Az „előrelopakodó” nemzeti-nemzetiségi kérdés

1972. március 15-én a budapesti utcákon néhány száz diák a maga módján ünnepelte az 1848-as forradalmat. Ilyen, nem központilag, felülről szervezett meg-mozdulásra másfél évtizede nem volt példa Magyarországon. Nem hangzottak el sem nacionalista, sem rendszerellenes jelszavak. A rendőrség néhány fi atalt letartóztatott, és igyekezett felderíteni, mi is történt valójában, kik szervezték a demonstrációt.⁹ Később a politikai vezetés sem dramatizálta a történteket, nem kereste minden áron és erővel „az ellenség kezét”. Ez az esemény nem tekinthető fordulópontnak a magyar közéletben. De a hetvenes évek fő folyamatához kapcsolódva hozzájárult ahhoz, hogy a nemzet ügye már ne csak az értelmiség és a hatalom viszonyában értelmeződjön.

Ettől kezdve a nemzeti probléma, és részeként a nemzetiségi kérdés, a maga egyre tel-jesebb egészében és bonyolultságában jelentkezett a magyar politikában.

Ugyanazon a napon, amikor a főváros terein, utcáin merőben szokatlan esemé-nyek zajlottak, ülésezett az MSZMP Központi Bizottsága. Tagjai ekkor kaptak tá-jékoztatást a Kádár–Brezsnyev beszélgetésről és a magyar–román tárgyalásokról.

Nagyobb fi gyelmet az előbbi téma és ezzel a magyar–szovjet viszony megjavításának ügye kapott.¹⁰ A Szovjetuniónak és az SZKP-nak azonban nem a magyar kül-, ha-nem a belpolitikával voltak gondjai.¹¹ A moszkvai impulzus hatására az év előreha-ladtával egyre élesebb viták folytak a politikai vezetésen belül a reform értékeléséről, a szellemi-ideológiai életről, a gazdasági-társadalmi viszonyokról és persze a hogyan tovább kérdéséről. 1972-ben a szellemi és politikai közélet Magyarországon a reform sorsával volt elfoglalva.

9 Kenedi János: Kis állambiztonsági olvasókönyv. Budapest, 1996, II. k. 41–132.

10 Az ülésen Fock Jenő miniszterelnök hosszasan és részletesen szólt azokról a hibákról, ame-lyeket a magyarok a szovjet relációban elkövettek. Megígérte: a kormány emlékeztetőt készít a magyar–román kapcsolatok javításával kapcsolatos feladatokról. MOL M-KS 288. f. 4/116. ő. e.

11 Vlagyimir Pavlov nagykövet, amikor több mint egy hónap múlva Kádár fogadta őt, ki-emelte, milyen pozitív visszhangot kapott Moszkvában a Romániában tett látogatás. MOL M-KS 288. f. 11/3339. ő. e.

Ilyen körülmények között szinte semmilyen fi gyelmet nem kapott az, hogy a magyar alkotmány módosítása során bekerült a szövegbe: a nemzetiséget megilleti a jog az anyanyelv használatára, az anyanyelvi oktatásra, saját kultúrájának meg-őrzésére (61. § 3. bekezdés). E jogok közösséghez rendelése előrelépés volt a hazai nemzetiségi politikában. Egyúttal segíthette volna az 1968 óta folytatott gyakorla-tot: a magyarországi nemzetiségekre épülő szolid országpropagandát is. Az MSZMP vezetése azonban vagy nem akart, vagy nem tudott ekkor ezzel a témával politizálni.

Kállai Gyula előadói beszédében egy szót sem ejtett a témáról, Kádár hozzászólá-sában nem érintette a nemzeti-nemzetiségi kérdést. Egyedül egy mohácsi munkás-asszony, Halasi Lajosné méltatta röviden az új passzust – nyilván a Baranya megyei nemzetiségekre tekintettel.¹²

Egy hónappal később Kádár János váratlanul bejelentette a Politikai Bizottságnak visszavonulási szándékát. A pártvezetés fi gyelmét ez az ügy nagymértékben lekötöt-te, s eközben még a 60. születésnapját is meg kellett ünnepelni.

Május elején Erdélyből szaklíceumok szervezésének erőltetéséről érkeztek hírek.

Ebben az iskolatípusban román nyelven folyt az oktatás.¹³ Romániában nem egyik pillanatról a másikra romlott meg a helyzet, hanem „tendenciájában”. Erről szólt a külügyminiszter-helyettesi értekezlet is, amely június közepén tárgyalt az ott élő magyarság helyzetéről. Nem is annyira az ott előterjesztett anyag az érdekes, hanem maga a tény. A külügyi apparátus egyre nagyobb fi gyelmet szentelt a határon túli magyarság helyzetének és az egyre nehezebben kezelhető, de egyre fontosabbá váló magyar–román kapcsolatoknak.¹⁴

A hivatalos Románia azt sugallta: nincsenek problémák, a kapcsolatok megfele-lően fejlődnek.¹⁵ Ezekben a hónapokban az általános keményítés feltételeinek kialakí-tása állt a román politika előterében, de egyelőre több volt a szó, mint a tett. A magyar kisebbség és kulturális intézményei ellen még nem indult látványos támadás. Nyáron országos értekezletet tartott a román párt. Ceauşescu beszámolójában elismerte, hogy a nemzetiségi politikában voltak hibák, ám az elhajlásokat megszüntették. Ma a na-cionalista megnyilvánulások leküzdése a feladat. Ez az ő felfogásában bizonyosan nem a román többséget jellemezte. Még rosszabbat sejtetett beszédének az a része, amely arról szólt, hogy a nemzetiségek közeledésének folyamata a jövőben még hang-súlyozottabb lesz: „Ezzel kapcsolatban szüntelenül szem előtt kell tartanunk annak szükségességét, hogy rendületlenül tevékenykedjünk minden dolgozó teljes

jogegyen-12 Országgyűlési Értesítő. Az országgyűlés 8. ülése. 1972. április 9.

13 MOL M-KS 288. f. 32/1972/14. ő. e. Karikás Péter feljegyzése.

14 Uo. 32/1972/15. ő. e. A napirend anyagát megküldték a párt külügyi osztályának.

15 Erről számolt be Várnai Ferenc, a Népszabadság külpolitikai rovatának vezetője is Buka-restből hazatérve. MOL M-KS 288. f. 11/3339. ő. e.

lőségének biztosításáért, nemzetiségre való tekintet nélkül, hogy az egységes kommu-nista rendszer felépítésének útján megvalósuljon mind szociális, mind nemzeti jegyeit illetően a társadalom egyre teljesebb homogenizálódása.”¹⁶

Ez a gondolatmenet megmutatta: a román államnemzet-felfogásban nemzet és nemzetiség nem olyan párhuzamosokat jelent, amelyek csak a beláthatatlan jövőben vagy a végtelenben találkoznak.

Egy ideológiai állásfoglalást vagy célmegjelölést azonban nem feltétlenül követ politikai gyakorlat, nem okvetlenül testesül meg azonnali intézkedésekben, jogsza-bályokban. Visszatartó hatásuk lehet bel- és külpolitikai szempontoknak is. Azzal, hogy a román párt milyen jövőben gondolkodik, az MSZMP vezetése már régen tisztában volt. Esélyt kellett adnia magának, hogy talán képes a kapcsolatok javítá-sára. Nem látta értelmét annak, hogy ideológiai vitát kezdeményezzen a homogeni-zálásról.

A két ország közötti közeledés jeleként értékelhető, hogy előbb Kállai Gyula, majd Fock Jenő miniszterelnök is Romániában töltötte szabadságát. Ceauşescu fo-gadta az utóbbit, akivel egyórás beszélgetést folytatott. A magyar miniszterelnök nem vetett fel kényes ügyeket. Szakterületén, a gazdaságpolitikánál maradva az iránt érdeklődött, mi vezette az RKP-t, amikor másfél évtizedre előre megszabta a 30%-os felhalmozási arányt.¹⁷

Az augusztus 23-i román nemzeti ünnepre küldött szokásos távirat a szokásos-nál kicsit barátságosabbra sikeredett, arról az érdeklődésről és rokonszenvről szólt, amellyel a magyar nép a szocializmus romániai építését fi gyelemmel kíséri. A magyar vezetők ismét arra emlékeztettek: a két ország közötti kapcsolatok elmélyítése erősíti a szocialista közösséget. Most, szemben az előző évvel, szerkesztőségi kommentárba szorult az, hogy Románia továbbra is számíthat a proletár internacionalista alapon nyújtott segítségre.¹⁸ Hasonló szellemben emlékeztetett az országgyűlés téli ülés-szakán Péter János külügyminiszter arra, hogy még „azok a szocialista országok is a Szovjetuniónak köszönhetik fennmaradásukat…, amelyek esetleg kétségbe vonják”

a nemzetközi életben betöltött szerepét.¹⁹

16 A főtitkár mondanivalóját a Népszabadság 1971. július 20-i ismertetése úgy összegezte, hogy a közeledésről és a homogenizálódásról szóló tételekre nem fordított fi gyelmet. A beszéd e részét közli R. Süle Andrea: A Román Kommunista Párt nemzetiségi politikája a pártdokumen-tumok tükrében. In: Jelentések a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről. Budapest, 1988.

17 Ez a magas arány arról tanúskodott, hogy Románia az erőltetett iparosításra jellemző beru-házási szintet őrzi. A találkozóról készült feljegyzés nem tartalmaz olyan információt, amelyből kiderülne, érdemi eszmecserét folytatott-e a két politikus erről a témáról. MOL XIX-J-1-u 35. d.

18 Népszabadság, 1972. augusztus 23.

19 Népszabadság, 1972. december 14.

Mégsem ez volt a két ország kapcsolata és az erdélyi magyarság ügye szempontjá-ból az utolsó évzáró esemény, és nem is a Román Népköztársaság kikiáltásának 25.

évfordulója alkalmából küldött távirat. Az év utolsó előtti napján nagy ünnepséget rendeztek Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából. A magyar szel-lemi élet képviseletében is felszólaló Illyés Gyula az emberiség kiválasztott fi ának nevezte a forradalmár költőt, aki nemcsak egy nemzetért halt mártírhalált. Beszédét így fejezte be: „A nemzetek és nemzetiségek közti béke fájdalmasan időszerű ma is, akár akkor, amidőn Ő ebbe vetette legfőbb reményét. Legyen bátorságunk változat-lanul ebben hinnünk, ezért küzdenünk. Ezzel a gondolattal hívjuk a világ népeit is – a világszabadság várományosait –, hogy osztozzanak ünneplésünkben.”²⁰ Küzdeni kell tehát a nemzetek és nemzetiségek közötti helyzet rendezéséért. A nyelvi meg-formálás világossá tette: a világ népei nem lehetnek közömbösek egymás iránt. Illyés Gyula kiállása nemcsak az állapotokat bírálta, hanem felvetette az értük való politi-kai és erkölcsi felelősség kérdését is.

1972 tehát semmi újat, se jót, se rosszat nem hozott Magyarország és Románia viszonyában.²¹ Senki nem ígért semmit, így aztán nem is kérhetett számon senki semmit, senki nem csapott be senkit. Igaz, a problémák sem oldódtak meg, de leg-alább a dolgok már senki szemében nem látszottak jobbnak annál, mint amilyenek valójában voltak.

A következő év úgy indult, ahogy az előző végződött: táviratváltással a barátsági szerződés aláírásának 25. évfordulóján. A magyar változat ismét lakonikusan rövid volt. A román vezetők viszont hosszabban méltatták a szerződés előző évi megújítását, mint amely új perspektívákat nyitott a két ország közötti együttműködésben. Egyre szélesednek és haladnak előre a román–magyar kapcsolatok a marxizmus–leniniz-mus, a szocialista internacionalizmarxizmus–leniniz-mus, a függetlenség, a szuverenitás, az egyenjogúság, a belügyekbe való be nem avatkozás és az elvtársi segítség elvei alapján.²²

Az MSZMP is egyre konokabban mondogatta a magáét. Vezetői mindig hozzá-tettek egy kicsit az előzőkhöz. Valószínűleg véletlen, hogy 1973 januárjában a ne-gyedszázados barátsági szerződés megünneplése után országos propagandatanácsko-zást rendeztek. A cél nyilvánvalóan az 1972. novemberi, a gazdasági reformot kiiga-zító határozatból fakadó ideológiai feladatok meghatározása volt: a gazdasági reform

20 Népszabadság, 1972. december 31.

21 Ez az állítás igaz a szocialista tábor belső köre és Románia közötti viszonyra is. Az év végén, a Szovjetunió megalakulása 50. évfordulójának tiszteletére rendezett ünnepségek adta lehetősé-get kihasználva Brezsnyev igyekezett Ceauşescut helyes útra téríteni, sikertelenül. Egy hónappal később Puja Frigyes külügyminiszter-helyettes olyan tájékoztatást kapott Moszkvában, hogy a román vezető „rosszabb, mint eddig”. MOL M-KS 288. f. 11/3507. ő. e.

22 Népszabadság, 1973. január 21.

„mellékhajtásait” kellett a szellemi életben is lenyesni. Ez a feladat Aczél Györgyre, a KB titkárára hárult. A kétórás beszédben komoly hely jutott a haza és haladás té-makörének, a hazafi ság és az internacionalizmus közötti kapcsolat bemutatásának.

A szellemi élet politikai irányítója hosszasan ostorozta a nemzeti önteltséget, de be-szélt a nemzeti múlt megbecsüléséről is. Aczél arra emlékeztette hallgatóságát, hogy a hazai nacionalisták a nemzet jövője és különösen a határainkon túli magyarság sorskérdései iránti úgynevezett aggodalom okán sokszor megkérdőjelezték a párt politikáját. Ilyen megnyilvánulások most is vannak. A KB-titkár leszögezte: a nem-zeti-nemzetiségi kérdés megoldása a marxizmus–leninizmus elveiből következően a szocializmus építésének általános törvényszerűségeihez tartozik:²³ „Ezen a szilárd elvi alapon állva a nemzetiségi kérdést a szocialista fejlődés egészén belül ítéljük meg.

Szomszédainkkal együttműködve arra törekszünk, hogy közöttünk a nemzetiségek léte ne elválasztó tényező, hanem összekötő kapocs legyen. Népünk, nemzetünk iránt érzett internacionalista felelősségtudattal mindig az erre legalkalmasabb fó-rumon vetjük fel ezeket a kérdéseket, és elutasítunk minden felelőtlen demagógiát, amely a párttal és a kormánnyal, a szocializmussal szemben fellépve – kárt okozva egyébként azoknak is, akiket védeni kívánnának –, valamiféle jogosultnak vélt na-cionalizmusnak próbál esetenként hangot adni. Hangsúlyozzuk: semmilyen indok nem lehet arra, hogy nacionalista, soviniszta nézeteket hagyjunk újjáéledni.”²⁴

Aczél feszesre formálta kemény hangú szövegét, de tartalmilag belül maradt az MSZMP beváltnak tekintett szövetségi politikája keretein. A párt már hosszú ideje barátkozott a nemzettel, nem akarta ellenségévé tenni a „népben, nemzetben” gon-dolkodó értelmiségieket. Ezen túl azonban a hivatalosnak tekinthető állásfoglalás nem tartalmazott semmi megnyugtatót az aggódók számára. Nem ösztönzött senkit cselekvésre. Az MSZMP vezetése bizalmat és nyugalmat kért a határon túli magyar-ság ügyében.

Pedig ekkor kellett elkezdeni csak igazán aggódni. 1973 májusában törvényerejű rendelet jelent meg Romániában, amely kötelezővé tette román nyelvű tagozatok, osztályok szervezését a magyar többségű településeken. Önmagában persze nem

le-23 Ez – bár magától értetődőnek tűnt – nem volt a marxizmus–leninizmus fő tételei közt.

A kommunista- és munkáspártok 1960-as és 1969-es moszkvai tanácskozásai nem vették fel a nemzetiségi politikát a legfőbb törvényszerűségek közé, de nem is hagyták említés nélkül a nem-zetiségi kérdést, és a kommunista pártok kötelességévé tették a nemzeti-nemnem-zetiségi elnyomás elleni harcot. Az 1969-es nyilatkozat kiállt a nemzetiségek nyelvének és kultúrájának, a nemzeti önrendelkezés elvének védelme mellett. A kommunista és munkáspártok moszkvai nemzetközi érte-kezletének fontosabb anyagai. Uzsgorod, 1969, 116.

24 Országos agitációs, propaganda és művelődési tanácskozás. 1973. január 24–25. Budapest, 1973, 28. Aczél a zárszavában is elutasította azt, hogy mások nacionalizmusára nacionalizmus legyen a válasz. Uo. 110., 102.

hetett kifogást emelni az ellen, hogy a román gyerekek románul tanulhassanak szülő-helyükön. Sőt. Az intézkedés azonban a homogenizációs folyamat része volt.²⁵