A szocialista nemzet és a nemzetiségi kérdés

Az, hogy a két ország vezetése eltérően értékeli a kapcsolatokat, rossz véleménnyel van a másik ország belpolitikájáról, gazdasági-társadalmi viszonyairól és szellemi-ideológiai életéről – mindenki számára egyértelmű volt. A magyar és a román köz-szereplők másképpen látták a múltat, másként a jövőt. Abban, hogy ez a hetvenes évek középső harmadában így alakult, döntő szerepet játszott a nemzeti kérdés nö-vekvő jelentősége Európa középső és keleti részén. Magyarország sikerei nem tud-ták teljesen feledtetni, hogy mint nemzet történelmileg sérült volt. Románia pedig nagy ambíciókat táplált, de még mindig nem érezte magát biztonságban határait és kilátásait illetően. Továbbra is döntő probléma maradt a magyar kisebbség sorsa.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet előkészítésének felgyorsuló fo-lyamatában – nyugati kezdeményezésre – nagy hangsúlyt kapott a szabad érintkezés és az emberi szabadságjogok érvényesülése.

Magyarország másként, nem bezárkózással reagált a Nyugatról érkező új kultu-rális hatásokra, nem úgy, mint szomszédainak és szövetségeseinek többsége, nem úgy, mint Románia. Mind a két ország vezetői rákényszerültek arra, hogy adottsá-gaiknak és lehetőségeiknek fényében meghatározzák viszonyukat a Szovjetunióhoz és az általa akkor nagy nyomatékkal képviselt célokhoz. Ezek között kiemelt helyet foglalt el az európai status quo, az NDK elismertetése, a válságok megelőzése a szo-cialista világon belül. Az SZKP vezetése úgy látta megvalósíthatónak célkitűzéseit, ha a szocialista integráció és a szövetségesi kapcsolatok szorosabbra húzása révén ellensúlyozza a nemzetek elkülönülési tendenciáját. E törekvést támogatta a fejlett szocializmus elmélete, amely arra volt hivatva, hogy a kommunizmus felépítésére tett, nem teljesített ígéret helyére lépjen. Az új ideológia egyúttal alapot szolgálta-tott a némileg korrigált szovjet modell irányadó jellegének megerősítésére is a szo-cialista országok körében. Brezsnyevék így gondolták elkerülhetőnek a fellazulást és a belső válságot.²⁶ A kádári vezetésnek felemás volt a viszonya ehhez az irányhoz, de a biztonságért, a gazdasági háttér szilárdságáért, az éppen akkor kissé

megtépá-25 Fontos tényeket tartalmaz a Hetven év – a romániai magyarság története 1919–1989. Szerk.

Diószegi László–R. Süle Andrea, i. m. Budapest, 1990

26 Lásd erről R. Judson Mitchell, i. m. A fellazítási stratégia a felszabadításit váltotta az ame-rikai külpolitikában az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején.

zott belső autonómiáért cserébe hajlandó volt engedni e törekvéseknek, és elvben elfogadni a közösségi érdek elsőbbségét. Ceauşescu a teljes elszakadásról történő lemondásért cserébe önállóságának és nemzetépítési stratégiájának elfogadását, tu-domásulvételét várta el a szovjet és a magyar vezetéstől. Brezsnyevtől ezt végül is megkapta, Kádártól nem.

A hetvenes évek elején a magyar politika sem nem volt hajlandó (de ez nem számított újdonságnak), sem nem volt képes a román kül- és belpolitikával össze-békülni, s nem csak azért, mert nem értett egyet vele. Az MSZMP vezetése tudta, ha egyetértését, jóváhagyását adná a román politikához, szembemenne az ország közvéleményével. Bár mint az eddigi fejtegetésekből remélhetőleg kitűnik, a nemzeti kérdés súlyának növekedése nem egyedül és talán nem is elsősorban a határon túli magyarság sorsáért érzett aggodalom miatt következett be.

A nemzeti problematika előtérbe kerülése Magyarországon a hetvenes évtized elején nem a román nacionalizmusra adott válaszreakció. Inkább igaz, hogy az előbb felsorolt okok, tényezők és folyamatok együtt, egymást segítve hatottak a nemzeti szemszög, látásmód megerősödésére a közgondolkodásban: kezdve a félelemmel a kozmopolitizmusnak nevezett nyugati ideológiai hatástól, kezdve a szocialista ideo-lógia kifáradásán, az új nemzedékek nagy eszmék hatásán, a megrázó történelmi fordulatoktól mentes szocializációján át a nyers gazdasági érdekek mindennapokban növekvő szerepéig. Jól megfi gyelhető e tendenciák kölcsönhatása 1973 tavaszán a magyar szellemi életben.

A nemzeti kérdés előtérbe kerülésében jól érzékelhető szerepet játszott a politikai szándék. Március első két hetében négy olyan írás jelent meg a központi pártlapban, amely a nemzeti kérdés valamelyik aspektusával foglalkozott. A sort Pach Zsigmond Pál akadémikus kezdte, aki a történetírás helyzetét elemezte. Néhány évvel korábban úgy tűnt – írta Pach –, hogy sikerült bizonyos eredményeket elérni a szocialista haza-fi ság fogalmának tisztázásában, amelyben együtt él a nemzeti büszkeség és öntudat a kritikai önvizsgálat képességével és a nemzetköziséggel. Sikernek tekinthető az is, hogy e fogalom már nemcsak a nacionalizmus elleni harcot szolgálja. Előrelépés az is, hogy már nem elvont internacionalizmus áll szemben a nacionalizmussal. A ma-gyar történetírás, Molnár Eriktől ösztönözve, éppen akkor kezdett vitát a nacionaliz-musról, és kezdett saját portája előtt söpörni, amikor „más országokban” felerősödött a régi nemzetszemlélet. Ekkor sokan úgy látták, a nemzeti történelem önkritikus szemlélete önlefegyverzés. Pach szerint ha ezt a történettudomány elfogadná, akkor visszatérne a marxizmus előtti állapothoz. Nacionalizmussal szemben nem lehet na-cionalista eszközöket használni, különösen nem „itt a dunai tájakon”. A bizalmat-lanság eszkalációja helyett a bizalom erősítésével lehet megvívni a küzdelmet a na-cionalizmussal. Pach gondolatmenete arra fi gyelmeztetett, mások eltévelyedése nem

adhat felmentést a magunk viselkedésére, nem adhat ürügyet az internacionalizmus eszméjével áthatott szocialista hazafi ság ápolásának felfüggesztésére, illetve a nacio-nalizmussal szembeni harc feladására.²⁷

Hasonló alapmotívum jellemezte a hazai nemzetiségi politikáról készült áttekin-tést is. E szerint akkor is kötelesség a nemzetiségek segítése, ha nincs komoly prob-léma, ha erős a spontán beolvadásuk a magyar társadalomba. A döntő az oktatás és a kulturális igények kielégítése. Ez volt a cikk üzenete.²⁸ Említésre érdemes, hogy az 1970-es évek elejétől egyre hangsúlyosabbá vált a magyar politika azon a törekvése, amely a nemzetiségi kérdés példamutató kezelésével akart hatni a szomszéd orszá-gokra. Ez az eszköz némileg szélesítette a külpolitikai eszköztárat és érvelési pozíciót, de a hazai nemzetiségek, különösen a románok létszáma nem volt akkora, hogy köl-csönösségre lehetett volna számítani.²⁹

A harmadik cikk már konkrétabb céllal, március 15. elé íródott. Mesterházi Lajos

„Jól szeretni a hazát” című írásában a nemzeti érzéssel foglalkozott. Gondolatai cá-folni igyekeztek azt az előítéletet, miszerint a kommunisták közömbösek lennének a nemzet iránt, és nem tudnak mit kezdeni a hozzá kötődő érzelmekkel. Így írt er-ről: „A haza az az egyetlen közösség, ahol az ember ember lehet, a maga személyes tulajdonságaival, és amely közösségen kívül mindenekelőtt s főként csak magyar lehet.”³⁰

Várnai Ferencnek, a lap külpolitikai rovatvezetőjének az írása zárta a sort. Ebben elvi síkon vizsgálta: mennyiben hazafi as, mennyiben internacionalista a kommunista mozgalom? Szerinte a szuverenitás, az önállóság egyoldalú és ismételt hangsúlyozása árt a nemzetközi munkásmozgalom ügyének és „a szocializmus hazai szolgálatának elárulásához vezet”. A gondolatmenet az elején még a szomszédokról is szólt, de a vé-gére befelé fordult, illetőleg elméleti síkra emelkedett. Várnai az MSZMP álláspont-jának jellemzésekor abból indult ki, hogy a szocializmus és a kapitalizmus közötti világméretű küzdelem áldozatok nélkül nem vívható meg sikerrel. Ezért kell a pro-letár internacionalizmus elveihez ragaszkodni. „Oly mértékben vagyunk egymásra utalva, oly életbevágóan fontos számunkra az együttműködés, hogy maguk a nem-zeti érdekek írják elő az internacionalista érdekek természetes elsőrendűségét.”³¹

Az osztályszemléletű szocialista külpolitika követelése persze megmutatta, mi-lyen nagy a különbség a hivatalos magyar és román nemzeti érdek értelmezése

kö-27 Népszabadság, 1973. március 2.

28 Népszabadság, 1973. március. 10.

29 Lásd erről Tilkovszky Loránt: Nemzetiség és magyarság. Budapest, 1994, 151.

30 Népszabadság, 1973. március 11. Az író ugyanakkor azon igyekezett, hogy bizonyítsa: a hazaszeretet több a puszta érzelemnél, cselekvést jelent.

31 Népszabadság, 1973. március 13.

zött. A román felfogás tagadta a nemzetközi és nemzeti érdek közötti alárendeltségi viszonyt, sőt fordított sorrendjükön. Kádár és az MSZMP felfogása csak évekkel később mozdult el a nemzeti érdek egyenértékűségének, a nemzetközi érdekek nem-zetekhez kötődésének elfogadása irányába.³²

Ezzel a „futammal” korántsem zárult le a nemzeti problematika vitatása, éppen mert nem a kisebbségi sérelmek, és nem a külön utas román cselekedetek motiválták elsősorban a téma napirenden tartását.³³

Március 15. megünneplésére az iskolák az előző évi tapasztalatok alapján na-gyobb fi gyelmet szenteltek. Igyekeztek egész napos programot szervezni a diákok részére. Ennek ellenére vagy éppen ezért, ismét diákmegmozdulás volt Budapesten a Belvárosban. Ez alkalommal a pártszervek már egyértelműen mint politikai ak-ciót, nacionalista rendezvényt értékelték a tüntetést, és ilyenként kezelték a rendőri szervek is. Ugyanakkor az MSZMP vezetői nem akarták gyarapítani az ellenfelek számát. A szervezőkkel szemben „diff erenciált” és az érvényben lévő, sűrűn han-goztatott osztályharcos alapálláshoz képest nem annyira szigorú megtorlást alkal-maztak.³⁴ Maga az esemény azonban érzékelhetőbbé tette a fi atalság azonosulási problémáit a mindennapok depolitizált szocializmusával. Ezekre a párt szeretett vol-na ideológiai megoldást találni, amire ismét csak a hazafi ság fogalmávol-nak a szocializ-mussal és internacionalizszocializ-mussal való összeegyeztetése kínált lehetőséget.

Májusban a Magyar Tudományos Akadémia szokásos évi közgyűlésén előadást tartott Király István, a tekintélyes Ady-kutató „Hazafi ság és internacionalizmus”

címmel.³⁵ Az előadás nagy visszhangot és komoly vitát váltott ki, új szakaszt nyitva a nemzeti kérdés magyar eszmetörténetében. Mondanivalójának lényege: a nacionaliz-mus és a szupranacionaliznacionaliz-mus közül az utóbbi jelent nagyobb veszélyt. A Nyugatról kezdeményezett fellazítási politikával szemben, amely egyfelől a kelet-európai nacio-nalizmus újraéledésére építi stratégiáját, másfelől bízik a fogyasztás kultuszára épített életmód spontán hatásában (kozmopolitizmus), meg kell erősíteni az egységet, a kol-lektív védelmet, fejleszteni kell a szocialista integrációt, illetőleg újra kell értelmezni a nemzeti hagyományt. Király felfogása szerint a nyugati kihívással szemben a helyes

32 Lásd erről Kádár János külpolitikai gondolkodása 1968–1978 című tanulmányomat. In:

Magyar külpolitikai gondolkodás a 20. században. Szerk.: Pritz Pál. Budapest, 2006.

33 Május 6-án például E. Fehér Pál vitatta a Népszabadságban Für Lajos Tiszatájban (1973/5.

62–69.) megjelent ismertetését Arató Endre könyvéről (Kelet-Európa története a XIX. század első felében, Budapest, 1971). Ebben Für bírálta azokat, akik gyávaságból, álhumanizmusból hajlan-dók voltak lemondani a rájuk bízott javakról és belenyugodtak a nemzetiségek elszakadásába.

34 Lásd erről Kenedi János, i. m.

35 Az előadás megjelent a Magyar Tudomány 1973/6. számában a zárt ülésen elhangzott hoz-zászólásokkal együtt; majd a Kortársban, hosszabb tanulmánnyá bővítve, még később a szerző Hazafi ság és forradalmiság című kötetében.

válasz a szocialista nemzet, amelyet egyszerre erősít a külső összefogás és a múlt, a ha-gyományok befogadása.

Az akadémikus nem foglalkozott a kisebbségi kérdéssel. A markáns fellépését kö-vető vitában azonban többek is tettek olyan megjegyzéseket, amelyek nyíltan utaltak a nemzetiségi kérdés jelentőségére. Érdekes, hogy éppen azok mutattak rá a témának a határon túli magyarság helyzetét érintő összefüggéseire, akik szakmájuk okán kö-zelebb álltak a tűzhöz, vagyis tevékeny szerepet vállaltak az MSZMP tudomány- és kultúrpolitikájának megvalósításában. Szeptember végén Vácrátótón, zártkörű aka-démiai tanácskozáson folytatódott a Király-tanulmány vitája. Pach Zsigmond Pál, az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója ottani hozzászólásában arról is beszélt, hogy a Király által baloldali ezoterizmusáért bírált Molnár Eriknek több ügyben is igaza volt. Így az elmúlt évtized nemzetközi fejleményei igazolták: a „dog-matizmus és nacionalizmus, sajnos, meggyőző formákban kapcsolódik össze egyes – távolabbi és közelebbi – országok gyakorlatában”.³⁶ A történész-akadémikus meg-ismételte azon tételét is, amely szerint Magyarországon éppen akkor indult meg a nemzeti önvizsgálat, valamint a nemzeti és internacionalista elkötelezettség egysé-géért a küzdelem, amikor egyes szomszédos országok történelemszemléletében a na-cionalizmus új hulláma futott végig. E megállapítása dicséretet tartalmazott a hazai, és kritikát a szomszéd országok szellemi életéről, vagyis semmiképpen nem javasolt kiigazítást a magyar nemzeti múlt önkritikus szemléletén.

Pándi Pál, a Kritika című folyóirat főszerkesztője a szocialista nemzet kritériumai-nak, jellegzetességeinek meghatározása tárgyában javasolt konferenciát. A határon túli magyarok kapcsán nyílt beszédet sürgetett azokról a mozzanatokról, amelyek a jogos nemzeti sérelmektől a sovinizmusig gerjesztenek szenvedélyeket.

A téma jóval fontosabbá vált annál, hogy az Akadémia szűk berkeiben vagy az elmélet magasságaiban maradhasson. Ki kellett vennie az agitációs és propaganda-munkának is a részét a március 15. után újra veszélyesnek ítélt nacionalizmus elleni küzdelemből. Júniusban a Népszabadság kétrészes cikket szentelt a nacionalizmus és a kozmopolitizmus témájának. Ebben is akadt egy Romániára vonatkoztatható passzus, amely – egyebek között – nacionalizmusnak nevezte a nemzeti elzárkó-zást és az egymásra utalt nemzetek közötti légkör megrontását: a „nacionalizmus elszakítja a szövetségeseitől a népet, a nemzeti nihilizmus az önerejébe vetett hitet gyengíti”. A cikket azonban nem kifelé, hanem befelé célozták. Az írás a népi-nem-zeti irányzat integrációval, a jóléti elidegenedéssel, eldologiasodással, individualizá-cióval kapcsolatos nézeteit bírálta: „…meg kellene már egyszer tanulni, vagy inkább

36 A vita részletes és alapos ismertetését lásd Magyar Tudomány, 1974/1.

már egyszer végképp elfogadni azt az alapigazságot: senki sem lehet ma a szocializ-mus ellen magyar.”³⁷

Augusztusban E. Fehér Pál tekintette át a kelet-európai népek nemzeti emlé-kezetének legendáit, és vetette össze azokat a mindenkori realitásokkal, majd ezt a kérdést tette fel: miért fordult a történelem felé a térség irodalma? A válaszhoz Milovan Đilast, az új osztályelmélet megalkotóját, a diktatórikus szocializmus bírá-lóját idézte, aki szerint a történelem tanúsítja: a térség népei lemaradtak a gazdasági, kulturális fejlődésben, ezért az elmaradás leküzdésében a kommunista rendszereket segíti a nacionalizmus, a nemzeti öntudat újrateremtése.

Magyarországon ekkor már befejezett tényként rögzítette minden szereplő, a nem-zeti öntudat akár kívülről ösztönözve, akár belső hatalmi érdekből, akár a fejlődés természetes velejárójaként, de mindenképpen újraépül. Ha ez így van, akkor viszont magától adódik a marxista–leninista ideológia feladata: meg kell akadályozni, hogy a nemzeti önérzet újraéledése, a nemzeti érzésvilág gazdagodása nacionalizmusba csapjon át.

Kádár János, amikor ősszel a Budapesti Műszaki Egyetem diákjaival találkozott, a március 15-i demonstrációval kapcsolatban feltett kérdésre válaszolva fogalmaz-ta meg álláspontját a témában. Ünnepelni kell a forradalmat, büszkén kell vállal-ni 1848 történelmi örökségét, nem kincstári módon, de nem is lehetőséget adva a hangulatkeltésre. A nacionalista nézeteknek mélyek a gyökerei, ezért csak alaposan átgondolt fellépés lehet eredményes velük szemben. Arra fi gyelmeztette hallgatóit, hogy „[…] akit átitat a nacionalizmus mérge, nem tud következetesen a haladás út-ján járni. Mi internacionalista szemlélettel, a népek testvériségének óhajától vezettet-ve építjük az új társadalmat, s ugyanakkor tisztességes, becsületes hazafi ként élünk.

A nacionalizmus halálos veszély minden népre.”³⁸

Fél év múlva, március újabb idusa elé írt cikkében Pozsgay Imre arra emlékez-tetett, hogy Magyarország szekerét „[…] mindig nacionalista jelszavak kíséretében rángatták kátyúba. Ez persze nemcsak magyar tanulság”. Tovább haladva a gon-dolatmenetben leszögezte: a szocializmus ellenében ma nem lehet hazafi nak lenni.

Nem lehet ezen a címen a Szovjetunióhoz, a szocialista országok közösségéhez fű-ződő kapcsolatok lazítását követelni. A tornyosuló feladatok megoldásához nemzeti egység szükségeltetik. Pozsgay ugyanakkor a haza és haladás egységének érvényre jutását összekapcsolta minden valóságos nemzeti érték, „egész történelmünk” meg-becsülésével.³⁹

37 Népszabadság, 1973. június 10. és 17. Nemes János írása.

38 Kádár János: A szocializmusért – a békéért. Budapest, 1978, 90–91.

39 Népszabadság, 1974. március. 10. A cikk végén a szerző arra is emlékeztetett, hogy a szocia-lizmus tette a legtöbbet a nemzeti javak megbecsüléséért.

Illyés Gyula 1974. május elsején a „betegszobából” küldött új üzenetet, amelyben kifejezte egyetértését azzal, hogy a nemzeti érzés helyére kerül a szocialista ideo-lógiában. Egyúttal elhatárolta magát a nacionalizmustól: „Nem csekély változások után legújabban a hazafi as érzés hasznos, léleképítő erőként ismételtetik. De engem a nemzeti kérdésekhez (már a kezdet kezdetén) nem a hazafi as érzés vitt… Nekem, azt hiszem, kezdettől fogva mindmáig az ember maradt a háromszögelési pont. Aki emberszempontú, az közösségi alapú.” Az igazságtalanságok ellen nem elég az elvont emberiség nevében harcolni, „még inkább törődni kell a Kovács Jánosokkal”.

Saját álláspontját így összegezte: „[…] nem vagyok tehát bús magyar, e bélyeget elhárítom. Víg nemzetközi lennék, ha nem búsítana egyebek közt az ember nemzeti és nemzetiségi jogainak is ennyi megsértése.” Illyés emlékeztetett: a társadalmi ha-ladás része, feltétele a nemzetiségi diszkrimináció megszüntetése, és azzal folytatta, hogy a „tudományos szocializmus fölismeréseit sűríti magába a szerencsés megfogal-mazás: a nemzeti jogokért való sikeres harc előfeltétele a sikeres osztályharcnak, nem lehet szociális szabadság nemzeti és nemzeti szabadság nélkül”. Megfogalmazása persze szándékoltan többértelmű, mert az emberi, nemzeti és nemzetiségi szabadság együtt említése a diktatúrára és a külső függőségre is utal, nemcsak a nemzetiségek elnyomására. Végezetül Illyés arra emlékeztetett: azt, hogy melyik kérdés mikor ke-rül megoldásra, „annak gondja a lehetőségek tudományára, a politikára, sőt a tak-tikára hárul”.⁴⁰

Áttekintve az 1972 tavasza és az 1974 ősze közötti időszakot, kevés kézzelfogható történésre, javulásra, és még kevesebb újdonságra bukkanunk a magyar–román vi-szonyban. Mégis történt valami lényeges. Valami, ami, ha nem is rövid távon, hanem távolabbi perspektívában, nagy hatást gyakorolt a magyar külpolitikára. Pedig ez a valami elsősorban hazai fogyasztásra született. Olyan szellemi termék volt, amely hatását elsősorban nem a napi politika szintjén fejtette ki, hanem ideológiai síkon.

Tisztába jőve a nemzeti kérdés növekvő jelentőségével, az országot irányító párt a több éve folyó vitákat követően újraértelmezte nemzetfelfogását. Tartalmat kapott a szocialista nemzet fogalma.⁴¹

1974 szeptemberében elkészült az MSZMP KB Kultúrpolitikai Munkaközössé-gének állásfoglalása, amely „A szocialista hazafi ság és a proletár internacionalizmus időszerű kérdései” címet viselte. Ebben a dokumentumban a szocialista nemzet egyik

40 Népszabadság, 1974. május 1.

41 Itt nem elemezhető, de meg kell jegyezni: olyan időszakban töltötte föl tartalommal a nemzetfogalmat az MSZMP, amikor az SZKP azon volt, hogy ellenőrzött közösségben tartsa szövetségeseit. Amikor igen nagy gazdasági, politikai és ideológiai nyomás alatt tartotta a kelet-közép-európai szocialista országokat vezető pártokat, köztük ekkor talán leginkább éppen az MSZMP-t.

jellemző vonásaként az azonos célokat valló országok közösségéhez tartozás kapott hangsúlyt. Az állásfoglalás szerzői fontosnak tartották arra emlékeztetni, hogy min-den egyes ország nemzeti keretben és eltérő feltételek mellett építi a szocializmust.

Sikeres fejlődésük alapja az együttműködés. Hosszabb távon mindig találkoznak a szocialista nemzeti érdekek és a szocializmus nemzeti érdekei. Ez utóbbiak nem vo-natkoztathatók el az egyes országok érdekeitől. A nemzetközi érdekeket a szocialista nemzetek objektív, közös érdekei alkotják. Az így kidolgozott formula annyiban új, amennyiben nem a nemzetek felett lebegteti a nemzetközi, a közös érdek fogalmát, hanem azokból eredezteti. Az állásfoglalás azonban azt is leszögezi, hogy az összhang megteremtése során a nemzeti érdeket nem lehet a nemzetközi érdek rovására érvé-nyesíteni: „Történelmi értelemben véve egyetlen szocialista ország sem gyarapodhat más szocialista ország rovására. A szocializmus nemzetközi érdekeinek megsértése, vagy az olyan hamis beállítás, hogy azok »veszélyeztetik« a nemzeti érdekek, sajátos-ságok érvényesülését – nacionalizmusból ered, vagy abba torkollik.”⁴² Nyilvánvaló, hogy ez a tézis a hivatalos román ideológia és politikai gyakorlat bírálata is volt.

Kimondta az állásfoglalás azt is – igaz, a szocialista integrációval összefüggésben –, hogy a gazdaságban elért eredményeket a nemzeti önértékelés lényeges elemévé kell tenni. A Kultúrpolitikai Munkaközösség szükségesnek ítélte, hogy a forradalmi és szabadságharcos örökség ápolása mellett a közgondolkodásban „történelmi súlyá-nak” megfelelő helyre kerüljön „a magyar történelem alkotó-építő hagyományai-nak” összessége is. E követelmény érvényesítése azt jelentette, hogy az MSZMP a szocialista jelent már nem konfrontálta a polgári, a feudális múlttal, hanem inkább a nemzet történetébe igyekezett beilleszteni. A dokumentum foglalkozott a nemzeti hagyomány széles értelmezésének veszélyeivel, az elkülönüléssel, más nemzetek le-becsülésével. „Kölcsönösen tudatában kell lennünk, hogy a régi Magyarország több nép történelmének és kultúrájának színtere volt, s hogy e történelem és kultúra szá-mos megnyilvánulása is egyszerre több nép öröksége. A közép- és kelet-európai né-pek sokszínű, nagyrészt közös öröksége elválasztó, ha a nacionalizmusok marakod-nak fölötte, de internacionalizmust elmélyítő, összekötő erő, ha a munkásosztály, a szocializmus érdekei szerint, a szocialista hazafi ság javára a marxizmus–leninizmus

Kimondta az állásfoglalás azt is – igaz, a szocialista integrációval összefüggésben –, hogy a gazdaságban elért eredményeket a nemzeti önértékelés lényeges elemévé kell tenni. A Kultúrpolitikai Munkaközösség szükségesnek ítélte, hogy a forradalmi és szabadságharcos örökség ápolása mellett a közgondolkodásban „történelmi súlyá-nak” megfelelő helyre kerüljön „a magyar történelem alkotó-építő hagyományai-nak” összessége is. E követelmény érvényesítése azt jelentette, hogy az MSZMP a szocialista jelent már nem konfrontálta a polgári, a feudális múlttal, hanem inkább a nemzet történetébe igyekezett beilleszteni. A dokumentum foglalkozott a nemzeti hagyomány széles értelmezésének veszélyeivel, az elkülönüléssel, más nemzetek le-becsülésével. „Kölcsönösen tudatában kell lennünk, hogy a régi Magyarország több nép történelmének és kultúrájának színtere volt, s hogy e történelem és kultúra szá-mos megnyilvánulása is egyszerre több nép öröksége. A közép- és kelet-európai né-pek sokszínű, nagyrészt közös öröksége elválasztó, ha a nacionalizmusok marakod-nak fölötte, de internacionalizmust elmélyítő, összekötő erő, ha a munkásosztály, a szocializmus érdekei szerint, a szocialista hazafi ság javára a marxizmus–leninizmus