnak tekinthetők. A keynesi modell szerint az állam a fiskális és monetáris politikán keresztül képes korrigálni a piac tökéletlenségeit, valamint a gazdasági egyensúlyt társadalmi optimum közelében tartani (Mellár, 2010).

2.4.3. Monetarizmus

A chicagói egyetemen tanító Milton Friedman, valamint Anna Schwartz és később Friedrich Hayek nevével fémjelzett monetarista gazdaságfilozófia szerint a pénzügyi rendszer alapvetően stabil, a válság megoldása a „laissez faire”, vagyis a piaci mechanizmusok szabadjára engedése, mely alapján a klasszikus teória „láthatatlan keze”

újra helyreállítja az egyensúlyt. Ez visszatérést jelentett az Adam Smith-féle nézetekhez. A monetaristák a pénzmennyiség elsődleges szerepét emelik ki a gazdaságpolitika eszköztárában, és egyúttal vitatják a fiskális politika hatásosságát. Az elmélet hívei szerint

– a keynesiánus tanokkal szemben – az inflációt nem aktív keresletszabályzó intézkedésekkel, hanem a pénzkereslethez igazodó és előre kiszámítható pénzkínálattal kell kordában tartani.

A monetarizmus nézetei főként az 1970-es évek olajár-sokkjait, valamint a Bretton Woods-i árfolyamrendszer összeomlását követően terjedtek el, amWoods-ikor Woods-is a keynes-Woods-i gazdaságpolitika nem volt képes a növekvő munkanélküliség és az infláció megakadályozására, s ez megingatta az elmélet vezető szerepét. Egyszerre jelentkezett az árszínvonal-emelkedés, valamint a gazdasági visszaesés. Az infláció növekedésével a közgazdászok egy része arra az álláspontra helyezkedett, hogy a gazdasági problémák legfőbb forrása nem a munkanélküliség, hanem az infláció. A keynesiánizmus leghatásosabb bírálói az ún. chicagói iskola képviselői voltak, akik alapvető közgazdasági elve a piacgazdaság liberalizálása, a csekély kormányzati beavatkozás, az alacsony adók, a minimális költségvetés szorgalmazása, s helyette a pénzmennyiség szabályozásának – azaz a monetáris politikának – az előtérbe helyezése.

A monetaristák a magánszektor stabilitásából következően elvetik az állami stabilizációs politikát, mind fiskális, mind pedig monetáris oldalról. A monetarista elmélet szerint az inflációt minden esetben a pénzmennyiség túlzott növekedése idézi elő, így a monetáris politika elsődleges célja az árstabilitás fenntartása a pénzmennyiség szabályozásán keresztül. Friedman a pénzmennyiség előre rögzített szabályok szerinti növelését javasolta, amely szerint a forgalomban lévő pénz mennyiségét ismert makrogazdasági és pénzügyi mutatók alapján határoznák meg egy konkrét inflációs cél kitűzése mellett. A monetaristák szerint a pénzmennyiség bővítése az aggregált kereslet növekedéseként jelentkezik a gazdaságban, így ez a gazdasági teljesítmény befolyásolásának legmegfelelőbb eszköze.

Ez az elképzelés élesen szemben állt a keynes-i elmélettel, amely szerint az aggregált keresletet a kormányzati kiadások növelésével, vagyis a fiskális politika segítségével lehet befolyásolni. Friedman és Schwartz szerint a nagy gazdasági világválság oka a pénzkínálat jelentős visszaesése volt (Friedman és Schwartz, 1963).