96 1. AZ ()T'\GÚ sí P HATODIK FÚJÖKAJA - Europeana felhasználói szabályzatát.

Egy kis müncheni másod generációs csoport, amelyben jómagam először léptem nagyobb nyugati magyar nyilvánosság elé, éppen ezért próbált a nyolc-vanas évek derekán azon munkálkodni, hogy szigeteink összenőjenek, vagy legalábbis összekötődjenek a minket

körülvevő

szárazfölddel, ahhoz, hogy akádári rendszer esetleges bukása után is hasznossá ésértékessé

minősül-jenek, öntörvényűen életképessé, "pusztán" intellektuális igények

kielégíté-sére, függetlenül attól, hogy szükség van-e rájuk politikai jellegű helyesbíró munkában. Mindig hálás leszek az Európai Protestáns Magyar Szabadegye-temnek, hogy 1986-os Harminc év. 1956-1986 című kiadványában teret adott ilyen gondolatoknak is. Sajnos ma már csak aBécsi laplót tekinthetem olyan fórumnak, amely rendszeresen megszólal ezen a hullámhosszon. E kétha-vonta megjelenö újság szellemi irányítói a közelmúltban korszakosnak ne-vezhetó sikert arattak azzal, hogy az osztrák kormányzat elismerte a beván-dorolt bécsi magyarokat népcsoportként, fölértékelve őket jogilag, anyagilag, erkölcsileg .

.ló

^tíz ^évvel ^ezelőtti koncepciónkban azon morfondíroztunk, hogya nyu-gati magyaroknak, legalábbis egy részüknek, ideiglenes telepesekből tösgyö-keres nemzeti kisebbségiekké kellene válniuk, ha túl akarják élni azokat az időket, amikor a hazai diktatúra összeomlásának areménye élteti a külho-ni tevékenységeket. Amikor latolgatni kezdtük ennek a szemléletbővítés-nek, más szóval: részleges szemléletváltásnak az esélyét, azért nem talál-tunk nyitott fülekre, mert még hihetetlennek tűnt az a politikai változás, amelynek elősegítése végett továbbra is szükségesnek látszott a klasszikus emigráns látószög és cselekvésminta, a hazafelé hatás, főleg egymással érintkező szigetekről. 1990 után pedig azért maradtak jószerével süketek a kinti fülek, mert bekövetkezett a rendszerváltozás, aminek folytán kétsé-gessé, sót nem ritkán tagadottá vált az emigráció létjogosultsága. A felszá-molódó emigráció pedig mintegy magával rántotta a kulturális diaszpóra egyjelentős hányadát is. Efolyamat számomra szomorú állomásai voltak a müncheni ÚjLátóhatár és a párizsi Irodalmi Újság megszűnése, valamint a chicagói Szivárvány és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem fo-kozatos, tevékenységük tartaimát tekintve több mint részleges áttelepülése Magyarországra.'

Félreértés ne essék: nem azt helytelenítem, hogy ezek az intézmények úgy döntöttek, ahogy; hiszen például az Új Látóhatár gazdáinak önhatalmújoguk volt inkább végleg elbúcsúzni olvasóiktól, mintsem hogy átadják vállalkozá-sukat olyan szerkesztőknek, akik a lap jellegét a negyven éven át

megszokott-.,l11té\"ed kiváló, az EPMSz-hcl sokáig' kőzclálló K.Lengyel Zsolt barátunk: Áuelepülésünk rész-leges. dc semmiképpen sem -több mint részle~es ..,Szcrk." [Ez amegjegyzés az (999-es másod-közlés szerkesztőjétól, Balla Bálinttói származik - K,1..Zs.]

SZIGETRÖI. SZÁRAZFÖl.!) FELf:

97

hoz képest ha nem is gyökeresen, de azért érezhetően átalakították volna.

A kulcsjelentóségű, és lehet, hogy többé helyre nem hozható hibát abban látom, hogy akkor, amikor az emigráció majdani legitimációs válsága elmé-letileg előrelátható volt, anyugati magyar értelmiségi csoportokban nem ala-kultak ki olyan alcsoportok, amelyek a szóban forgó szemléletbővítést nem-csak kezdeményezik, hanem tevőlegesen előkészíthetik. Abban viszont, hogy ezalehetőség elszalasztódott, az imént felsorolt intézményeknek is megvolt a maguk része. Mégpedig azáltal, hogy az alternatívák megfogalmazóit meg-hallgatták és helyenként

közölték

írásaikat, velük együttgondolkodni viszont nemigen tudtak.

- Mindebben mekkora szerepuk volt amagyarországi elvárásoknak?

- Nagy. Fölösleges volna mérlegelni, hogy eddig az önfeladás igénye volt-e erősebb, avagy a hazai érdektelenség új nyugati magyar értelmiségi célrend-szerek iránt. Alényeg az, hogy e két tényező kiegészítette egymást. Az indi-tékok különböztek ugyan odabent és idekint, közösen azonban egyaránt a nyugati magyar öntörvényesülést gátolták.

Amagyarországi vonal azzal fejtett ki ellenhatást, hogy az európai integ-ráció általános távlatába nem építette be kellő és lehetséges mértékben az emigránsokat, illetve a kulturális diaszpórát.

Miközben

Nyugaton elsősorban nem magyar partnereket keresett, a legjobb esetben hallgatólagosan elfo-gadta, hogy ütött az emigráció órája. Más nyugati magyar élettormát mintha nem tudott volna elképzelni. Látszott ez abból is, hogy azokban az esetek-ben, amelyekben kialakult némi magyar-magyar politikai vagy kulturális egyeztetés, a kinti magyar többnyire már benti magyarként szerepelt. Gon-dolok itt azokra aszemélyekre, akik 1990-töl az akkori kormánypártok vala-melyikében tevékenykedtek Budapesten. Nekem feltűnt továbbá, hogy olyan hazatérő magyarok is csapodtak ugyanazon réteghez, beleértve Antall József szűk körét, akik korábban nem vettek részt az emigráció életében, sem szerve-zőként, sem szellemi irányítóként; ugyanakkor a tulajdonképpeni emigrán-sok közül, ha jól láttam, senki sem jutott politikailag mérvadó feladatkörbe, akkori ellenzéki vonalon sem, ha eltekintünk egy-két félhivatalos tanácsadói vagy diplomata tisztségről. Számomra ez egyebek mellett azt bizonyítja, hogy a magyarországi fordulat benti és kinti hívei között a nyolcvanas években nem lehetett olyan szoros az eszmei rokonság, mint ahogy azt hajlamosak vol-tunk Münchenben is hinni.

Igaz, errefelé már annak idején sokan úgy éreztük, hogy magyarországi kapcsolatainkban túl gyakran egyfajta panaszláda-szerepet kell játszanunk, azon felül pedigjóformán csak a szociális és szakmai segélyezöét. Mondták is német barátaink, ez "Kádár bosszúja": lazábbra engedi a pórázt, az okvetet-lenkedők pedig elindulnak Nyugat felé, ott azonban magyar honfitársaikat

98

^1.AZ ÖTÁGÚ SÍP HATODIK FlJJÖKAIA

ismételten arra használják, hogy szállást, étkezést biztosítsanak nekik, csap-janak fel idegenvezetőjüknek.járják be velük az üzleteket a feleségnek olcsó, de világhírű kölnit, a gyereknek valami újszerű játékot keresve, egyengessék

útjaikat különféle ösztöndíjforrások feJé,szerezzenek nekik minél jobban dí-jazott előadási megbízatásokat, fordítsák le és közöltessék cikkeiket, azelőtt

viszont ellenőrizzék forrásaikat, idézeteiket valamelyik könyvtárban, ugyan-ott másoitassák le azokat az anyagokat, amelyekből következő tanulmányai-kat szeretnék megírni, ha pedig otthon mindezért hatósági megtorlás éri

őket, lobbizzanak a védelmükért a nyugati nyilvánosságban. Ezekkel a

szoli-daritási akciókkal természetesen nem is lett volna semmi baj, ha közben sor kerül igazi szellemi párbeszédre, olyanra, amely valóban kétoldalú, amelyben például a belhoni felet komolyan érdeklik a nyugati fél életkörülményei, munkái, ésígy kész viszontsegítséget nyújtani nyugati magyar kollégájának, ha az történetesen éppúgy rászorul valamilyen budapesti terve kapcsán. Ez a kölcsönösség azonban nem volt jellemző, minekutána hagyománya sem alakulhatott kia fordulat utáni időkre.

Vagy véletlen az, hogy az 1990-ben korrnányra kerülők - nyilvánvalóan -nem rendelkeztek sem kész, sem félkész "emigránspolitikai" koncepcióval, és hogy sem tényismeretük, sem érdeklődésük nem volt elegendő ahhoz, hogy kezdeményezzenek ilyen tervezőmunkát? Eközben tovább éltették azt a fel-fogást, hogy a nyugati magyaroktól a rendszerváltásból következő

belső

és külső problémák megoldásához e!sősorban gazdasági természetű hozzájá-rulásokat érdemes kérni, elméleti-elvi síkon kevésbé. Abban is láttam folyto-nosságot abelhoni és külhoni magyarok viszonyában, hogy - a nyolcvanas évekhez hasonlóan - maga a külhoni helyzet, a külhoniak saját sorsa nem számított mérvadó tényezőnek mondjuk a külügyi kultúrpolitikában. Hiszen e téren maguk a nyugatiak is függtek külső anyagi seg'ítségtől, mégpedig az anyaországétói, amelyet az nem adott, mert - mint rendszerint hallhattuk -pénzszűke miatt nem adhatott. Én viszont megkockáztatom azt a véleményt, hogy a költségvetési gondok mellett a tájékozat1anság, a közörnbösség, és nem ritkán a puszta kényelem és tehetetlenség határozta meg a magyarországi politikai és általában a kulturális elit viszonyát a nyugati magyarokhoz.

-.ló

^lenne ^ezt ^{is néhány} Példával alátárnasztani.

- Néhánnyal? Többrészes cikket írhatnék csak a magam tapasztalatairól!

Akivételek - tisztelet nekik ezúton is!- amargóra szorulnának. Egyébként itt tulajdonképpen sokkal tágabb témához értünk, nevezetesen a magyar-országi viselkedésformákhoz, amelyeknek bosszantó, hogy ne mondjarn: visz-szataszító jellegzetességei, főként a megbízhatatlanság és a mogorvaság, nem csak nyugati magyaroknak tűnnek fel.Atörtetés ésbecsapósdi sokszor min-den egyébnél erősebben táplálja bennem azt az érzést, hogy ez a

Magyar-99

ország nem az én Magyarországom. Ezért - bármennyire is szeretném -nem tudom ezt a mentalitást megvédeni akkor sem, amikor német baráta-im magyarországi vagy erdélyi magyar "partnerek" általjól átverve térnek haza, de csak azután tárulkoznak ki előttem, miután megnyugtattam őket, ne kíméljenek,

csóváljuk

inkább együtt a fejünket, s fogadjuk meg egymás-nak, hogy legközelebb kevesebb szép ígéretnek hiszünk, mert akkor legalább annál kellemesebben hat, ha valaki mégis betartja szavát.

Vagy azokban lenne a hiba, akik adnak a formára, mert a tartalom kere-tét látják benne? Velem is éreztették magyarországi kollégák, hogy magára vessen az, aki anélkül toppari be a magyarországi közéletbe, hogy felkészült volna az ott dívó "balkáni" stílusra. Rendben van, válaszolok ilyenkor,

íelké-szülök,

legkiizelebb még kevesebbet veszek komolvan közületek, ámde ez miért tenne jót mindannyiunknak? Mi

jó

szárrnazna abból, ha megváltoztathatat-lannak fogadnánk el azt például, hogy a legújabb, többkötetes magyar iro-dalmi lexikonból azért maradnak ki - adatbeszolgáltatásra felkért! - szerzők, mert a szerkesztőnó elvesztette anyagaikat. egy másik budapesti kiadó pedig, amely a társadalomtörténeti pályán az ország legrangosabb vállalatai egyi-kének szárnít, olyan ügyvezetőre bízza a beérkezett kéziratok lektoráltatását és pályáztatását. aki egyik nap megállapodik egy szerzóvel, néhány héttel ké-sőbb viszont már a nevére, művének címére - sőt tárgykörére - sem emlék-szik? Hogy az önmagát jobb sorsra érdemesíró "polgári" folyóirat vagy napi-lap képtelen beküldött kéziratokat nyugtázni, nemhogy megkösziinni, akkor sem, ha megrendelte őket; hogy több hetes elíektetés után a szerzó beleegye-zése nélkül közli azokat, akkor, amikor a szövege már nem időszerű? Hogy a nyugati magyar olvasóval előre kifizettessék az előfizetési díjat és postakölt-séget, a folyóiratot aztán mégse küldjék? Hogya valutával előfizető egyik napról a másikra lekerüljön a megrendelóívról, majd ide-oda telefonáltat-ják panasztétel re, anélkül, hogy újra megindítanák a lapot a címére? Hogy

ugyanaz az egyén megkérdezése nélkül beválasztódjék egy budapesti kultu-rális egyesület választrnányába, kérésére pedig, hogy legalább a szabályzattal tiszteljék meg, szintén ide-oda küldözgetik, s szabályzatot máig nem adnak neki? Hogy egy nemzetközi irodalmár társaság egyik külföldi magyar tagjá-val több mint ötvenkilós kiadványokat postáztat szerte Európába, amikor azonban ahhoz a taghoz egyetlenegy kötetet kellene eljuttatnia, hónapokon át irodája egyik sarkában őrizze a megcímzett csomagot, addig, amíg a kőnyv-re várú maga el nem megy érte? f:s ha egy példa ekőnyv-rejéig kitekintünk a bölcsész területen túlra: azt kellene-e megszoknunk, hogy egy nyugati magyar üzlet-ember, európai hírű német üzletházak magyarországi befektetési tanácsadója nem hajlandó budapesti építkezési cégekkel együttdolgozni, mivel annak {í

és megbízója inná meg a levét?

100

^1.^{AZ ÜTAGÚ} SÍP HATODIK FÚJÚKAJ:\

Folytassuk a szűkebb összefüggésben: tudok olyan esetről, amelyben a bu-dapesti címzetes államtitkár egyazon időben és témában tárgyalt két nyugati magyarral, anélkül, hogy az egyiket vagy a másikat erről tájékoztatta volna, jóllehet az a két javaslattevő - most mindegy, hogy milyen ügyben, a lényeg az, hogya magyar-német szellemi kapcsolatokra vonatkozóan - azonos el-képzeléseket teljesztett elő, ráadásul egyazon városban lakott emetország-ban. Végül a címzetes államtitkár egyiket sem vette komolyan, egyiket sem rnéltatta hivatalos válaszra. Az egyiket pedig, ennyi biztos, félhivatalosra sem.

Ha erre valaki azt mondaná, hogy

önszántukból

álltak elő azok a nyugati magyarok, akkor erre azt válaszulnám, hogy pontosan ez isjellemző volt ben-tiek éskintiek kapcsolatára a kilencvenes évek elején: akintieket nem hívták, ha pedig fogadták őket, meghallgatták mondanivalójukat, majd sűrű ígére-tek ellenére elfektették ügyüket valamelyik iratcsomóban. A jobbik esetben.

A rosszabbikban aktát sem nyitottak.

Mindezt azért merem ilyen határozottan mondani, mivel magam jártam jobban is, tehát úgy gondolom, van némi összehasonlítási alapom. Velem is

megtörtént, hogy amikor a Müncheni Magyar Intézetben betöltött munka-köröm révén hivatalos kapcsolatba kerültem budapesti minisztériumi hiva-talnokokkal, olyan írásos előterjeszrésre kértek ügyfeleirn, amelyet - sejtve a sejthetöt - egyszerre három példányban postáztam: főosztályvezetónek, államtitkárnak és miniszternek. Több hónapos hallgatás után a legalacso-nyabb szint bevallotta - nem magától, hanem mert felhívtam telefonon -, hogya beadványom elveszett. Hogy mindhárom irodában-e, azt már nem mertem megkérdezni.

Ezzel szemben ügyszeretettel és céltudatossággal találkoztam egy másik intézeti ügyemben, s mivel számomra egyedülálló volt, hadd nevesítsem.

Kelemen András külügyi politikai államtitkár volt az, aki nem utolsósorban a kormányzati apparátus elóbb jellemzett rétegének szokásain okulva egy adott pillanatban megelégelte a helyben topogást, és a Müncheni Magyar Intézettel olyan együttműködési tervet indított be, amelyet más, vele egy-rangú kormányképviselők legfeljebb csak ígérgettek. Az igazsághoz hozzátar-tozik, hogya mai korrnányképviselőktől még ilyen ígéretet sem várhatok, főként olyan témakörben nem, amelyet elődeik szorgalmaztak. Fel is mond-ták idő előtt az ittemlített együttműködési szerződést, amelynek értelmében a Müncheni Magyar Intézet munkatársai a magyar rendszerváltozásról és a magyar kisebbségekröl alkotott német publicisztikai ésszakirodalmi képet elemezték 1993 nyarától 1994 végéig.

- E ponton könnyű áttérnünk következő kérdésemre: mi a véleményed a Horn-kormány nyugati magyarsághoz fúződő viszonyáról?

SZ[(;ETRc)L SZARAI.F()LD FELÉ

101

- Az, hogy elégtelen mélységű és távlatú. Legalábbis abból leszürve, amit eddig személyesen tapasztalhattarn. Az, hogya mai budapesti vezetés a len-nebb szóvá tett formai és tartalmi hiányosságokat látszólag nem tartja olyan súlyosaknak, hogy megszüntesse őket, és hogy általában nem alakított ki szé-leskörű bensőséges kapcsolatokat külhoni magyarokkal, bizonyos lókig ter-mészetes, hiszen akoalíció nagyobbik pártján ak az elitje 1989/l990-igjava-részt egyáltalán nem, a kisebbiké pedig csak egy bizonyos irányban volt a politikai emigráció, valamint az ebből leágazott kulturális diaszpóra híve.

A rendszerváltozás első négy évében, amikor az "emigránspolitika" az MDF befolyási körébe tartozott, és - mint mondottam - szerintem nem érte el a kívánatos és lehetséges szintet, az SZDSZ igyekezett ezen a téren továbblép-ni, de mivel ezt ellenzékpolitikai célzattal tette, kapcsolatai úgy fejlódtek.

hogy közben jól körülhatárolódtak. Ilyen előzmények után engem csak az lep meg, hogya két párt 1994 óta mintha azt gondolná, hogy néhány látványos kormányzati intézkedésseI ellensúlyozhatja, sőt helyettesítheti mindazt, amit addig, ellenzékként, nem nyújthatott, ésjelentős arányban, vagyis különbözó rétegeket átfogóan továbbra sem nyújthat a nyugati magyarokra vonatkozó politikájában. Az első parlamenti ciklushoz képest ugyanis már nemcsak azon bizonyos belmagyar öntudatosság jelentkezik akadályként, hanem az a körülmény is,hogy a világnézeti azonosság a budapesti korrnányzat ésa nyu-gati magyarok túlnyomó része között korántsem olyan mértékű, mint 1990

és 1994 között volt.

Ha a budapesti kormány és a nyugati magyarok közötti viszonyban 1990 óta erős a világnézeti indíttatás - márpedig erős a nyugati oldal felől nézve is -, akkor kétségtelenül ajánlatos olyan érintkezési felületeket keresni, ame-lyeken visszaszorul hatnak a pártkötöttségek, amelyeken, úgymond, magyar országos, netán magyar egyetemes érdekekről van szó. De csak ez a viszony-alakítási mód kínálkozik? A budapesti hivatalos elképzelések szerint hasz-nosak, érdek-összehangolóak lehettek tavaly és idén a

különbözó felfogású,

"sikeres" vagy annak minősített nyugati éskisebbségi magyar személyiségek részvételével megrendezett Magyarország 2000 találkozók - hogy azok vol-tak-e, nem tudom, mivel nem voltam jelen.

Kűlső szemlélöként

aszervezők állásfoglalásait, a

sajtó

tudósítása it és egyes nyugati magyar résztvevők beszá-molóját egybevetve viszont azt hiszem, hogy épp a találkozók alapgondolata az, amely miatt érdemes volna más hídverési változatokat is kiötleni.

- Mire gondolsz?

- Például egy olyan összejövetelre, amelynek témaköre szűkebb, eszmei-sége viszont tágabb. Amely többféle gondolati váganyori halad, anélkül, hogy ezeket avágányokat egyetlen mezónyre akarná futtatni. Vagyis egy olyan ma-gyar-magyar találkozóra, amelyen a nyugati meghívottak, ha már

"sikere-102 ^1. ^AZ^ÜTAc;ú SÍP HATODIK FLJÓK.\/.\

--- ---

---sek", sikerrel adják elő és védik meg álláspontjukat, ne higgyék azt, hogy egy-be kellene simÍtaniuk azt atöbbiekéveI. Az eddigi MagyaTOTszág 2000 talál-kozókon elhangzottak persze kölcsönös bírálatok is,de hajói látom, nem ez volt ajellemzó. Ezért ajövőbenjó előre el kellene kerülni azt a csapdát, amely lehet, hogy idén és tavaly félreértésból adódott. Nevezetesen azt, hogya nyu-gati résztvevők azt érezzék, abudapesti szervezók nem hivatalos elvárásai sze-ri nt jobb, ha nem firtatnak kényes kérdéseket, hanem inkább aközös nevezők kialakítása érdekében vitatkoznak. Miszól az ellen, hogy egy ilyen találkozó-nak legalább egyszer, próbaszerűen, az legyen a feladata, hogyellentáborok véleményét szernbesítse egyazon tárgykörben? Elvileg még a hivatalos kere-tek sem - addig, amíg a mindenkori kormányameghívottakból nem saját háttércsapatot kíván összetoborozni.

- És Temit remélnél egy ilyenfajta találkozótól?

- Azt kevésbé, hogy eltűrinek a véleménykülönbségek. Az sem rossz, ha megszűnnek, ha őszintén szűnnek meg. De számomra legalább olyan nagy eredmény volna, ha úgy élnének tovább, hogy azon a fórumon csiszolódtak egyet. És a következőn még egyet. Meggyőzödésem, hogya magyar politikai kultúrára, abelhon és akülhon kapcsolatait beleértve, ráférne egy ilyen gya-korlat: úgy vitatkozni egymással, hogy azután amásikat legfeljebb ellenfél-nek tekintsük, snem ellenségnek, úgy, hogy vele másodszor

es

többedszer is leülök eszmét cserélni. Ez a művelet addig nem öncélú, amíg az összes érin-tett hisz abban, hogy az ellenkező vélemények szembeállít va alakulnak, át-alakulnak, talán még meg isjavulnak, még ha nem isváltoznak meg gyöke-resen. Ahogya fenyófát is meg kell művelni ahhoz, hogy asztal legyen belőle, úgy a magunk felfogásain is illik dolgoznunk, íóként akkor, ha a közéletben házalunk velük. Meglehet, közhelyet mondtam most, mégis ide kívánkozott, mivel magyarországi viszonyaimban 1994 óta nem észleltem partnereimnél különösebh érdeklodést az iránt, hogy közös ügyeinkben a magam álláspont-ja csiszolódott-e vagy sem. Áll ez mind intézeti munkámból adódó

hivatalo-sabb, mind szűkebb szakmai kapcsolataimra.

- Az előbbiekben érintett politikai jellegű ügyekhez még csak ennyit: szerinted mi várható az 1998-as választások után?

- Erre igen nehezen tudnék válaszolni. Egyrészt azért, mert nem értek ajövendöléshez - történészként nem isművelhetem, de politológiai képzett-ségem semjogosítana fel rá, minthogy ez aszak itt, Németországban, szigo-rúbban

különül

el a rendszerint szívesen előrejelző politikai esszétöl s pub-licisztikától, mint Magyarországon. Másrészt azért nem foglalkoztat különö-sebben, hogy mi várható, mivel engem inkább az izgat, hogy mi akiuánatos Magyarország és a magyar-magyar kapcsolatok közeljövöjében. Ebben az esetben ugyanis a mérce természetszerűen magasabb, ami persze nem

je-SZICETR()L SZARAZF(lLD FELÉ

103

lenti azt, hogya kialakuló helyzetek ehhez a mércéhez igazodnak majd. Oe amércét később lejjebb tenni szerintem könnyebb, mint menet közben meg-emelni.

Szóval, a kívánatosra engem jelenleg olyan hiányosságok szoktak emlé-keztetni, amelyek a szűkebb politikai színpadon kívül is, esetenként csak ott jelentkeznek, mindazonáltal a politika megfontolt beavatkozása nélkül alig-ha tűnnek el. Ha benyújthatnék a budapesti döntéshozókhoz és választóik-hoz egy kívánságlistát, akkor ennek címszavai között - fontossági sorrend

In document Europeana felhasználói szabályzatát. (Pldal 98-114)