A „külön út” felé tartó Románia és Magyarország

Erre a még viszonylag zavartalan időszakra esett a román párt- és kormányküldött-ség 1961. szeptember eleji budapesti látogatása. Már az előkészítés során felvetődött, hogy túl a két nép barátságának demonstrálásán vajon mi is lehet az értelme ennek a találkozónak. Kádár sokallotta a programokat. Joggal, mert egy teljes hetet szán-tak rá. Annak sem örült különösebben, hogy a tematikába bekerültek a kulturális

45 A tartomány új nevet is kapott: Maros–Magyar Autonóm Tartomány.

46 Felszólalása a háború vagy békés egymás mellett élés ügyében szinte pacifi sta szellemű volt.

Rövid ismertetése „Kádár János külpolitikai nézetei (1957–1967)” című cikkemben található.

(In: Magyarország helye a 20. században, i. m. 135–146.)

47 Beszámoló a Román Munkáspárt kongresszusáról. Az MSZMP KB 1960. június 29-i ülé-sén. MOL M-KS 288. f. 4/35. ő. e.

kérdések, a magyar könyvek és fi lmek romániai terjesztésének nehézségei, tehát kel-lemetlen ügyeket kell majd szóvá tennie. A külügyesek kiemelték a rokonlátogatás, illetőleg a turizmus előtti akadályokat is. Szirmai István, az erdélyi születésű KB-tit-kár kifejezetten ebbe az irányba szerette volna terelni a hivatalos megbeszéléseket.

Ő a gazdasági témák sokaságát kifogásolta.⁴⁸

Augusztus végén újra áttekintették a tárgyalási tematikát. Ismételten szembesül-tek a magyar vezetők azzal, hogy milyen nehéz eleget tenni annak a román igénynek, miszerint a kereskedelem azonos szerkezetben, tehát az „anyagot anyagért, gépet gé-pért” elv alapján folyjon.⁴⁹ Nem kevesebb fejtörést okozott, hogy miként vessék fel a kulturális és utazási, vagyis az erdélyi magyarságot közvetlenül érintő kérdéseket. A külügyesek a szóvátétel mellett kardoskodtak, Kádár viszont nem akart konfl iktust sem a gazdasági, sem a nemzetiségi kérdésben. Úgy látta, előbb azokat az alapelveket kell leszögezni, amelyekben egyetértés van. Nem lehet a vendégekre támadni azzal, hogy adjanak ki húszezer vízumot. Meg kell érteni az ő problémáikat is – mondta.

Ezért „úgy tegyük szóvá, hogy megértjük és tudjuk […] nem lehet egyszerre csodá-kat csinálni, de ha az ember 20 esztendőre gondol előre, amikor mindkét országban meglesz a szocializmus, s már a kommunizmust fogjuk építeni”, akkor elképzelhe-tetlen, hogy „ne az legyen a perspektíva, hogy szabadon közlekednek az emberek…”

Ezt szem előtt tartva érdemes az utazás ügyét kezelni.⁵⁰ Kádár a távlatokat hívta segítségül, vagy inkább hozzájuk fohászkodott, mert persze az ő számára sem volt elfogadható a dolgok szomorú állása. Megoldást szeretett volna, ezért azután a tár-gyalásokon inkább reálpolitikai érveket használt.

A látogatás az ez idő tájt szokásos külsőségek között zajlott. A román vezetők elé-gedettnek mutatták magukat, de hazaérkezve megjegyezték: érkezésükkor hűvösnek tűnt a budapesti tömeghangulat. Igazuk lehetett, máshoz szoktak. Kérdés, hogy az MSZMP-vezetők megtettek-e mindent azért, hogy a magyar nép megmutassa „igazi érzelmeit”?

Mindenesetre sok eseményre, gyűlésre és találkozóra került sor. A küldöttségek a hét napból csak kettőt szenteltek a tényleges tárgyalásokra. Napirendre kerültek a tájékoztatók a belső helyzetről, a nemzetközi kérdések és a kétoldalú kapcsolatok.

48 A PB 1961. június 20-i ülése. MOL M-KS 288. f. 5/233. ő. e.

49 A magyar–román külkereskedelem 1958 és 1960 között évről évre dinamikusan bővült, majd éppen 1961-ben visszaesett, de egy év múlva ismét megugrott, hogy azután már csak kisebb mértékű legyen növekedése. A magyar export 1958-ban 13,6 millió rubelt tett ki, 1960-ban 37,4-et, 1962-ben 35,2-t. Ugyanezekben az években a magyar import számai: 12,3; 23,3 és 32,7 millió rubel. MOL M-KS 288. f. 23/1964/69. ő. e. Feljegyzés a magyar–román gazdasági és műszaki tudományos együttműködés, valamint a külkereskedelmi áruforgalom fejlődéséről.

50 MOL M-KS 288. f. 5/241. ő. e.

Gheorghiu-Dejéket felkészületlenül érte, hogy a magyarok konkrét kérdések egész sorával jöttek elő. Maga Kádár a kulturális témát nem igazán feszegette, de az uta-zási nehézségeket annál inkább: „értsék meg, hogy nekünk nagyon nehéz megma-gyarázni a széles tömegek felé, hogy egy magyar állampolgárnak könnyebb Párizsba eljutni, mint a baráti Romániába.” Mondanivalóját azzal támasztotta alá, hogy ne-künk sem lehet jó, ami nekik rossz, és fordítva. Kérte: vizsgálják felül az ügyet.

Gheorghiu-Dej ígéretet tett erre, de nem mulasztotta el megjegyezni, lehetnek olya-nok, akik ellenséges propagandát folytatnak majd. A magyar vezető igyekezett ér-veket felhozni a gazdasági együttműködés bővítése mellett. Elvben ezzel a román tárgyalók is egyetértettek.⁵¹

Amikor a két párt és állam vezetői a pályaudvaron búcsút intettek egymásnak, nem gondolhattak arra, hogy román részről hasonló jellegű hivatalos látogatásra Budapesten soha többet nem kerül sor. Ez a tény két szövetséges és szomszédos or-szág esetében a legkevésbé sem volt magától értetődő. De ekkor még messze nem így álltak a dolgok. A feszültségek, az aggodalmak még nem értek el olyan mértéket, amely veszélyeztethette volna a két ország viszonyát.

1961-ben az SZKP „az utolérni és elhagyni” jelszó jegyében újabb jóléti program kidolgozására, a kommunizmus építésének meggyorsításra szánta el magát. Hruscsov elérhető közelségbe akarta hozni a jövőt a szovjet és a vele szövetséges népek számára.

Szerette volna, ha gazdasági téren, és minél hamarabb (1980-ra) győzne a szocializ-mus, ezért magasabb szintre akarta emelni a szövetséges országok közötti gazdasági együttműködést. A szovjet párt ismételten és a korábbinál keményebben, messzebb tekintve fordult szembe a sztálini örökséggel, a személyi kultusszal.

Mind a két téma ismételt kihívást, külső és belső fenyegetést is jelentett a Gheorghiu-Dej-féle vezetés számára, amely nem akarhatott önmaga káros örökségé-vel szembesülni. A KGST-től nem remélt sokat, sőt attól félt, veszít, ha enged annak az elgondolásnak, miszerint az egyes nemzetgazdaságokat a nemzetközi munka-megosztás révén egymáshoz kell illeszteni.⁵² Ez a távlati elgondolás keresztezte volna az RMP-nek az egységes román nemzet építésére irányuló tervét is.

Az MSZMP-nek is meg kellett határoznia viszonyát az új szovjet irányvonalhoz:

szorosan követi-e a meredek úton szövetségesét, vagy óvatosan, kellő távolságot tart-va halad a nyomában? A válasz ismert. Kádár nem vállalta a sietséggel együtt járó kockázatot, de ezt el is kellett fogadtatnia pártjával. 1961 végén új politikát hirdetett

51 A látogatás külsőségeit illetően lásd a Népszabadság 1961. szeptember 1. és 8. közötti szá-mait. A tárgyalásokról készült jelentés és jegyzőkönyv: MOL XIX-J-1-j Rom. 1961/3. d.

52 Vladimir Tismaneanu: Stalinism for All Seasons. A Political History of Roumanian Com-munism, i. m. 174–180.

meg az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszó jegyében. 1962-ben pedig a szemé-lyi kultusz maradványaival való leszámolás címén nagyot ütött balos ellenzékén.⁵³

Kevesebb idő és erő maradt a két ország közötti kapcsolatok ápolására. Sokat rontott a helyzeten az is, hogy igazából csak a magyar fél akarta a viszony javulását.

A román fél szerint minden rendben volt, és nem kell annál jobb, mint ami van. Így persze nem volt könnyű közeledni egymáshoz.

A határon túlról különféle hírek jöttek. Püski Sándor szervezésében a magyar írók beadvánnyal fordultak az MSZMP vezetéséhez: lépjenek fel az erdélyi magyar-ság érdekében. Püskit ezért a tettéért perbe fogták.⁵⁴ Ezzel együtt a pártvezetők közül többen gondolták, tenni kellene valamit, de mit és hogyan? Amikor 1962 májusában a magyar–román kapcsolatok helyzetét tárgyalták, az egyik serpenyőbe a gazdasági kapcsolatok fejlődése és az utazási korlátozások enyhítése került, a má-sikba a kulturális kérdések megoldatlansága. Kádár, vélhetőleg saját tehetetlensége miatti elkeseredésében, indulatba jött, és egyidejűleg bírálta a realistákat („interna-cionalistákat”) és a határon túli magyarok ügyét kulturális oldalról feszegető politi-kus társait: „Nemes elvtárs azt mondja, hogy nem vagyunk objektívek. Ki az ördög objektív ebben a kérdésben? Mi erre hajlunk, ők másra. De mégis, miben egyezzünk meg?” Majd visszautasította, hogy politikai döntés szülessen arról, milyen irodalmat kell Romániába kiajánlani és mennyit. Szerinte nincs is elegendő kielégítő színvo-nalú magyar könyv és fi lm. [sic!] „Haladjunk szép lassan.”⁵⁵ Kádár ezzel igyekezett világossá tenni: fontosnak tartja a nemzetiségi kérdést, de nem hiszi, hogy az lenne a megoldás, ha rendszeresen „kellemetlenkedne” Gheorghiu-Dejéknek.

Az élet azonban nem állt meg. Egy bő hónap múlva, a KGST-tanácskozáson a román vezetők szembesültek a szocialista integráció továbbfejlesztésére irányuló konkrét szovjet és lengyel elgondolásokkal, és azzal, hogy a tagok többsége ro-konszenvez a közös tervezés, a szorosabb együttműködés, a közös vállalatok létre-hozásával. Ők viszont egyaránt féltették önállóságukat és gazdasági érdekeiket. Az év végén egy angol–francia cég kapta a megbízást a Galaţiban tervezett vasmű és acélkombinát fölépítésére, majd az 1963. februári KGST VB- ülésen lezajlott vita után a Román Munkáspárt döntést hozott: ellenzi a KGST nemzetek felettivé té-telét.⁵⁶ A KGST júliusi csúcstalálkozóján a román delegátusok ezen az alapon több

53 Ezzel oldotta meg azt a problémát is, amelyet a Rajk-ügyben mutatott saját kérdőjeles sze-replése okozott.

54 Szesztay Ádám, i. m. 215.

55 MOL M-KS 288. f. 5/264. ő. e.

56 Fischer-Galaţi, i. m. 173–174., illetve Közlemény a Román Munkáspárt Központi Bizott-ságának üléséről. Előre, 1963. március. 9. Ebből csak az derül ki, hogy jóváhagyták a román KGST-delegáció tevékenységét.

határozatot is megvétóztak.⁵⁷ Mindez természetesen sem a nagypolitikában, sem a közvéleményben nem maradt következmények nélkül.

A szovjet–román viszony megromlása Nyugaton önmagában is nagy fi gyelmet keltett, s amikor 1963 nyarán Kádár vezetésével felső szintű magyar küldöttség hosszú heteket töltött a Szovjetunióban, Budapesten különböző híresztelések kaptak lábra.

A Th e New York Times július 23-i száma arról írt, hogy a magyar fővárosban szóbeszéd tárgya a határok revíziója. Más források szerint felmerült Besszarábia hovatartozása is.⁵⁸ Ami a hír első részét illeti, igaz. Egy július közepén készült, a Szovjetunióban tett látogatás visszhangjáról készített hangulatjelentésben egyebek között az áll, hogy sokan „a román vezetés magatartásával hozzák összefüggésbe küldöttségünk útját.

Románia – mondják – megbízhatatlanná vált, nacionalista politikát folytat, elnyomja a magyar kisebbségeket. Ezért Erdélyt visszacsatolják. Ezt beszélik meg Moszkvában, állítólag ezért tartózkodik kint egy román küldöttség is.”⁵⁹ E remények, illúziók min-denesetre jellemzők és jelzésértékűek voltak a magyar vezetés számára. Világossá vált, hogy a hazai közvéleményben milyen felháborodást és aggodalmat váltott ki a román nemzetiségi politika keményedése, így elsősorban magyarok lakta települések átsoro-lása román többségű közigazgatási egységekbe, az autonóm terület átnevezése. Úgy tűnt, a magyar közvélemény abban reménykedik, hogy valami hasznot lehetne húzni a szovjet–román kapcsolat romlásából, valamint a Hruscsov és Kádár közötti baráti viszonyból a határon túli magyarok javára vagy talán az ország határait illetően is.

A szocialista táboron belüli újabb konfl iktusok jelentkezése, kiterjedése és nyil-vánossá válása komoly fejfájást okozott az SZKP vezetőinek. Nem állt érdekükben, hogy ha már vannak ellentétek szövetségeseik között, akkor valamelyik fél oldalára álljanak. Először is a szovjet vezetők tartottak az amerikai „fellazítási” politikától, amely éppen arra az elemzésre és prognózisra épült, hogy a szocialista táboron be-lül szükségképpen elkülönülnek egymástól a nemzetek. Nekik is látniuk kellett:

a bonyolultabbá váló gazdasági folyamatok, a modernizációs törekvések egyrészt fokozzák a kelet-európai országok korszerű technológia iránti éhségét, a fogyasztási igények felerősítik a nemzeti érdekeket. Másodszor a szovjet külpolitika fő célja a II. világháború után kialakult európai status quo rögzítése, nemzetközi szerződé-sekkel történő megalapozása volt. Más se hiányzott volna, minthogy ő maga járjon

57 Lásd a KGST 1963. júliusi első titkári, kormányfői értekezletéről készült jelentést. MOL M-KS 288. f. 11/1158. ő. e.

58 Vlad Georgescu: Roumania: 40 years (1944–1984). Washington, 1985, 44. Állítólag Mao Ce-tung élesztgette a román igényeket Besszarábiával kapcsolatban. Lásd erről Dennis J. Doolin Territorial Claims in the Sino-Soviet Confl ict: Documents and Analysis című munkáját (Stanford, 1965).

59 MOL M-KS 288. f. 11/1150. ő. e.

elöl rossz példával, ő rúgja fel a status quót, ő legyen ítélőbíró a vitázó felek között, és az egyiket vagy mindkettőt önmaga ellen hangolja. Harmadszor a szovjet ve-zetőknek éppen elég bajuk volt a maguk „keleti frontján” Kínával. Miért akartak volna épp most bizonytalan kimenetelű lépéseket tenni Európában? Miért kez-deményeztek volna olyan akciót, amely megzavarhatja egyik fő céljuk elérését, az európai befolyási övezetük véglegesítését?

Épp ellenkezőleg jártak el. 1964 első napjaiban az SZKP üzenetet küldött szö-vetségeseinek, véleményüket és beleegyezésüket kérve egy új kezdeményezésükhöz.

Hruscsov olyan egyezményt javasolt, amely kimondaná az európai határok sérthe-tetlenségét, illetve azt, hogy a kontinens országai ellentéteiket békés eszközökkel rendezik. Nem állítható, de nem is zárható ki, hogy a manőver elindításában a ma-gyar–román ellentétekkel kapcsolatos félelmek és híresztelések is szerepet játszottak.

Mindenesetre a magyar vezetőket váratlanul érte a dolog, ráadásul Moszkva gyors választ kért, kevés időt hagyva a gondolkodásra.

Január első napjaiban azonban más is történt. Illyés Gyula, a magyar irodalom első számú tekintélye interjút adott a párizsi L’Express című hetilapnak. Ebben a saját munkásságáról, nemzetközi tapasztalatairól, a magyar irodalomról és a világ-irodalom hazai fogadtatásáról beszélt. A költő elmondta: fi atalkorában hitt abban, hogy az internacionalizmus az emberiség magatartási normája lesz. Nem így történt.

A fasizmus veresége után is dolgozik a türelmetlenség, hat a sovinizmus. A legmé-lyebb társadalmi változások sem oldják meg az összes problémát. Erre példaként Erdélyt hozta fel, amely „[…] évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom szü-lőföldje volt. Ebben a provinciában nemrég zártak be egy egyetemet, ami egy több mint kétmillió lélekből álló kisebbségnek volt szánva. A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényelmetlen.”⁶⁰ Illyés még azt is megengedte magának, hogy jelezze: nem is az ő dolga lenne a kultúra politikát érintő kérdéseivel foglalkozni. Ez a „művészien” megformált szerénység persze csak még hangsúlyo-sabbá tette a megnyilatkozás mondanivalóját, mert nemcsak a román nacionaliz-must bírálta, hanem a hivatalos magyar politika hallgatását is.

Talán éppen ezért, de a szovjet javaslatra adandó válasz ügyében a PB-ben ki-szabadult a szellem a palackból. Régóta elfojtott nemzeti indulatok törtek felszínre, és addig elleplezett gondolatok fogalmazódtak meg nyíltan. Nemes Dezső a beveze-tőben még csak annyit mondott, nem olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek lát-szik, mert a közvélemény egy részét nagyon foglalkoztatja a határok témája. Gáspár

60 Lásd Illyés Gyula: Szellem és erőszak. Budapest, 1978, 18–19. A nyilatkozat ekkor, tehát elkészülte után csak másfél évtizeddel jelent meg Magyarországon. Olyan időpontban, amikor Illyésnek egy másik, a határon túli magyarság jelenét, jövőjét drámai megvilágításba helyező nagy jelentőségű cikke kavart vihart.

Sándor már feltette a kérdést: szabad-e örök időkre elköteleződni a határok ügyében anélkül, hogy az MSZMP nem utal a nemzetiségi kérdésre? Szirmai István ennél is tovább ment. Szerinte felesleges azzal gyengíteni a magyar pozíciót, hogy előre leszö-gezzük: „nincsenek területi vitáink… Leírni különben leírhatjuk, de kinevetnek ben-nünket. Közismerten vannak ilyen viták, és éppen ezért ezt a részt ki kellene hagy-ni.” Az ideológiai titkár azt javasolta, hogy Kállai Gyula a parlamentben mondja ki, a párizsi békét tudomásul vesszük, bár megcsonkította határainkat. Hangsúlyozta:

Magyarország alárendelte a területi kérdéseket a szocialista országokkal és a Duna-menti népekkel ápolt barátságának. Ugyanakkor jogos az igénye, hogy „a kisebbségi sorsban élő magyarság politikai és kulturális jogait biztosíthassa”. Szirmai ezzel vi-lágossá tette azon véleményét, miszerint Magyarország akkor csatlakozhat a szovjet kezdeményezéshez, ha garanciát kap a határon túli magyar kisebbségek védelmére és arra, hogy a szomszéd országok a Lenin nevéhez kötődő, a pozitív megkülönbözte-tésre és a kollektív jogokra épülő nemzetiségi politika elveit alkalmazzák. Ezzel nehéz helyzetbe hozta kollégáit. Ki vitatta volna az általa megfogalmazott és mindenki által vallott követelmény jogosságát? Egyúttal ki gondolta volna, hogy az MSZMP, illetve a magyar kormány ilyen feltételt szabhatna a szovjet javaslat támogatásáért cserébe?

Kádár a vitában egyértelművé tette, ő is tisztában van azzal, hogy ez „a kérdés mindenkit izgat”, nemcsak az értelmiséget, hanem munkást, parasztot egyaránt.

Az emberek millióit foglalkoztatja az elvesztett területek ügye, de ők is tudják, hábo-rút nem szabad indítani. Arra a kérdésre viszont, hogy „szabad-e valamit visszasze-rezni, arra minden nép tömegei azt mondják, igen, vissza kell szerezni”. Kádár még vallomásszerű fogalmazása során is óvatos volt. Szerinte nem csak a magyarokra jellemző, hogy ragaszkodnak történelmi eredetű vágyaikhoz. Elismerte, őt is sokat foglalkoztatta a párizsi béke. Akkor a szövetségesek helyreállították a status quót:

„…de ami helyre van állítva az egy imperialista rablószerződés. Én, mint kommu-nista teszem fel magamnak a kérdést.” Magyarország vonatkozásában a rablószer-ződés azt jelenti: „Öt szomszédunk van, mind az ötnél van valami tőlünk, s az öt közül négy szocialista ország.” Kádár egyetértett azzal, hogy súlyos kérdésekkel kell szembenézni. Nagyon különbözött mostani hangja az 1958-astól és a megszokott hivatalos nyelvezettől is. Javaslatai azonban már jóval visszafogottabbak voltak és a régi kerékvágás szerint fogalmazódtak meg. Csak ennyit akart a hivatalos levélben rögzíteni: a magyar nép keserű tapasztalatokat szerzett a nacionalizmusról, a sovi-nizmusról, és bízik a szocialista fejlődésben, amely megoldja a vitás kérdéseket. Az elküldött hivatalos válaszban egy szó sem esett az imperialista diktátum révén létre-jött határokról és a nemzetiségekről.⁶¹

61 A PB-ülés vitáját lásd MOL M-KS 288. f. 5/324. ő. e.

Ezzel azonban nem lehetett lezárni a dolgot. Már csak a kétoldalú kapcsolatok miatt sem került le a napirendről a határon túli magyarság ügye. Az MSZMP PB 1964. február közepén jelentést hallgatott meg a magyar–román viszony alakulásá-ról, amelyen Fock Jenő KB-titkár a gazdasági együttműködés stagnálására hívta fel a fi gyelmet.

Nagy kérdés, hogy a magyar–román gazdasági kapcsolatok változatlan 3% körü-li részaránya a teljes magyar külkereskedelemben fejlődést vagy pangást jelentett-e.

Nem lehet ebből az egy adatból megítélni azt sem, hogy az árucsere mennyisége és összetétele stratégiai jelentőségű volt-e a két ország számára. Annyi megállapítható, hogy Románia 1963-ban a nyolcadik helyet foglalta el a magyar kivitelben és a kilen-cediket a behozatalban. Magyarország a nyolcadik helyen állt a román behozatalban, viszont hatodik volt a román kivitel célországainak sorában.⁶² Ez jelzi, hogy ha túlzás is lett volna a két ország gazdasági egymásra utaltságáról, kölcsönös függéséről beszél-ni, az sem felelt meg a valóságnak, hogy elhanyagolható lett volna számukra az egy-mással folytatott kereskedelem. Magyar részről gazdasági és politikai meggondolások miatt egyaránt fejlődést, az együttműködés és a kapcsolatok bővülését óhajtották.

Fock hangot adott az utazási korlátozások miatti felháborodásának is. Miért kell az odautazóknak a végső úticélként megjelölt helységben maradniuk? – tette föl a kérdést. Szirmai István még keményebb hangot ütött meg. Szenvedélyesen szólt arról, hogy a jelentés elhallgatja: a két párt és ország viszonya napról napra romlik, és a „ro-mán elvtársak nemzetiségi politikája és más politikája nálunk visszhangot, mégpedig rossz visszhangot kelt”. Intézkedéseik „…Magyarországon felszítják a nacionalizmus hullámát. Véleményem szerint ezt így szó nélkül tudomásul venni, csendben tudo-másul venni, hogy két testvérpárt között a viszony romlik, nem normális dolog […]

ezt nekünk valahogyan szóvá kell tennünk.” Szerinte a határok sérthetetlenségével kapcsolatos korábbi nyilatkozat alapot ad a hibás megnyilvánulások kifogásolására.

Szirmai utalt azokra a hírekre, amelyek az autonómia teljes megszüntetéséről szól-nak. Ez óriási felháborodást vált majd ki itthon, és hozzátette: a magyar emigráció

„legfontosabb ütőkártyája Nyugaton a mi politikánkkal szemben az erdélyi ma-gyarság”.

Fehér Lajos Gheorghiu-Dej nem hivatalos meghívását javasolta és azt, hogy a Szirmai által kifejtettek szellemében tárgyaljanak vele. A többi PB-tag egyetértett a

62 Nemzetközi Statisztikai Évkönyv 1965. 206. és 210. Az egyes években mindig történt va-lamilyen elmozdulás, amelynek mértékét többek között az szabta meg, hogy melyik oldalon ke-letkezett az előző időszakban jelentősebb többlet vagy hiány a külkereskedelemben. Az adott viszonyok közt és az akkor érvényes szemléletben megengedhetetlen volt, hogy egy szocialista ország hosszabb ideig adósa legyen a másiknak. Az sem működött a KGST-ben, hogy az egyes országok egy harmadik országgal szembeni követelésük terhére rendezzék tartozásukat.