Monostori Imre
Egy 1955-ben fabrikált, Tatabányai írások című (és a "József Attila Megyei Könyvtár irodalmi és munkásmozgalmi antológiája" alcímű) füzet előszóírója
ként ekként kiált fel az ismeretlen kilétű szerző: "hol vagyunk még attól, hogy ez a város hazánk kulturális életében olyan színfoltot jelentsen, melyet joggal elvár
hatnánk tőle, magunktól. Hogy Tatabánya a szénen, cementen vagy alumíniumon kívül például - mondjuk zenekaráról, képzőművész-köréről vagy íróiról legyen ismert országszerte."
Nos, ma már nincs se szén, se cement, se alumínium Tatabányán. Tény vi
szont, hogy létezik zenekar, képzőművész kör és írók is élnek ebben a városban.
Hogy azután mennyire ismertek "országszerte" - éppen ez itt a kérdés!
De mielőtt erre megpróbálnánk válaszolni, következzék még egy idézet, ezút
tal 1971 -bői, a KISZ Komárom Megyei Bizottsága első titkára által írt előszóból, amely a Többesszámban című antológiát ajánlotta a nyájas olvasónak: "A KISZ VUJ. kongresszusa tiszteletére jelentetjük meg a fiatal alkotók antológiáját -jelezve, hogy az irodalom, a művészet erejét is fel kívánjuk használni mozgalmi, nevelési, társadalmi-politikai feladataink elvégzéséhez."
Aligha kell magyarázni-kommentálni ezt a kerek-perec vallomásos politizá
lást. Tény, hogy e városban - és persze, nemcsak itt - mindenféle emberi-közös
ségi tevékenység szigorúan szabályozott és ellenőrzött politikai, - sőt:
belbiztonsági kérdésként kezeltetett; az egyetlen párt ideológiája és hatalmi gépe
zete szigorúan őrködött a szellem, a gondolat valamennyi megnyilvánulása fö
lött. Különösen érvényes volt ez a legtermészetesebb emberi kommunikációhoz, a beszédhez leginkább hasonlító irodalmi megnyilvánulások esetében. Kevésbé voltak veszélyesek (emiatt viszont a pártbizottságok számára kedvesebbnek tűn
hettek) az elvontabb, és inkább az egyetemesség felé mutató művészeti ágak (a zene, a tánc, de még a képzőművészet is); érthető tehát, hogy ezek némileg eny
hébb elbírálás alá estek. Természetes volt az is, hogy a támogatás, a preferálás szempontjait legalább három évtizeden át nem a művek öntörvényű értéke, ha
nem a politikai-hatalmi szféra érdekei határozták meg. Magyarán mindez azt jelentette, hogy az irodalom, az irodalmi élet hosszú évekig (mégpedig ciklikusan ismétlődve) vagy egyáltalán nem létezett Tatabányán, vagy pedig csak azokat az írókat-költőket dédelgették (persze nemcsak Tatabányán volt ez így), akik egyér
telműen és lehetőleg hosszabb távon is megbízhatóan képviselték az "uralkodó eszmét"; s nemcsak magánemberként, hanem - és ez végképp nem tett jót az irodalomnak - műveikben is.
Jellegzetes tünete volt ennek a csak rövid pórázra eresztésnek, a direkt függő
ség kiépítésének az az évekig dívó gyakorlat, amelynek során - ahelyett, hogy a helyben élő fiatal tehetségeket karolták volna fel - előzetesen persze jó előre
"lekáderezett", úgymond "nekünk való" költőket, írókat importáltak a megye
székhelyre. Hiszen ezért a gondoskodásért viszonzásképpen elvárható volt, hogy e kiválasztottak mindenféle ideológiai-politikai komplikáció nélkül "színesít
sék" majd a város és a megye szellemi életét. (Az persze már más kérdés, hogy az itt letelepedett író emberek mennyire feleltek meg ezeknek a követelményeknek, illetőleg, hogy a város és a megye mennyire becsülte vagy nem becsülte meg őket.)
Súlyosbította a helyzetet - viszont a hatalom malmára hajtotta a vizet - a város irodalmi hagyományainak teljes hiánya: az ún. szocialista realizmus tehát ebből következően is az egyetlen követhető és követendő minta lett.
És még egy adalék e szabadság nélküli világ irodalmi életéhez: a város vagy a megye egy-egy jelentősebb irodalmi rendezvényén (még a 70-es években, sőt a 80-as évek elején is) a belügy embereit is akár már régi ismerősként üdvözölhet
tük (volna). El lehet képzelni, hogy az ekképpen szabályozott és ellenőrzött "iro
dalmi élet" mennyire pezseghetett Tatabányán.
Ettől a csapdahelyzettől némiképpen elmozdulva az itt élő írók, költők közül többeknek sikerült kiküzdeni a folyamatos - a budapesti megjelenést (folyóira
tokban, sőt önálló kötetekben is); ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy valóban függetlenedni tudtak vagy akartak volna a helyi, az itthoni miliőtől.
A pártbizottságok ideológusai persze azt is megértették vagy fölismerték, hogy egy valamirevaló városnak - különösen, ha az a megyeszékhely - illik azért valaminő irodalmi(szerű) életet is produkálnia. így nyílott azután tág tere - hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon - a politikailag veszélytelen irodalmi düettantizmusnak, a mértékadónak kikiáltott amatőrizmusnak és a munkásgiccsek egész sorának. Elég csak belelapozni a bevezetőben már említett Többesszámban című antológiába vagy a két évvel később (1973-ban) kiadott Szén és ember didaktikus címet viselő válogatásba.
És 1975-ben, a "felszabadulás" 30. évfordulóján újfent kiad a város egy anto
lógiát. Ennek Jelenidőben a címe, s a Tatabányán élő és a városhoz szorosan kötődő írók, költők és képzőművészek munkáiból válogat. A visszhangtalanság -akárcsak korábban - most is teljes: a tágabb - mondjuk így: az országos - szellemi, irodalmi élet természetesen nem vesz tudomást ezekről a többségükben bizony harmatgyenge írásokról. Nem járt jobban - miért is járt volna? - az 1977-es kiadású, Városunk, Tatabánya úgyszintén didaktikus címet viselő és úgyszintén didaktikus célzatú antológia sem (amely a várossá nyilvánítás 30. évfordulójára jelent meg, s a Tatabányáról szóló, a városhoz kapcsolódó régebbi és újabb ver
seket, prózarészleteket gyűjtötte egybe).
Mindazonáltal ezekkel az évfordulós és tematikus antológiákkal párhuzamo
san kezdtek megjelenni azok az alkotóműhelyszerű kezdemények, amelyek vala
melyest - de tényleg csak valamelyest! - nyitóttabban szerkesztették meg publikációikat, egy-egy számukat. E csupán viszonylagosságot jól példázza az, hogy az Időnk című, 1963 őszén napvüágot látott, egy számot megért folyóirat-csíra felelős szerkesztője a megyei tanács v.b. elnökhelyettese, felelős kiadója a megyei tanács v.b. titkára volt; bevezetőjét pedig a megyei tanács v.b. elnöke írta.
Felvonultatták továbbá ugyanitt Dobi Istvánt, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnökét, valamint Nemeslaki Tivadart, az MSZMP Központi Bizott
ságának tagját, a megyei pártbizottság akkori első titkárát is. Ettől persze még nem emelkedett az Időnk irodalmi összeállításának a színvonala, a megjelenés puszta ténye azonban reményt nyújtott arra, hogy talán egyszer lesz még igazi folyóirata is a városnak, megyének.
A tatabányai írók, költők számára mindig is fórumot, publikálási lehetőséget jelentett a megyei napilap, a Dolgozók Lapja. Néhány éve ( 1985-ben) jelent meg a Szépirodalmi írások a Dlgozók Lapjában című repertórium, amely pontosan számba veszi az újság négy évtizedes irodalompártoló tevékenységét. A napüap
valamennyi Tatabányán élő tollforgatónak helyet adott, ki-ki a tehetsége szerint mutatkozhatott be, vagy éppen vált rendszeres munkatárssá.
Úgyszintén repertórium tárja fel a megyei tanács (majd önkormányzat) 1969-ben induló, 10 éven keresztül évente háromszor, 1979-től évente hatszor, majd
1990-től már évente tízszer megjelenő, immáron a 25. évét kezdő Új Forrás évfolyamainak teljes tartalmát is. Az Új Forrás csaknem negyedszázadnyi folya
matos léte ma már irodalomtörténeti tény; s elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy ebben a megyében és városban e folyóiratnak sikerült először átütnie azt a poli
tikai-ideológiai abroncsot, amely több évtizeden át minden egyes irodalmi vál
lalkozást, műhelyt és alkotót körülvett, hogy ne mondjam: szorongatott. Ez a folyóirat ugyanis nem a hivatalos kívánalmakra figyelt - végig a 70-es és a 80-as években -, hanem az értékes, az új, a lehetőleg fiatal pályazkezdő tehetségekre.
Ezenkívül kitágította a szemhatárt is: a szorosan vett (és a gyakran provinciálisba mosódó, a dilettánsságba fúló) helyi-megyei tollforgatókkal szemben az ugyanitt élő tehetségek írásaiból, valamint az országos "mezőny" és a szomszédos orszá
gok irodalma kínálata szerint próbált válogatni. A később "ellenzékinek" (időn
ként "ellenségnek") titulált új generáció számos jeles képviselője innen indult el, miként a híressé vált Kilencek költői csoportosulás is az Új Forrás lapjain tűnt fel először.
Mindamellett hamar kiderült az is, hogy a város (de még az egész megye) szellemi élete sem elég gazdag ahhoz, hogy országosan is jegyzett tehetséges emberek sokaságával és kitűnő írások garmadjával lássa el a lapot.
Talán hiányolható az eddigi eszmefuttatásomból, hogy nem említek neveket, nem nevezek meg írókat, költőket, akár a múltból, akár az utóbbi egy-két évből.
Hiszen többek között három Kossuth-díj is fémjelezhetné akár e város aurájának írót termékenyítő, jótékony hatását. Nos, legyünk végre-valahára őszinték, tár
gyilagosak, és szögezzük le: Tatabánya eddig, ez ideig nem adott olyan írót az egyetemes magyar irodalomnak, aki munkásságának egészével igazolta volna, hogy ott a helye. S ha ezt a tényt be merjük vallani, akkor tudjuk csak igazán görcsöktől és kényszerképzetektől mentesen méltányolni a valódi rész-értéke
ket, és ezzel egyszersmind jobban megbecsülni íróbarátainkat is.
És a jelen? Bármilyen furcsán hangzik is: bíztató. Úgy látom, hogy a külső és belső szabadság e mostani fokán már kialakulóban van egy egészséges és értelmes kritikai szellem és gyakorlat, amely arra készteti az író embereket - főként a fiatalokat -, hogy először önkritikát folytassanak szép csendben önmagukban, s csak ezek után vállalják a szerkesztőségi, illetőleg a nyilvános megmérettetést.
Az Új Forrás, a megyei könyvtár és az írószövetség bábáskodásával - és persze a megyei önkormányzat hathatós és folyamatos, a tatabányai önkormányzat alka
lomszerű anyagi támogatásával - kezd intézményesedni és folyamatossá válni a könyvkiadás, tehát az irodalmi művek kiadása, valamint a szisztematikus tehet
ségfigyelés és tehetségnevelés. (Elég csupán a tavalyi Ünnepi könyvhét országo
san is visszhangot keltő A megértés nehézségei című antológiára utalnunk.) Létrejött és működik a Magyar írószövetség megyei csoportja, saját nyomdánk és terjesztőhálózatunk van.
Hála Istennek, élnek közöttünk tehetséges író emberek itt Tatabányán is, aki
ket támogatni nemcsak kötelességünk, de érdemes is. Ez ugyanis olyan imázsfor
máló kritériuma egy szűkebb vagy tágabb közösségnek, amely hosszú távon sokszorosan megtérülő befektetésnek is felfogható! Ugyanis az értékek, a valódi
értékek napvilágra segítése nemcsak a bábaskodok számára öröm, de a mecénás számára is érdem.