SZIGETROL SZÁRAZFÖLD FELÉ Beszélgetőtárs: Éger György

- "Lélekben és érzésekben

15

millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni". Te, mint Nyugaton élö magyar; hogyan fogadtad Antall józsef ezen, belföldön és külföldön egyaránt hevesen vitatott kijelentését?

- Mielőtt a válaszba fognék, hadd egészítsem ki az idézetet, a magam for-rásai szerint, a hitelesített változat alapján: a néhai miniszterelnök elhíre-sült kijelentését egy hosszabb mondat második felébe építette be. Az elsőben megállapította, hogy "tízmillió magyar állampolgár miniszterelnöke". Ez, saj-nos, nem pusztán filológiai szigorkodás.

Szerintem a kijelentést csak az értelmezhette félre, aki félreértelmezni akar/a. Ami engem illet, benne sosem láttam mást, mint - általában - a ma-gyar külpolitika önállósulásának egyik szóbeli, de nem perdöntő bizonyítékát, közelebbről pedig a hármas osztatú Antall-doktrína egyik elemét, tehát el-sősorban amagyar kisebbségügyi érdekeltséget, amely az akkori magyar kor-mány külpolitikai programjában az európai integráció alá rendelten ajószom-szédsági kapcsolatokkal egyenrangúan vagy talán enyhén emezek fölé helyez-veszerepelt. Következőleg nem olvastam ki belőle különösebb ügybuzgalmat sem nyugati magyar vonatkozásban, amint mifelénk a kilencvenes évek leg-elején szokás volt, sem pedig a Kárpár-medence felforgatására irányuló rej-tett nacionalista szándékot, amint

külföldi

ésbelföldi megfigyelők túl hosszú sora tette 1994 kora nyaráig. Annak, hogy az idő ezt az álláspontot igazolta, csak részben örülök, s gondolhatod, melyik részben.

- Folytassuk azzal, aminek örülsz ...

- ... pontosabban azzal az ürömmel, amelyafeletti örömömbe vegyült, hogy az összmagyar kitekintésü antalli külpolitika mindvégig mértéktartó maradt. Sosem dönthetjük el, hogy anemzetközi közvélemény minden irány-zata elhitte volna-c, hogy Budapest nem törekszik regionális hegemóniára, ha a miniszterelnök nem jelenti kiazt, amit kijelentett. Abban viszont meg-állapodhatunk, hogy szavaival azt a korrnányfői feladatot írta le, amelyre - és ez számomra kulcsmozzanat - a Magyar Köztársaság alkotmánya fél-reérthetetlenül kötelezte, vagyis hogy vállaljon felelősséget ahatárokon túl

90

él6 magyarok sorsáért. Azillető cikkelyt 1989 őszén még a szeeialista Németh-kormány szentesítette, és nem emlékszem, hogy erre a politikaértelmezök bárhol isfelhördültek volna. Az alkotmányos kötelezettség maradt, a belpo-litikai helyzet viszont megváltozott 1990 májusára. az MDF választási sikere, illetve az akkori vesztesek efölőtti keserűsége volt a félremagyarázások egyik táptalaja, s maradt a parlamenti ciklus végéig olyan más esetekben is, ame-lyekben a nem éppen épító kritikára szakosodó akkori ellenzék helyesnek találta a kormányt a nemzeti túlfűtöttség bűnébe keverni, ezzel belföldön és külföldön rontani a hírnevén; s elég szomorú, hogy ezt nemegyszer olyan hangnemben és értelemben tette, amilyenben a környező országok azon hang-adó politikusai, akik szintén nem éppen építő szándékkal viszonyultak az első posztkommunista magyar kormányhoz, miközben a maguk portáján nem két-, hanem egyértelmüen támogatták és űzték az idegenellenességet. Az Antall-kormány szélsőjobbra való fordulásának az e1híresztelése Horthy Mik-lós 1993-as újratemetése kapcsán hasonlított atizenötmilliós kijelentés rOS5Z-indulatú értelmezéséhez, abban is, hogy nyilvánvalóan arra találták ki, hogy a megtámadottakat nemcsak a belpolitikában, hanem - és ez még fájdal-rnasabb lehetett - asikerágazatban, a külpolitikában isbefeketítse.

De térjünk vissza akijelentéshez. Lehet, hogy napjaink korrnányfói beszé-deiben ritkán fordulnak elő olyan szavak, hogy "lélek" és "érzés" - nem tu-dom, nem néztem utána -, ha pedig tényleg szokatlanok, akkor ezt kritikusan meg is kellett jegyezni. Ám négy éven át, mit sem törődve azzal, hogy közben a tettek számtalanszor rácáfoltak az állítólagos hátsó szándékra? Most már mindegy, hogya bírálóknál mi volt nagyobb: a filológiai vagy a politikai ér-zéketlenség, az viszont ma sem mindegy, hogy a kijelentés mondanivalója világos lehetett minden jóindulatú és tájékozott megfigye16 számára, feltéve, hogy végigolvastuk az egész mondatot, és nem hagytunk ki belőle semmit.

De pontosan ezzel a szöveghüséggel volt baj. Antall ebben az ügyben azzal követte ela fó hibát, hogy túl hosszúra fogalmazta mondatát, olyanra, ame-lyet úgymond értelmesen lehetett megkurtűani, úgy, hogya turpisságnak nem kellett szembeszöknie.

- Mondanál néhány példát?

- A német politikai publicisztika egyik jelentős irányzata általában elfelej-tette idézni a kijelentés elejét. Már ezzel elveszett egyik lényeges eleme, sőt az alaptétele. Amellékmondatot pedig ismételten a "lélekben és érzésekben"

nélkül közöIgette, nyilván azt akarván így sejtetni, hogy Antall a legszíve-sebben közjogilag is

15 millió

magyar miniszterelnöke lenne. Az újságírók,

köztük

olyanok is, akik kizárólag az akkori magyar ellenzéki médiák hullám-hosszán mozogtak, több esetben ezt nemcsak sejtették, hanem tényként állí-tották be. Másnak, mint részrehajlónak és hangulatkeltőnek nem nevezhető

SZICETRÓL SZ.\R.-\ZrÜLD FELÉ. 91

igyekezetük - felétek ezt "etikátlan"-nak szokás hívni - olykor mulatságosba hajló zsurnaliszta balfogásokban nyilvánult meg.

Emlékszem. 1994 elején például a hamburgi Der Spiegei azt írta, hogy Antall

15

milliómagyar szívében érzi magát miniszterelnöknek, noha csak

10

mil-lió ember ét Magyarországon. f:s hogy mennyire nem szőrszálhasogatás ilyes-min fennakadni. kitetszik ugyanazon tudósítás folytatásaból. Az igen olva-sott és befolyásosnak számító hetilap ugyanis képes volt arra következtetni,

hogy - és ez már kevésbé mulatságos - az antalli mondat a[asiszioid

hagyomá-nyok feléledését bizonyítja a konzervatív vezetésű Magyarországon. Ha nem is ilyen durván, de a lényeget: a kötekedó-destabilizáló magyar politika vád-ját tekintve hasonló ítéletekkel találkozhattunk annak idején anémet poli-tológiai szakirodalom egyik-másik termékében is, sőt a napisajtó híradása szerint még a bonni kancellária külügyi apparátusát is nyugtalanította az, hogy Magyarországon állítólag bizonyos szerephez jutottak amúltbafordulá álmodozók. Vajon véletlen-e, hogy miután ezek az álmodozók 1994-ben kiestek a hatalomból, az új külügyi vezetés SZDSZ-es államtitkárának is szembesül-nie kellett német politikai partnereinek említett gondjaival? Az államtitkár úr legalábbis erre panaszkodott egyik müncheni előadásában. Szerintem nem véletlen. ugyanis aszóban fórgó "vádpont" gyökerei sokkal mélyebbek, mintsem hogy egyetlen kormányváltással kitéphetők volnának, fölmelegí-tése olyannyira összefügg a 20. századi magyar politika megítéléséveI, hogy Horn Gyula a maga látványosan tízmilliós felelősségvállalásával sem állíthat gátat neki. Amíg vannak magyar kisebbségek és a budapesti konnányzat ön-igazolási forrást lát a velük való foglalkozásban, addig semmilyen szóbeli óva-toskodás nem szünteti meg, hanem legfeljebb enyhíti az alapproblémát: ez az úgynevezett .védhatalrni'' szerepből ered, amellyel akülső néprészekre bomló nemzetek anyaországai századunk első felében, főleg a ll. világháborúban visszaéltek, és amelyet 1989/1990 óta többek között ezért rendkívül nehéz európai színpadon a demokratikus-pluralista politika egyik elemeként elfo-gadtatni, különösen szomszédsági viszonyokban, ott, ahol a kisebbségek ha-tárk isebbségek. Még nehezebb hitelesen meg hatásosan eljátszani. Ezt egyéb-ként a mai budapesti koalíció ismegkísérli, igaz, más hangszereléssei és súly-pontozással, mint az előző, még ha nem is nevezi .védószerep't-nek.

- Gondolom, az imént Hom Gyula azon 1994-es kijelentésére céloztál, amely szerini ő csak iizmillio magyar kormányfőjének tekinti magát.

- Igen.

- És ezzel azt akartad mondani, hogya mai konnány nem tesz eleget a kisebb-ségi magyamkkal kapcsolatos alkotmányos kötelezettségének?

- Nem. Hanem azt, hogy ajelenlegi magyar vezetés - akorábbi va 1 ellen-tétben - nem tartja sem belpolitikailag fontosnak, sem külpolitikailag

cél-92 ^{1.AZÖTÁGÚsíp} HATODIK FtJÓKAJA

szerűnek, hogya maga kisebbségügyi .védőszerepével" hangzatos nyilatko-zatokban is azonosuljon, de egyáltalán nem biztos, hogy ez a visszafogottság végérvényesen megszilárdítja Magyarország helyzetét azon európai államok sorában, amelyeknek

külpolitikája

azzal is legitimálja magát, hogy javítani próbál más fennhatóságok alatt

élő

néprészek életkörülményein. Arra sem vehetünk mérget, hogya Horn-korrnány abelpolitikában hasznát veszi, hiszen a szlovákiai magyarok ügyében nem számolhat be választóinak kézzelfogható eredményekről, sőt általában átütő sikerekre sem hivatkozhat kisebbség-ügyi diplomáciájában, hacsak nem akad majd olyan szakértője, aki például az erdélyi magyarok helyzetének a javulását a román-magyar alapszerzö-dés egyenes következményeként könyveli el, ésnem elsősorban az 1996-os romániai kormányváltással magyarázza. Mindez persze attól is függ, hogy azok a pártvezetők, akik a tizenötrnilliós tételt nem ódzkodnak kimondani

és újra kívánatos

külpolitikai

elvvé emelni, hogyan szerepelnek a jövő évi

parlamenti választásokon.

- Mielőtt átiériinl: a Hom-kormans ésa nyugati magyarság kapcsolatára, kér-lek, részletezd. mivoltaz, aminek nem iiruuél, látván, hogybeigazolódik véleményed az anlalli mondás jelentéséről.

- Bár megmagyarázhatónak és értherőnek tartottam, mégsem elégített ki, hogyatízmillión kívüli ötmillión belül különböző súlycsoportokat ala-kított ki magának az akkori kormányzat, mégpedig azért nem, mivel ez az osztályozás felnagyította a tényleges súlykülönbségeket a kisebbségek ésaz emigráció között. Erdélyi származású lévén, Erdély és Románia történeímé-vel is foglalkozva végképp nem vitatom, hogy az ottani magyarok, éppúgy, mint a többi, Magyarország közvetlen szomszédságában élők, kiemeIt je-lent6ségű célcsoportját alkotják a magyar politikának skultúrpolitikának.

Anyugati magyarok jelentősége, minden szempontot egybevetve, nem vete-ked het az övékével. Ám azok, akik úgy panaszkodnak, mint most énis,nem versenyképességüket akarták bizonygatni emigráns-kisebbségi párhuzam-ban, amikor az Antall-kormányzat elérhető képviselőit vagy híveit kérdőre vonták: vajon elég pontosan mérték-e fel a nyugati magyar pálya szélét-hosz-szát? Hanem pusztán arra akartak emlékeztetni, hogya rendszerváltozás rá-juk is tartozik. Mert van róla önálló véleményük, még akkor is, ha

tulajdon-képpeni helyszínén nem vettek részt ben ne.

Akilencvenes évek első felében sosem voltam - és előrebocsátom: ma sem vagyok - biztos abban, hogy magyarországi hivatalos vagy kevésbé hivata-los beszélgetőtársaim tökéletesen értették, értik, mire is gondolok ebben az összefüggésben, vagy ha értik, elfogadják, netán megszívlelik-e érvelésemet.

miszerint nyugaton páratlan, ésa Budapesten hittnéljóval terjedelmesebb ésváltozatosabb magyar ismeret- és tapasztalat anyag gyűlt fel az utóbbi

év-tizedekben. amelyet megkerülni vagy csak egyfajta mankónak használni fény-űzés lenne, tekintve, hogy Magyarország tart Európa felé, és nem Európa Magyarország felé.

- Hogy érted azt, hogy "páratlan"?

- Úgy, hogy máshol ilyen nem található. Ha jól meggondo!juk, időpo-csékolás volna ezt bizonygatni. Ám ejellemzés

körül

a dolgok bonyolultabban alakultak. Azt kellett tapasztalnom. hogy magyarországi vitafeleimmel már magában a "páratlanság"-ban sem egyezhettünk meg maradéktalanul, még-pedig azért. mert kiindulúpontjaink alapvetően különböztek. Óket rend-szerint az érdekelte. hogy mi hogyan támogathatjuk a rendszerváltást ott, mondjuk így: abe/honban, míg engem az, hogy ugyanezért a célért idekint, mondjuk tehát: akűlhonban mi tehető ésteendő nyugati magyar részvétellel.

Világos, hogy a két eltérő mérce más-más elvárásokat és elképzeléseket táp-lált. A kérdés csak az, hogy az adott helyzetben melyik volt - és melyik ma is- a helyesebb mérce.

A magyarországi mérce szerint a nyugati magyarnak a rendszerváltás továbbfejlesztésében nem juthat meghatározó szerep, mivel ötávol élt a ha-zától, nem ismerheti, nem értheti a haza

belső

ügyeit a kellő mértékben.

Különben is, ő eltávozott az országból, amikor az bajban volt, most tehát ne akarja tanácsokkal ellátni azokat, akik a sötétségben maradtak és afényért küzdöttek. Ez az álláspont, amelyet hadd nevezzek itt "beim agyar öntudatos-ságnak" - az "öncélúság" talán túl erős kifejezés lenne -, a kilencvenes évek elején több tünetben jelentkezett, nyilvánosan és színfalak mögött, kirnon-datlanul, de kirnondva, körülírva is. Ha rnódornban állt hozzászólni, akkor általában három körülményt vetettem latba.

Egyrészt azt, hogya távolság nem feltétlenül akadálya apontos hely isme-retnek, sőt gyakorta éppenséggel segíti a tisztánlátást. Összekuszálódott bel-politikai. társadalmi, kulturálisjelenségekben

kűlföldről

ismeg lehet ragad-ni és értelmezni a lényeget, amennyiben az

illető

rendszeresen éstöbbféle forrásból tájékozódik. Márpedig ha ténylegesen kívül élő,tehát például nem csak anyagi biztosítékait szerzi Nyugaton, miközben mindennapjainak zömét Magyarországon tölti, ott intézményesen is csatlakozva valamelyik párthoz vagy értelmiségi táborhoz, akkor elég nagy az esély arra, hogy kívülálló is legyen, aszó nyitottságot - nem semlegességet! -jeid) értelmében. A gyakor-latban ez úgy festett, hogy míg anyugati magyarok a nyolcvanas évek közepé-tőlúgyjártak egyre gyakrabban Magyarországra, hogy ott társadalmi, kulturá-lis, politikai kapcsolataikat az akkor még nem hivatalos ellenzék különböző csoportjai felé ápolták, addig az utóbbiak fokozatosan pártosodva egyre in-kább elhatárolódtak egymástól, ezzel akarva-akaratlanul beszűkítve saját látóhatárukat. Ennek abeszűkülésnek természetesen nem kellett

szükségkép-94

^{1..\Z ()TA.GÚ SÍP H,\TO[)I} K Fl:jÓK.-\.IA

pen károsan befolyásolnia a kölcsönös tájékozódást, a helyzetek értékelését viszont annál inkább megnehezítette, nem utolsósorban az állandó helyszíni ütközésekben fölerósődó személyeskedések miatt, amelyekból a kinti magyar természetszerűen könnyebben kimaradt, mint a benti. A személyes vonzat játszott közre a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján például abban, hogya nyugati magyar egyik budapesti útja alkalmával szokásszerűen végig-látogatta ismerőseit, barátait, sközben tudta, hogy ezek egymást islátogatják;

legközelebb viszont, alig negyedév múltán azon vette észre magát, hogy () már csak amolyan fogadatlan hírvivő lehet budapesti közegének pontjai közöu, minthogy barátai, ismerősei már nem beszéltek egymással, vagy ha igen, ak-kor minősíthetetlen módon. Az idő haladtával ahírvivő még abba a gyanúba iskeveredhetett, hogy visszaél a hazai ellenfelek bizalmával, ha továbbra is szívesen folytatja mindegyikükkel a maga eszmecseréit, ha tehát nem alkal-mazkodik a "nem beszélek vele, mert másként gondolkodik" durva szabály-hoz. Ezért mára már a nyugati magyar is meggondolja, hogy melyik bel honi kapcsolata fontosabb, és lehet, hogy most már ^ő is kizárásos alapon válogat beszélgetőpartnerei között. Mindemellett abentiekkel szemben továbbra is előnye, hogy nem kell attól tartania: egy téves lépés akár alapjaiban is meg-rendítheti politikai vagy szakmai életét. Így még mindig veszélytelenebb számá-ra, hogy társadalmi-politikai viszonylataiban bizonyos fókig minden irány-ban nyitott maradjon, de - mondom - csak akkor, ha nem köti belhoni párt-vagy táborfegyelem.

- Mielőttfolytatnád gondolatmenetedet, hadd kérdezzek rá: miért hangsúlyoztad, hog)'a nyugati magyar kiuidálláságnak nem semlegességet kelljelentenie?

- Azért, mert magamtól sem, más hasonszőrú magyartóI sem akarom megvonni azt ajogot, hogya magyarországi pártok vagy táborok közül az egyikkel jobban rokonszenvezzen. mint a másikkal, és ezt nyíltan meg isvallja.

Én így ütközöm a nyugati magyarság jövöjének egyik létkérdésébe: lehet (ura meg újra belsőviszonyítási alapon mozogva megtartani akülső szernlélói szere-pet? Ha igen, miként lehet ezt úgy, hogyaszemlélésből alkotóeró bontakozzék ki? Az előbb említett hazaköltözés ésotthoni intézményesülés szerintem gá-tolják a kinti öntörvényű fejlődést, de biztos, hogy ezeken az esetenként csak formai átváltozásokori kívül más, mindenképpen szemléleti tényezök is dön-tőek. Erre mindjárt visszatérek.

Hadd folytassam egyelőre megjegyzéseimmel az általam megélt "belhoni öntudatosság"-hoz. Ennek másodsorban említett érve, vagyis hogya hazából egykor elmenekülök erkölcsi okokból sem tartozhatnak a hazai rendszervál-tozás továbbfejlesztői közé, engem nem gyöz meg, mivel azon elmenekülök jelentős hányada bizony azért emigrált, mert nem volt hajlandó megalkudni a régi rendszerrel. És ebből az következzék-e, hogy azok, akik nem

emigrál-S7IGETR()1. SzAR,\7FÖLD FEÚ

95

---tak, továbbra is megalkudtak a hatalommal? Milyen áron maradtak az ott-hon maradottak, és milyen árat fizettek azok, akik a hontalanságot választot-ták, hogy - számtalan esetben - ittszabadabban foglalkozhassanak elhagyott honuk ügyeivel? Több ilyen éshasonló közbevetéssel lehetne felgöngyölíteni ezt az erkölcsi kérdést, a mindenkori személyes

háttérból

kiindulva.

Harmadrészt pedig arra szoktam utalni, hogy tájékozottság ide, erkölcsi-ség oda, anyugati magyar helyét a rendszerváltozásban vagy bármilyen más magyar-magyar szellemi együttműködési keretben helytelen magyarországi mérce szerint kijelölni. És itt következhet az, amit az elóbb megpendítettem a nyugati magyarok,

főként

az értelmiségiek fö feladatával kapcsolatban. Ez - ha valóban nyugatiakról van szó- nem lehet más, mint az önálló közvetítés akinti ésa benti közeg között. Mégpedig egyszerre mindkét irányban. Úgy, hogy ötletek és tervek, eszmék és eredmények Magyarországról és a magyar-lakta kelet-közép-európai vidékekről ugyan nyugati magyar közegbe hatol-janak, de itt ne álljanak meg, hanem tovább terjedjenek a német, afrancia,

azangol és atöbbi célország kulturális, politikai életébe. Majd onnan, mond-juk anémet recepciót feldolgozva, azáltal esetleg átalakulva, vissza, szintén

nyugati magyar kezeken át.

Mielőtt még elsikkad, hangsúlyozom, egy ilyen kétirányú közvetítés

esz-méjének

az elfogadtatása nem csak Magyarországon ütközött és ütközik ke-mény nehézségekbe. Az emigráció sem tudott ráhangolódni, ami bizonyos fokig természetes is. Hiszen ennek egyik fófeltétele az, hogya közvetítő nyel-vileg és tárgyismereteiben mindkét oldalon otthon érezze magát, és hogy ezt a kétlakiságot ne kényszernek érezze, amelyet az első adandó alkalommal meg kell szüntetnie, hanem adottságnak. amelyből akkor is értelmes szellemi munka nőhet ki, ha az

önbetájolás

elve nem

kizárólag

magyar. Hogy ezafajta viszonyulás mennyire idegen az emigránstól, azt az elmúlt szűk évtizedben igen jól végigkövethettük, akár maguknak az emigránsoknak a vallomásai

éstettei alapján. Egyesek, például

Borbándi

Gyula, az utóbbi években több-ször elpanaszolták, hogya nyugati magyarokat a magyarországi események jobban érdeklik, mint tulajdonképpeni környezetük ügyes-bajos dolgai. Ez

éppen azért hiteles felismerés, mivel egy olyan személyiségtől származik, aki a hagyományos emigráns szemléletben élés alkot, viszont jól látja, hogy ez a szemlélet nem lehet anyugati magyar jövő záloga. Én hozzáteszem, hogy az sem elegendő biztosíték a továbbfejlődéshez, ha akinti környezettel rnint rnagyaT környezettel foglalkozunk, például úgy, hogy magyar nyelvű és tagsá-gú szervezeteket

működtetünk.

Borbándi ugyanis elsősorban erre ösztökél, egyébként igen helyesen. De ez csak egyik eleme az önfenntartásnak. A má-sik akkor hat, ha ezek az egyesületek levetik áthagyományozódott sziget jel-legüket.

In document Europeana felhasználói szabályzatát. (Pldal 91-98)