„NEMZETISÉGÜKRE VALÓ TEKINTET NÉLKÜL”
6. A bukaresti út: egy lépéssel se előre
Ezután ismét visszakerült az ügy a PB elé. Aczél György és Komócsin Zoltán azt javasolta, hogy 1972 elején hivatalos látogatás keretében írják alá a barátsági szer-ződést. Komócsin szerint nyáron a KB megadta a felhatalmazást az aláírásra, ezért nem kell újratárgyalni a témát. Kádár nem értett ezzel egyet, mondván hogy a „po-litikát nem lehet tisztán technikai program szerint csinálni”. A „román–magyar kérdés nem csekélység”. Hivatkozással az ügy jelentőségére és az új helyzetre, ra-gaszkodott ahhoz, hogy a KB állást foglaljon az ügyben. Gáspár Sándor szerint ha nincs nem hivatalos találkozó, csak aláírás, akkor nem lesz mód az érdemi kérdések felvetésére. Nemes Dezső is a valódi politikai tárgyalást pártolta és a megbeszélések eredményétől akarta függővé tenni az aláírást. Ily módon ő képviselte a legradiká-lisabb véleményt: valamit kell cserébe kapni a szerződésért, a hivatalos látogatásért, mert az inkább a románok számára hoz hasznot. Nyers Rezső támogatta a KB elé vitel gondolatát, de akkor legyen alternatív a javaslat, vagyis a döntés ott szülessen meg. Szerinte a magyar–román viszonyt úgy kellene szabályozni, hogy megfeleljen a szocialista országok közötti normáknak, de „hidegebb” legyen a többiekkel ápolt kapcsolatnál. Nyers a szerződésnek nem tulajdonított túl nagy jelentőséget, ezért az aláírás mellett volt, miként Óvári Miklós is. Aczél György szerint semmilyen válto-zás nem lesz a román politikában, ugyanolyan nacionalista marad, ám nem érdeke Magyarországnak, hogy tovább romoljon a viszony. Fock Jenő is a KB döntését igényelte. Az aláírás mellett volt, mondván, „nekünk” sincs több vitánk a románok-kal, mint a többi szocialista országnak, és azok már megkötötték velük a szerződést.
A miniszterelnök immár többedszer lépett fel a holtpontról történő elmozdulás ér-dekében. Erre való tekintettel sokadszor jelezte, az erdélyi magyarok helyzetén
„in-98 MOL M-KS 288. f. 4/114. ő. e.
nen”, Magyarországról a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésével lehet segíteni, és úgy tűnik, nem tartotta olyan fontosnak a kérdés aktuális belpolitikai vonatkozásait.
Nem úgy, mint Kádár. Szerinte nincs értelme arról vitatkozni, kinek van több vitája a románokkal, de az „ő nacionalizmusuk nálunk is nacionalizmust szül”. Ezért nem mennek előre a dolgok, és ezért húzódozik ő a nem hivatalos vagy hivatalos tárgyalástól Ceauşescuval. A magyar vezető továbbra is óvakodott minden olyan gesztustól, amely azt a látszatot kelthette, hogy ő és pártja elfogadja a hivatalos ro-mán politikát, tűri annak nacionalizmusát. Kádár a szerződés lehető legkevesebb felhajtás melletti aláírására voksolt. Így legalább csak egyszer kell találkozniuk.99
Ezzel a csomaggal utazott Péter János külügyminiszter Bukarestbe. Vita igazából csak az aláírók személye körül volt. Mănescu szerette volna Kádárt közöttük látni.
A román külügyminiszter kifejezte azt a szándékát, miszerint kormánya kulturális központot létesítene Budapesten. Nem emelt kifogást az ellen, hogy Kolozsváron magyar konzulátus nyíljon. Ezt az adott körülmények között sikerként lehetett el-könyvelni, mert egy hónappal korábban, a PB-tagok találkozóján a román küldött-ség még elutasította az erre irányuló kérést.100
December első napján újra a KB elé került a magyar–román viszony, valamint a barátsági szerződés megkötésének ügye. Komócsin Zoltán ismételten előadta a té-mát, és ismertette a kialakult helyzetet. Elmondta: a PB az aláírás és a hozzá kötődő találkozó mellett döntött azzal a kiegészítéssel, hogy minél kevesebb külsőség kísérje az aktust. A külügyi titkár kérte, amennyiben mindenképpen ragaszkodnak hozzá a románok, akkor Kádár írja alá a dokumentumot. A látvány így is, úgy is számuk-ra lesz kedvezőbb. A kérdéshez egyedül Csáki István szólt hozzá, aki nem dicsérte a román közállapotokat. A Szolnok megyei első titkár azt fejtegette, hogy a szerződés segíti Bukarest belpolitikáját, de nehezíti Budapestét. Csáki javasolta: a tárgyalások során ne csak a közös vonásokat hangsúlyozzák, hanem a különbségekről is essen szó.
Komócsin szerint a közös közlemény alkalmat ad erre. Ezzel az MSZMP KB ismét felhatalmazást adott a barátsági szerződés lassan már öt éve húzódó aláírására.101
Jellemző Kádár „lelkesedésére” ebben az ügyben az a fanyar humor, amellyel két héttel később beszámolt a PB-tagjainak – már a felhatalmazás birtokában – talál-kozójáról a román párt főtitkárával a Lengyel Egyesült Munkáspárt kongresszusán:
99 MOL M-KS 288. f. 5/568. ő. e. Az első titkár ettől sem volt boldog. Kínjában azt is megkérdezte: „Nem lehetne a szerződést a határon aláírni?” Mire Péter János külügyminiszter számos történelmi példa ismeretében, nem kevés iróniával megjegyezte: „Mindenhol lehet, még vonaton is.”
100 MOL M-KS 288. f. 5/569. ő. e.
101 MOL M-KS 288. f. 4/115. ő. e.
„[…] tulajdonképpen jó is volt, hogy Ceauşescu ott felbukkant. A kongresszuson szomszédok is voltunk. Öt napig ültünk egymás mellett, három ízben is beszéltünk egymással. Mindjárt az első szünetben Ceauşescu megkérdezte – nem erőszakos módon –, hogy akkor mi lesz? Mondom: majd lépünk egyet előre az Önök által jelzett időpontban, de majd még hivatalos választ küldünk. Ettől megnyugodott.
Aztán minden nap megkérdeztük egymástól, hogy milyen hideg van. Aztán az utol-só nap mondtam neki, hogy jól tette, hogy eljött Varutol-sóba…”102
Az idő azonban nem az MSZMP-nek és Kádárnak dolgozott. Bukarest előtt köz-bejött egy váratlan, de annál kellemetlenebb út. 1972 januárjában a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülésén Brezsnyev baráti beszélgetésre hívta Moszkvába Kádárt. A szovjet pártfőtitkár szerint részben nemzetközi témákat érin-tenének, „részben a magyar–szovjet kapcsolatoknak sem ártana egy kötetlen, elvtársi beszélgetés”. Az SZKP-t a Közös Piac és a KGST-, illetőleg a kelet-közép-európai országok kapcsolatai, a szocialista gazdasági integráció, a magyar modell kérdései fog-lalkoztatták, mert nem nézte jó szemmel szövetségesei körében a nyugatias gazdasági orientáció szaporodó jeleit.103 Különösen aggódtak a moszkvai vezetők a belső stabi-litás miatt. Brezsnyev február elején kemény bírálatot gyakorolt az MSZMP reform-politikája felett.104 Február közepén a Pravda cikket közölt az SZKP és a szocialista közösség erősítéséről. Ebben az írásban szó esik az egyeztetett külpolitikáról, amely számol az egyes országok sajátos körülményeivel. A szerző nem mulasztotta el meg-jegyezni, provokáció esetén a barátok számíthatnak a Szovjetunió segítségére.105
Kádár a hosszú évek óta esedékes bukaresti látogatásra a szovjet pártfőtitkártól kapott megrendítő kritika hatására utazott el. Mégsem állítható azonban, hogy az SZKP közvetlen beavatkozása a magyar belpolitikába különösebben befolyásolta volna magatartását romániai tárgyalásai során. Nem módosított korábbi pozíció-ján, nem vett vissza semmit abból, amit a két ország viszonyáról korábban gondolt.
Ellenkezőleg, nagy gondot fordított a felkészülésre, pozíciójának megértetésére tár-gyaló partnerével és a határ két oldalán élő magyarsággal.
Az MSZMP első titkára a Ceauşescuval folytatott megbeszéléseken áttekintette az 1967-es megállapodások végrehajtását, a feladatok jó részét teljesítettnek ítélte,
102 MOL M-KS 288. f. 5/570. ő. e.
103 MOL M-KS 288. f. 5/573. ő. e. Ez a téma külön tárgyalást igényelne. Itt most az a fontos, hogy ekkor Kádár még akár hihette is volna azt, hogy a magyar, illetve az egyeztetett külpoli-tika lesz a fő napirend a „baráti találkozón”. Ebben súlyosan csalatkoznia kellett. Brezsnyev az MSZMP belpolitikáját vette górcső alá. Lásd erről „Kádár és Brezsnyev – kötélhúzás felső fokon”.
In: Ki volt Kádár?, i. k.
104 Lásd erről Huszár Tibor: Kádár. 2. k. Budapest, 2003, 238–243.
105 Ismerteti a Népszabadság, 1971. február 20.
a kishatárforgalom bővítése és a sajtóterjesztés kivételével. Kádár a nemzetiségi kér-désről szokás szerint úgy nyilatkozott, hogy az belügy, s mint ilyen, nem tartozik a tárgyalások napirendjéhez, de mégis szükséges beszélni róla, „mert számolni kell az-zal a hatással, amit e kérdés kezelése mindkét országban okoz. Azon kellene munkál-kodnunk, hogy ez a kérdés is erősítse barátságunkat és ne elválasztó, hanem összekötő kapocs legyen közöttünk”. Kádár ezzel a megfogalmazással a híd formulát ajánlotta fel román partnerének, és azt is nyilvánvalóvá tette: a nemzetiségek szerepének ilyen felfogása lehet az, ami fordulatot hozhat a két ország és a két párt viszonyában.
Ceauşescu azonban kitért az ajánlat elől. Inkább a gazdasági együttműködés fej-lesztésére tett javaslatokat. E téren sem esett azonban túlzásba. A kishatárforgalom kitágítása szerinte ellátási nehézségeket okozna a romániai városokban, és ezzel is ösz-szefüggésben csak 1985-re látta reálisnak az utazási korlátozások feloldását. A főtitkár megerősítette: a román párt a nemzetiségi kérdést belügyként kezeli, de meg is oldja, az elmaradott országrészek fejlesztésére nagyobb gondot fordít, és „nemzetiségre való tekintet nélkül” jó szellem kialakítására törekszik az összes dolgozó között. Szerinte még mindkét fél részéről tapasztalhatók nacionalista és sovén megnyilvánulások, de ezek hosszabb távon – összefüggésben az életszínvonal emelkedésével és az általános változásokkal – megszűnnek majd. Addig is határozottan fellépnek az ilyen jelensé-gekkel szemben.106 Ceauşescu nem tartotta kizártnak, hogy a magyar nemzetiség az együttműködés egyik tényezője legyen. Erről azonban semmilyen utalást sem enge-dett betenni a közös közleménybe. Arra viszont hajlandó volt, hogy emlékeztető ké-szüljön a feladatokról. Ezt a magyar tárgyalók úgy értékelték mint egyfajta készséget arra, hogy végre-valahára valami előrelépést tegyenek a kétoldalú kapcsolatok terén.
A nemzetközi kérdésekben nem közeledtek az MSZMP és az RKP nézetei. Nem sikerült elkerülni a vitát a szuperhatalmakról, Kínáról, a szocialista országok egysé-géről, pedig a románok ezt szerették volna. A közös közlemény a véleménykülönbsé-gek miatt kurtább lett. Ezen túlmenően a román vezetők kérték Kádárt, vegye ki a barátsági nagygyűlési beszédéből a nézeteltéréseket tükröző tételeket. Ő csak rövidí-tésre volt hajlandó, hiszen erre a beszédre maradt az üzenet, a határon inneni és túli magyar, illetőleg a nemzetközi közvéleménnyel történő elszámolás feladata.107
Ceauşescu a nagygyűlésen a történelem felidézésével indította beszédét. A régi viszályok említése után nem mulasztotta el hangsúlyozni, milyen jelentős szerepet
106 ANIC Fond CC al PCR Relatii Exterme dos 12/1972.
107 MOL M-KS 288. f. 5/576. ő. e. A látogatásról készült jelentés szerint a román tárgyaló partnerek az idő előrehaladtával elkedvetlenedtek, mert nem tudták elérni céljukat, hogy a ma-gyar fél így vagy úgy, de ismerje el politikájuk helyességét. Lehet, hogy ez az értékelés a tényleges eredményhez képest meg akarta szépíteni a képet: igaz, az aláírás inkább „a románoknak” jó, de lám, nem kapták meg, amit vártak.
játszott a román nép Magyarország felszabadításában. A szocializmus új típusú in-ternacionalista, baráti viszonyt teremtett a két ország között. Miközben a szocializ-mus építése eltérő körülmények között folyik, amelyek érthetővé teszik a vélemény-különbségeket, ezek azonban mégsem akadályozhatják az együttműködés fejlődé-sét. Erre a lehetőségek jók mind a gazdaság, mind a kultúra területén. Románia töretlenül halad előre a demokrácia, az egyéniség érvényesülésének elősegítésében.
Az országban „nemzetiségre való tekintet nélkül” teljes az egység. Az RKP örül a magyar nép MSZMP vezetésével elért sikereinek. A pártfőtitkár méltatta még a szocialista országok fejlődését és szerepüket az imperializmus elleni küzdelemben.
A Varsói Szerződés és a KGST kapcsán nem ok nélkül hivatkozott arra a tétel-re, miszerint minden népnek magának kell döntenie sorsáról, és semelyik ország-gal szemben nem szabad erőszakot alkalmazni. Ily módon emlékeztetett a román vezető 1945-re és a csehszlovákiai invázióra, az abban játszott magyar szerepre.
Az enyhülés megköveteli, hogy a közepes és a kis országok kivegyék részüket a nem-zetközi problémák megoldásából. Ez a kitétel is a szovjet külpolitikának alárendelő-dő Magyarországnak szólt. Befejezésül Ceauşescu a két ország közötti kapcsolatok fejlődését méltatta.
Kádár azzal kezdte beszédét, hogy megjegyezte, őszinte eszmecsere folyt a két küldöttség között, ami a kor diplomáciai zsargonjában, „közleménynyelvén” né-zetkülönbségek létére utalt. Örömét fejezte ki a felett, hogy a Román Szocialista Köztársaság népei jelentős fejlődést értek el – így elkerülte a román nép és a magyar nemzetiség összemosásának csapdáját. Ezután tért rá rátért a magyarországi helyzet jellemzésére. Kádár az MSZMP feladataként jelölte meg a szocialista népi-nemze-ti egység erősítését: „Ezen belül fontos törekvésünk, hogy a hazánkban élő német, szlovák, délszláv és román nemzetiségű dolgozók egyenjogú állampolgárokként, kultúrájuk, nyelvük megőrzésével megtalálják a maguk helyét szocialista rendsze-rünkben. A nemzetek és a nemzetiségek boldogulását és reményteljes jövőjét csak a szocialista rendszer biztosítja végérvényesen.”
Ez volt a kulcsfontosságúnak szánt mondanivaló. Ezt követte a szovjet, csehszlo-vák, keletnémet és bolgár szövetségeseknek szánt üzenet: a szocializmus építésében vannak sikerek és akadhatnak hiányosságok is, de barátnak, ellenségnek egyaránt tudnia kell, nincs olyan erő, amely letéríthetné a magyar népet útjáról. Kádár ez-után rövid történelmi keretben a nacionalizmus, sovinizmus és irredentizmus bűneit sorolta elő, megemlítve, hogy ezekkel a téveszmékkel szemben a munkásmozgalom harcot kezdett.108 „A testvéri összefogás jó példáját nyújtotta a romániai
kommu-108 A jelentés szerint ennél a résznél a hallgatóság spontán tapssal reagált, ami meglepte a román pártvezetőket.
nista és munkásmozgalom, amelyben román, magyar, német és más nemzetiségű kommunisták egységes akarattal és szilárd hittel, a proletár internacionalizmus szel-lemében harcoltak együtt a szebb jövőért.”109 Ez a passzus sem volt „szeplőtelen”.
Kádár hangsúlyozta: a Szovjetunió meghatározó szerepet játszott Magyarország felszabadításában, és arról is szólt, hogy „megőrizzük emlékezetünkben” a román nép sok dicső fi át, aki életét áldozta ebben a harcban. Utána a KGST-n belüli és a két ország közötti gazdasági együttműködés fejlődési lehetőségeit ecsetelte. Fontosnak nevezte a kulturális kapcsolatokat és a közvetlen személyi érintkezést (a turizmust, a kishatárforgalmat) a két ország lakossága között, mert ezek „hozzájárulnak a múlt-ban népeink közé emelt válaszfalak végleges eltávolításához”. Ebből következően a válaszfalak még állnak, s létüket nem lehet elfogadni. Végezetül Kádár kiemelte, hogy a két ország népei közötti barátság megfelel a szocializmus általános érdekeinek is. Emlékeztetett arra is: a szocializmus sikerei az összefogásnak és annak a védelem-nek köszönhetőek, amit a Varsói Szerződés és a Szovjetunió hatalmas ereje biztosít az imperializmussal szemben.110
Ki mit értett ezekből a beszédekből? Milyen következtetést vont le a román és a magyar pártvezetés a találkozóból? Siker? Kudarc?
Természetesen nagy fi gyelem kísérte ezt a látogatást. A határ két oldalán élő magyar közvélemény minden szót, gesztust értelmezett. Mindenesetre az érintet-teknek azt látniuk, érzékelniük kellett, mekkora a különbség a két vezető tézisei és kifejezésmódja között. Mint ahogy az is teljesen nyilvánvaló volt, milyen óriá-si különbség van Kádár 1958-as és 1972-es romániai szereplése között. Mindenki számára érzékelhetők voltak a változások a korábbi és a most kifejtett felfogásában.
Az is kiderül a tárgyalásokról készült összefoglaló és a beszéd összevetéséből, hogy a magyar politikus nyilvánosan messzebb ment a nemzetiségi kérdésben álláspont-jának kifejtésében, mint a tárgyalásokon. És fordítva: Kádár a nyilvánosság előtt visszafogottabb volt a nemzetközi ügyekben, mint a szűk körű megbeszéléseken. Így aztán a látogatás után nem merülhetett fel komoly formában, hogy Magyarország és az MSZMP közömbös lenne a határon túliak sorsa iránt, és nem próbál tenni az erdélyi magyarságért. De a szövetségesek sem gondolhatták úgy, hogy Kádár a nem-zetközi kérdések eltérő megítélését arra használta volna fel, hogy ne az egyeztetett, a békülésre törekvő külpolitika szerint járjon el Romániával kapcsolatban.
109 Egy szűk évvel korábban az MSZMP KB kihagyta az így kínálkozó alkalmat, és az RKP megalakulásának 50. évfordulójára küldött levelében a proletár internacionalizmust a szocialista országok egységéhez kötötte, s egy szót sem ejtett a román párt tagjai között található szépszámú magyarról. Népszabadság, 1971. május 8.
110 A két beszéd megjelent: Népszabadság, 1972. február 26.
Csakhogy e fi gyelemre méltó taktikai teljesítmény ellenére jogos maradt a kétség:
amit a határokon túli magyarokért tesz, és amit tenni tud az ország, az MSZMP vezetése, az hozzásegíti-e őket a tisztességes, méltó élethez, a közösségként élhe-tő jövőhöz? Képes-e érdemi hatást gyakorolni a két lehetséges végletet elkerülő Magyarország Románia bel- és nemzetiségi politikájára? Az egyik véglet az a fel-fogás, miszerint a bővülő kapcsolatok, a baráti viszony ápolása a megoldás, mert annak hasznából az erdélyi magyarság is részesedik, amely puszta létével hídszerepet játszik a két nép, a két állam között. Erről az irányról már elég közvetlen tapasztalat gyűlt össze az 1958–1959 óta eltelt másfél évtizedben. A másik véglet a konfl iktusok vállalása, a nemzetiségi kérdés nyílt felvetése minden lehetséges fórumon. Ez az út a „két szék közt a pad alá esés” veszélyével fenyegetett, mert felidézte a külpoliti-kai elszigetelődés rémét és a belpolitikülpoliti-kai bizonytalanságot is. A két véglet elkerülése azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy sikerült megtalálni az arany középutat.
Felmerült ezért a kérdés: elég lesz-e a követelmények érzékeltetése és a rosszalló tá-volságtartás kettőssége arra, hogy a remélt irányba terelje a román politikai vezetést?
Kielégíti-e ez a kockázatokat kerülő, de elvárásait megfogalmazó politika azt a hazai közvéleményt, amelynek az eltelt másfél évtizedben alaposan megerősödött a nem-zeti öntudata, és amely kisebbségi sorban élő társaival szemben növekvő lelkiisme-ret-furdalással követi a romániai eseményeket és fejleményeket?111
Kétségtelen: a két fél által elfogadott emlékeztetőben ott szerepeltek a magyar küldöttség felvetései a kulturális kapcsolatok bővítésétől kezdve a sajtóterjesztésen át a konzuli egyezményig. A tárgyalásokról készült jelentés jónak mondta a küldöttség munkáját, mert meg tudta akadályozni, hogy Ceauşescu szándéka szerint alakulja-nak a dolgok. Sikerként értékelték emellett, hogy néhány fontosalakulja-nak ítélt témában sikerült a román felet vállalásokra késztetni.112
Az 1972. februári találkozón a két ország miniszterelnökei a több éves halogatás után aláírták a húsz évre szóló Barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. Tették ezt „abban a meggyőződésben”, hogy a kapcsolatok fejlesztése meg-felel „a két ország népei valamint minden szocialista állam alapvető érdekeinek és hozzájárul a szocialista világrendszer egységének és összeforrottságának erősítéséhez”.
111 1971 végén közvélemény-kutatás készült arról, milyennek látja a hazai lakosság a szom-szédos országokban élő magyarok helyzetét és a környező népeket. A megkérdezettek (739 fő, három vidéki városból) kétharmada rossznak ítélte a határon túli magyarok helyzetét, a legrosz-szabbnak a Romániában élőkét. MOL M-KS 288. f. 11/3279. ő. e.
112 MOL M-KS 288. f. 5/576. ő. e. A barátsági szerződést aláíró Fock Jenő a KB ülésén igye-kezett visszafogni az esetleges túlzott várakozásokat. Utalt arra, hogy nagy türelemre lesz szükség az emlékeztetőben foglaltak végrehajtásához, a nemzetközi kérdésekben pedig továbbra is eltérő a két ország vezetésének álláspontja. MOL M-KS 288. f. 4/116. ő. e.
A szerződésbe bekerült formulák kompromisszumot tükröztek: a szöveg nem két né-pet, hanem a két ország népeit említi, a határok sérthetetlenségét a Varsói Szerződés érvényességéről szóló részben rögzítették, az esetleges katonai segítségnyújtásnak az ENSZ tudtával és alapokmányának megfelelően kell megtörténnie, vagyis nem a szocializmus védelmére való hivatkozással.113 Három vitás pontból kettő inkább a román fél igényeinek megfelelő megfogalmazást kapott.
113 Magyar Közlöny, 1972/48.