Az európai biztonság és a magyar–román viszony

Akadtak optimizmusra okot adó jelek és fejlemények a hetvenes évek elején a nem-zetközi politikában. Ilyen volt az enyhülési folyamat fontos részeként az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet előkészítő megbeszéléssorozat. Remélni lehetett: a status quo elfogadása, az európai határok sérthetetlenségének kimondá-sa megnyugtatja a területi integritásukért aggódó szocialista országokat: a Német Demokratikus Köztársaságot, Lengyelországot és Romániát. A konferencia elő-készítése során egyre nagyobb fi gyelem terelődött az emberi jogi kérdésekre. Nem volt teljesen elhibázott dolog azt feltételezni: a Nyugattal szívélyes viszonyt ápo-ló Ceauşescunak érdekében állhat eleget tenni bizonyos nemzetközi elvárásoknak.

Még az olajválság után megélénkülni látszó szocialista integrációs törekvések is jár-hattak olyan mellékhatásokkal, amelyek közelebb hozzák Romániát a KGST-hez.

A szovjet külpolitika bonyolult játszmába bonyolódott Annak érdekében, hogy Romániát a maga oldalán tartsa, nem riadt vissza a politikai nyomástól. Szovjet részről a fő szempont az volt, hogy úgy fenyegesse a román vezetést, hogy az a jó-zan eszére hallgasson és ne nemzeti érzelmeire, tehát ne kockáztassa meg a teljes szakítást. Bukarest részéről ez úgy nézett ki, hogy igyekezett a lehető legnagyobb távolságot tartani Moszkvától, de nem akart önmaga ellen drasztikus fellépést ki-provokálni. Nehéz, komoly odafi gyelést igénylő tánc volt ez mindkét fél részéről:

aff éle „egy lépés előre, két lépés hátra”. Ebbe a játékba – nem kevesebb mérlegelést követelve – néha a magyar kártya kijátszása vagy legalábbis felmutatása is belefért.

Ritka alkalmakkor az SZKP jelezte, nem ért egyet a nemzetiségi kérdés romániai kezelésével sem.

Ilyen alkalom adódott 1974 elején, amikor a szovjet vezetés minden erejét a hel-sinki folyamat minél gyorsabb lezárására és a Kína felől fenyegető veszély elhárítására

összpontosította. Január 10-én Brezsnyev fogadta Puja Frigyes külügyminisztert, és hosszas beszélgetést folytatott vele. Az SZKP KB főtitkára kitért a románkérdésre.

„Ismerem Kádár elvtárs viszonyát Romániához. Sajnos próbálkozásaink nem jár-tak sikerrel. Ceauşescu nem jól viselkedik. A dolgok logikája arra visz bennünket, hogy kollektívan egyeztessük magatartásunkat Romániával kapcsolatban.” A szovjet pártvezető azzal is megvádolta román kollegáját, hogy nem mond igazat. Nem adott valósághű tájékoztatást a krími találkozóról sem.⁴⁴ Brezsnyevet különösen felháborí-totta az a távirat, amelyet az RKP főtitkára Mao Ce-tungnak küldött. „Lényegében ez azt jelenti, hogy a Mao-féle eszmékkel akar belenőni a szocialista országok közös-ségébe. Meg vagyok győződve arról, hogy Kádár elvtárs jól ismeri és érzi az ottani helyzetet. Annál is inkább, mert hiszen Romániában a nemzetiségi kérdés is létezik.

S e kérdés bizonyos problémákat okoz. Nem arról van szó, hogy felkorbácsoljuk a kedélyeket, de a történelmet az emberek nem könnyen felejtik el.”⁴⁵

Ez a közlés nem volt más, mint a magyar kártya bekészítése a pakliba, de cél-ja sem volt más, mint Magyarország vezetőinek motiválása. Három évvel azelőtt már volt egy hasonló helyzet. Akkor a kemény hangot megütő magyar pártvezetést pillanatok alatt magára hagyták szövetségesei, s nem engedték, hogy a magyar–ro-mán szóváltás nemzetközi konfl iktussá szélesedjen. Ennek fényében érthető, hogy a magyar külpolitika nem vont le messzemenő következtetést Brezsnyev pillanatnyi indulat szülte megnyilatkozásából.⁴⁶

A magyar–román kapcsolatokban 1973–1974-ben nem sok érdemi történt, és ami igen, az is a megszokott forgatókönyvnek megfelelően játszódott le. A kevéske történés feljogosított valamennyi reményre, tehát arra, hogy rövid időn belül pozitív elmozdulás lesz a két ország között. Immár azonban nem két ország, nem két állam, hanem két nemzet állt egymással szemben. Köztük állt az egyre nagyobb nyomás-nak, az erősödő személyi hatalomnyomás-nak, a homogenizációs politikának kitett erdélyi magyarság. Körükben nőtt az elégedetlenség, amely ha nem is öltött-ölthetett nyílt formát, de érezhetően nőtt az ellenállás. A román közéletben szerepet vállaló magyar személységek jelentős része kereste azokat a formákat, amelyeket a kisebbség védel-mében felhasználhat. Egyre világosabbá váltak a választóvonalak azok között, akik

44 MOL M-KS 288. f. 11/3701. ő. e. A szovjet vezetésnek információja volt egy Gheorghe Apostol-levélről, amelyben Ceauşescut bírálta, aki azt bizonygatta: jó a viszonya Brezsnyevvel.

45 Uo.

46 Jól tükrözte ezt Puja Frigyes 1974-es tavaszi országgyűlési külpolitikai beszámolója. Ebben szó esett ugyan a szocialista országok közötti hatékonyabb külpolitikai koordináció szükséges-ségéről, de még utalás sem történt Romániára vagy bármiféle nacionalizmusra. Népszabadság, 1974. április 26.

belenyugodtak a helyzet romlásába, és azok között, akik igyekeztek minden lehető-séget kihasználni a magyar nemzeti identitás és a magyar nemzetiség védelmére.

1973 májusában megjelent a már említett rendelet a román nyelvű osztályok, tagozatok felállításának kötelezettségéről. Egyúttal emelték a magyar osztályok el-indításához szükséges minimális létszámot is, és csökkenteni igyekeztek a magyar nyelvű tanítóképzést. Ezek ellen az intézkedések ellen számos erdélyi magyar értel-miségi tiltakozott, és főként olyanok, akik addig lojális magatartást tanúsítottak.⁴⁷ Olyanok is felemelték a szavukat az anyanyelvi oktatás ügyében, akik elfogadták a magyarság gazdasági, társadalmi-politikai integrációjának szükségességét, a kettős kötődést, de mindezt a nemzeti identitás megőrzésére alapozták.

1973 kora őszén drámai jelzés érkezett Budapestre a magyar nemzetiség helyzeté-nek romlásáról. A „Levél Erdélyből” címet viselő dokumentumon nem szerepelt alá-írás. Egy reményeiben csalatkozott marosvásárhelyi kommunista lesújtó véleményt formált a román párt politikájáról és nemzetfelfogásáról. Szerinte az RKP egységes, homogén nemzet létrehozására törekszik. Ennek a célnak rendeli alá a gazdaság-fejlesztést és az oktatás átalakítását. A levélíró e két terület magyarságra gyakorolt hatását részletesen elemezte. A terjedelmes anyag szerzője bírálta a „romániaiság”

koncepcióját valló erdélyi magyar értelmiségieket, Balogh Edgárt, Beke Györgyöt.

Megkapta a magáét a magyar kormányzat is, amiért nem gondoskodik a rádió- és tévéadás vételi lehetőségéről. A névtelen szerző az erdélyi magyar kultúra értékeire utalva feltette az elsősorban az anyaországnak szóló kérdést: „Ne lenne szüksége ránk a világnak? Elnézi, hogy lassan, de biztosan megsemmisítsenek? A kényelem és a jólét eltompítja a testvéri érzéseket?”⁴⁸

Az anyagot megkapták a párt vezetői. Annak ellenére, hogy a százoldalas írásban akadt néhány, a jogos nemzeti keserűségből fakadó előítéletes megjegyzés a román nép természetéről és elitjének nacionalizmusáról, az egész munka hitelesen jelení-tette meg egy erdélyi magyar kommunista látásmódját és főleg magát a romániai valóságot. A bukaresti nagykövetség igazolta a szerző állításait, különösen azokat, amelyek az oktatás és az anyanyelv-használat helyzetére vonatkoztak. Elemzésük külön kitért azokra a művekre, amelyek burkoltan, de egyértelműen bírálják az erő-södő román nacionalizmust. A nagykövetség elemzése felhívta a fi gyelmet Kányádi Sándor verseire, Sütő András „Nagyenyedi fügevirág” és „Perzsák” című esszéire.

Az anyag összeállítói szerint a megmaradás követelménye vált irányadóvá az erdé-lyi magyar értelmiség körében.⁴⁹ Sütő hetvenes években írt és bemutatott drámái

47 Lásd pl. Sütő András: Szemet szóért, i. m. 31–44.

48 MOL M-KS 288. f. 11/3628. ő. e.

49 MOL M-KS 288. f. 32/1973/10. ő. e.

egyre nagyobb visszhangot keltettek a határ mindkét oldalán. Ez így együtt, tehát az erdélyi magyar baloldal hangulata, mindenképpen politikai és erkölcsi szám-vetésre, önvizsgálatra kellett hogy ösztönözze a magyar politikai vezetést és köz-véleményt. Zajlott is valami ilyesmi, de nem nagy lendülettel, különösen nem a külpolitika terén.

Gheorghe Maurer miniszterelnök 1974. március elején Budapestre jött, meg-beszéléseit „szívélyes baráti légkör” jellemezte. A közös közlemény szerint a két fél egyetértett abban, hogy a kétoldalú viszonyt a két évvel korábbi találkozó szellemé-ben kell fejleszteni. Nem tudni, ez a mondat azt jelentette-e, hogy a miniszterelnö-kök úgy ítélték meg: két éven keresztül semmilyen fejlődésre emlékeztető nem akadt a két ország közötti együttműködésben. Vagy talán inkább arra utalt volna a kiadott közlemény, hogy megértek a feltételek az 1972-es elhatározások végrehajtásához?

Vélhetően nincs összefüggés a két dolog között, de néhány héttel később Ceauşescu menesztette a miniszterelnököt, saját magát pedig alkotmánymódosítással köztársa-sági elnökké választatta.

Még ugyanebben a hónapban a halálos beteg Komócsin Zoltán helyett Pullai Árpád KB-titkár tájékoztatta időszerű nemzetközi kérdésekről a KB-t. Megemlítette:

a román párt kétoldalú tárgyalásokat szorgalmaz a szocialista országok vezetőivel.

A magyar vezetés kitért a Kádár–Ceauşescu találkozó elől. Pullai megjegyezte, hogy a párttagságot és a közvéleményt élénken foglalkoztatja Románia belső hely-zete, nemzetiségi politikája és nemzetközi szerepvállalása.⁵⁰ Szerinte Romániában szaporodnak a negatívumok; a magas gazdaságnövekedési ütem egyensúlyi zava-rokhoz vezetett, ellátási nehézségek vannak. A KB- titkár rosszallóan szólt a román delegáció genfi és bécsi teljesítményéről, a kis és közepes országok szerepéről val-lott bukaresti felfogásról, arról, hogy román részről nehezítik a szocialista országok közötti ideológiai-politikai együttműködést. Szemében újdonságnak tűnt, hogy a gyorsított asszimilációra törekvő politika ellenállást vált ki az erdélyi magyarság körében.⁵¹

Mintegy a rossz hírek visszaigazolásául, Ceauşescu áprilisban felszólalt a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának ülésén, ahol nagy hangsúlyt helyezett a román nyelv tökéletesebb elsajátításának követelményére. A román pártvezetés úgy döntött, nem veszi fi gyelembe a magyar nemzetiségű pártemberek egy része és a magyar

értel-50 Leonyid Brezsnyev április közepén Varsóban hosszú beszélgetést folytatott Kádár Jánossal.

Egyebek között ismét bírálta Ceauşescu megnyilvánulásait, és dicsérte az MSZMP KB utolsó ülésének döntéseit, jelesül a reformernek tekintett pártvezetők háttérbe szorítását. MOL M-KS 288. 47/757. ő. e.

51 MOL M-KS 288. f. 4/125. ő. e.

miségiek véleményét és ellenállását. Ezt követően felgyorsult az iskolák átszervezése és az anyanyelvi oktatás kiszorítása a szakmai és tudományos képzésből. A modernizá-ció szükségleteire, a testvériség követelményére és arra hivatkozva, hogy akkor tudja gyakorolni a nemzetiségi lakosság az egyenjogúságot, ha képes a román nyelv magas szintű használatára, haladt előre az iskolai oktatás átalakítása. Ezzel mindenki számá-ra érzékelhető módon véget ért az 1971 utáni vészterhes nyugalom időszaka, a szemé-lyi kultusz erősödésével párhuzamosan a politikai vezetés fokozatosan rombolta szét a magyar oktatás és kultúra intézményrendszerét.⁵² Takács Lajos egyetemi tanár a magyar párt- és állami vezetés támogatását kérte a magyar nemzetiség fennmaradása érdekében, mert Erdélyben a magyar–román viszony a mélypontra süllyedt.⁵³

Nem jelentett gyógyírt, de némi sikert igen, hogy április végén a Kádár–Tito találkozóról kiadott közleményben kiemelt helyet kapott a nemzetiségek pozitív szerepének méltatása a magyar–jugoszláv kapcsolatok alakulásában. A két vezető szerint minden lépés, amelyet államaik a nemzetiségeik javára tettek, hozzájárult a barátsághoz.⁵⁴

Augusztusban, amikor Románia felszabadulásának 30. évfordulóját ünnepelték, a Szovjetuniót Alekszej Koszigin miniszterelnök képviselte, Magyarországot csak Lázár György miniszterelnök-helyettes. Ilie Verdeţ, az RKP KB titkára semmitmon-dó interjút adott a Népszabadságnak a három évtizedről.⁵⁵

Szeptember elején Kádár János levelet kapott Sebestyén Gézától, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgató-helyettesétől, aki elkeseredett hangon fordult az MSZMP első emberéhez. Szerinte „káros és tarthatatlan” a romániai magyarság tényleges helyzetének elhallgatása, nem igaz, hogy nincs lehetőség a cselekvésre.

Az erdélyi magyar társadalom végtelenül elkeseredett, mert úgy érzi: „[…] maguk-ra hagytuk őket, odadobtuk egy kegyetlen, átgondolt és szisztematikus beolvasztás áldozatának. Hányszor mondták ezt szemembe erdélyi barátaim, kommunisták is, hozzáfűzve, hogy mi adjuk az igazi igazolást a román politikának. A mi hallgatá-sunk a védőfal számukra… a világ előtt.”⁵⁶ A levélíró ezért nagyszabású diplomáciai akciót javasolt.

52 Jellemző Csorba Csabának a Valóság 1974/10. számában megjelent beszámolója a romániai magyar művelődésről és társadalomtudományi kutatásról, amelyben arról ír, hogy nehezen kö-vethetők a tudományt és oktatásügyet érintő, az utóbbi időben hozott törvények és rendeletek.

53 MOL M-KS 288. f. 32/1974/10. ő. e. Nagyköveti jelentés. 1974. május 27.

54 Népszabadság, 1974. április 30.

55 Népszabadság, 1974. augusztus 15.

56 MOL M-KS 288. f. 47/758. ő. e. A főigazgató-helyettes a végén szabadkozott, hogy nem akar okoskodni, de bízik abban, Kádár megérti őt. Az első titkár Óvári Miklóst kérte, válaszolja meg a levelet és adja át üdvözletét.

Kádár János nem igazán bízhatott ilyen megoldásban, fi gyelmét ebben az idő-ben elsősorban a magyar–szovjet viszony rendezése kötötte le.⁵⁷ A szeptember vé-gén Moszkvában járt hivatalos küldöttség vezetőjeként is meggyőződhetett arról, hogy az SZKP továbbra is a szövetségesei közötti konfl iktusok felszámolását vagy legalábbis eljelentéktelenítését kívánja. Brezsnyev jelezte: tekintettel az Európai Biztonsági Konferenciával kapcsolatos céljaikra, a maguk részéről minden eszköz-zel hatni igyekeznek Bukarestre. Ez a formula „szabad fordításban” nem a román szövetséges elvadítására ösztönözte, sokkal inkább szelídítésére, „másságában való”

elfogadására kérte a magyar pártot.⁵⁸ Ilyen körülmények között, vagyis az SZKP legalább hallgatólagos tudomásulvétele nélkül az MSZMP nem vihette semmilyen táboron belüli, vagy más nemzetközi fórum elé a romániai magyar kisebbség ügyét, és hiába bírálta ismételten Ceauşescu külön utas külpolitikáját, ezzel sem érte el szö-vetségesei támogatását.⁵⁹

Míg azonban a magyar külpolitika alapos megfontolásból óvakodott nemzetközi szintre vinni a nemzetiségi kérdést, és úgy ítélte meg, nincs módjában a nemzetközi fórumok napirendjére vetetni azt, addig a belpolitikai életben már sem jó, sem rossz lelkiismerettel nem lehetett elfeledkezni a határon túli magyarságról. Úgy tűnik, hogy az MSZMP vezetése már nem tudta, de nem is akarta túltenni magát a nem-zetiségi problémán.

Októberben, amikor a PB a párt új programjának tervezetét vitatta, Kádár ki-fogásolta a nemzetiségekkel kapcsolatos szövegrészt. Nem tartotta kielégítőnek a jogok említését, amikor a „románok teljesen leépítik a nemzetiségi politikát azzal, hogy a munkában azoknak is egyforma joguk van. A nyelvet még emlegetik, de a saját nemzeti kultúrát már nem.”⁶⁰

November végén az Országgyűlés illetékes bizottsága a magyarországi nemzeti-ségek kulturális helyzetéről tárgyalt. Garamvölgyi József miniszterhelyettes arról be-szélt, hogy „a” szocialista országokban nem elég az egyenjogúságot deklarálni, el kell

57 Lásd erről „Kádár és Brezsnyev – kötélhúzás felsőfokon” című tanulmányomat. In: Ki volt Kádár?, i. m.

58 MOL M-KS 288. f. 5/647. ő. e. Jelentés a Szovjetunióban tett látogatásról.

59 Erre az 1969-es moszkvai kommunista világértekezlet ötödik évfordulója kínált kiváló al-kalmat, hiszen a közös ügyek okán lehetett burkoltan bírálni a Román Kommunista Pártot. A kí-nai politika elítélése módot nyújtott a következő gondolat kifejtésére a Népszabadság 1974. június 5-i szerkesztőségi cikkében: „Nem kevés gondot okoznak a »békítgető« vagy »semlegességet« hir-dető, megalkuvó nézetek is. A maoizmussal folytatott küzdelmet nem lehet holmi »szovjet–kínai vitára« degradálni, mint ahogy nem lehet összekeverni a szocialista hazafi ságot és internaciona-lizmust a nacionalizmussal és a nagyhatalmi sovinizmussal, a tudományos szocializmus alapján folytatott gyakorlatot a kispolgári anarchiával.”

60 MOL M-KS 288. f. 5/649. ő. e.

hárítani a fejlődésüket akadályozó nehézségeket.⁶¹ Hasonló nézőpontot képviselt Pach Zsigmond Pál a nemzeti öntudatot elemző tanulmányában. Az akadémikus szerint a nemzetiségi kérdésben „másutt” hat a régi beidegződés, és ez a hatás nálunk is érezhető. Nincs ok nacionalizmussal reagálni erre a hatásra. Nem egyszerű, de a bizalom, a barátság és az internacionalizmus útján kell járni.⁶²

Jelzi az új elvi platform hatását és a magyar pártvezetés új taktikáját az az üzenet is, amelyet a november végén ülésező román pártkongresszushoz küldött. Ebben az állt, hogy az együttműködésben fontos tényező „a lenini nemzetiségi politika normáinak következetes érvényesítése és az a szemlélet, amely a nemzetiségeket élő hídnak tekinti a baráti szocialista országok között”.⁶³ Erre az üzenetre nem jött hiva-talos válasz, s főleg nem pozitív visszaigazolás. A baloldali erdélyi magyar értelmiség azonban meglátta a „hídelméletben” rejlő lehetőséget. Balogh Edgár karácsonykor megjelenő interjújában a Duna-völgyi népek egymásrautaltságáról beszélt. A „romá-niaiság”, a transzilvanizmus időszerűsége mellett érvelve kijelentette: „mi, romániai magyarok, híd vagyunk az egyetemes románság és az egyetemes magyarság kö-zött”.⁶⁴ Kérdés volt persze, hogy az egyetemes románság át akar-e menni ezen a hí-don, vagy a kompközlekedést is sokallja. Persze akadtak olyanok, akik nem értettek egyet a magyarellenes politikával. A „magyar oldal” nyilván igyekezett felerősíteni azoknak a román történelmi személyiségeknek a jelentőségét, akik megértést, ér-zékenységet mutattak a nemzetiségi kérdésben. Közülük kiemelték Petru Grozát, akinek 90. születési évfordulójáról Csatári Dániel is megemlékezett.⁶⁵

A román értelmiség többségének ezzel kapcsolatos véleményét nem lehetett tud-ni. Nem így vezetőinek álláspontját, mert az ő valódi akaratuk jogszabályokban is megfogalmazódott. Ők gyengíteni akarták a határ két oldalán élő magyarok közötti kapcsolatot is, nemhogy hidat akartak volna építeni a románok és magyarok közé.

1974. december elején megjelent a román államtanács rendelete arról, hogy magán-szállásokon csak első fokú rokonokat szabad fogadni.

Az MSZMP XI. kongresszusán a Központi Bizottság nevében elmondott be-számolójában Kádár jócskán továbblépett addigi megfogalmazásain, amikor a ha-zai nemzetiségek állampolgári egyenjogúsága mellett, a szabad nyelvhasználatról, az anyanyelvi tanulásról és nemzeti kultúrájuk ápolásáról szólt. Sőt ha óvatosan is, de az 1974-es állásfoglalás megfogalmazására támaszkodva az első titkár kijelentette:

61 Népszabadság, 1974. november 29. Egy hét múlva (december 7.) a lap megemlékezett Petru Groza születésének 90. évfordulójáról.

62 Szocialista nemzeti öntudat – proletár nemzetköziség. Társadalmi Szemle, 1974/12.

63 Népszabadság, 1974. november 26.

64 Uo. 1974. december 25.

65 A víz lefolyik, a kövek megmozdulnak. Valóság, 1975/1.

„A lenini nemzetiségi politika érvényesítése nélkülözhetetlen feltétele a szocialista országok belső szilárdságának ugyanúgy, mint a szocialista országok összeforrottsá-gának, a népek barátságának. Arra törekszünk, hogy a hazánkban élő német, szlo-vák, délszláv, román és más nemzetiségek, valamint a szomszédos országok magyar lakossága hidat alkossanak országaink között.”

A kongresszuson elfogadott programnyilatkozat néhány részletben különbözött Kádár fogalmazásától, de lényege ugyanaz volt: fontos szerepet tulajdonított a lenini nemzetiségi politika elveinek „a szocialista társadalmak belső egységének erősödé-sében”. A program szerint a helyes nemzetiségi politika egyúttal „egyik nélkülözhe-tetlen feltétele annak, hogy szorosabbá váljék a szocialista országok népeinek össze-forrottsága…”⁶⁶ Ez a kor hivatalos ideológiai zsargonjában elküldött üzenet nem jelentéktelen eszmei-politikai fordulatról tudósított, de a kongresszuson semmilyen reakciót nem váltott ki a meghívott kommunista vezetők részéről, és sem itthon, sem külföldön nem keltett különösebb visszhangot. Ennek egyik oka, hogy a hazai és külföldi közvélemény előzetes félelmei és várakozásai alapján azt fi gyelte elsősorban, lesz-e balos fordulat, keményedés a magyar belpolitikában. A másik ok, hogy az Európai Biztonsági Értekezlet előkészítése során a részt vevő államok kevés fi gyel-met fordítottak a nemzetiségi kérdésre.

A kongresszus ideje alatt Aczél Györgynek jutott a házigazda szerepe, a feladat, hogy foglalkozzon az ebből az alkalomból ideérkezett Ilie Verdeţcel, az RKP KB tit-kárával. Bizalmasnak szánt beszélgetésük igencsak őszintétlen és taktikázó lehetett – legalábbis a róla készült emlékeztető szerint. A magyar kísérőknek szemet szúrt, hogy jelenlétükben a román küldöttség tagjai semmilyen megjegyzést nem tettek a KB-be-számoló és a kongresszusi dokumentumok nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos kitéte-leire. E helyett Verdeţ azt panaszolta, milyen régen nem találkozott a két párt vezetője egymással. Aczél sajnálatosnak nevezte ezt a helyzetet, de rögtön hozzá is tette: nem olyan egyszerű a kérdés. Távol áll az MSZMP-től a belügyekbe avatkozás – folytat-ta a miniszterelnök-helyettes –, de „világosan meg kell érteni, hogy egyes romániai lépések, intézkedések milyen gondot, nehézséget okoznak a magyarországi közvéle-ménynek, a magyar párt politikájának”. Felajánlotta román kollegájának, jöjjön el in-kognitóban párttaggyűlésekre, és akkor megérti: az emberek tényleges eredményeket várnak a felső szintű politikai találkozóktól. Verdet szokás szerint a gazdasági vegyes bizottság munkájára terelte a szót, és kollégája, Dumitru Popescu közelgő budapesti látogatására utalva elhárította a magyar kisebbség helyzetének megvitatására tett pró-bálkozást.⁶⁷ Mellesleg erre az útra csak egy teljes fél év múlva került sor.

66 Az MSZMP XI. kongresszusának jegyzőkönyve. Budapest, 1975, 87–88., 506.

66 Az MSZMP XI. kongresszusának jegyzőkönyve. Budapest, 1975, 87–88., 506.