Erősödő nemzeti tudatok – összeegyeztethetetlen álláspont a nemzetiségi kérdésben

1967 a felszínen nem sok változást hozott a magyar–román viszonyban. Néhány régóta húzódó egyezmény aláírásán kívül említést érdemel a vízumkényszer eltörlése az év végén. Ez megkönnyítette a lakosság utazását az egyik országból a másikba, elhárultak a bürokratikus akadályok a rokoni érintkezés elől. Annál nagyobbat vál-tozott azonban a probléma a belpolitikai környezeten, mert a kétoldalú viszony és az erdélyi magyarság sorsa immár visszavonhatatlanul a hazai közbeszéd részévé és állandó napirendjévé vált. Már nem lehetett nem beszélni róla. Mondani, mutatni kellett valamit, hogy a közvélemény értse az ország vezetőinek Romániával kapcso-latos álláspontját, cselekedeteit, és – jobb híján – méltányolja vagy legalább megértse passzivitásuk, konfl iktuskerülő magatartásuk motívumait.

A növekvő érdeklődés hátterében az újraépülő, változó magyar nemzettudat állt.⁷⁴ Nehéz megmondani, mi hatott jobban mire: a nemzettudat a határon túli magyarok sorsa iránti érdeklődésre, vagy a határon túlról kapott kedvezőtlen hírek a nemzettudatra. A kölcsönhatás nyilvánvaló. A lényeg, hogy ebben az időben a nem-zeti öntudat gyorsan erősödött. Ez a fejlődés az életszínvonal emelkedésének, a falun lejátszódó hatalmas társadalmi változásoknak, a közéletet foglalkoztató vitáknak és a Nyugat felé történő nyitásnak volt köszönhető. A magyarok többsége sikeresnek kezdte érezni magát, különösen ha a környező, illetőleg hasonló gazdasági, társadal-mi és politikai berendezkedésű országok lakosainak életével hasonlította össze a maga helyzetét. Az ötvenes évek sokak számára váratlan gyorsasággal a távolba vesztek;

1956 emléke elhalványult. A magyar történettudomány és irodalom, a fi lmművészet a nemzeti történelmet realistán, távolságtartással, önkritikusan újraértelmező művei-nek sokasága erkölcsi alapot teremtett a hasonló sorsú országok helyzetéművei-nek összeve-tésére a hazai gazdasági, politikai és szellemi élettel.⁷⁵ Ez a folyamat élesítette a hazai közvélemény szemét a határon túli magyarok sorsának vizsgálatakor. Sokan éreztek lelkiismeret-furdalást amiatt, hogy a határ „jobbik” oldalán születtek.

74 1967 elejétől ugrásszerűen megszaporodtak a nemzeti kérdéssel foglalkozó publikációk a magyar sajtóban. Csak a példa kedvéért: Faragó József: Kicsi ország. Élet és Irodalom, 1967.

január 2.; Darvas József: „Kicsi ország?” Népszabadság, 1967. január 29.; Mód Aladár: Nemzeti érzés vagy nacionalizmus. Népszabadság, 1967. március 12.; Uő: A szocialista nemzet elvi kérdé-sei. Kortárs, 1967/2.; Wirth Ádám: Szocialista nemzettudat illúziók nélkül. Valóság, 1967/4.

75 Egy példa: az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1966-os Évkönyve közzétette „A nem-zeti ideológia múltja és jelene” című tudományos ülés anyagait. (Szerk.: Balogh Sándor–Székely György. Budapest, 1966.) A szerkesztők hangsúlyozták, a korábbi kritikai elemzés után most a nemzeti ideológia pozitív oldalát teszik vizsgálat tárgyává. I. m. 4.

Ez az év azt is megmutatta: a magyar külpolitika eddig alkalmazott módszereivel nem képes segítséget adni a „határ túloldalán” kisebbségi sorsban élőknek. A rosszalló fejcsóválás, a közös célokra és érdekekre hivatkozás sem a két ország kapcsolatát, sem a határon túli magyarok helyzetét nem javítja, hiszen az elkülönülő nemzeti érdekek által egyre tagoltabb szocialista tábor együttesen sem képes elérni, hogy Románia legalább a nagy kihívások pillanataiban beálljon a sorba, és az egyeztetett külpolitika szerint cselekedjen. Milyen módon lehetne akkor rávenni belpolitikájának megvál-toztatására?

Nicolae Ceauşescu rendületlenül haladt a maga útján. A Román Kommunista Párt 1967. december elején országos konferenciát rendezett. Főtitkára – akit ezen alkalommal államelnökké is kineveztek – hosszú beszédében ismertette, milyen vál-toztatásokat hajtanak végre a gazdaságirányításban és a közigazgatásban. A gazda-ságban a kötelező tervek keretei között az ipari központokba tömörített vállalatok önállóságát igyekeztek növelni. A korábbinál nagyobb szerepet szántak az áraknak és a pénzügyi eszközöknek. E lépések a szovjet és lengyel elképzelésekkel egye-ző irányba mutattak, de jóval elmaradtak a gazdaságirányítás magyar reformjával együtt járó átalakítás mértékétől. Az intézkedéscsomag másik részét a városok, fal-vak önállóságának megerősítését célzó lépések alkották. Ezek szerint megszűnnek a rajonok (járások) és a tartományok. Ebből az általános indoklásból következően felszámolták a Maros–Magyar Autonóm Tartományt. Ezzel csapás érte az erdélyi magyarságot még akkor is, ha ami megszűnt, korábban nem volt valóságos autonó-mia, és maradt két magyar többségű megye.

Ceauşescu igyekezett megnyugtatni a kisebbséget: arról beszélt, hogy a megyék kialakításánál tekintettel lesznek a lakosság nemzetiségi összetételére és kulturális ha-gyományaira.⁷⁶ Sőt a román vezető külön felhívta a fi gyelmet az alkotmány azon előírásaira, amelyek biztosították az anyanyelv használatát az államigazgatásban és az iskolában. Ígéretet tett arra is, hogy az „együtt lakó” nemzetiségeknek lesz megyei lap-juk.⁷⁷ Mindez azonban „a nemzetiségre való tekintet nélkül” megvalósuló gazdasági, társadalmi fejlődés és „teljes jogegyenlőség” és testvériség elgondolásába illeszkedett, s mint ilyen, végső soron az „egységes” román nemzetépítési elképzeléseket szolgálta.

Bár a területi autonómia megszüntetése izgalmat és elkeseredést váltott ki az er-délyi magyarság körében, leszámítva a csíkszeredai tömegmegmozdulást, amely a

76 Az autonóm tartomány megszüntetésével kapcsolatos vitákról lásd Novák Csaba Zoltán:

A megyésítés előkészítése és a nemzetiségi kérdés Romániában. A hét (Marosvásárhely), 2005.

november 10.

77 Nicolae Ceauşescu: Románia a szocialista építés kiteljesítése útján, i. m. 573–575.

megyeszékhely odahelyezéséért robbant ki, nem öltött nyílt formát.⁷⁸ Nem is nagyon ölthetett. A hatalomnak megvoltak az eszközei az elégedetlenség megnyilvánulásai-nak elfojtására. Ennél talán fontosabb, hogy a határon túli magyarság tudatában volt annak, sokan érzik Romániában: a gazdaság gyors tempóban fejlődik, javul az élet-színvonal is, reménykedő a közhangulat. A románok büszkék arra, hogy az ország vezetése konfrontálódni mert a Szovjetunióval. Ez az időszak Ceauşescu sikereivel te-lített, a modernizációs program végrehajtása és a nemzeti felemelkedés érdekében tett lépések élvezték a román társadalom jelentős részének támogatását. A hetvenes évek elejéig a politikai nyomás is enyhült, legalábbis nem szigorodott. A belpolitikában és a kultúrában inkább a liberalizálódás jelei voltak tapasztalhatók.⁷⁹ 1968 tavaszán több, Gheorghiu-Dej uralmának idején elkövetett törvénytelenséget felülvizsgáltak, és folyt bizonyos mértékű rehabilitáció. Igaz, az iparosítással változott az erdélyi vá-rosok nemzetiségi összetétele is, de ezt a románok többsége épp így akarta. Nehéz volt tagadni, hogy a gazdasági fejlődés az egész lakosság számára haszonnal jár, s épp ezért, bármilyen nyilvánvaló volt is, nem volt egyszerű kimondani: az iparosítás a ma-gyar nemzetiség kisebbségbe és háttérbe szorítását is szolgálja. A mama-gyar oktatással, kultúrával kapcsolatban elhangzott ígéreteket sem lehetett hamisnak tekinteni.

Egy radikális nemzetiségi mozgalom – ha megszervezésének gondolata valakiben egyáltalán felmerült volna – nem számíthatott jelentős külső támogatásra. Az erdé-lyi magyarok mozgásterét továbbra is behatárolta az anyaország politikai életében akkor uralkodó felfogás, miszerint a nemzetiségi kérdés minden ország belügye.

Nem állítható ugyanakkor, hogy az autonómia felszámolása nem váltott ki ko-moly visszhangot, aggodalmat, felháborodást a magyar közvéleményben és a politi-kai vezetés körében. Talán ez is az oka annak, hogy a Népszabadság évzáró számában interjú készült Balogh Edgárral, az erdélyi magyar szellemi élet korabeli vezető alak-jával a romániai magyar irodalomról. A neves értelmiségi ezt az irodalmat magas színvonalúnak ítélte, amely – árnyalt megfogalmazása szerint – Románia szocialista kultúráját is gazdagítja, de egyúttal a magyar irodalomnak is része.⁸⁰

Az egyetemes magyar irodalom léte, a határon túli magyar kultúra sajátosságai és sorsa természetesen mindig is foglalkoztatta a hazai szellemi életet. Még akkor is, ha az 1945 utáni évtizedben kevesebb fi gyelmet kapott a magyar nemzetiség és kisebbség művészete a hazai kultúra fellegváraiban. Ez nem annyira a teljesítmény-, mint inkább az ismerethiánnyal volt magyarázható.

78 Lásd Novák Csaba Zoltán előbb idézett tanulmányát.

79 Lásd erről Vlad Georgescu, Stephen Fischer-Galaţi és Catherine Durandin idézett műveit.

80 Népszabadság, 1967. december 31. Érdekes, hogy Balogh Edgár az interjú legvégén arról beszélt, hogy a kelet-európai irodalom nem tagadja a Nyugat humanista értékeit, de saját tenni-valóira koncentrál, és erősíti a „determinált” együttműködést.

1968 elején hirtelen felébredt a hazai szellemi élet lelkiismerete. Helyesebb talán az a megfogalmazás, hogy az alkotó értelmiség aggodalma a határon túli magyarság sorsa miatt hosszú, évtizedes csend után hivatalos fórumon nyilvánulhatott meg.

Részben Balogh Edgár fi gyelmeztetése hatott, részben a területi autonómia meg-szüntetése váltott ki felháborodást. Sok író, művész érezte úgy, tennie kell valamit, nyomást kell gyakorolnia a kormányra, a pártvezetésre. Valamilyen védelmet kell nyújtani a veszélybe került határon túli magyaroknak és kultúrájuknak.

Március közepén, az Írószövetség taggyűlésén Darvas József kijelentette: „fele-lősek vagyunk ezért az irodalomért”, mármint a határon túl élő magyarok irodal-máért. Jellemzi a helyzetet, hogy most nem a népi-nemzeti irányzat elsőrendű kép-viselői voltak a kezdeményezők. Ebben persze bizonyosan taktikai megfontolások is voltak. Másképp hangzott a felelősségvállalás az egyetemes magyar kultúráért attól, hogy nem azok szólnak, akikről amúgy is tudható, mit gondolnak erről a kérdés-ről. A közéleti szerepet vállaló kommunista Garai Gábor költő és Dobozy Imre író csatlakozott ehhez a véleményhez. Az utóbbi jóval tovább ment, mert a nemzetiségi kultúráért vállalt felelősség hangsúlyozásakor alapkérdésnek nevezte, hogy a határon túli magyarság „megtarthassa nyelvét, etnikumát, és semmilyen erőszakos befolyás-ra ne legyen kénytelen feladni népi, nemzeti sajátosságait”. Ez a szöveg megjelent a Magyar Írószövetség hetilapjában.⁸¹ A taggyűlés elfogadta a tézist, amely szerint olyan légkört kell kialakítani a szomszéd országokkal, amelyben természetesnek te-kintik ezt a felelősségvállalást, a nemzetiségek kettős kötődését.

Két hónappal később a szomszédos országok magyar irodalmáról rendeztek vitát a Magyar Írószövetségben. A résztvevők ismét hangsúlyozták a határon túli ma-gyar irodalom kettős kötődését, és ennek kapcsán a kettős felelősséget.⁸² A Román Írószövetség elutasította ezt a felfogást, nem ismerte el a magyarországi szerveze-tek bármilyen illetékességét a romániai (román?) kultúra ügyeiben. A visszautasítás azonban nem változtatott a dolgon. Ettől az időtől a magyarországi szellemi élet sokkal nagyobb fi gyelmet fordított a szomszéd országok magyar kultúrájára, s a viszonosság reményében a szomszéd országok művészetére. Igaz ez a kritikára, de a kiadáspolitikára is.⁸³ E téren a hazai irodalmi élet nem várt viszonzásra, nem hagyta magát az egyre szűkülő román érdeklődés szintjére süllyeszteni. Az 1968-ban el-induló irodalmi, kulturális kezdeményezés ebben az ügyben maga mögött tudta az MSZMP vezetésének teljes támogatását.

81 Élet és Irodalom, 1968. március 30.

82 Élet és Irodalom, 1968. május 18. Újabb egy hónap múlva a vita folytatódott. Ekkor a fel-szólalók azt emelték ki, hogy a határon túli magyar irodalomnak szervesen be kell épülnie az egyetemes magyar irodalom vérkeringésébe. Uo. június 15.

83 Ebben a munkában élen járt az Alföld és a Tiszatáj című folyóirat.

A tartományok és így a magyar autonómia megszüntetéséről szóló döntés után, de hatálybalépése – 1968 februárja – előtt, január elején tárgyalt a PB a magyar–ro-mán barátsági szerződéssel kapcsolatos kérdésekről. A két külügyminisztérium még az előző év végén megkezdte az előkészítő munkát. A szakértői csoportok között hosszú és kimerítő vita folyt a preambulumról és a paragrafusokról. A magyar cél az volt, hogy a szöveg ne legyen rosszabb az 1948-asnál, illetve a Románia és a töb-bi szocialista ország között előkészítés alatt álló szerződés szövegénél. Nehézséget okozott a szöveg véglegesítésekor, hogy a román fél a függetlenség és szuverenitás jegyében csökkenteni igyekezett a közös szövetségi rendszerre történő utalásokat, a katonai együttműködés jelentőségét; nem akarta, hogy a szövegben szerepeljen a külpolitika egyeztetésének követelménye. A román diplomácia ragaszkodott ah-hoz, hogy a katonai segítségnyújtási kötelezettség csak „kapitalista” agresszió esetére vonatkozzon. Ez az adott helyzetben azt jelezte: Bukarest nem zárja ki, hogy „nem kapitalista” intervencióra is sor kerülhet valamely országgal szemben. Románia sem elszenvedni, sem támogatni nem akart egy ilyen katonai akciót. Nem kevésbé volt fontos az a vita, amely arról szólt, hogy a magyar és a román nép barátságát említ-se-e a szerződés szövege, vagy a két ország népeinek barátságát.⁸⁴ Nyilvánvaló volt, hogy a magyar formula nem olvasztotta össze a határon túli magyarságot a román néppel. Mindkét tárgyaló csoportnak politikai felhatalmazás kellett a vitás kérdések eldöntéséhez.

A PB január eleji vitájában a résztvevők hozzászólásain érezhető volt Ceauşescu újabb, a magyar autonóm tartomány megszüntetésével kapcsolatos bejelentéseinek hatása. Nyers Rezső kijelentette: Magyarország nem ismerheti el Romániát egynem-zetiségű államnak. Kádár is hasonló szellemben beszélt: „Egyébként ez a magyar és román »nép« kifejezés nem olyan egyszerű még úgy sem, ahogy ők képzelik. Én szívesen használom, hogy magyarok és románok, de akkor, akik ott vannak, azok is magyarok. Itt csak azt kell mondani, hogy ez a két állam szerződése…”⁸⁵

Ebben teljes volt az egyetértés. Nem merült fel, hogy tájékoztatást, valamiféle magyarázatot kérjenek a bukaresti vezetéstől a tartomány megszüntetéséről akár az érintettek miatt érzett aggodalom, akár a Magyarországon érezhető belpolitikai ne-hézséget jelentő visszhang okán. Ehelyett a magyar vezetők olyan eljárásokon törték a fejüket, amelyek mind kifelé, mind befelé segítik megértetni: Budapest részéről

84 Erdélyi Károly külügyminiszter-helyettes a két küldöttség közötti vitáról még december közepén részletesen tájékoztatta Tyitov budapesti szovjet nagykövetet. Vö. Arhiv Vnyesnyej Po-litiki Rossziji 077. fond. 50. opisz. 243. papka. 9. gyelo. A dokumentum másolatának rendelke-zésre bocsátásáért Baráth Magdolnának tartozom köszönettel.

85 MOL M-KS 288. f. 5/443. ő. e.

nincs egyetértés Bukarest bel- és külpolitikájával. Jelzésnek szánták – tekintettel a párt első emberének közjogi státusára, vagyis arra, hogy nem elnöke, hanem csak tagja a kollektív államfői testületnek, az Elnöki Tanácsnak –, hogy ne Kádár írja alá a barátsági szerződést. Az aláírást amúgy is csak azután akarták megejteni, ha a szovjetek is megkötik a maguk szerződését a románokkal. Ebből az alapállásból egyértelműen következett, hogy az előző egyezmény lejáratának idejére nem lesz aláírás. Ezzel az az eset állt elő, amelyet a külügyi szakértők már egy évvel korábban előre jeleztek: a barátsági szerződés automatikusan érvényben maradt a következő öt évre. A legkisebb rossz elve szabályozta tehát a két állam, de a többi európai, szövet-séges szocialista ország és Románia viszonyát is ebben az időszakban. A különbség az volt, hogy Magyarországnak a többieknél jóval nyomósabb oka volt a visszafogott magatartásra.

1968 elején a csehszlovákiai változások elterelték a szocialista tábor fi gyelmét Ro-mániáról, s a külpolitikájában megnyilvánuló nemzeti elkülönülésről. Sokkal nagyobb-nak tartott veszély fenyegetett ugyanis, mint a nacionalizmus, amelynek – úgymond – könnyű volt leleplezni a természetét, bemutatni káros mivoltát. Csehszlovákiában új irányt vettek az események. Ott olyan léptékű változásokra került sor, amelyek ko-molyabb fenyegetést jelentettek a Szovjetunió számára, mint a különcködő, a nemzeti függetlenségét folytonosan hangsúlyozó, de belül jól kézben tartott Románia. Itt a demokratikus, „emberarcú” szocializmus meghirdetése egyenesen a modellváltás és nyomában a rendszerváltozás (ellenforradalom) rémét vetítette előre.

Csehszlovákiában az ott már korábban elhatározott gazdasági reformokat, ame-lyeket szövetségeseik fenntartásaik ellenére korábban nem kifogásoltak, most kiegé-szítették a demokratizálódás követelményével. Ez olyan szocializmusmodell teremtésének ígéretét jelentette, amely – ha mint „emberarcú szocializmus” meg-valósul – valóban nagy hatást gyakorolhat környezetére. Ezért a csehszlovák kísérlet sikere vagy esetleges látványos bukása egyaránt nagy kihívást jelenthetett a konzer-vatív kommunista vezetés alatt álló országok stabilitására nézve.

A világpolitikai tájkép 1968-ra amúgy is rendkívül színessé vált. Keleten és Nyugaton is minden mozgásban volt. Vietnamban tombolt a harc, az USA-ban ha-talmas erőre kapott a háborúellenesség és a polgárjogi mozgalom. Nyugat-Európában a diákok az újbaloldali eszmék hatása alatt radikalizálódtak. A kínai kulturális for-radalom befolyásolta az újraéledő és erőre kapó antikapitalista mozgalmak arculatát.

A szocialista országokban is érezhető volt az újítás utáni vágy, felnőtt egy új nemze-dék, amely nagyobb szerepet akart kapni saját sorsának alakításában.

Megannyi kihívás a kommunista ideológia és mozgalom felé. Mindez új hátteret szolgáltatott a kommunista pártok és a szocialista tábor egységének helyreállítására törekvő pártok erőfeszítéseinek. Az MSZMP – szovjet biztatásra és jóváhagyással –

kezdeményező szerepet vállalt ebben a munkában. Magára vállalta az erre az évre tervezett kommunista világértekezlet előkészületeinek szervezését.

Ebben a tárgyban 1968. január közepén Komócsin Zoltán Budapesten megbeszé-lést folytatott Paul Niculescu-Mizillel, az RKP nemzetközi ügyekért felelős titkárával.

A román politikus kemény tárgyalási pozíciót foglalt el. Kifogásolta az előkészítő megbeszélésekre való meghívás módját, számtalan előfeltételhez kötötte részvételü-ket. Leszögezte: pártjának álláspontja szerint ne lehessen bírálni a kínai politikát, meg kell hívni a jugoszláv párt és az antiimperialista mozgalmak képviselőit is. Komócsin vitatta a román igényeket, de úgy látta, hogy a románok részt fognak venni a tervezett találkozón, mert érzékelték, ha nem jönnek, nélkülük is megtartják azt. Február végén Budapesten össze is gyűltek a konzultációra felkért pártok képviselői. Közöttük vol-tak a román párt küldöttei is, majd botrányos körülmények között távozvol-tak. Ürügyet erre Khaled Bagdas, a szír kommunista párt első embere szolgáltatott, aki megbírálta a román kommunistákat, amiért nem támogatják kellően az arab népek harcát az imperializmus ellen. Hiába vonta vissza később állítását, és hiába próbálta Komócsin több órán keresztül meggyőzni Niculescu-Mizilt arról, hogy nem történt akkora sér-tés, a román küldöttség nagy dirrel-dúrral elhagyta a konferenciát.⁸⁶

Egy hónap múlva Komócsin Zoltán a sajtónak adott tájékoztatójában külön is kitért erre az ügyre. Nem kevesebbet mondott, mint hogy a „román küldöttség állás-pontja az összes lényeges kérdésben meglehetősen eltért attól az állásponttól, ame-lyet a mi pártunk képviselt a budapesti találkozón”. A KB-titkár szerint a kétoldalú párt- és állami kapcsolatok ettől még nem szenvedhetnek kárt, e téren jók a fejlődés lehetőségei.⁸⁷ Persze… mégis elmaradt a barátsági szerződés aláírása.

Drezdában, 1968. március 23-án a Varsói Szerződés tagállamainak vezetői ro-mán kollégáik nélkül tanácskoztak a csehszlovákiai helyzetről. Egyfelől érthető ugyan, hogy a román vezető nem kapott meghívást, hiszen tiltakozott volna a CSKP ügyeibe történő beavatkozási kísérlet miatt. Másfelől viszont az a tény, hogy távol tartották őket az érdemi megbeszélésektől, érveket szolgáltatott saját különutas ma-gatartásának igazolására. Ceauşescu nyilván nem vette jó néven Kádár vonakodását sem a bukaresti látogatástól és a barátsági szerződés aláírásától.

Magyarországon sem volt könnyű feldolgozni az autonómia megszüntetését.

Igaz, a gazdasági reformra irányult a nagyobb fi gyelem, és a csehszlovákiai, lengyel-országi események izgalmat váltottak ki a lakosság körében, de a határon túli

ma-86 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 2331. ő. e.; uo. 32/1968/140. ő. e. A két titkár kölcsönösen kemény dolgokat mondott egymásnak, de csakis a nemzetközi kommunista mozgalom és a kül-politika témáiban.

87 Komócsin Zoltán: Nemzeti érdekek, internacionalista célok. Budapest, 1972, 251.

gyarság ügye is jelentős helyet kapott a hazai szellemi és politikai életben. Nem is szorult többé ki onnan.

Azért is maradt, maradhatott fontos a határon túli magyarság sorsa, mert szer-vesen illeszkedett az újjáépülő nemzeti tudathoz. A hatvanas évektől a pártvezetés nem szembement a nemzeti érzéssel, nem a nacionalizmus előszobájának tekintette azt, hanem igyekezett keretet adni a nemzeti öntudatnak, amelyet a reformok beve-zetését kísérő nemzetközi fi gyelem és elismerés, a többi kelet-európai országtól való

Azért is maradt, maradhatott fontos a határon túli magyarság sorsa, mert szer-vesen illeszkedett az újjáépülő nemzeti tudathoz. A hatvanas évektől a pártvezetés nem szembement a nemzeti érzéssel, nem a nacionalizmus előszobájának tekintette azt, hanem igyekezett keretet adni a nemzeti öntudatnak, amelyet a reformok beve-zetését kísérő nemzetközi fi gyelem és elismerés, a többi kelet-európai országtól való