Távolodás? Közeledés?

Miközben nőtt a távolság a két ország vezetése között, politikájuk tartalma és for-mája, eszközrendszere egyre inkább eltért egymástól – az is igaz, hogy az MSZMP és az RKP külpolitikai gondolkodásában ekkor több hasonlóság is megfi gyelhető.

Ez 1969 őszén akkor derült ki, amikor a szociáldemokrata párt választásokat nyert az NSZK-ban. Győzelme nyomán új koalíciós kormány alakult a szabaddemokraták részvételével. Willy Brandt, az új kancellár meghirdette a keleti nyitás politikáját.

Ezzel merőben új helyzet jött létre Európában.³⁰

A keletnémet vezetés azonnal mozgásba lendült, mert attól félt, hogy több eu-rópai szocialista ország él majd a gazdasági előnyökkel is kecsegtető ajánlattal.

Szövetségesei anélkül rendezik, bővítik kapcsolataikat az NSZK-val, hogy közben elősegítenék az NDK mindaddig bizonytalan nemzetközi státusának rendezését.

Walter Ulbricht nemzetközi egyeztetést javasolt a Varsói Szerződés országai kö-zött. Erre december elején került sor Moszkvában. A keletnémet politikus rendkívül szkeptikus hangon jellemezte a nyugatnémet szociáldemokráciát, amelyet továbbra is az amerikai imperializmus kiszolgálásával vádolt. Követelte, ne ismétlődjön meg az 1967-es helyzet, és az európai szocialista országok csakis előzetes egyeztetés után, vagyis moszkvai és berlini jóváhagyás birtokában tegyenek lépéseket az NSZK irá-nyában. A vitában Kádár és Ceauşescu nagyon közeli álláspontot képviselt. Ők ér-tékelték a legpozitívabban a nyugatnémet változásokat. Ők érveltek amellett, hogy komolyan kell venni az új nyugatnémet kormányt. Már csak azért sem szabad el-utasítóan reagálni Willy Brandt kezdeményezéseire – mondták –, mert mégiscsak jobb Kelet-Európának is, ha egy országban a szociáldemokrácia és nem a jobboldal van hatalmon.³¹ Mindketten hangsúlyozták: nem szabad válasz nélkül hagyni az eb-ből az irányból érkező gesztusokat. Utóbb Kádár is elismerte, hogy a román érvelés segítséget jelentett a keményvonalas keletnémet javaslatok felpuhításában, a rugal-masabb, nyitottabb magatartást lehetővé tevő alapállás elfogadásában.

Talán véletlen egybeesés, de a moszkvai tanácskozásról szóló beszámoló meg-hallgatása után az MSZMP PB 1969. december 16-án a magyar–román kapcsolatok helyzetéről és a lehetséges teendőkről tárgyalt. A külügyminisztériumi jelentés főbb megállapításai: már majdnem három év óta nem került sor Kádár és Ceauşescu között találkozóra, és elmaradt a barátsági szerződés megújítása. A román gazda-ság gyors ütemben fejlődik. Ehhez képest szembetűnő lehetett a jelentésben lévő

30 Henry Kissinger: Diplomácia. Budapest, 1998, 733–736.; Heinrich Potthoff –Suzanne Miller: Th e Social Democratic Party of Germany, 1848–2000. Bonn, 2006, 215–217.

31 Ezzel még Gustáv Husák és Leonyid Brezsnyev is egyetértett. A találkozóról szóló jelentés:

MOL M-KS 288. f. 5/507. ő. e.

adatsor, miszerint a két ország kölcsönös részesedése egymás nemzetközi kereske-delmében csökkent Románia részesedése Magyarország külkereskedelmi forgalmá-ból az 1960. évi 3,9%-ról 2,1%-ra. Még nagyobb volt a magyar visszaesés a ro-mán összforgalomban. Ennél is szembetűnőbb tény volt, hogy a két ország közötti áruforgalom 1964 után visszaesett, de legalábbis stagnált.³² Az erős központosítást személyi kultusz és nacionalizmus övezi. Folytatódik, ha nem is a korábbi brutális módszerekkel, a nemzetiségek beolvasztását célzó politika. Románia továbbra sem hajlandó internacionalista alapra helyezni külpolitikáját, mondván nem hajlandó a szovjet nagyhatalmi célok szolgálatára. A vitában felmerült, hogy a Szovjetunió ja-vulást szeretne saját és legszorosabb szövetségesei, illetőleg Románia viszonyában, ezért célszerű lenne, ha mielőbb aláírnák a barátsági szerződéseket. Jónak tartották volna a szovjet vezetők azt is, ha a magyar és a román párt képviselői kétoldalú tár-gyalásokat folytatnának.

Fock Jenő miniszterelnök maga is értelmetlennek tartotta az aláírás további ha-lasztását. Kádár vitatta, hogy ez lenne a szovjet hivatalos vélemény, de ha így is lenne, akkor tárgyaljanak ők – mármint az SZKP vezetői – előbb a románokkal, és írják alá előbb ők a szerződést velük. Magyarországnak kellene utoljára ezt meg-tennie, hiszen neki a legbonyolultabb a viszonya a bukaresti vezetéssel. Kádár ezzel ismét nyilvánvalóvá tette vezetőtársai előtt, hogy szerinte a nemzetiségi kérdés nem hagyható fi gyelmen kívül a két ország kapcsolataiban, és ezt a szövetségeseknek is tudniuk kell. Ebben maradtak a jelenlévők – azzal a kiegészítéssel, hogy ha nincs aláírás, akkor nincs hivatalos Kádár-látogatás se. E helyett kétoldalú KB-titkári és külügyminiszteri tárgyalásokat vettek tervbe és konkrét javaslatokat fogadtak el a gazdasági és kulturális kapcsolatok bővítésére.³³

Kádár közvetlenül karácsony előtt, képviselői beszámoló gyanánt, beszédet mon-dott egy angyalföldi munkásgyűlésen. Röviden érintette a nyugatnémet választá-sokat, kiemelve, hogy megbukott a keresztényszocialista irányzat, „amely nem volt hajlandó számolni a realitásokkal, nem akarta elhatárolni magát a revansista-milita-rista törekvésektől”. Ez a megfogalmazás nem dicsérte a szociáldemokratákat azért, mert ők ezt megtették, megteszik, és azt sem tartalmazta, hogy az említettek okoz-ták volna a jobboldal vereségét. Mégis, a maga lakonikusságával ez a szöveg érzékel-tett valamit Kádár véleményéből, aki hasonló módszert választott a magyar–román kapcsolatok tárgyában is. Erről még kevesebbet szólt, mint a német helyzetről. Az MSZMP KB első titkára felsorolta azokat az országokat, amelyekkel új barátsági,

32 A magyar export 1964-ben 37,9 millió rubelt, 1968-ban 34,7 milliót tett ki. Az import 37,4, illetve 35,2 millió rubel volt. MOL XIX-J-1-r 1968/1969 22. d. Előterjesztés az MSZMP KB Politikai Bizottságának. 1969. december 8.

33 MOL M-KS 288. f. 5/507. ő. e. A magyar–román kapcsolatok.

együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött Magyarország.

Románia nem volt közöttük.³⁴

Kérdés, hogy a szélesebb közvélemény értette-e ezeket a fi nom megfogalmazá-sokat. Egyáltalán, nekik szánta-e rejtett utalásait Kádár? Az árnyaltság, a sejtetés az első, a német változások esetében arról szólt: a magyar–nyugatnémet kapcsolatok javítása nem rajtunk múlik. A második, a román esetben az üzenet az, hogy az sem valósul meg, ami könnyen megvalósulhatna – ti. egy mindenki által tudottan for-mális szerződés megkötése –, ha mi akarnánk. „Mi” azonban nem akarjuk a prob-lémamentes viszony látszatát kelteni.

Mindenesetre a következő időszakban nem került sor a színfalak mögött magyar részről semmilyen érdemleges kezdeményezésre, közeledési kísérletre. Úgy is fogal-mazhatunk, hogy ami említésre méltó ebben az időben Magyarországon Románia irányában és az erdélyi magyarság érdekében történt, az a nyilvánosság előtt, a sajtó-ban zajlott. A nemzetiségi kérdés szerepeltetése a magyar sajtósajtó-ban pedig inkább bel-, mint külpolitika volt, mégpedig két értelemben is. A határon túli magyarság hely-zete egyre jobban foglalkoztatta a hazai politikai közvéleményt, a szellemi életet és az értelmiséget. Ezért ha szűrve, tompítva is, de a párt vezetése beemelte, beengedte a nyilvánosságba a nemzeti-nemzetiségi problematikát. A vezető értelmiség egyrészt értékelte ezt a tényt, másrészt megértőnek bizonyult, mert maga is úgy ítélte meg:

az ország vezetésének kevés cselekvési tere, eszköze van a határon túli magyarság helyzetének javítására.³⁵

A „szűk mozgástér” tétel még akkor is igaz volt, ha a következő év jelentős sikerrel indult a magyar diplomáciában. A szomszédos országok nemzetiségeinek „híd” sze-repéről eredetileg a jugoszlávok által kidolgozott formula helyet kapott a belgrádi kül-ügyminiszter budapesti látogatásáról kiadott közös közleményben.³⁶ A szöveg azért sem tűnt üres formulának, mert a közvélekedés, nem is alaptalanul, jobbnak ítélte a vajdasági magyarok helyzetét, mint az erdélyiekét vagy a szlovákiaiakét. Remélhető volt, hogy a „híd” tézis egyúttal jobb tárgyalási alaphoz segíti a kisebbségek ügyében a magyar pártot és kormányt a többi szomszédos országgal. Különösen éles kont-rasztot képezett a közlemény az erről a tételről tudomást sem vevő hivatalos román

34 Kádár János: A szocialista Magyarországért. Budapest, 1972, 221–222.

35 Erre bizonyítékot nem az egyes megszólalások, hanem az értelmiségi magatartás egésze szolgáltat. Elég megnézni a korabeli kulturális sajtót, a politikai lapok ideológiával, külpolitikával foglalkozó rovatait. Ebben az időben nem szerveződött politikai jellegű ellenzéki csoportosulás, amely akár csak memorandumok formájában követelt volna harcosabb kiállást az ország vezeté-sétől a nemzetiségek ügyében.

36 Népszabadság, 1970. január 18.

állásponthoz képest, amely következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy a nemzetiségi kérdés belügy, s mint ilyen, nem része a két szomszédos ország kapcsolatainak.

Magyarországon azonban egyre többen és egyre szisztematikusabban keresték a lehetőséget arra, hogy a határokon túli magyarok életével foglalkozhassanak. Erre módot a kisebbség művészeti, tudományos termésének számbavétele, vizsgálata nyújtott.³⁷

A magyar pártlap 1970 első hónapjaiban ismétlődően, sokoldalú megközelítés-ben és egyre mélyebbre hatóan foglalkozott a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel, a ha-táron túli magyar kultúrával. A sor E. Fehér Pál februári beszámolójával kezdődött a szomszéd országok magyar irodalmi műhelyeiről. Témánk szempontjából a leg-fontosabb a vizsgálat kiindulópontjának meghatározása: a cikkíró szerint ideje fel-mérni, „milyen színt hoztak a nemzetiségi irodalmak a magyar irodalom egységes áramába”.³⁸

Március 6-án a Groza-kormány megalakulásának 25. évfordulójáról emlékezett meg a lap. Az erre az alkalomra írt cikk nem mulasztotta el felidézni, hogy az erdélyi magyar baloldal is támogatta a román miniszterelnököt, akinek ars poeticájához tar-tozott a többség–kisebbség szembeállításának meghaladása. Egy nem túl talányos, de nem is túl konkrét utalás zárta a cikk történeti eszmefuttatását, amely szerint a ma és a holnap feladata megvalósítani az akkori nagy kezdeményezéseket.

Április közepén a nemzetiségi szövetségek is megtartották a maguk ünnepsé-gét a felszabadulás 25. évfordulója alkalmából. A kormány és a párt részéről Ilku Pál művelődési miniszter mondott beszédet. Természetesen méltatta a kisebbségek hozzájárulását a szocialista építéshez. A miniszter dicsérően szólt a Csehszlovákia, Jugoszlávia, illetve Magyarország közötti oktatási együttműködésről, a tankönyvek cseréjéről. Nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ez is jól példázza, a nemzetiségek összekötő kapcsot jelentenek a szomszédos országokkal.³⁹ Nem mellékes azonban, hogy bő két hét múlva Jozef Lénárt, a szlovák kommunista párt vezetője nem iga-zolta vissza ezt a tételt. Csehszlovákia felszabadulására írt cikkében megemlítette

37 A hatvanas–hetvenes évek fordulójára jellemző romániai belső enyhülés teret adott az ottani magyar kulturális, művészeti élet felélénkülésének. Az irodalmi termés Magyarországon nagy fi gyelmet keltett, pl. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című regénye jelentős visszhangot váltott ki. Lásd erről Pomogáts Béla: A romániai magyar irodalom. Budapest, 1993, 135–179.

38 Népszabadság, 1970. február 8. A cikknek más, tárgyunkat csak közvetve érintő fontos részei is vannak a műhelyek sajátosságairól, amelyek bizonyos mértékig abból fakadnak, hogy a szomszédos országok eltérő világa, szellemi élete is tükröződik az ottani magyar irodalomban.

Nem érdektelen az a megállapítás sem, hogy ott a hazai irodalmi termésből csak a legjobbat fogadják el, ezért az ottani magyar irodalom sem a gyámkodást, hanem az együttműködést igényli.

39 Népszabadság, 1970. április 21.

ugyan: a magyar nemzetiség oktatási-kulturális helyzetében érezhető a javulás, de elkerülte a „híd” formulát.⁴⁰

A felszabadulási ünnepségsorozatnak egy mellékes, de a nemzeti kérdés, a nem-zeti múlt, a történelmi múlt fokozatosan változó kezelésére utalt, hogy a Hazafi as Népfront égisze alatt 1970 áprilisában megalakult a Pusztaszeri Emlékbizottság.⁴¹

A nemzeti-nemzetiségi kérdéssel foglalkozó megnyilatkozások Illyés Gyula Szak-vizsgán – nacionalizmusból című cikksorozatával érték el csúcspontjukat. A népi iro-dalom és a magyar értelmiség reprezentánsa most egy nacionalizmusról rendezett bé-csi konferencia kapcsán fejtette ki a maga nézeteit – mintha éppen ez a bébé-csi út tette volna aktuálissá a költő-író felfogásának kifejtését a nemzetről. Gondolatmenetét a nemzeti érzület, a nemzet és a szocializmus viszonyának tisztázási szándéka alakí-totta. Sokan hitték, hogy a haladással együtt a népek leküzdik ellentéteiket, de nem úgy történt, „ahogy képzeltük” – kezdte Illyés. Mások a nemzeti érzést mint tömeg-érzést alacsonyrendűnek gondolják. Ő maga is sokáig fontosabbnak ítélte a társadal-mi kérdéseket, de idővel a valóság ráébresztette tévedésére. Persze továbbra is úgy véli: ne legyen kizsákmányolás. E feladat megoldása a szocializmusra vár, de nem kevésbé fontos az sem, hogy emberek ne kerülhessenek pusztán származásuk, nem-zeti hovatartozásuk miatt szolgasorba. A nemnem-zeti elnyomás elfogadhatatlan, annak van igaza, aki fellép ez ellen. Nem lehet egyenlőségjelet tenni elnyomó és elnyomott nemzeti érzései közé. „Nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért. Bármikor és bárhol.” Illyés egyértelművé tette: a nemzetiségi elnyomás sérti a szocializmust, amely egyenjogú embereket akar közösségként egyesíteni. „Az ember társas lény. Tíz ember elkülönítve egymástól: tíz rab.” A költő-író szigorú tételt fogalmazott meg:

a szocializmus a maga teljességében akkor valósulhat meg, ha kizsákmányolástól és elnyomástól mentes emberek közösségének, a nemzetnek az alkotása lesz.⁴²

Illyés ebben az írásban nem feszegette az elnyomás, a diktatúra általános problémá-it, hanem a nemzeti-nemzetiségi ügyre összpontosította fi gyelmét. Megfogalmazásai lehetővé tették az ilyen irányú áthallást is, de a szerző maga is tudta-tudhatta, hogy ha ezt a vonalat erősíti, gyengíti fő üzenetének értékét: legyen Magyarország szo-cialista nemzet, és mint ilyen, tegyen meg minden tőle telhetőt a kisebbségi sorsba került magyarok érdekeinek védelmében. Szólásjogot követelt az eszmék, értékek képviselőinek, az alkotó értelmiségnek a napi politikát irányítók, a stabilitásért

fe-40 Népszabadság, 1970. május 7.

41 Kovács Ákos: A kitalált hagyomány. Pozsony, 2006, 68–70. A könyv Pusztaszer történetén keresztül mutatja be a történelem és politika változását a 19–20. században.

42 Illyés írásai a Népszabadság hétvégi mellékleteiben jelentek meg három egymást követő héten, május. 24. és június 7. között. Érvelését alátámasztandó, még a Kommunista kiáltvány záró sorait is – amúgy helyesen – újrafordította: Minden ország proletárjai egyesüljetek!

lelős vezetők mellett. De az író ezt a húrt se feszítette túl. Tudta: az áthallások gya-rapítása megakadályozhatja írása megjelenését, lehetséges szövetségesből ellenféllé változtathatja a pártvezetőket.

Már maga a sorozat megjelenése, az, hogy a pártlap az egyik legnagyobb tekinté-lyű magyar értelmiségitől közölt írást a nemzeti-nemzetiségi kérdésről, komoly ese-ménynek számított. A cikk fő tézise aktuálisan elsősorban Romániára vonatkozott.

Másodsorban a hazai politikát érintette, amennyiben Illyés elköteleződésre, vállalás-ra akarta késztetni az MSZMP-t nemzet és nemzetiség ügyében. Tudta ezt minden érintett határon innen és túl.⁴³

Egyetértett-e a pártvezetés Illyéssel, vagy csak a szelepet megnyitva érezhető fe-szültséget szerette volna csökkenteni? Esetleg abban bízott volna Aczél György és Komócsin Zoltán, hogy a Román Kommunista Párt illetékesei, látva a magyar bel-politika mozgását és a vezetők eltökéltségét, hajlandók lesznek kisebbségi politikájuk felülvizsgálatára? Kevéssé hihető. Azt azonban bizonnyal remélték, hogy a román politikai élet meghatározó személyiségei előbb-utóbb csak mérlegelik, meddig me-hetnek el a két ország viszonyának rontásában. Csak belegondolnak, miként hat-nak az erdélyi magyarságra az anyaországból érkező üzenetek. Milyen hatása lehet a magyar kisebbségre annak, hogy Magyarországon a népi-nemzeti értelmiség és a kommunista hatalom között egyre erőteljesebbnek látszanak a szélesebb körű egyet-értés és együttműködés jelei? Van-e értelme annak, jó-e az, ha Magyarország egyre kritikusabb lesz Romániával?

Kétségtelen, kül- és belpolitikai okai egyaránt voltak annak, hogy az MSZMP vezetése napirenden tartotta a nemzeti, nemzetiségi kérdést, és teret nyitott a nem-zeti elkötelezettség, gondolat megnyilvánulásának. A motívumoknál és megfonto-lásoknál azonban fontosabb volt a tények sora, amelyek arról tanúskodtak, hogy a hivatalos politikát erősen foglalkoztatja a nemzet és a határon túli magyarság prob-lematikája. A Budapestről érkező jelzések bizonyos reményt vagy legalább valami vigaszt nyújtottak a határon túl élő magyarok számára. A szavakat tettek követhetik.

Sokan látták úgy, hogy ténylegesen nincs elég eszköz a magyar párt és kormány ke-zében a román nemzetiségi politika befolyásolására, de joggal számítottak a szolida-ritásra, a gesztusokra. Mások többet vártak el az anyaországtól, keményebb kiállást, ha kell, konfrontációt. De ekkor, talán azért is, mert még nem öltött drámai mérete-ket a nemzetiségi elnyomás, sokan bíztak abban, hogy a helyzet jobbra is fordulhat.

1969–1970-ben a proletár internacionalizmus ideológiája alapján és a szocialista közösségi érdek ügyében a magyar politika összeütközött Romániával. A magyar

43 Hegelt követve úgy értékelhetjük: Illyés ekkor a szocializmust és a nemzetet mint tartalom és forma viszonyát értelmezte, amelyben a két vonatkozás egymást feltételezi.

nemzetiség ügye mellett már jóval visszafogottabban állt ki a budapesti vezetés, de legalább már nem lehetett érdektelenséggel, közömbösséggel vádolni. Persze a kom-munista pártvezetés igyekezett ügyelni arra is, hogy ne boruljon fel a belső egyen-súly, ne billenjen a közélet a nacionalistának vélt irányba, de ezt a kiegyensúlyozást már nem az elhallgatással, a téma elejtésével akarta fenntartani. A pártlap folyama-tosan közölt a nemzetiségi kultúráról szóló cikkeket. E. Fehér Pál igyekezett támad-hatatlan érveket találni arra, miért is indokolt foglalkozni a határon túli magyar irodalommal.⁴⁴ A hazai szellemi-politikai életben tovább folytatódott a nemzeti kér-dés értelmezése. Júliusban Vitányi Iván „Osztály, nemzet, közösség” című írásában óvatos fenntartásokat fogalmazott meg Illyés aforizmájának érvényességét illetően.

Szeptemberben Kalmár György már azt írta, hogy Illyés formulája nem ad meg-felelő eligazítást a mai bonyolult viszonyok között, mert a harmadik világban a na-cionalizmus progresszív szerepet játszik; a szocialista fejlődés pedig Kelet-Európában nem az elkülönülés, hanem az integráció irányába mutat.

Az Illyést értelmező, kiigazító, kiegyensúlyozó cikkek sorát Csatári Dánielé zár-ta le. Mint írja: a marxizmus klasszikusai szerint az osztályharc és a nemzeti kér-dés nem állítható szembe egymással. Nem lehet a nemzet felemelkekér-dését elképzelni a szocialista világrendszer nélkül. A szerző hozzátette: „a határokon túli magyar nemzetiségek egyenjogúsításának folyamatát sem lehet erősíteni egy szeparatista, bezárkózó politikai felfogás alapjairól kiindulva.”⁴⁵ Csatári írása elég jól kifejezte az akkori félhivatalos felfogást, amely szerint a szocializmus és a nemzet ügye össze-fonódott, elválasztásuk nacionalizmushoz vezet. Ugyanakkor, bár kimondatlanul, ő is elismerte: a magyar nemzetiségek több szomszédos szocialista országban még nem egyenjogúak. Véleménye szerint csak párbeszéddel lehet elérni az évszázados vágyak beteljesülését. De milyen beszélgetés az, amelyben csak az egyik fél, és ő is csak félve szól?

Az év szellemi krónikájához tartozik Szűcs Jenő A nemzet historikuma és a tör-ténetszemlélet látószöge című nagyívű munkájának megjelenése.⁴⁶ Ebben a tudós a nemzetfogalom kialakulásának és fejlődésének elemzésével igyekezett kiszabadítani a nemzetfelfogást a romantikus, 19. századi eszmerendszer fogságából, utat nyitva ezzel egy a szocializmussal összekapcsolódó nemzeteszmény számára. Ez a mű

közve-44 Népszabadság, 1970. június 21. Írásában azt is jelezte, hogy ezt az irodalmat sem lehet csak a nemzetmegtartó szerepben említeni, a műkritika itt is jogosult. Két hónappal később E. Fehér egy kulturális jegyzetében a jugoszláviai magyar irodalom kapcsán arról írt, hogy a kisebbségi nacionalizmus ügyében is érdemes önvizsgálatot tartani – a többségi nacionalizmussal szembeni fenntartás mellett. (Népszabadság, 1970. augusztus 18.)

45 Vitányi: Népszabadság, 1970. július 19.; Kalmár: szeptember 19.; Csatári: szeptember 20.

46 Budapest, 1970 (Értekezések a történeti tudományok köréből, 51.)

tett segítséget jelentett a hatalmat gyakorló párt nacionalizmus elleni küzdelméhez is.

A közép-európai országokban (Csehszlovákiában, Lengyelországban) ekkor a lakos-ság jelentős részének szovjetellenes érzelmeit igyekeztek mérsékelni és megváltoztat-ni. Romániában az alig burkolt szovjetellenesség és a nyílt nacionalizmus párosult a propagandában és az ideológiában. Itt a történetírás az évezredes kontinuitásra he-lyezte a hangsúlyt, folytak a nagy és történelmi román nemzetről szóló munkálatok, a nemzeti mitológia újabb fejezetekkel gazdagodott.

Illyés Gyula és Szűcs Jenő példája mutatja, hogy bár az ország vezetése támoga-tást kapott a magyar értelmiség legjobbjaitól a nemzeti-nemzetiségi ügyben, még-sem tudott igazán mihez kezdeni a rendelkezésre álló szellemi tőkével, nem tud-ta azt a kétoldalú kapcsolatok javításában hasznosítud-tani. A tudományos-kulturális szférában magyar részről elindult kezdeményezések jórészt válasz nélkül maradtak Nem kezdődött érdemi párbeszéd, vita a szomszéd országok kulturális, ideológiai életének többségi nemzethez tartozó képviselőivel. Nem szólíttattak meg a felek, illetőleg nem kerültek azonos szellemi, politikai térbe, hullámhosszra a lehetséges beszélgetőpartnerek. Az utalások és kódolt üzenetek eljutottak a címzettekhez, de

Illyés Gyula és Szűcs Jenő példája mutatja, hogy bár az ország vezetése támoga-tást kapott a magyar értelmiség legjobbjaitól a nemzeti-nemzetiségi ügyben, még-sem tudott igazán mihez kezdeni a rendelkezésre álló szellemi tőkével, nem tud-ta azt a kétoldalú kapcsolatok javításában hasznosítud-tani. A tudományos-kulturális szférában magyar részről elindult kezdeményezések jórészt válasz nélkül maradtak Nem kezdődött érdemi párbeszéd, vita a szomszéd országok kulturális, ideológiai életének többségi nemzethez tartozó képviselőivel. Nem szólíttattak meg a felek, illetőleg nem kerültek azonos szellemi, politikai térbe, hullámhosszra a lehetséges beszélgetőpartnerek. Az utalások és kódolt üzenetek eljutottak a címzettekhez, de