Szocialista internacionalizmus kontra román nemzeti önállóság

Az idő azonban megint, mint mindig, alkalmatlannak tűnt a politikai kockázatok vállalására, a viszony rontására egy szövetségesnek tekintett országgal. 1969 tavaszán eléggé kiélezett volt a helyzet a szocialista táborban. Csehszlovákiában a jégkorong- -világbajnokságon a szovjetekkel szemben elért hazai győzelem után hatalmas tünte-tésekre került sor. Ezután Dubček és az őt támogató vezetők lemondásra kényszerül-tek. Ugyanezekben a napokban a kínaiak súlyos határincidenst követtek el az Usszuri folyónál. Reálisnak tűnt a szovjet–kínai viszony végletes megromlása.¹⁴ A jugoszláv

13 Nemzetiségi kérdés és történelmi hagyományok. Népszabadság, 1969. július 27. Ez a cikk persze válasz volt, kiigazította Illyés nyilatkozatát, amely nemzeti sorskérdésként, nem a szomszé-dokkal közös ügyként tekintett a nemzetiségi kérdésre.

14 Henry Kissinger azt sem tartotta kizártnak, hogy a Szovjetunió háborúba keveredik Kínával.

Lásd erről Diplomácia című (Budapest, 1996) könyvét, amelyben a határra felvonultatott csapato-kat a szovjet támadási szándék jelének tekinti. Ez azonban kevéssé valószínűsíthető. (720–721.)

kommunista párt az év elején ismételten elítélte a hegemonista, nagyhatalmi törek-véseket; a bírálat egyaránt vonatkozott Moszkvára és Pekingre. Hasonló nézeteket vallottak a bukaresti vezetők is, akik bár nem mentek el a szakításig a szocialista tá-bor kemény magjával, de elutasították a Brezsnyev-doktrínát, nem fogadták el, hogy a közösségi érdekek javára korlátozni kell a nemzeti szuverenitást. Ebben a témában az MSZMP és Kádár János mindig ugyanazt mondta, tudniillik hogy a közös érdek a fontosabb. Annyit azonban ekkor már ő is érzékelt és felismert: egy hatalmon lévő párt helyzete bonyolultabb, mert nem tekinthet el a nemzeti érdek képviseletétől.

A vitában a „többségiek” – szovjet kezdeményezésre és vezetéssel – elméletileg is igyekeztek megalapozni álláspontjukat, ezért a csehszlovákiai beavatkozás utóla-gos indoklására és újabb esetleges válságelhárító fellépések igazolása érdekében meg-született a szocialista szuverenitás és internacionalizmus fogalma, amelyet szovjet nemzetközi jogászok a nemzetközi jog részévé akartak tenni.¹⁵ A doktrína meg-alkotásához szükséges alapelemek a következők voltak: a kapitalizmus válsága nem jelenti imperialista jellegének halványodását; a Nyugat növekvő agresszivitással vála-szol térvesztésére, és nem nyugszik bele a szocializmus térhódításába; az imperializ-mus továbbra is mindent megtesz a szocialista rendszerek megdöntésére. Erre azért nyílik lehetősége, mert időről időre válsághelyzetek alakulnak ki egyes szocialista országokban, ezek okai a vezető pártok hibái, amelyeket a közös törvényszerűségek alkalmazása során követnek el; a szocializmus nemzetközi, de építése nemzeti ke-retben történik, ebből azonban nem következik, hogy hagyni kéne megcsontosodni ezeket a kereteket.

A nemzet és nemzetköziség közötti nézetkülönbség központi szerepet kapott a KGST-ről, a szocialista országok gazdasági integrációjáról folyó vitában. Ebben a kérdésben ellentétes felfogást vallott az MSZMP és az RKP. Csak abban volt közöt-tük egyetértés, hogy politikai unióra nincs szükség. A magyar párt kiállt az együtt-működés kiszélesítése és korszerűsítése, a termelési és fejlesztési kooperáció fejleszté-se, az egymás közötti kereskedelem elősegítéfejleszté-se, az áru- és pénzviszonyok szerepének fokozása, a piacok összekapcsolása, a közös valuta, a fejlesztési politikák összehango-lása mellett. Az 1969 márciusában ebben az ügyben Bukarestben folytatott pártközi megbeszéléseken a román párt képviselői a szuverenitás, a nemzeti gazdaságpolitika és mechanizmus védelmére hivatkozva elvetették e javaslatok nagy részét.¹⁶ Nicolae Ceauşescu a KGST 1969. áprilisi ülésszakán a saját erőforrások mozgósításának

15 Lásd erről például R. Judson Mitchell Th e Ideology of a Superpower című kitűnő könyvét (Stanford, 1982).

16 MOL M-KS 288. f. 24/1969/44. ő. e. Jelentés a KGST-tagállamok gazdasági együttműkö-désének fejlesztésével kapcsolatos elgondolásokról folytatott magyar–román pártközi megbeszé-lésekről.

szükségességéből indult ki. Mondanivalójának lényege a valódi integráció elvetése, a nemzeti érdekek elsődlegességének hangsúlyozása volt. Kijelentette: a KGST-szer-vek nem kaphatnak jogot a nemzeti gazdaságpolitikák alakítására. A román párt, szemben a magyarral, nem akart reformot sem az országon belül, sem a szocialista országok közötti együttműködésben. A román vezető óvott attól, hogy a szocialis-ta országok elszigetelődjenek a világtól.¹⁷ Ez volt az a kérdés, amelyben Kádár és Ceauşescu maradéktalanul egyetértett.

1969 májusában Várkonyi Péter, az MSZMP KB külügyi osztályának helyettes vezetője is bekapcsolódott a szocialista szuverenitásról és internacionalizmusról folyó diskurzusba. Írásának két passzusa burkoltan vonatkozhatott a román külpolitikára, az egyik szerint egy ország sem függetlenítheti magát a nemzetközi osztályharctól, a másik megállapítás lényege: az osztályellenség logikája szerint gondolkodik az, aki a Szovjetuniótól való elhatárolódást tekinti a szuverenitás megnyilvánulásának.¹⁸

Egy hónap múlva, 1969 júniusában a kommunista és munkáspártok moszk-vai világtalálkozóján a „kemény mag” (az SZKP, az NSZEP, a BKP, a LEMP és az MSZMP) vezetői egységesen léptek fel Csehszlovákia kérdésében, a kínai párt bírálatában, és hangoztatták, hogy az imperializmus elleni összefogás mindennél előbbre való. Gomułka kezdte a sort, aki arról beszélt, hogy az imperializmus glo-bális stratégiájával szemben a kommunista és munkásmozgalom internacionalista frontját kell szembeállítani. A lengyel pártvezető odáig ment, hogy kijelentette: az internacionalizmus az alapvető mérce a kommunista pártok politikájának megítélé-séhez. Élesen kikelt a területi követelések megfogalmazása ellen, mert a status quo felrúgása beláthatatlan folyamatot indíthat el, véget nem érő konfl iktusokkal és a sovinizmus veszélyével.¹⁹ Gomułka a nacionalizmust tekintette a kommunista moz-galommal és a szocialista világrendszerrel szembeni legnagyobb fenyegetésnek. Ez alatt azt a helyzetet értette, amelyben egy párt a pillanatnyi érdekeit szembehelyezi a közös és távlati érdekkel. Ebben az értelmezésben a nacionalizmust nem társadalmi alapja felől, nem mint a polgári ideológia „beszüremkedését” tárgyalták. A naciona-lizmus így megjelenítve a nemzeti érdek közös érdektől történő elkülönítésével és a közös célok nem vállalásával, elutasításával vált azonossá.

Kádár János felszólalásában megismételte: „egyetlen kommunista párt és egyet-len szocialista ország sem erősödhet a többi kárára vagy gyengülése árán… Ha egy szocialista ország vezetői egymástól függetlenítik az internacionalizmust és országuk

17 MOL M-KS 288. f. 24/1969/32. ő. e.

18 Internacionalizmus és szuverenitás. Népszabadság, 1969. május 11.

19 A kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozása, Moszkva 1969. Budapest, 1969, 84–85. Érthető volt a határokkal kapcsolatos lengyel álláspont merevsége, hiszen határai igen esetlegesen lettek kialakítva a II. világháború után.

államérdekeit, akkor csak árthatnak a közös ügynek és országuk érdekeinek.” Volt még egy olyan kitétele, amely bírálta azokat, akik nagy és kis országokra osztják a szocialista országokat, és egyenlőségjelet tesznek a katonai tömbök közé. Ő is beszélt nacionalizmusról, de mint burzsoá ideológiáról, amely az imperializmus megosztási kísérleteit szolgálja.²⁰

Nicolae Ceauşescu előbb eljátszotta, hogy a kínai pártot ért bírálatok miatt tá-vozik a konferenciáról, majd mégis felszólalt. Beszédében visszautasította azokat a célzásokat, amelyek a román párt nacionalista irányvonalával kapcsolatban elhang-zottak. Példák sokaságával bizonyította, milyen szolidárisak a román kommunis-ták a világ haladó mozgalmaival. Nacionalizmusnak ő azt nevezte, ha valakik nem tartják tiszteletben más nemzetek, nemzetiségek jogait, és nem ismerik el egyenlő-ségüket. „Merőben helytelen volna – jelentette ki –, ha a jogegyenlőség, az állami, nemzeti szuverenitás és a pártok függetlensége elveinek érvényesítését nacionalista megnyilatkozásnak vagy a proletár internacionalizmus megsértésének tekintenénk.”

Ceauşescu igyekezett arra is felhívni a fi gyelmet, hogy a mozgalomban zajló viták hátterében a világfejlődés, a gyorsan változó körülmények állnak, amelyek között a pártoknak új kihívásokra kell válaszolniuk.²¹ Ebben a tekintetben mondanivalója több vonatkozásban is fi gyelemre méltóbb volt, mint a nemzetközi helyzetet csak a szocializmus–imperializmus ellentétpárjában értelmező, tárgyaló felszólalások.

A kommunista világértekezlet ismét megmutatta: Magyarország szövetségesei a román nacionalizmust csakis „külpolitikai” alakjában tekintik problémának. Nem jó, hogy Románia ilyen, de még mindig jobb vele, mint nélküle. Amíg a nacionaliz-mus csak a szavak és a szimbolikus diplomácia szintjén létezik, vagy csak belül fejt ki hatást, addig elviselhető. Amíg nem idéz elő belső válságot, vagy nem fenyegeti külpolitikai alakjában a szövetségi kereteket, addig nem okoz helyrehozhatatlan ká-rokat a szovjet hatalmi megfontolásoknak ez a csak a saját érdekeivel törődő román politika. Látva a bukaresti vezetők csökönyösségét, a kelet-európai kommunista ve-zetők attól végképp tartózkodtak, hogy Ceauşescu belpolitikájáról bírálatot mondja-nak. Egyrészt mert többségük hatalomgyakorlási módszerei, a külsőségekben meg-mutatkozó árnyalatokat leszámítva, az övéhez voltak hasonlatosak. Másrészt mert belpolitikai tekintetben az új magyar gazdasági mechanizmus és a liberálisnak te-kintett kádári politikai attitűd nagyobb problémát jelentett nekik, mint a román nemzetiségi politika, amelyet a kétoldalú tárgyalásokon sem minősítettek komoly formában. Harmadrészt mert a feszült helyzetben a belügyekbe való beavatkozással

20 Uo. 280–281.

21 Uo. 221–224.

nem akartak ürügyet adni a román pártnak a teljes szakításra.²² Ez utóbbi szem-ponttal, vagyis Románia szocialista táborban tartásának szükségességével Kádár is egyetértett.

A román pártvezetés azonban, miután vette a moszkvai akadályt, és nagyobb nyilvános botrány nélkül túljutott a világértekezleten, ismét meglepte a vele állítólag szövetséges országokat.

Richard Nixon amerikai elnök a kommunista világértekezlet befejezése után alig egy hónappal tett romániai látogatása „kiverte a biztosítékot” a szocialista tábor hű tagjainak körében. A II. világháború óta először lépte át amerikai elnök a két tábor határát, egy olyan pillanatban, amikor a szovjet párt a csehszlovákiai beavatkozással és a kínai határincidensekkel a háta mögött a szocialista országok egységének meg-erősítését, belső válságaik leküzdését tartotta időszerű feladatnak. Tovább fokozta a tábor országait vezető pártok ingerültségét a nyugati sajtó dicshimnusza a román külpolitikáról, a függetlenségről, és az amerikai elnök népünnepélyt idéző fogad-tatása a bukaresti utcákon.²³

Brezsnyev és a többi kelet-európai pártvezető büntetésképpen, válaszul nem vett részt a román pártkongresszuson. Ez üzenet volt, ha nem is hadüzenet. Ceauşescu kongresszuson kifejtett külpolitikai tételei, egységbontó magatartása a vendégek je-lentős részének nem tetszettek. Bár rosszabb dolgok is történhettek volna. Hazai pályán azonban senki nem akart összeveszni a meghívóval: még a végén annyira megsértődik, hogy elszánja magát a nyílt szakításra.

Ez a magyarázata annak, hogy a Román Kommunista Párt 1969. augusztusi kongresszusán a magyar pártot nem PB-tag képviselte. Egyúttal ez teszi érthetővé, miért is mondott Pullai Árpád a proletár internacionalizmus szellemében rendkívül visszafogott és ezért igen semmitmondó beszédet. A KB-titkár egy szót sem ejtett a nemzetiségi kérdésről. Azzal pedig, hogy ebben a közegben „elvszerűen” a

szovjet-22 Erről tanúskodik a magyar párt- és kormányküldöttség júliusi bulgáriai látogatásáról ké-szült jelentés is. Zsivkov ugyan szót ejtett a Romániában folyó asszimilációs törekvésekről, de hozzátette: türelmesnek kell velük lenni. Kádár egyetértett azzal, hogy meg kell őket tartani.

MOL M-KS 288. f. 5/494. ő. e.

23 Kérdés, hogy a magyar külpolitikai felelősei miért „feledkeztek el” Nixon Bukarestben mondott pohárköszöntőjéről, amelyben – mint a meglátogatott ország és hazája közötti hasonló-ságot – megemlítette, hogy Romániában számos nemzetiség él. Pedig, ha máshonnan nem, akkor az Agerpress tudósításából tájékozódhattak. (Cikkek a nemzetközi sajtóból, MTI 1969/61.) Az is tény, hogy a nyugati sajtóban ebből az alkalomból megszaporodó tudósítások, értékelések a ro-mán politikáról egyáltalán nem szenteltek fi gyelmet a kisebbségek helyzetének. Figyelemre méltó azonban, hogy az amerikai–román kapcsolatok kutatói sem említik könyvükben a beszéd ilyen irányú utalását. Vö. Joseph F. Harrington–Bruce J. Courtney: Tweaking the Nose of the Russians:

Fifty years of American–Roumanian Relations, 1940–1990. New York, 1991, 291–292.

barátság fontosságát hangsúlyozta, csak arra szolgáltatott bizonyítékot a román párt középfunkcionáriusainak, hogy felső vezetőiknek igazuk van, az MSZMP-nek nincs önálló véleménye nemzetközi kérdésekben.²⁴

A főtitkári beszámoló jelentős teret szentelt a nemzeti kérdésnek. Ceauşescu sze-rint a szocialista internacionalizmus a nemzeti érdekek teljes mértékű érvényesíté-sétől nyeri el értelmét. A szocialista világrendszer nem tömb, amelyben a nemzetek összeolvadnak egymással. A szuverén szocialista országok közötti szolidaritás egyen-lő viszonyokat feltételez, és nem jár együtt a belügyekbe való beavatkozással.²⁵ Ezzel az értelmezéssel Ceauşescu „a fejéről a talpára állította” az internacionalizmust, mert azt az egyes nemzetek érdekeiből kiindulva, alulról építette fel, vagyis – szemben a szovjet vagy éppen a Kádár által hangoztatott felfogással – nem mint önálló, nemze-tek fölötti közös érdeket jelenítette meg. A román vezető felfogásában a nemzetközi közösség érdeke nem szükségképpen magasabb rendű és nem ellenkezhet egy nem-zet érdekével sem.

A főtitkár kijelentette: a nemzet még sokáig létezik. A nemzetiségi kérdés lénye-ge, hogy minden állampolgárnak – függetlenül nemzetiségétől – azonosak legyenek a jogai és az életlehetőségei. E cél érdekében minden megyében hasonló munka- és életkörülményeket szükséges teremteni. Az „együtt lakó” nemzetiségiek számára meg kell könnyíteni a román nyelv tanulását. Fontos persze emellett az anyanyelv és a kulturális hagyományok ápolása is. A beszédnek a jogokról szóló részei egyszerre olvashatók ajánlatnak és fenyegetésnek, hiszen a gazdasági fejlődéssel együtt járó modernizáció és munkaerőmozgás nincs tekintettel a nemzetiségekre. A gazdaság-fejlesztés és a homogenizálás kimondva-kimondatlanul az asszimilációt erősíti. Ezt akkor is így értette mindenki. Úgy tűnik, a román párt vezetője ez idő tájt bízott abban, hogy az idő az egységes nemzet létrehozását segíti, és nem akart nyíltan színt vallani, inkább a gazdasági folyamatokkal akarta befolyásolni, visszafordíthatatlan-ná tenni az asszimilációt. Ebből következően a román párt nem szigorított maga-tartásán a magyar nemzetiség kulturális intézményeivel szemben.

Mindebben nehéz lett volna hibát találni, és a hatvanas évek legvégén a nem-zetiségi kérdés miatt lassan felgyülemlő feszültség nem ért el még olyan mértéket, hogy komoly nehézséget okozzon a magyar politikában. Azért a pártvezetés még-sem akarta szó nélkül hagyni a román nacionalizmust, s erre Bukarest külpolitikája adott alkalmat. Még zajlott a román pártkongresszus, amikor a magyar pártlap cik-ket közölt a nacionalizmus témájában. A szerző, Kalmár György különbséget tett a nemrég függetlenné vált országok erősödő nemzettudata és „valamelyik” európai

24 A Román Kommunista Párt X. kongresszusa. Bukarest, 1969.

25 Uo. 59–60. és 77–78.

állam között, amelyik „akár itt a Duna-völgyében megpróbálja saját vélt vagy való-di érdekeit a többi, vele egy érdekszférában élő nép rovására érvényesíteni”. Végül a cikk a kölcsönös egymásra utaltságot említette, és arra fi gyelmeztetett, hogy aki másoknak kárt okoz, magának csinál nagyobb veszteséget.²⁶

Az ügy ezzel nem záródott le. Gáspár Sándor a román nemzeti ünnep alkalmá-ból rendezett nagygyűlésen tartott beszédében kiemelte: az elért sikerek a szocialista országok kölcsönös támogatásának köszönhetők. A belső fejlődés záloga a szocialista országok egysége. Ebben az összefüggésben a SZOT főtitkára utalt a román párt kongresszusára, amely eredményekről számolt be. Kijelentette: barátságunk erősö-dik a szomszédos szocialista országokkal.²⁷

Mutatja a kérdés súlyát, hogy az augusztus 20-i ünnepségeket a magyar veze-tés arra használta fel, hogy üzenetet küldjön Bukarest címére. Komócsin Zoltánra hárult az üzenet továbbításának feladata, és ő szokatlanul érdes hangot használt. A KB külügyi titkára jogosnak nevezte a rendezett kapcsolatokra törekvést a tőkés or-szágokkal. Problematikusnak vélte viszont azt, ha a viszony javítása közben háttérbe szorulnak az egész emberiséget foglalkoztató kérdések, Vietnam, a Közel-Kelet, a fegyverkezési verseny, vagyis ha az illető állam nem folytat harcot az imperializmus ellen: „Aki erről lemondva, a kapcsolatok rendezésére hivatkozva látványos gesztu-sokat tesz a világhelyzet fennálló problémáiért felelős tőkés államoknak, az nem se-gíti, ellenkezőleg, gátolja a békés egymás mellett élést, a kapcsolatok normalizálását, megalapozatlan illúziókat kelt, és ténylegesen azokat támogatja, akik a szocialista országok közé éket akarnak verni.” Komócsin proletár internacionalista szellemben mondta ezt, és nem is annyira pártja, mint a szocialista országok nevében beszélt. Ezt tanúsítja egy hetekkel később a Pravdában közölt cikke is, amelyben általánosabb formában bírálta azokat, akik kis és nagy nemzetekről beszélve semleges pozíciót foglalnak el a világpolitikában. Komócsin szerint ez az „osztályszemlélet háttérbe szorítása, az osztályellentétek elködösítése, a »kis nemzetek« érzékenységének fölger-jesztése: a nacionalizmusnak tett engedmény, amely – épp úgy, mint a nagyhatalmi sovinizmus – objektíve az imperializmus malmára hajtja a vizet”.²⁸

Egy harmadik hangszín volt a kórusban az egykori internacionalista, partizán Nógrádi Sándoré, aki írását emlékezéssel kezdte: a világháború után sok kommunis-ta azt hitte, leomlanak a Duna-völgyi népeket elválasztó falak, de rá kellett jönniük, a dolog nem ilyen egyszerű. Nem könnyű átlépni a történelmen. Nem a

naciona-26 Népszabadság, 1969. augusztus 8.

27 Népszabadság, 1969. augusztus 23.

28 Népszabadság, 1969. augusztus 22., valamint Komócsin Zoltán, i. m. 42. Megjelent a Tár-sadalmi Szemle 1969. novemberi számában. A kis ország Románia. A nagyhatalmi sovinizmus a maoizmus.

lizmus elítélése volt a hiba, hanem az, hogy „rosszul akartunk internacionalisták lenni”. El kell kerülni a jelen buktatóit is, mert a fejlődés megköveteli a nemzeti érdekek egyeztetését. Nyugat-Európát csak úgy érhetik utol a térség népei, ha sors-közösségük tudatában kölcsönösen összefognak.²⁹

A magyar bírálatokra, ajánlatokra, közeledési kísérletekre nem érkezett válasz.

Sem a keménység, sem a fi gyelmeztetés, sem a rábeszélési, meggyőzési kísérlet nem hozott különösebb eredményt a magyar–román viszonyban. A bukaresti vezetés minden bizonnyal Moszkva kezét látta az MSZMP határozott fellépésének hátte-rében. A pártközi kapcsolatok lényegében már egy éve szüneteltek, és állami téren sem történt javulás.

Nem volt igazi csodálkozni való ezen. Mitől is változott volna a sikerei teljé-ben lévő román bel- és külpolitika? Belső támogatottságát éppen az elkülönülésnek, a Nyugat felé kezdeményezett nyitásnak, a román szocializmus egyenrangúvá té-telének, az alárendelt gazdasági szerepből való kitörési kísérletnek és az egységes nemzetállam létrehozatalát szolgáló nacionalizmusnak köszönhette. Miért javította volna éppen azzal a Magyarországgal a viszonyát, amely létével, berendezkedésével, politikájával a legtöbb gondot okozta neki? Ez volt az az időszak, amikor a látszatra se nagyon kellett ügyelni. Először is mert Románia és a „tábor” viszonya mélypont-ra jutott. Másodszor mert a magyar vezetés nem volt hajlandó asszisztálni a látszat fenntartásához, és nem akart semmilyen visszaigazolást adni a Ceauşescu nevével jelzett politikának. Harmadszor mert az MSZMP élen járt a román külpolitika fö-lött gyakorolt elvi, „proletár internacionalista” kritikában. Mintha a magyar poli-tikusok ezen a területen kompenzálták volna a belügyekbe való be nem avatkozás okán viselt kényszerzubbonyt. Persze az eff éle elvi szilárdság arra is alkalmasnak tűnt, hogy Kádárék eloszlassák, legalábbis enyhítsék szövetségeseik velük, bel- és külpolitikájukkal kapcsolatos gyanakvását. Végül a bukaresti vezetés bizonyosan nyomásgyakorlási kísérletet látott a magyar sajtóban és ezen belül a hivatalosnak tekintett pártorgánumokban egyre szaporodó nemzetiségű tárgyú megnyilvánulá-sokban. A román vezetők ezeket a cikkeket és a történészek műveit, amelyek Erdély múltját a magyar történelem részeként kezelték, az irodalmárok tanulmányait, ame-lyek a magyar kultúra részének tekintették az erdélyi magyar irodalmat, ha akarták, a magyar nacionalizmus kifejeződésének értékelhették. S miért ne akarták volna?

A közös sorsra hivatkozás, az érdekek összehangolására tett javaslatban megtévesztő manővert láthattak, amelyben a területi integritásukra, szuverenitásukra még min-dig fenyegetést jelentő magyar szándék rejtőzik.

29 Népszabadság, 1969. szeptember 21.

A budapesti vezetés viszont, tekintettel a belső viszonyokra és arra, hogy lénye-gét tekintve egyetértett a magyar értelmiséggel a határon túli kisebbség helyzetének megítélésében, utat engedett a történelemtudománynak és a nemzeti-nemzetiségi problematikát pozitív formában, igényként megfogalmazó publikációknak. Miért ne tette volna? Kádárék ekkor már tudatában voltak annak, hogy akkor se len-ne jobb a magyar–román viszony, ha a sajtónak teljes hallgatást parancsolnának.

Így legalább belül, hazai színtéren bizonyos haszonhoz jutott-juthatott a népfrontos, nemzeti egységre törekvő kommunista vonalvezetés.

Nem feledhető tény, hogy ezek azok az évek, amikor a vezető magyar értelmiség a társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődés láttán és a politikai enyhülés lehetősé-geihez jutva, megbékült a kádári politikával. Ebben a közeledésben a nemzeti kérdés kezelésében bekövetkezett változás is komoly szerepet játszott.

1968–1969 tehát annyiban hozott újat Magyarország és Románia viszonyában,

1968–1969 tehát annyiban hozott újat Magyarország és Románia viszonyában,