„NEMZETISÉGÜKRE VALÓ TEKINTET NÉLKÜL”
1. Előtérbe kerül a nemzetiségi kérdés
doljuk, ezeket a szálakat ápolni és őrizni el nem évülő kötelesség. Egyúttal azonban úgy véltük, s ehhez szigorúan tartjuk magunkat, hogy a határainkon túli magyarok sorsa mindenekelőtt annak a nemzetnek a kezébe van letéve, amellyel a történelem különböző korszakokban, sokféle módon egyesítette őket.”
A cikk arra fi gyelmeztet, hogy minden „szocialista országnak elsősorban otthon kell felkutatnia, megismernie és becsületesen megoldania a nemzetiségek régi, tör-ténelmi eredetű vagy korunkban keletkezett problémáit”. A szocialista elvekből és célokból a hazai nemzetiségek teljes egyenjogúságának biztosítása következik. Az egyenjogúság lehetővé teszi, hogy a kisebbségek szabadon ápolhassák nyelvüket, kultúrájukat. Ha itthon teljesül ez a követelmény, akkor a magyar közvéleménynek van erkölcsi alapja megítélni más nemzetek e téren nyújtott teljesítményét, mégpe-dig nem a külső szemlélő objektivitásával, hanem „ahogy az a nemzeti azonosság érzéséből természetesen következik”.3
A szerkesztőségi cikk hangneme gyökeresen különbözött az addig a nemzeti-nemzetiségi kérdésben használt tónustól. Másképpen teremtett egyensúlyt nemzeti és nemzetközi között, mint ahogy az addig szokásban volt. Szakított azzal az írás-gyakorlattal, amely mindig a hazafi ság és internacionalizmus kettősségében érintette szocializmus és nemzet viszonyát. Ez a megnyilatkozás nem redukálta a nemzeti szempontot annak érdekében, hogy a nemzetközi szolidaritás követelményét ma-gasabb rendűként kezelhesse. Vagy fordítva, a szerkesztőségi állásfoglalás nem azért emelte az internacionalizmust magasra, mert „alatta” helyet akart csinálni a nemzet-nek a maga (alacsonyabb rendű) igényeivel. Az MSZMP ezzel a lépésével addig nem mutatott elkötelezettséget vállalt a hazai kisebbségek ügyében és ezzel a nemzeti kér-désben is. A hivatalos nemzetfelfogás is megváltozott azzal, hogy az MSZMP lapja egyértelművé tette: Magyarország magáénak tekinti a határon belüli nemzetiségek ügyét, és nem hagyott kétséget aziránt sem, hogy hivatalos elvárás a szomszéd orszá-gokkal szemben az ott élő magyarság jogainak biztosítása. Természetesen ezek még csak a szavak voltak, amelyeket tetteknek kellett (volna) követniük.
Mindenesetre az új platform mutatta, hogy a magyar politikának végre sikerült kimozdulnia az évtizedes holtpontról. A párt nagy időpazarlás és hosszas próbálko-zások után végre talált egy olyan fogódzót, amelybe kapaszkodhatott. A hazai nem-zetiségek sorsával foglalkozva a politikai vezetés a nyilvánosság bevonásával tart-hatta napirenden a nemzetiségi kérdést. Mód volt ezen a csatornán, a nemzetiségek jogainak ismételt napirenden tartásával üzenni a határon túlra és egyúttal a hazai közvéleménynek is: „nem feledkeztünk el az ügyetekről, tesszük, amit tehetünk, ha nincs is viszonzás a másik fél részéről”. Ez az üzenet cseppet sem nevezhető
elég-3 Népszabadság, 1968. október 6.
ségesnek, pláne nem maximálisnak, de jóval több volt, mint a korábbi illedelmes sötétben tapogatózás.
1968. október végén ülést tartott az RKP Központi Bizottsága, szervezeti, erköl-csi és nemzeti-nemzetiségi kérdésekről tárgyaltak. A főtitkár előadói beszédében a nemzetiségi kérdés marxista–leninista szellemű megoldásának jelentőségéről szólt, a hangsúlyt a jogegyenlőségre, a testvériségre és a román nép és az együtt élő nemze-tiségek anyagi és szellemi felvirágzására helyezte. Szerinte a szocialista Romániában megvalósult a nemzet és a nemzetiségek közötti érdekközösség. Ceauşescu számos példát hozott az alkotmányos jogok megvalósulására a közéleti részvételtől az oktatá-sig. Bejelentette: nemzetiségi tanácsok alakulnak. A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa 1968. november 15-én meg is tartotta alakuló ülését.
A főtitkár a nacionalizmus és a sovén magatartás ellen is szólt, amelyeket ugyan-úgy fel kell számolni, mint a nemzeti elszigetelődés és betokosodás más megnyilvá-nulásait. Nem feledkezett el a román nyelv tanulásának fontosságáról sem. Ezekkel a tételekkel nem lehetett nem egyetérteni. Az RKP KB felszólaló magyar tagjai – Takács Lajos egyetemi tanár, Király Károly megyei titkár és Fazekas János minisz-terelnök-helyettes – támogatásukról biztosították az RKP nemzetiségi politikáját.4 Erről a vonalról akkor és azután is csak a közéletből történő kizárás megkockázta-tásával lehetett letérni. Ennek akkor egyetlen jelentős romániai szellemi, közéleti személyiség sem látta okát vagy értelmét. Jól tükröződött ez a gyulafehérvári nyi-latkozat 40. évfordulóján is, amikor is a magyar értelmiség a kiáltvány nemzetiségi jogokról szóló tételének megidézésével „foglalt helyet” az ünneplők sorában.5
1968 novemberében Budapestre érkezett Paul Niculescu-Mizil, aki a korábbiak-nál nagyobb készséget mutatott az érdemi megbeszélésre. Egyrészt visszafogottabb és mélyebb elemzést adott a belső helyzetről, másrészt néhány elvi megállapítást is tett, mint például hogy Románia nem más országok rovására emeli a népjólétet;
nő az értelmiség szerepe a szocializmus építésében; érdemes lenne végiggondolni, milyen következményekkel jár ez a munkásosztály vezető szerepére nézve. Ezek a felvetések lehetőséget kínáltak arra, hogy komolyabb eszmecsere folyjon a két párt képviselői között. Ne csak a kötelező köröket fussák le azzal a céllal, hogy utána megbízóik szája íze szerint elszámolhassanak: „nem történt semmi különös”, vagy
„nem tudtunk hatást gyakorolni rájuk”, „nem engedtük, hogy beleszóljanak a dol-gainkba”. Niculescu-Mizil az utóbbi variáns szellemében a szuverenitás és a belügyek keretében beszélt a nemzetiségi kérdésről mint megoldott problémáról, és arról, hogy a román fél szerint nincs elmaradás vagy gond a kétoldalú kapcsolatokban.
4 Előre, 1968. október 26–27.
5 Igaz Szó, 1968/12. Jordáky Lajos cikke.
Így azután nehéz volt kedvező kiindulási pontot találni a magyar álláspont ki-fejtésére. Óvári Miklós a közvetlen, intézmények közötti együttműködés bővítését javasolta. Kezdeményezte, hogy alakítsanak történész vegyes bizottságot, a két író-szövetség lépjen fel a kisebbségi irodalom ügyében. A román KB-titkár az előbbi elképzelést támogatta, az utóbbit, tekintettel arra, hogy az erdélyi magyar irodalom – úgymond – a román kultúra szerves része, elvetette. Más, a nemzeti-nemzetiségi kérdést felölelő, érintő témákat pedig a román fél a szuverenitás, a belügyekbe való be nem avatkozás elvére hivatkozva nem engedett megvitatni.6 Magyarok és romá-nok továbbra is két malomban őröltek, ezért a megbeszélések csakis a szokásos ered-ménytelenséggel zárulhattak. Óvári nem az egy hónappal korábbi Népszabadság-cikk alapján, hanem a közös nevezőt keresve, „konstruktív” szellemben tárgyalt.
Niculescu-Mizil nyilvánvalóvá tette: a nemzetiségi kérdésben sem az ideológia, sem a szomszédság, sem a szövetségesi viszony nem teremt közös nevezőt.
Nem nehéz elképzelni, milyen megrökönyödéssel olvashatták ehhez képest a bu-karesti vezetők a részükre készített tájékoztatóban a Magyar Nemzet 1969. januá-ri elemzését a román belpolitikáról. A szerző, Várkonyi Tibor a közelgő romániai választások alkalmából az abban az időben szokatlan tárgyilagossággal és kritiku-san jellemezte a szomszédos ország helyzetét. Azzal kezdte, hogy a nemzetközi élet alapvető kérdéseiben is ellentét van a diplomáciában rendkívül tevékeny Románia és a többi szocialista ország között. A cikk írója ezzel a külpolitikában tanúsított aktivitással szembeállította a változatlan belpolitikát, amelyben továbbra is az admi-nisztratív módszerek uralkodnak. Várkonyi szerint ugyan bizonyos próbálkozások megfi gyelhetők a demokratizálás terén mutatkozó lemaradások behozására, de még kevés újat látni. Igaz, hogy felállították a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát, de azt rögtön alárendelték a szocialista egységfrontnak, és funkcióját sem tették vi-lágossá. A cikk azt érzékelteti, hogy a hatalom Romániában az igen pozitív nemzeti önértékelés jegyében utat enged az egykor a szélsőjobboldallal is kacérkodó (vagyis nacionalista – de ezt nem írja le) ideológusok újraértékelésének. Várkonyi szerint ezzel a kommunista párt a társadalom meghatározott rétegét (megint csak ki nem mondva: a polgári értelmiséget) akarja megnyerni. A szöveg ismét csak érzékelteti, de nem mondja ki, hogy ez a fajta szövetségi politika problematikus az ott élő nem-zetiségek szempontjából.7
Néhány nap múlva a budapesti román nagykövetség ügyvivője „barátian” érdek-lődött a cikkel kapcsolatban az MSZMP KB külügyi osztályán. Különösen
nehez-6 MOL M-KS 288. f. 11/2517. ő. e.
7 Magyar Nemzet, 1969. február 16. Várkonyi írása egy, az európai szocialista országok életét bemutató sorozat részeként jelent meg.
ményezte a Bukarest külpolitikájáról szóló megállapításokat. Gyenes András meg-nyugtatta: az írás nem tükröz hivatalos véleményt, és egyúttal elismerte, valóban akadnak benne pontatlanságok.8
Mindenesetre maga az a tény, hogy egy ilyen tárgyú és kritikus szemléletű cikk egyáltalán megjelenhetett egy országos napilapban, nem lehetett könnyen értelmez-hető a megfi gyelők számára. Üzenet értéke volt befelé és kifelé egyaránt. Újabb ál-lomása volt annak a folyamatnak, amely akkor vette kezdetét, amikor a magyar po-litikai vezetés körében 1966 végén–1967 elején megszületett a felismerés: a nemzeti kérdés a belpolitika napirendjén kezelendő, onnan ki nem iktatható ügy. Persze az ilyen jellegű írások megjelentetésénél számolni kellett azzal, hogy az érintett, jelen esetben a román politikacsinálók felső köre, „megsértődik”, és ez rövid távon rontja a kétoldalú viszonyt. Egyúttal azonban az ilyen jellegű írások megjelenése a nyilvá-nosság előtt meg is erősítette a magyar tárgyalási pozíciót, mutatta, hogy a magyar vezetésnek és közvéleménynek van szeme a látásra, és cseppet sem közömbös számá-ra, mi történik a szomszédságában.
Talán ennek a hozzáállásnak, a Népszabadságban és a Magyar Nemzetben kö-zölt cikkeknek is volt – a helyszín mellett – valami szerepük abban, hogy a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó testületének 1969. márciusi, budapesti ülése alkal-mából rendezett vacsorán az egymás mellett ülő Kádár és Ceauşescu közül az utób-bi bírta rosszabbul a közöttük szokásos, gyakran kínos hallgatást. Ő volt az, aki felvetette, ideje lenne, hogy találkozzanak a két párt legfelső vezetői. Kádár azon-ban nem mutatott különösebb lelkesedést: „én általános és homályos választ adtam, mondván, hogy mi a kapcsolatok szélesítése, a találkozók mellett vagyunk, s ezt még ennél élesebb szakaszban is bizonyítottuk”.9 Feltehetően 1964 nyarára vagy 1967 májusára gondolt.
Ez az általános és kitérő válasz a „sem nem ütközés, sem nem elfogadás” hiva-talos magyar politikáját tükrözte, és a tehetetlenséget és a belenyugvást üzente a határon túl élőknek, és azoknak is, akik határon innen sem tudtak belenyugod-ni a román nemzetiségi politikába. A kifelé Ceauşescuval lojális Fazekas János a Tanácsköztársaság 50. évfordulójának megünneplése alkalmából Budapestre érke-zett, és bizalmas körben keserű hangon panaszkodott az erdélyi állapotok miatt. Ez késztette Gosztonyi Jánost, a Népszabadság főszerkesztőjét arra, hogy feljegyzéssel forduljon Kádár Jánoshoz és Komócsin Zoltánhoz. Azzal indított, hogy megismé-telte két évvel korábbi véleményét, mely szerint „a mi részünkről hivatalosan muta-tott teljes érdektelenséget az emberek nem értik meg és helytelenítik”. Igazának és a
8 MOL M-KS 288. f. 11/2588. ő. e.
9 MOL M-KS 288. f. 5/486. ő. e.
magyar pártvezetés felelősségének bizonyítására Gosztonyi az 1958. februári maros-vásárhelyi beszédet említette, amelyet a román vezetők „enyhén szólva” félreértettek.
Szerinte azért, mert korábban Rákosi nem emlegette soha a területi kérdést, Kádár viszont kijelentette: Magyarországnak nincsenek területi igényei. Ezért merhette, illetve merte a román párt megtenni asszimilációs intézkedéseit. Gosztonyi számos javaslatot tett, amelyek révén az MSZMP eloszlattathatja a közömbösség látszatát, és bátorítást adhat a határon túli magyarságnak. Közülük az első egy olyan nyilat-kozat lett volna, amely a „lenini” nemzetiségi politika elveinek betartását, a kisebb-ségi jogok védelmét kérte volna számon a Román Kommunista Párttól. Emellett Gosztonyi felvetette, fel kellene dolgozni Erdély történetét marxista módon. Egy másik javaslata szerint gondoskodni kellene arról, hogy a nyugati sajtó beszámoljon a magyar nemzeti kisebbség sérelmeiről. Elképzelhető, Kádár miként fogadta az őt személyében is érintő bírálatot, a radikális fellépésre irányuló követelést, és az
„ellenség” (a Nyugat) aktív szerephez juttatását a magyar külpolitikában. Az ügyet mégsem söpörte a szőnyeg alá, testület elé vitte. A Politikai Bizottság Szirmai István vezetésével, a feljegyzés készítője, Gosztonyi János, illetve Gyenes András és Erdélyi Károly részvételével bizottságot küldött ki a lehetséges lépések számbavételére. Ez a csapat azonban érdemi munkát nem végzett.10
Pedig erre a munkára szükség lett volna. A magyar párt passzivitása nem kerülte el azok fi gyelmét, akik növekvő aggodalommal fi gyelték a határon túli magyarok helyzetének alakulását. Illyés Gyula egyik ekkor megjelenő írásában arra fi gyelmez-tetett: a politikus kötelessége a helyzet és a nép érdekéből fakadó követelményeknek megfelelni. Az irodalomnak pedig a nemzet tudatát kell formálnia. Illyés kitartott amellett, hogy az irodalom és a költészet társadalmi feladata a nagy közösségi és nemzeti problémák, a hazai és a határon túl élő magyarság sorskérdéseinek tudato-sítása.11
Mi volt azokkal a magyar kisebbségiekkel, akik belenyugodva a realitásokba, hajlandónak mutatkoztak az integrálódásra, de nem szerettek volna asszimilálódni?
Visszaemlékezéseiben az erdélyi magyar értelmiség ezt az időszakot, a későbbi fejle-mények fényében, még mindig egyfajta enyhültebb légkörű időszakként élte meg.12 Az is magyarázatot adhat erre, hogy a félelmeikkel ellentétben nem következtek újabb agresszív akciók a magyar kultúra intézményeivel szemben. Ebben az évben
10 MOL XIX-J-1-u 14. d. A kiküldött bizottság egyik (egyetlen?) üléséről fennmaradtak Er-délyi Károly kézírásos jegyzetei.
11 Különös örökség – beszélgetés Illyés Gyulával. Népszabadság, 1969. július 6. Az interjúból kiderül, hogy a költő a nemzet sorsán mérte a szocializmust is, az MSZMP politikáját is. Úgy látta, „a proletáriátus ma fotografálhatatlan”.
12 Lásd erről például Gáll Ernő: Számvetés, i. m.
kezdte meg működését a Kriterion Könyvkiadó, amely magasabb szintre emelte a nemzetiségi könyvkiadást.
Mindenesetre a korábbinál több biztató jel érkezett ezen a nyáron az anyaország-ból. Valami mégiscsak megindult a nyilvánosságban, és ez a valami nem történhetett politikai felhatalmazás, biztatás nélkül. A már idézett Illyés-cikket Csatári Dániel történész követte nemzetiségi témájú írásával. Ebben megbírált egy tanulmányt, mert szerinte az idealizálta a Monarchia és a nemzetiségek viszonyát. A történész szerint a szocializmus volt az első olyan berendezkedés, amely „az együttélés és a megbéké-lés parancsszavára hallgatott”. Csatári éppen ezért furcsállotta, hogy akadnak olyan vélemények, amelyek szerint jobb, ha „a szocializmus nem foglalkozik a nemzetiségi kérdéssel”. Szerinte kétféle oka lehet a közömbösségnek: az egyik a kényelmesség, a másik a visszariadás a nehézségektől. A tartózkodás azonban elfogadhatatlan, mert a nemzetiségek egyenjogúsága és a szocializmus elválaszthatatlan egymástól. Együtt kell fejlődniük, amit nem vágyképek erőltetésével, hanem közös dolgaink rendezésé-vel segíthetünk elő.13 Burkolt bírálat volt ez, mégpedig két irányban: azok felé is, akik lebecsülték a szocializmus eredményeit és lehetőségeit és azok felé is, akik túlbecsülték ezeket, és hittek abban, hogy a szocializmus puszta léténél, természeténél fogva képes a nemzetiségi kérdés megoldására. Mindenesetre ez az írás a politikai vezetést cselek-vésre ösztönözte, arra tehát, hogy az adott körülmények között és a szomszéd orszá-gok szempontjait fi gyelembe véve dolgozzon a határon túli magyarság érdekében.