Fatuska János
A tatai medence az a kistáj, melyet keleten, délen és nyugaton a Vértes és a Gerecse hegyvonulata, északon a Duna határol. A medencében a U. vüágháború előtt 21 község és két - nagyközségi jogú - városias település, Tata és Tatabánya volt. A falvak etnikailag szinte teljesen homogének voltak, 11 volt közülük német (Dunaszentmiklós, Agostyán, Baj, Vértestolna, Tarján, Alsógalla, Felsőgalla, Környe, Kecskéd, Vértessomló, Várgesztes), 6 magyar (Szomód, Héreg, Kömlőd, Naszály, Dad) és 4 szlovák (Tardosbánya, Vértesszőlős, Bánhida, Oroszlány). A magyar és a szlovák falvak egy-egy kivétellel síksági, a német falvak többnyire hegyi falvak. A földrajzi egységen kívül közös jellemzőik továbbá, hogy közigaz
gatásilag a Tatai járáshoz tartoztak, katolikus egyházigazgatási szempontból (két község kivételével) a tatai esperesi kerülethez, továbbá valamennyiük a tö
rök hódoltság idején elpusztult területen a XVH-XVJU. században, jórészt szer
vezett telepítések révén népesült be. Két község kivételével a terület az Esterházy uralom része volt, mely tény 1848-ig, de a gazdaság bizonyos területein ezt köve
tően is közös fejlődési irányt szabott meg számukra. A medence gazdasági egy
ségét jellemzi az a tény is, hogy a falvak szinte kizárólagosan csak az itt található két várossal tartottak fent kereskedelmi kapcsolatokat, legalábbis ami a mező
gazdasági termékek értékesítését illeti.
Előadásomnak célja éppen e kereskedelmi kapcsolatok jellemzése, pontosab
ban az, hogy milyen szerepet játszottak a tatai medence falvai a városoknak mint felvevőpiacoknak ellátásában. A vizsgálat az 1848 és 1945 közötti időszakra terjed ki. A tatai medence esetében két város ez irányú megfigyelésére van mód, mely közül Tata egy hagyományos fogyasztóközpont a maga hosszú időn át ál
landó 12 000 körüli lélekszámával, míg Tatabányán a bányanyitást követően egy új felvevőpiac alakult ki, mely 40 év alatt közel 40 000 főre nőtt. A vizsgálatot a hagyományos néprajzi kutatómódszer alkalmazásán túl a rendelkezésre álló írá
sos anyaggal (Esterházy-levéltár, MÁK Rt., Magyar Közigazgatástudományi Intézet tanulmányai) lehetett pontosítani. Vegyes etnikumú térségről lévén szó, megkísérlem, hogy a piackapcsolatok rendszerében megfigyelhető etnikai kü
lönbségekre is rámutassak. Ezzel nem az etnikai sajátosságokat akarom indoko
latlanul túlhangsúlyozni, hanem magyarázatot kívánok adni arra a tényre, hogy a vizsgált időszakban mind Tatát, mind Tatabányát mezőgazdasági termékekkel döntően a medence német falvai látták el, habár ezt talajadottságuk és földrajzi közelségük nem indokolta, legalábbis nem üyen mértékben. E ténynek két - rész
ben összefüggő, ül. egymást erősítő - oka van: a paraszti termelési rend már a feudalizmusban kialakult és tovább élő tradíciója és a parasztgazdaságok örök
lési rendje, ül. az ebből eredeztethető gazdasági sajátosságok.
A XVTO. század utolsó harmadáig a magyar és a szlovák községek szolgáltatá
sait ideiglenes szerződések szabályozták. E tény - a jobbágyok személyi függősé
gével párosulva - lehetőséget nyújtott az uradalom számára, hogy a különböző járadékok mennyiségét ül. a szolgáltatási struktúrát mindenkori gazdasági érde
keihez igazítsa. Stabilabb és jobb helyzetet e téren csak az 1767-es úrbéri rende
zés hozott e falvak lakosai számára. A magyar és szlovák községek szolgáltatásait
59
a viszonylag alacsony pénz járadék, a termésarány szerint szolgáltatott termény
járadék és a magas robotszolgáltatás jellemezte. Az újonnan telepített német falvak jobbágyai szabadmenetelűek voltak, ingó és ingatlan vagyonukkal gyakor
latilag szabadon rendelkezhettek, s e tény már önmagában is határt szabott a földesúri önkénynek. A német falvak többsége a telepítést követően ún. örökös szerződést kötött az uradalommal, mely 1848-ig meghatározta szolgáltatásai
kat. E szerződések alapján pénzjáradék fizetési kötelezettségük a magyar és szlo
vák falvakénál lényegesen magasabb volt, azonos teleknagyságra vetítve ennek közel ötszöröse. Terményjáradékot azonban nem termésarány szerint szolgál
tattak, hanem kötött mennyiségben és mentesek voltak a robotszolgáltatás alól, ill. munkájukat az uradalom csak napszámbér fizetés ellenében vehette igénybe.
Dy módon a falvak lakói számára már a feudalizmus keretei között lehetőség nyílott a viszonylag szabadabb gazdálkodásra, a nagyobb terményfelesleg érté
kesítésére és munkaerejük gazdaságosabb kihasználására. A magas pénzjáradék ugyanakkor arra kényszerítette őket, hogy piacorientált gazdálkodási és ter
ménystruktúrát alakítsanak ki. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a német falvak szolgáltatási rendje az itt élő jobbágyok számára kedvezőbb volt a magyar és szlovák falvakénál. E tényt állapította meg az úrbérszabályozás bevezetése során Balogh János királyi biztos is, javaslatára az uralkodó 1769. március 20-án az örökszerződéses községek szerződését megerősítette, ezek urbáriumot nem kaptak. E termelési és értékesítési tradíció hozzájárult ahhoz, hogy a német falvak lakossága sikeresebben vészelte át a XIX. század második felének ag
rárkrízisét, s hogy a hagyományos piac (Tata) ellátásán túl képes volt a XIX.
századvégétől kialakuló fogyasztóközpont (Tatabánya) ellátására is.
E komplexum másik lényeges eleme a parasztbirtok eltérő öröklési rendje. A magyar és szlovák falvakban az egyenlő osztály elve érvényesült. Már a XVIII-XDC században is jelentkezett az a tendencia, hogy a fiúkat az ingatlan, a lányokat az ingó vagyonból igyekeztek kielégíteni. Ez azonban nem törte meg az egyenlő osztály elvét, és már a jobbágyság korában az uradalom igazgatásának akarata ellenére a jobbágyi birtokok lassú, de állandó aprózódásához vezetett. E tenden
cia felgyorsult a jobbágyfelszabadítás után, üy módon a magyar és szlovák fal
vakban olyan széles paraszti réteg jött össze, mely csekély birtokállományának jövedelmét kiegészítő munkával volt kénytelen pótolni. A német falvakban meg
őrzött hagyományként a törzsöröklés ma jorátusi formája volt uralkodó, e szerint a házat, a teljes birtok- és állatállományt a legidősebb fiú osztatlanul örökölte. E jogszokás a vizsgált időszak végéig megakadályozta a parasztbirtokok aprózódá-sát. A német falvakban - ellentétben a magyar és szlovák falvakkal - a parasztság
nak három, egymástól világosan elkülönülő rétege alakult ki. Az elsőhöz az egykori telkesjobbágyok leszármazottjai tartoztak 22-24 katasztrális hold föld
birtokkal, a második réteg az egykori házas zsellérek utódaiból alakult, birtokuk (a közösségi földterületek felosztása illetőleg erdőmegváltás következtében) 7,8 katasztrális hold volt. A harmadik réteghez a házas zsellérek utódai, valamint az előző két réteg öröklésből kiszorult leszármazottjai tartoztak. Mivel a harmadik réteghez tartozók száma állandóan emelkedett, szükséges volt, hogy - amennyi
ben mezőgazdasági tevékenységből akartak megélni - a szomszéd falvak határá
ban kíséreljenek meg megművelhető területet vásárolni. Ez, mint azt a vizsgált időszak adatai bizonyítják, csak akkor volt lehetséges, ha a szomszédságban magyar vagy szlovák falvak terültek el. A földvásárlási kényszer tovább erősítette
a piacorientált gazdaság már meglévő hagyományait. Gazdálkodásuk alapvető
en e célnak volt alárendelve, mint azt a szomszédos Szomód és Dunaszentmiklós községek rövid összevetése is mutatja.
A mezőgazdaság struktúráját tekintve a szomódiakat elsősorban az önellátó gazdaságra való törekvés jellemezte, földterületük töb mint 60 %-án gabonát termeltek, miközben a miklósiak esetében a kapásnövények területe a megmű
velt földterület több mint 50 %-ára terjedt. Gazdaságuk fő jellemzője az intenzív takarmánytermesztés volt, a hiányzó kenyérgabonát részesaratás vagy vétel út
ján pótolták. Fontos különbségek mutatkoznak az állattartásban is, különösen a ló- és tehéntartásban. Dunaszentmiklóson csak a 22-24 holdas gazdaságok tar
tottak lovat, mindig egy párat, míg a szomódiak már sokkal kisebb birtokállo
mánynál (7-8 hold) egy vagy két lovat. Ennek igaerejét természetesen nem tudták rentábilisan kihasználni. Valamennyi dunaszentmiklósi gazdaság, földterületük nagyságától függetlenül, két fejőstehenet tartott, mely Szomódon még a 40 hold feletti gazdaságoknál sem volt általános. Ennek következtében Tatát tejjel és tejtermékekkel nem a 3 km-re fekvő Szomód, hanem a 8 km távolságban lévő Dunaszentmiklós látta el. Ezzel is magyarázható, hogy a vizsgált időszak végéig a dunaszentmiklósiak a szomódi határ jelentős részét felvásárolták.
Hasonló szerepet játszott Alsógalla, Felsőgalla, Vértessomló és Vértestolna is Tatabánya ellátásában. Itt intenzív gyümölcs-, zöldség- stb. termesztés is folyt.
A környeieknek, kiknek lehetőségük volt a tagyosi pusztákon bérletre is, fontos szerepük volt Tatabánya burgonyával való ellátásában. A baji gazdaságok fő bevételi forrása az intenzív bortermelésből eredt, a földdel nem rendelkező me
zőgazdasági népesség szőlőmunkásként talált megélhetést. A tatai medence ma
gyar és szlovák falvai, bár többnyire jobb talajadottságokkal rendelkező földterületen gazdálkodtak, a német falvakhoz viszonyítva kisebb mértékben vettek részt a két város ellátásában, s ez is döntően az extenzív termelés produk
tumaira vonatkozott (gabona, vágóállat stb.). A tatai medence két városias tele
pülésének ellátásában csak két német község, Agostyán és Várgesztes nem játszott jelentősebb szerepet. A rosszminőségű földeken gazdálkodó Agostyánt német falvak ill. az Esterházy-hitbizomány határolta. Ennek következtében szá
mukra földvásárlásra nem nyílott lehetőség. Ezzel a helyzettel magyarázható, hogy már a XDÍ. század végén a felnőtt férfi lakosság több mint 70 %-a iparos volt, szinte kizárólag kőműves vagy ács. Várgesztes esetében a felvevőpiactól való távolság gátolta meg, hogy részt vegyenek Tata vagy Tatabánya mezőgazdasági terményekkel történő ellátásában.
A meglévő lehetőségek jobb, ületőleg rosszabb kihasználása vezetett oda, hogy a vizsgált időszakban a német falvak döntő többségét minden adatunk jó
módúnak jelöli meg, s a nincstelenek száma itt a legkisebb. Ezzel szemben a magyar és szlovák falvakra vonatkozó források az itt élő törpebirtokosok és föld
nélküliek súlyos gazdasági nehézségeiről tudósítanak. A vizsgált időszakban a tatai medence valamennyi községének népessége stagnált a tatabányai bányász
községek kivételével. Ennek oka a német falvak esetében a munkaerő elvándor
lása, a magyar falvakban a születéskorlátozás volt.
A tatai medence községeinek gazdasági helyzetét alapvetően természeti adottságaik és piaci értékesítési lehetőségeik határozták meg. Ezen túlmenően azonban más tényezőket, így az etnikai eredetű tradíciókat is figyelembe kell vennünk.