A két nemzeti ideológia 1956 után - KÉT ORSZÁG  KÉT NEMZETÉPÍTÉSI STRATÉGIA

KÉT ORSZÁG  KÉT NEMZETÉPÍTÉSI STRATÉGIA

1. A két nemzeti ideológia 1956 után

azonnal benyújtotta a számlát, és az 1956. október 30-i moszkvai kormánynyilatko-zatot kihasználva gazdasági előnyökhöz igyekezett juttatni országát. Decemberben, Moszkvában új, Bukarest számára igen előnyös gazdasági megállapodást írt alá Románia és a Szovjetunió. Még fontosabb volt, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) deklarálta, érvényben van az októberi kormánynyilatkozat: a nagy és a kis szocialista országok, így a két szövetséges állam kapcsolatai a jogegyenlőség, a belügyekbe való be nem avatkozás, a nemzeti szuverenitás elveire épülnek.² Másfél év múlva következett az igazi siker: a Szovjetunió kivonta csapatait Romániából.

Majd az 1960-as évek elejétől kezdve a bukaresti vezetés maradéktalanul igyekezett profi tálni az SZKP és a Kínai Kommunista Párt (KKP) között kirobbant vitából. A román kommunista párt saját külön útját egyengette a „nagyok” közötti ellentétek kihasználásával.³

Már 1957–1958-ban jelentős különbségek voltak a két ország helyzetében.

Magyarország egy időre a világpolitika fókuszába került, súlyosan csökkent az or-szág vezetésének presztízse és nemcsak Nyugaton, hanem Keleten is. A szocialista tábor vezetői Magyarországot látták a leggyengébb láncszemnek. Előbb a katonai intervenció, majd a szovjet csapatok berendezkedése tette egyértelművé az ország függő helyzetét. Ez a függőség túlterjedt a politikán, és a szocialista országoktól fel-vett jelentős összegű hitelek okán a gazdaságban is nyilvánvaló volt.

Magyarország a gazdasági fejlettség tekintetében előbbre tartott Romániánál, de nyitottabb szerkezete, gyengébb nyersanyag- és energetikai bázisa miatt délkeleti szomszédjánál jóval inkább rászorult a külkereskedelemre és a nemzetközi gazdasági együttműködésre. Ezzel szemben Románia gazdasági szerkezete és „gazdaságföld-rajza” vészesen hasonlított a Szovjetunióéra, és az idők folyamán egyre nőtt a félelme attól, hogy beszorul a nála fejlettebb európai szocialista országok mögé. A román ve-zetők és közgazdászok joggal tartottak attól, hogy országuk a gyarmatokhoz hasonló nyersanyag-beszállítói szerepben marad majd anélkül, hogy kiépülne benne a teljes ipari vertikum. Emiatt a bukaresti vezetés növekvő aggodalommal fi gyelte azokat a

dalom és a romániai magyarság. Hitel, 1991/21.; Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959). Főszerk.: Stefano Bottoni. Csíkszereda, 2006.

2 Lásd ebből az időszakból Gheorghe Gheorghiu-Dej: Beszéd a Floreasco csarnokban tartott nagygyűlésen. Bukarest, 1957. Később a hivatalos román megnyilatkozásokban a szocialista or-szágok közötti viszonyok említésekor ez a szöveg kiegészült a bandungi elvek (1955) teljességének hangoztatásával.

3 A román külön út 1953–1955 között kezdődött körvonalazódni. Vö. Stephen Fischer-Ga-laţi: 20th century Roumania. New York, 1991, 133–155. A szerző áttekinti a koncepció formáló-dásának 1953 és 1958 közötti állomásait.

szovjet és lengyel törekvéseket, amelyek a KGST-ből valóságos integrációt szerettek volna teremteni.⁴

Nem elég annak megállapítása, hogy különbözött a két ország külgazdasági helyzete, hiszen azonos volt külső környezetük, és gazdaságukban akadtak bizo-nyos megfelelések, kölcsönösen előnyös kereskedelmet kínáló vonások. E tényezők mégsem késztették kellő mértékben valódi gazdasági együttműködésre a két szom-szédot. Nyilván azért, mert nemzeti érdekeik sokban különböztek. Egy ponton, az erdélyi magyarság sorsával összefüggésben pedig – bármennyire leplezték ezt egy ideig önmaguk előtt is a két ország vezetői – a nemzetük távlatairól vallott néze-teik kifejezetten ütköztek egymással. Persze a nemzet, nemzeti érdek értelmezésének módja és erőssége függött a nemzetközi normáktól és körülményektől. A két ország 1956 utáni kapcsolata nem egyszerű folytatása a felsorolt előzményeknek és nem puszta lenyomata a külső viszonyoknak, a nemzetközi életben akkor érvényben lévő szabályoknak. A két ország egymáshoz fűződő viszonyának alakulásában meghatá-rozó szerep jutott eltérő nemzetépítési stratégiájuknak, külpolitikai doktrínájuknak.

Óriási jelentősége volt kapcsolatuk történetében tehát annak, hogy milyen választ találnak belső problémáikra, miként sikerül külső adottságaikhoz alkalmazkod-niuk, milyen külpolitikai célokat tűznek maguk elé.

A magyar pártvezetés nemzetépítési doktrínája és külpolitikai stratégiája az 1956.

októberi felkelés okainak és következményeinek elemzésén nyugodott. Ennek lénye-ge: sztáliniz mus nélkül, de együtt a Szovjetunióval. Kádár szerint a legfőbb tanulság:

a szocializmus általános elveit (társadalmasítás, proletárdiktatúra, a munkásság és a kommunista párt vezető szerepe, tervgazdaság) érvényre juttatva, de csak a magyar társadalom igényeire, lehetőségeire tekintettel szabad a továbbiakban előrehaladni.

Ezeknek a követelményeknek a fi gyelembevételére a nemzeti sajátosságok elismerése ad lehetőséget. Az eltérő megoldások elismerésére a hivatalos marxizmus–leniniz-musban a szovjet–jugoszláv kibékülés és az SZKP XX. kongresszusa teremtette meg a lehetőséget, majd az 1957. évi moszkvai kommunista világtalálkozó deklarálta a szocialista építés általános törvényszerűségeiről és a nemzeti sajátosságokról szóló téziseket. Ez a megoldás elvetette a nemzeti kommunizmust, de teret adott az egyes pártoknak sajátos megoldások kidolgozására és megvalósítására.

Az MSZMP ekkor kialakított felfogása szerint a magyar kommunisták egy-idejűleg tartoznak felelősséggel saját munkásosztályuknak, népüknek és a nemzet-közi munkásmozgalomnak.⁵ Ütközés esetén a nemzeti érdeket alá kell rendelni a

4 Az SZKP XXII. kongresszusa után készültek ilyen elképzeléseket tükröző anyagok, amelye-ket, így 1962-ben a közös tervezésre vonatkozót, a KGST-tanácskozás elé terjesztettek.

5 Kádár ezt a kommunista és munkáspártok 1957-es moszkvai tanácskozásán fejtette ki. Lásd erről: Kádár János külpolitikai nézetei (1957–1967) c. tanulmányomat. In: Magyarország helye

nemzetközinek, mert nem lehet jó saját nemzetünknek sem az, ami a többinek árt.

Pillanatnyi előnyökért nem szabad a hosszú távú érdekeket kockára tenni. Szövetséges nélkül a katonailag jelentős erőt nem képviselő, gazdaságilag még gyenge szocialista országok ki lennének szolgáltatva a Nyugat, vagyis az akkori szóhasználat szerint az

„imperializmus” kénye-kedvének. Mindenki számára egyértelművé kell tehát tenni, hogy Magyarország a Szovjetunió oldalán áll, a Varsói Szerződés és a KGST az alap-vető élettere, ebbe nyugodjon bele mindenki határon innen és túl. A nemzet ebben a nemzetközi keretben, az internacionalista ideológia jegyében és ezáltal védve, segítve létezik és fejlődhet. Nem a látvány a fontos, hanem az eredmény, a jólét és a társa-dalmi egyenlőség, a belső biztonság.

Bármilyen paradoxnak tűnhet is, de éppen a Szovjetunióhoz igazodás, a szocia-lista táborhoz simulás és ennek megfelelően a proletár internacionalizmus ideológiá-jának vállalása adott módot az MSZMP-nek saját nemzeti stratégiája megfogalma-zására. Lényeges vonása e stratégiának, hogy nem tűzött maga elé komoly célokat, példának okáért még Magyarország nemzetközi vagy éppen regionális befolyásának növelését sem. Ekkor az országot vezető politikusok legkevésbé sem gondolkodtak valamiféle nemzetegyesítésben. Ezt az ügyet a történelemre, a szocializmusra és az internacionalizmus normáira bízták. A magyar kommunisták azt remélték: egy in-tegrált szövetségi rendszerben a határok veszítenek jelentőségükből. Igazából ez a hazai feladatokra összpontosító gondolkodás aktív külpolitikát csak belső céljai el-érése és ezzel együtt belső berendezkedése „másságának” elfogadtatása érdekében feltételezett. Ebben a „redukált” társadalomépítésben és befelé irányuló nemzetstra-tégiában a külpolitika annyiban volt jelen, amennyiben az új magyar politikai ve-zetés tisztában volt azzal, hogy elzárkózással sem a hatalmat, sem a gazdaságot nem tudja megszilárdítani, nemhogy modernizálni.

Az 1956 utáni években ebből a belátásból következően a magyar külpolitikában nagy súllyal esett latba a szocialista táboron belüli egyenjogú státus elnyerésére tett erőfeszítés. Ehhez előbb rendet, stabilitást és konszolidációt kellett teremtenie és új-raindítania a gazdasági növekedést. Később a kollektivizálás végrehajtásával jelezte az MSZMP, hogy saját lábán áll, és együtt, egy irányban halad a szocialista országok többségével.

Hozzátartozott a táboron belüli emancipálódás feladatához, hogy a magyar párt-nak látványosan ki kellett küszöbölnie a függetlenségi igényt és a nemzeti sérelmek emlegetését mint nacionalizmust – ideértve a nemzeti kommunizmust is – mind a bel-, mind a külpolitikájából. A szövetségesek ilyen irányú elvárásainak teljesítése

a 20. századi Európában. Szerk.: Pritz Pál–Sipos Balázs, Zeidler Miklós közreműködésével. Bu-dapest, 2002, 135–146.

nem esett nehezére az új magyar vezetésnek, hiszen hatalmon maradását külső se-gítségnek köszönhette.

Kádárék felmérhették a nemzeti érzés vagy, ahogy akkor ők megélték és ma-guknak lefordították, a nacionalizmus erejét a felkelésben és a szabadságharcban egyaránt. A kommunista párt ezért 1956 után igyekezett tiszteletben tartani a nem-zeti érzékenységet, ugyanakkor rendkívüli óvatosságot tanúsított a hazafi as-nemnem-zeti érzelmek politikai használatában. Ez a visszafogottság jellemezte az egész Kádár-korszakot. A kommunista párt Magyarországon soha nem nyúlt a nacionalizmus fegyveréhez, még a gazdasági nehézségek megszaporodásának idején sem.

Igaz viszont, hogy az ideológiában és a politikában az MSZMP kezdettől fog-va igyekezett elkülöníteni egymástól a nemzeti érzületet és a nacionalizmust. 1959 nyarán a magyar párt a nacionalizmus elleni küzdelmet jelölte meg fő feladataként az ideológiai életben, a tömegek „lelkéért” folytatott küzdelemben. Eszerint a cél az kell legyen, hogy „a dolgozó nép hazaszeretete a szocialista hazafi ság színvonalára emelkedjék, és eljusson a proletár internacionalizmus eszméjének tudatos vállalá-sáig. Ezt csak úgy érhetjük el, ha felvesszük a harcot a mai magyar nacionalizmussal, amely alá akarja ásni a munkáshatalmat, a szocialista tábor egységét”.⁶ A hatvanas évektől a magyar kommunista értelmiség is jelentős erőfeszítéseket tett a szocialista nemzetfogalom kialakítására, a hazafi ság és a nacionalizmus megkülönböztetésére.⁷ A hivatalos nemzetfogalomba hasonló megfontolások és félelmek miatt csak a kor-szak végén került be a határon túl élő magyarság.

Nem így állt a helyzet a nemzeti kérdést illetően Romániában. Ott komolyab-bak, ha tetszik, nagyobb igényűek voltak a klasszikus nemzetépítő ambíciók. Először is azért, mert a román szellemi és politikai elit a nemzeti létet ebben az időben is az egységes nemzetállam kiteljesítésével, megszilárdításával látta beteljesülni. Ez

azon-6 Jellemző korabeli példa erre a Politikai Bizottság vitája a nacionalizmusról. Kádár János arról beszélt, hogy milliók sem nem szocialista hazafi ak, sem nem burzsoá nacionalisták. „Ilyen tudományos világnézet nélküli hazafi as érzésűek. Ez a többség… Egészen bizonyos, hogy sok olyan ember van, akit ha megkérdeznénk, hogy helyesli-e a szovjet–magyar barátságot, azt mon-daná, hogy igen. Megkérdeznénk tőle, hogy Kassát szerezzük-e vissza? Azt monmon-daná, hogy fel-tétlenül szerezzük vissza. Ezt nem lehet ellenséges elemnek venni.” Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL) M-KS 288. f. 5/138. ő. e. A téziseket lásd: A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafi ságról. Társadalmi Szemle, 1959. augusztus–szeptember.

7 A nemzeti kérdés Molnár Erik cikkeivel és az azokat követő vitával került újra vissza a magyar szellemi életbe. A hatvanas évek közepén már a központi kérdések között volt. Lásd Kállai Gyula: A polgári nemzettől a szocialista nemzetig. Budapest, 1965; Mód Aladár: Nemzet és szocialista nemzet. Budapest, 1974. A hatvanas évek második felétől Mód Aladár tanulmányai foglalkoztak a témával. A hetvenes évek talán legjelentősebb kísérlete Király Istváné, lásd Haza-fi ság és internacionalizmus. Budapest, 1974

ban 1956 után is inkább csak vágy, óhajtott cél volt, mintsem valóság. A nemzetisé-gek jelentős, semmiképpen nem elhanyagolható részét tették ki az összlakosságnak.

Több mint másfél millió magyar, sok százezer német, nem kevés zsidó és délszláv nemzetiségű élt az ország területén tömbben is, szórványban is. Nyitott volt a kér-dés: a nemzetiségi jogok gyakorlásának lehetővé tételével a hatalom belenyugszik a tényekbe, elfogadja a külön etnikai-kulturális közösség(ek) létét a területén, és nem törekszik az eredeti cél megvalósítására, megelégszik az integrációval, vagy asszimi-lálni igyekszik a nemzetiségeket? Ezért a nemzeti, úgy is mint nemzetiségi kérdés Romániában továbbra is a belpolitika egyik középponti témája maradt, de sokkal intenzívebben, mint Magyarországon, hiszen itt napi oktatási, kulturális és gazda-ságpolitikai döntések motiváló elemeként működött.

Közvetlenül 1956 után a román kommunista párt politikáját jobban áthatotta a függetlenség iránti vágy, mint a magyarét. Erre a magyarázatot részben a Hruscsov és Gheorghiu-Dej irányvonala közötti különbség adta. A nagyobb önállóságra, cse-lekvési szabadságra törekvés részben abból fakadt, hogy a román gazdaság kevés kiaknázható komparatív előnnyel rendelkezett a szocialista országokkal fennálló kapcsolataiban. A román vezetők egyre kevesebb esélyt láttak arra, hogy a KGST keretében felszámolhassák a gazdasági elmaradottságot, és ha lassan tapogatódzva is, de új utakat kerestek.

Románia tehát, szemben Magyarországgal, a szocialista országokkal is konfrontá-lódva igyekezett érvényt szerezni nemzeti érdekeinek. A „külön út” stratégiája 1957-ben még közel sem volt készen, de évről évre szaporodtak az útkeresés jelei. Bukarest esetében az elkülönülés éppen azt szolgálta, hogy belül ne kelljen változtatnia a po-litikáján és „klasszikus” berendezkedésén. Úgy is fogalmazhatnánk: Románia azért is igyekezett eltávolodni a hruscsovi olvadás idején a Szovjetuniótól, hogy sztálinista jellegű politizálását folytathassa. A román vezetés az 1950-es évek második felétől nagyon ügyelt a szavakra, majd pedig megszerzett szuverenitására. Különösen igaz volt ez a nemzeti-nemzetiségi kérdésre. Alighogy 1958 tavaszán megszületett a dön-tés a szovjet csapatok távozásáról, a Román Munkáspárt levelet intézett a Jugoszláv Kommunisták Szövetségéhez, amelyben a többi kelet-európai párthoz hasonlóan visz-szautasította az akkor revizionistának tekintett párt kongresszusára szóló meghívást.

Ebben nem is lett volna semmi különös, de Gheoghiu-Dejék felháborodása jelzésérté-kű amiatt, hogy Tito a szerb kisebbség kapcsán megpróbál belügyeikbe beavatkozni.⁸

8 MOL M-KS 288. f. 11/277. A Román Munkáspárt levele a Jugoszláv Kommunisták Szö-vetségéhez, 1958. május. A szocialista tábor jugoszlávellenes kampányát a Kínai Kommunista Párt indította meg az 1958. május 5-én a Zsenmin Zsipaóban közzétett vezércikkel. Lásd erről Ripp Zoltán: Belgrád és Moszkva között. Budapest, 1994, 71–73.

A diktatúra, a központosítás alkalmas eszköznek látszott mind a modernizációs, mind a nemzetépítési stratégia megvalósítására.

Néhány év telt csak el, és a román vezetők a nemzeti szuverenitás védelmében fel-léptek a szocialista világpiac megteremtése ellen és a KGST nemzetek feletti szerve-zetté tételével szemben. A hatvanas évek elejétől a román politikai gondolkodásban egyre nagyobb szerepet játszott a gazdasági modernizáció és a függetlenség össze-kapcsolása, a legfejlettebb, az utolérést lehetővé tévő technika megszerzésének igénye Nyugatról. A nemzetépítésnek fontos része volt a történelem újrakonstruálása is.⁹ Ennek eredményeként a román történelem egésze hősi eposszá nemesedett. Nem maradhatott el a politikusi megnyilvánulásokból az érdemek, a haladást szolgáló cselekedetek felsorolása. Az újraértékelés eredményeként a román kommunista moz-galom egyre inkább mint a nagyromán nemzet megteremtésére irányuló évszázados harc beteljesítője jelent meg. A bukaresti vezetés nem mulasztott el egyetlen alkal-mat sem annak hangsúlyozásában, hogy a román csapatok milyen tevőleges szerepet játszottak Magyarország felszabadításában. (Ceauşescu az 1944. augusztusi felkelés 35. évfordulóján tartott beszédében már odáig jutott, hogy negyedik szövetséges-ként említette országát a német fasizmus ellen vívott küzdelemben.)¹⁰

A nemzetépítő stratégia mindenkori részévé vált a korábban szerzett előnyök rögzítése, a határok megkérdőjelezhetetlenségének elérése. Ennek érdekében a ma-gyarság részleges beolvasztása vagy legalábbis területi elkülönülésének a megszün-tetése is napirendre került. Ezt a külső elkülönülést, belső terjeszkedést szolgálta az idők folyamán egyre erősödő román nacionalizmus. Az már a dolog természetéhez tartozik, hogy amikor a hetvenes évek közepére sikerült elérnie az eredeti célokat, vagyis amikorra Bukarest a lehető legnagyobb mértékben önállósult Moszkvától és amikorra a Székelyföld kivételével Erdély minden régiójában és jelentősebb városá-ban többségbe került a román etnikum, új problémák jelentkeztek. Ekkor már nem a határok megkérdőjelezhetetlenné tétele és a nemzetépítési láz tette szükséges esz-közzé a nacionalizmust, hanem a hatalom védelme. A román nacionalizmust addig inkább rejtegették, legalábbis visszafogták bizonyos vonásait. Az 1970-es évektől kezdve nem volt szükség eff ajta önkorlátozásra. Sőt, ahogy egyre komolyabbakká váltak a gazdasági nehézségek és nőtt a szociális elégedetlenség, kéznél volt a bevált és már sokszor alkalmazott fegyver: a nemzeti érzelmek túlfűtése. Ezt egészítette ki az újraélesztett, már anakronisztikus személyi kultusz, amelynek a célja a társadalom hatalmi kontroll alóli emancipálódásának megakadályozása volt.

9 Catherine Durandin: A román nép története, i. m. 411–417.; Gáll Ernő: A román nemzeti ideológia – tegnap és ma. Régió, 1995/1–2.

10 Nicolae Ceauşescu: Th e Making of the Romanian National Unitary State. Bukarest, 1983, 135.

2. A „hála” évei: 1957–1958

1956 végén, a Moszkvában elért sikerrel a tarsolyában a bukaresti vezetés még arról adott hírt, hogy „különös fi gyelmet kell fordítani az együtt élő nemzetiségekhez tartozó dolgozók gazdasági, társadalmi és kulturális problémáinak megoldására”.¹¹ Eközben már megindult a megtorlás és a megfélemlítés az erdélyi magyar értelmi-séggel szemben a magyarországi antisztálinista fordulat és a felkelés iránt mutatott rokonszenve miatt.¹²

A magyar pártvezetés erre nem fi gyelt fel, volt gondja elég magának is: 1956 decemberétől erőszakos eszközökkel megtörte a nemzeti ellenállást, majd súlyos megtorlások következtek a felkelés itthon maradt résztvevőivel szemben. És talán nem is akart a budapesti vezetés tisztában lenni a valós romániai helyzettel.¹³ Ebben segítette a kolozsvári magyar írók 1956. november 5-i hűségnyilatkozata a Román Munkáspárt mellett, majd újévi nyílt levelük a Magyar Népköztársaság íróihoz.¹⁴ Kádár inkább arra ügyelt, hogy bizonyítsa: leszámolt az 1956 októberében jelent-kező nacionalista törekvésekkel.¹⁵ Azt is egyértelművé akarta tenni, mennyire tuda-tában van a Románia által nyújtott segítség értékének. Ezzel magyarázható, hogy a magyar miniszterelnök megjelent a két ország közötti barátsági szerződés aláírásá-nak 9. évfordulója alkalmából 1957. január végén rendezett fogadáson. Itt elmon-dott pohárköszöntőjében a magyar nép örök háláját említette, amelyet a román nép és vezetői a nehéz pillanatban nyújtott segítséggel érdemeltek ki.¹⁶

11 Közlemény a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének 1956. december 27–29-i plenáris üléséről. Bukarest, 1957

12 Az 1956. október–novemberi erdélyi eseményekről lásd Szesztay Ádám: Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében 1956–1862. Az 1956-os forradalom hatása a kelet-közép-európai kisebbség-politikára. Budapest, 2002, 26–36.

13 Keleti Ferenc bukaresti nagykövet 1957. február elején jelentést küldött haza, amelyben többek között arról írt, hogy Nagyváradon magyarok el akarták kérni a zászlót az autójáról, Ma-rosvásárhelyen megcsókolták. Szerinte ezek a megnyilvánulások „egy és más szempontból sokat mondanak”. MOL XIX-J-1-j. Románia (a továbbiakban Rom.) 1957/30. d.

14 Lásd Történeti kényszerpályák – kisebbségi reálpolitikák. Dokumentumok a romániai magyar kisebbség történetének tanulmányozásához 1944–1989. A válogatást összeállította, sajtó alá rendez-te, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Vincze Gábor. Csíkszereda, 2003, 202.; Népszabadság, 1957.

január 4.

15 Arról nem tudhatott, hogy Bukarestbe olyan jelzés is eljutott, miszerint ő maga a felkelés idején az autonómiát tartotta volna célszerűnek Erdély számára. A magam részéről ezt kevéssé tartom valószínűnek, mint ahogy nem tartja annak Lipcsey Ildikó sem, aki egy Walter Roman által a Román Munkáspárt Központi Bizottságának adott beszámolóra hivatkozott. Lásd Ma-gyar–román kapcsolatok 1956–1958. Dokumentumok, i. m. 132.

16 Uo. 233. Ion Popescu budapesti nagykövet jelentése, 1957. január 25.

Ekkor már közismert tény volt, hogy a budapesti jugoszláv nagykövetség-ről kicsalt, távozó Nagy Imrét és társait 1956 novemberében elhurcolták. Ezután Snagovban tartották őket házi őrizetben 1957. tavaszi, titokban végrehajtott ha-zaszállításukig.¹⁷ Az már nem annyira köztudott, hogy az akció lebonyolításakor Gheorghiu-Dej Budapestre utazott, és személyesen vett részt az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. november 22-i ülésén.¹⁸ Beszédében kemény fellé-pésre, rendkívüli intézkedések egész sorának meghozatalára sarkallta a magyar ve-zetőket. Nem állítható, hogy ezek hatására, de néhány nap múlva, más megoldást nem látva és a szovjet vezetők növekvő türelmetlenségét tapasztalva, Kádár elszánta magát a harcra, a leszámolásra, a nemzeti ellenállás leverésére.¹⁹

A román vezetők 1957 elején, látva az új kormány és a politikai helyzet stabili-zálódását, már nem a magyarországi eseményekre fi gyeltek. Sokkal inkább foglal-koztatta őket az, miként is aknázhatnák ki azokat a lehetőségeket, amelyeket „inter-nacionalista” szerepvállalásuknak köszönhettek. 1953 után ugyanis a szovjet pártve-zetéssel korántsem problémamentesen alakult a kapcsolatuk, most pedig úgy javít-hatták azokat, hogy még ők szerezhettek gazdasági előnyöket, és juthattak nagyobb

In document MAGYARORSZÁG, ROMÁNIA ÉS A NEMZETI KÉRDÉS 19561989 (Pldal 27-41)