Csics Gyula
A XIX.sz. második felében meginduló ipari fejlődés erőteljesen éreztette ha
tását a bányászat, különösen a szénbányászat területén. A fejlődő gyáripar egyre több energiát igényelt, ezért a szénbányászati befektetés biztos profitot ígért.
Gyümölcsöző hatást gyakorolt a szénbányászat fejlődésére a vasúti hálózat gyorsütemű fejlesztése is, amely egyrészt a biztos felvevőpiacot, másrészt a szál
lítási lehetőségek kiszélesedését jelentette számára. Ebben a vállalkozók és mű
szaki alkotók számára igen termékeny időszakban nyílt lehetősége a tatabányai szénbányászat első műszaki generációjának - Királdi Herz Zsigmondnak, Ran-zinger Vincének, Hönsch Edének, Brodmann Miksának és az őket segítő Far baky Istvánnak és Kauff mann Kamiinak arra, hogy tudását, szakértelmét, vállalkozó
készségét kibontakoztassa. Ennek a generációnak volt vezéregyénisége a vállal
kozás szervezésében Királdi Herz Zsigmond, a műszaki tervezés területén pedig Ranzinger Vince.
Az Osztrák-Magyar Monarchia távoli tájáról került vidékünkre, Szlovéniá
ban Gottscheeben született, iskoláit Laibachban (Ljubljanában), a bányászati akadémiát Leobenben végezte. Gyakornoki idejét a Dräsche seegrábeni bányá
inál töltötte. Végzése után a szintén Dräsche érdekeltségű Kőszénbánya Tégla
gyár Társulathoz került Dorogra, az annavölgyi bányaüzemhez, amelynek vezetője lett. Ettől kezdve - kis megszakítással - egy negyedszázadon keresztül az esztergomvidéki és tatabányai szénbányászat fejlesztése érdekében.
1886-ban Trif aili Kőszénbánya Rt. isztriai Carpano bányaüzemének vezető
je, de 1891 -ben már újra az esztergomvidéki bányászat élén találjuk, 1897. janu
ár l-jén vette át a tatabányai, illetve amint akkoriban nevezték, az alsógallai szénbányászat vezetését bányafelügyelői minőségben, 1899-től bányaigazgató
A kibontakozásban lévő tatabányai bényászat tág lehetőségeket biztosított elképzeléseinek megvalósítására, műszaki alkotásainak többsége is erre a kor
szakra esik: az iszaptömedékelés bevezetése, a lejtősaknás feltárás, a végtelenkö
teles szállítás, a villamosenergia bányászati alkalmazása, stb.
1907-ben ugyan elhagyta Tatabányát, de élete végéig a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. igazgatósági tagjaként figyelemmel kísérte a tatabányai bá
nyászat fejlődését, részt vett a MAK minden vállalkozásában.
Műszaki pályafutásának kezdetét jelentő dorogi munkásságának emlékét őrzi az A-akna mélyítése és a tokodi altáró telepítése. A dorogi Henrik-akna szénva-gyona kimerülőben volt, ugyanakkor az Óbuda- kenyérmezői vasútvonal megnyi
tása kedvező szállítási feltételeket biztosított a dorogi szén számára. A jobb lehetőségek kihasználására beindított fejlesztési program keretében mélyítette le Ranziger az elfulladt "Új akna" pótlására a 165m mély A-aknát, amely 1905-ig volt üzemben.
Esztergomvidéki tevékenységéből kiemelkedik a tokodi 1500m hosszú, el
ső, kétvágányú falazott altáró megépítése. A létesítmény megvalósítása lehe
tővé tette a szállítás koncentrálását és a dorogi medence legnagyobb bányaveszélyének, a vízveszélynek a csökkentését. Az altáróban a szállítást az akkori legmodernebb szállítóberendezésekkel, végtelen kötélszállítással
ol-81
dotta meg. A Ranzinger tervezte tokodi "öreg al táró" több mint fél évszázadon keresztül szolgálta a termelést és még ma is látható Tokodon, a bécsi út közelében.
Már az altáró létesítésekor tervbe vette a tokodi vasútállomásig vezető normál vasúti összeköttetést, amelynek kivitelezését azonban csak 1907-ben kezdték meg. 1885-ben két táróval megindította az ebszőnyi bányászatot és a palás szén helyszíni felhasználására mészkemencéket létesített.
Ranzinger tatabányai szerepének szemléltetésére, tevékenységének jelentő
ségére már a puszta tény is sokat mond, hogy az ő idejében telepítették a II., DDL aknát, a IV. külfejtést, az V., VI., VII., és l/a aknákat, a tatabányai bányák terme
lése pedig az 1897. évi 35.800 tonnáról 1907-re 1.331.000 tonnára emelkedett.
Amikor Ranzingert a MÁK tatabányai bányászatának vezetésével megbízták, még csak az I. lejtősakna érte el a széntelepet, a nagyüzemi bányászkodás felté
teleinek a megteremtése még hátravolt.
Ranzinger és munkatársai ( Hönsch Ede királdi bányaigazgató, Kauffmann Kamii budapesti bányakapitány és a vállalkozás motorja Királdi Herz Zsig
mond) kidolgozták ennek a programját és jegyzőkönyvben rögzítették. Ez a kö
vetkezőket tartalmazta: egy 500m sugarú körből kell indítani 3 lejtősaknát, amelyeket úgy kell irányítani, hogy mindegyik 600-700 ezer tonna szanet tartal
mazó területet tárjon fel. A feltárandó szénvagyonnak megfelelően mindegyik akna 20 ezer tonna széntermelésre épüljön, miáltal minden akna élettartama 25-30 év lesz. Ezen körön belül létesüljön a munkáskolónia is. Az 500 m sugarú kör középpontjában, mely egyúttal a normálvágányú, Bánhidáról kiinduló bá
nyavasút végpontja is, építsenek fel egy szénosztályozót, ahonnan az osztályo
zott szenet közvetlenül vasúti kocsikba lehet juttatni. Az osztályozó mellé kerüljön a termelési volumennek megfelelő kazán és elektromos központ. Az áramfejlesztő gépek 3000 voltosak, a munkagépek pedig mind a külszínen, mind a bányába 210 voltosak legyenek. Az aknák vízemelése, szellőztetése és minden
nemű szállítás vülamos erővel történjék. A külszíni szállítás lebonyolítására az I.
és n.sz lejtősakna közös, a ni.sz. lejtősakna pedig önálló kötélpályán szállítson a szénosztályozóra. A lejtősaknában függősínpálya legyen, a szállítás végnélküli kötéllel történjék. Ezt az 1887-ben rögzített programot valósította meg Ranzin
ger Vince 1901 -ig maradéktalanul, bár ez természetesen nem volt könnyű.
Az I.sz. lejtősakna mélyítésénél tapasztalt kedvező bányászati viszonyok, to
vábbá a kitűnő minőségű szén jó értékesítési lehetősége a bányászat gyors fej
lesztésére ösztönözte a MÁK vezetőit. Abban a kérdésben, hogy a széntelep feltárását és a szén kiszállítását lejtősaknával vagy függőleges aknával oldják meg, a szakértők véleménye megoszlott. Ebben az időben a lejtősakna szállítás merész újításnak számított. Magyarországon az első függősínpályás lejtősakna szállítást Hönsch Ede létesítette a MÁK királdi bányájában 1896-ban. Á kellően még ki nem próbált lejtősakna szállításnál gyakoriak voltak az üzemzavarok.
Ranzinger a Hönsch által kezdemé íyezett, kedvező műszaki és gazdasági para
métereket biztosító függősínpályás rendszer mellett szilárdan kitartott és rövid idő alatt azok biztonságát be is bizonyította. így később kialakult 20-30° -os aknadőlés és a kétrészes 640 kg raksúlyú csillékkel való lejtősaknaszállítás Tata
bányán teljes mértékben igazolta a hozzá fűzött reményeket.
Az I., n., és IQ. lejtősaknákban végtelenköteles függősínpályás szállítást alkal
maztak. A végtelen kötélszállítással a három lejtősaknában, de különösen a siklókban és ereszkékben (lejtős, emelkedő vágatokban) adhéziós pályákon elért
eredmények alapján Ranzinger javaslatára a végtelen kötélszállítást adhéziós pályán a főszállító aknákban is bevezették. A VI. és VII. lejtősaknákat adhéziós végtelenköteles szállításra rendezték be. A szállításnak ezt a módját Tatabánya alkalmazta elsőként az országban és ez a műszaki újdonság - elsősorban gazdasá
gossága miatt - nagyban növelte a tatabányai szén versenyképességét.
Az aknaszállítás és a bányászattal összefüggő egyéb gépészeti tevékenység (szellőztetés,vízemelés, osztályozás, stb.) berendezéseinek meghajtásához jelen
tős mennyiségű energiára volt szükség. Ez késztette a tatabányai szakembereket arra, hogy Ranzinger javaslatát elfogadva már 1897-ben a villamosenergiát al
kalmazzák.
A villamos erőmű 1898 elején elkészült, a lejtősaknák első gőzüzemű beren
dezéseit üzemen kívül helyezték, és áttértek a vülamos meghajtásra. Ezzel min
den más hazai és igen sok külföldi bányát megelőztek és alapot teremtettek a tatabányai bányászat gyors fejlődésére.
Ranzinger kétségkívül legkiemelkedőbb bányászayi technológiai újítása az iszaptömedékelés volt, amit az országban először szintén Tatabányán alkalmaz
tak. Az egyre növekvő széntermelést egyre nagyobb mértékben akadályozták a megszaporodó bányatüzek. Az is világos volt, hogy a medence keleti és déli részé
ben lévő 20-30 m vastagságú széntelep lefejtésére kerül sor, a tűzveszély még fokozódni fog. Ha nem sikerül megfelelő megoldást találni a tűzveszély csökken
tésére, az egész tatabányai bányászkodás léte forog kockán. Ennek tudható be, hogy amikor Ranzinger tudomást szerzett arról, hogy a porosz- sziléziai bányá
szatban a vastag telepek lefejtésénél egy vízzel kombinált homokos tömedékelő eljárást vezettek be, 1903 májusában már Myslowitzen tanulmányozta a mód
szert. Hazatérése után azonnal felkutatta a közeli homoklelőhelyeket és javasla-tott tett az iszaptömedékelés tatabányai bevezetésére. Ez a kezdeményzés a Sziléziában alkalmazottól eltérően nem csak egyes teleprészek, hanem egész széntelep lefejtésénél alkalmazta ezt az eljárást, ami nemzetközi viszonylatban is figyelmet keltő esemény volt.
Az 1903. november 30-án Bécsben tartott MÁK igazgatósági ülésen Ranzin
ger azt jelenthette, hogy az iszapolási eljárás a ü.sz. aknában igen jól bevált és a többi aknáknál való bevezetésére az intézkedések megtörténtek.
Az iszaptömedékelés bevezetésével a fejtési rendszert, amely kézi tömedéke
lésnél felülről lefelé haladó szeletekben történt, meg kellett változtatni. Ez is hamar megtörtént, úgyhogy az I., II. és ül. sz. aknákban az 1905. év elején már majdnem mindenütt iszaptömedékeléssel dolgoztak. Ezzel elhárult a tatabányai bányászat létét állandóan fenyegető tűzveszély réme. Az új eljárás bevezetése lehetővé tette az aknák teljesítőképességének nagyfokú növelését is, az üzem központosítását, ezáltal a szállítási és üzemeltetési költségek csökkentését. To
vábbi előnyöket jelentett, hogy több hétig táró kézi tömedékelés helyett néhány óráig tartott a művelet, jelentős mennyiségű bányafát lehetett megtakarítani, a külszíni terepsüllyedések csökkentek, kevesebb munkaerőre volt szükség.
Az iszaptömedékeléses eljárás bevezetése hozott sikert Ranzinger számára a trif aili bányáknál is, de ez a módszer az esztergomvidéki szénbányászatban és a többi medencében is gyorsan terjedt. Ez a tömedékelési mód tette lehetővé Tata
bányán a Budapest-Bécs közötti vasútvonal aláfejtését anélkül, hogy a forgalmat leállították volna.
83
ezt azonban már Ranzinger utódai Tiles János és Kopriva Ferenc vezetésével valósították meg.
Ranzinger tatabányai időszakában valósult meg a bányalétesítéssel kapcsola
tos nagyarányú külszíni fejlesztés is, műhelyek, üzemek, osztályozó, erőmű, bri
kettgyár, mészégető és más kiszolgáló létesítmények, ezekben az években épült fel a lakótelep, és rakták le az alapjait a munkásjóléti és közintézményeknek, ekkor épült fel az első iskola és kórház is.
Emlékét mélóan őrizte meg az a tervei alapján készült VI. akna, amely több éven át nevét is viselte, közel 80 éves működésével a leghosszabb élettartamú és 20 millió tonnás termelésével a legtöbbet termelő akna volt a tatabányai meden
cében.
Ranzinger Vince, Hösch Ede bányamérnökök tevékenységéhez szorosan kap
csolódik a fiatalabb generáció legkiemelkedőbb egyénisége, Tiles János munkás
sága. Nemcsak azáltal, hogy a körmöcbányai születésű Tüest Ranzinger hívta Tatabányára, hanem elsősorban azáltal, hogy a tatabányai bányászat indulásá
nál tevékenykedő bányamérnök-kollektíva által kigondolt tervek gyakorlati ki
vitelezője volt.
A végtelenköteles lejtősakna szállítás megvalósítása éppúgy személyes közre
működésének az eredménye, mint az iszaptömedékelés általános alkalmazása hidraulikus homokkitermevéssel párosítva.
Műszaki alkotó tevékenységének csúcspontját jelentette a vasútvonal aláf ej
tésének megoldása a forgalom korlátozása nélkül. Hasonló esetekben ezt a fel
adatot úgy oldották meg, hogy a vasútvonalat áthelyezték, vagy széntelepben megfelelő védőpülért hagytak a vasút süllyedésének megakadályozására, akár
csak más fontos külszíni objektum megóvása esetén.
Mindkét megoldás kedvezőtlen volt a bányatársaság számára, hiszen az első jelentős többletköltséget okozott, míg a második 1 millió tonna szén visszahagyá
sát jelentette volna. A feladat megvalósítása nemcsak nagy műszaki feladatot jelentett, hanem jelentős taktikai siker is volt. A hazai közvélemény és a MÁK szakembereinek meggyőzése érdekében ugyanis már a feladat aktualitását meg
előzően cikkekben ismertették azokat a külföldi megoldásokat, amelyek az alá-fejtés tervezett módját lehetővé tették. Az ezáltal megismert külföldi szakértők véleménye alapján a bányakapitányság az eredetileg kitűzött védőpillér lefejté
sét engedélyezte. Ezt a munkát készítette elő és vezette le Tües János a bányaka
pitányság szigorú ellenőrzése mellett.
A munka sikeres elvégzése nagyban hozzájárult, hogy 1915-ben Tilest kine
vezték a tatabányai bánya- és ipartelep igazgatójának. Működése alatt vezették be Tatabányán a gépi réselést és a frontfejtést. Országos viszonylatban mindket
tő újdonságnak számított. 1919-ben súlyos betegsége miatt kénytelen volt meg
válni a közvetlen bányaszolgálattól és központi bányaigazgatóként tevékenykedett.
A gyakorlati műszaki munka után a bányász szokások és a bányászattörténet tanulmányozásába fogott. Dolgozata jelent meg a selmeci diákszokásokról, a szápári bányászatról.
Elsőként foglalta össze a tatabányai és annak előzményét jelentő vértessomlói bányászat történetét.
A tatabányai szénbányászat gazdag története még több jelentős műszaki alkotó tevékenységének kiemelését is lehetővé tenné, köztük a közelmúltban
működött bányász alkotók munkásságát is. Az általam kiválasztott műszakiak pályafutásának ismertetésével azt igyekeztem bemutatni, hogy az ország távoli vidékeiről Tatabányára került emberek hogyan segítettek a város iparát megha
tározó szénbányászat alakításában és bemutassam, hogy a szerencsés földrajzi fekvés, a szén kedvező paraméterei és más objektív tényezőkön kívül milyen műszaki újdonságok járultak hozzá ahhoz, hogy a tatabányai iparvidék hazánk életében a két vüágháború között döntő fontosságúvá vált.