Fordulat a román nemzetiségi politikában

Úgy állt tehát a helyzet 1957–1958-ban, hogy a román politikai vezetés joggal épít-hetett arra: Magyarország a maga részéről hivatalosan belügynek tekinti a nemzeti-ségi kérdést, és alapjában rendben lévőnek ítéli a határon túl élő magyarok ügyeit és kilátásait. Ezt az alapállást és ezt az értékelést nem lett volna könnyű egyik napról a másikra felcserélni. A magyar politikai vezetésnek nem volt semmilyen kész elgon-dolása arra vonatkozóan, mit is kellene tennie, és nem számolt a helyzet romlásával.

Ebben az időszakban a Szovjetunió vezetői is stabil és számukra elfogadható állapo-tokról kaptak beszámolókat Romániáról.³⁰

29 Pravda, 1958. május 27. A tárgyalási szándék komolyságát az is bizonyítja, hogy az ülésen elhangzott beszédeket leközölték. Említést érdemel Kádár János felszólalása. Ő nem méltatta a romániai szovjet csapatkivonás jelentőségét, feledékenysége vélhetően szándékos volt, hiszen éppen egy hónappal korábban egyezett meg Hruscsovval a csapatok Magyarországon maradá-sáról.

30 A pozitív szovjet értékelést nemcsak a csapatkivonás bizonyítja, hanem a Magyarország és Románia viszonyát elemző külügyi dokumentumok is. Lásd erről: Két szovjet diplomáciai irat a magyar–román kapcsolatokról. (Közreadja Baráth Magdolna.) Múltunk, 2003/3. 211–258.

Valami azonban megindult, helyesebben talán kezdett összeállni a román po-litikai agytrösztben. Tisztább fejjel lehetett a nemzeti problémát értelmezni és sza-badabb kézzel hajthatták végre a terveket. 1956 után a román kommunista párt vezető körei egyre rosszabbul viselték a nemzetiségek elkülönülését (amit ők elzár-kózásnak láttak) és önálló szellemi életét. Egyre erősebb lett körükben az igény:

a magyaroknak el kell sajátítaniuk a román nyelvet, ismerniük kell a román kultúrát, integrálódniuk kell, mert e nélkül nem tudnak részt venni a gazdasági, tudományos és politikai életben. Integráció és identitásőrzés, kölcsönös elismerés, állampolgári egyenlőség és pozitív megkülönböztetés, a gazdasági és állami lét követelményei-nek és a kisebbség kollektív jogainak méltánylása, összeegyeztetése mind jogos és érthető igény, nehezen vitatható, ha tetszik, ezek egyenértékű igazságok. A többség és kisebbség érdekei, együttélésének követelményei politikai egyeztetésre vártak, ám képviseletükben nem egyenlő erők álltak szemben egymással.

Jól példázza ezt az új konfl iktust, az új helyzet tudatosodását a szereplőkben egy 1958 őszén az erdélyi magyar szellemi és politikai életben kirobbant vita. E látszólag csak magyar értelmiségiek között lezajlott polémiának a hátterében a kommunis-ta párt állt, amely meg akarkommunis-ta erősíteni befolyását és ellenőrzését az erdélyi szellemi életben.³¹ A kisebbségi értelmiségnek is be kell állnia a sorba. Már csak azért is, mert megkezdődött a romániai magyarság különállásának a felszámolása, integrációjának előkészítése és ennek jegyében a nemzetiségi autonómia meggyengítése.

Mintegy előjátékként, azért, hogy kedvét vegyék azoknak, akik az új politika potenciális ellenzői lehetnek, 1959 februárjában Kolozsváron perbe fogták a Bolyai Egyetem több oktatóját. Február közepén egy kolozsvári magyar diákvezető cikket írt, amelyben a magyar egyetemen folyó ideológiai neveléssel foglalkozott. Ebben a szerző megállapította: az egyetem ki van téve a burzsoá nacionalizmus támadá-sának.³²

Egy hét múlva Bukarestben, a diákszövetség konferenciáján Gheorghiu-Dej így érvelt: „…az iskola hatékony eszköze annak, hogy a különböző nemzetiségekhez tartozó fi atalok közelebb kerüljenek egymáshoz, hogy felszámoljuk a kizsákmányoló osztályok által szított nemzeti elszigetelődési kísérleteket és a nemzeti viszálykodás maradványait, hogy az ifj úságot a szocialista hazafi ság és nemzetköziség szellemé-ben, a közös célért – a szocializmus felépítéséért – folyó együttes harc szellemében neveljük.” A román párt főtitkára Leninnel támasztotta alá mondanivalóját: „…az oktatásügyben a nemzetek egyesítésére kell törekednünk, hogy az iskola előkészítse

31 Lásd Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy.

In: Autonóm magyarok? Székelyföld változása az „ötvenes” években. Tanulmányok. Csíkszereda, Pro Print–Teleki László Intézet, 2005.

32 Előre, 1959. február 15.

azt, ami az életben megvalósul.” Nem válaszfalakat kell építeni az oktatásügyben, hanem meg kell teremteni a nemzetek békés együttélésének feltételeit. Majd azt is hozzátette: „... a főiskolásokat segíteni kell abban, hogy megismerjék és becsüljék mindazt, ami értékes és haladó a román tudomány és kultúra múltjából, és hogy szüntelenül fejlesszék látókörüket népünk és a többi nép kulturális alkotásainak megismerése által.”³³ Kétségtelen, az elszigetelődésre tett utalás csak a magyarokra vonatkozhatott. Nekik kellett „segítséget, bátorítást” adni előítéleteik leküzdésére, a lelki válaszfalak leépítésére. Gheorghiu-Dej nem egyensúlyozta ki egyetlen megjegy-zéssel sem ezt a feladatmegjelölést. Gondolatmenete bevezetésekor tényként beszélt a nemzetiségek jogegyenlőségéről. Ebből az derült ki: a többségi román nemzet meg-tette, amit megtehetett, most a magyarokon a sor, ők következnek. Több felszólaló magyar diák az oktatási egység, a közeledés, a közös kollégium és a szerepértelmezés:

a szocializmus építésében való részvétel fontosságáról beszélt. Másnap Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora pedig feltette a kérdést: helyes-e az iskola nemzetiségek szerinti elkülönülése, kell-e két egyetem Kolozsváron? A Babeş Egyetem rektora a kérdést meg is válaszolta: nem. A diákkonferencia zárónapján a román oktatási mi-niszter egyetértőleg nyilatkozott a javaslatról.³⁴ Csak néhány nap telt el, és Nicolae Ceauşescu, az RMP KB titkára jelenlétében pártaktívák tárgyalták meg a kolozsvári egyetemek összevonásának kérdéseit. Április elején megszületett a döntés: megszű-nik a kolozsvári magyar egyetem önállósága, és az összevonás eredményeként létre-jön a Babeş–Bolyai Egyetem.

Számításba vették-e a bukaresti vezetők a nemzetközi közvélemény esetleges rea-gálását erre a döntésre? Gondoltak-e arra, hogy milyen visszhangja lesz ennek a lé-pésnek Magyarországon? Hiba lett volna mindezt elmulasztaniuk. Annyi bizonyos, hogy készek voltak a válasszal: a nemzetiségi kérdés belügy, és még inkább egy egye-tem megszüntetése vagy összevonása egy másikkal.

Persze elhangzottak ígéretek is a hatalom részéről. Ezek szerint a magyar nyelvű oktatás nem sérül, ezzel szemben magasabb színvonalú lesz az egyes szakmák román nyelven történő tanítása. A román politikusok meg voltak győződve igazukról, az államnyelv ismerete, a műszaki és gazdasági ismeretek használata nélkülözhetetlen a magyar egyetemisták számára is. Mégis, maguk is tisztában voltak azzal, hogy ha erős belső tiltakozás lesz, akkor az a külvilág fi gyelmét is jobban felcsigázza majd.

Ezért is fordítottak annyi „gondot” az előkészítésre, s ezért is volt olyan kemény és rohamszerű az egész akció.

33 Gh. Gheorghiu-Dej: Cikkek és beszédek 1955–1959. Bukarest, 1959, 641–643.

34 Előre, 1959. február 21. Március elején diákgyűlést tartottak Kolozsvárott, amely kérte az egyetemek egyesítését. Előre, 1959. február 22., 24. és március 6.

Az önálló magyar egyetem felszámolását és a román nyelv súlyának növelését az alsó és középszintű oktatásban a nacionalizmus elleni kampány „vezette fel”.

Mindenkinek, aki nem értett egyet a döntéssel, számolnia kellett azzal, hogy a na-cionalizmus gyanújába keveredik, kieshet a közéletből, rosszabb esetben pozícióját, esetleg állását is elveszítheti. Ez a helyzet és a belőle eredő dilemma képezte a hát-terét az egyetem egyik oktatója, Szabédi László öngyilkosságának. A román veze-tők gondoskodtak arról is, hogy a felsőbb körökhöz tartozó magyar pártemberek se merjenek nyilvánosan szembeszállni az egyetem megszüntetésével. Még kevésbé próbálják a magyar, illetőleg a többi kommunista pártot mozgósítani ez ügyben.

1959 áprilisában a Román Munkáspárt vezetése háromnapos (!) ülést szentelt az olyan „nacionalista elem”, mint a Balogh Edgár vonzáskörébe került, akkor első szá-mú magyar nemzetiségű politikus, Fazekas János megfegyelmezésének. Az ő bűne az volt, hogy fellépett azért, hogy a magyar iskolákban a humán tárgyak és a földrajz oktatása anyanyelven folyjon.³⁵

Kételyek, aggodalmak azért így is voltak a bukaresti vezetők körében. A párt-vezetőség 1959. tavaszi üléseinek jegyzőkönyvei azt mutatják: egyfajta „preventív érzékenység” hangulata uralkodott ekkor a vezetők között. A nacionalizmus újra-éledésének jegyeit látták Magyarországon. Nem tetszett nekik a követelőző, szá-mon kérő hangvétel, amelyet a magyar partnerek a gazdasági tárgyalásokon hasz-náltak. Háborogtak, mert a magyarok jobban élnek annál, mint amit gazdaságuk lehetővé tesz. Sérelmezték azt is, hogy mintha a hivatalos politika kezdene megfe-ledkezni az általuk nyújtott segítségről. Nehezményezték a román vezetők, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulóján Münnich Ferenc, illetve Nemes Dezső rossz színben tüntette fel a románokat. Gheorghiu-Dej élesen bírálta a buda-pesti román követséget, mert a sajtóügyekért felelős diplomata a Magyar Távirati Irodánál tett látogatásakor felelni igyekezett a kolozsvári magyar egyetemmel kap-csolatban elhangzott, aggodalmat tükröző megjegyzésekre.³⁶

Jól számítottak a bukaresti vezetők: Budapest nem csinált ügyet az egyetem dol-gából, ha akadtak is kétségei, „lenyelte a békát”. A Kállai Gyula 1959. júliusi romá-niai látogatása előtt az MSZMP Politikai Bizottsága ülése elé kerülő tárgyalási elgon-dolásban már szó esett a kulturális kapcsolatokban tapasztalható negatív jelenségek-ről, ideértve azt is, hogy a román párt nem küldött véleményt a Művelődéspolitikai

35 Lásd Minoritaii etnoculturale. Marturi documentare. Magharii din Romania 1956–1958.

Ed. Andreea Andreescu, Andrea Varga, Lucian Năstasă. Cluj, 2003, 460–482.

36 Lásd az 1959. május 20-i ülés jegyzőkönyvét. ANIC CC al PCR Cancelarie dosar 20/1959 f. 1–13., illetve a Kállai Gyula látogatását közvetlenül megelőző beszélgetést, amelyet Gheorg-hiu-Dej, Stoica és néhány felső vezető folytatott a román nagykövettel, Vasile Pogăceanuval, aki beszámolt magyarországi tapasztalatairól. Uo. Dosar 28/1959. f. 1–26.

irányelvek tervezetéről. (Román részről e mögött már az önállóság egyre erőteljesebb igénye állt, valamint az a megfontolás, miszerint nem szabad alkalmat adni más pártoknak a belügyekbe történő beavatkozásra – érthető okból különösen nem a magyar pártnak.) Sőt az sem kerülte el a fi gyelmet, amit Gheorghiu-Dej mondott 1959 februárjában a nemzetiségek egységesítéséről a diákegyesületek konferenciáján.

Az MSZMP vezetői azonban elnyomták magukban a rossz érzéseket. A két egyetem egyesítése nem sérti a lenini nemzetiségi politikát, nem lehet nacionalista elhajlásnak minősíteni, ha a szakemberképzés a hivatalos nyelven folyik, míg az alap- és közép-fokú oktatás anyanyelven zajlik – állapította meg az előterjesztés. Kállai ebben a szellemben készült a tárgyalásra Nicolae Ceauşescuval.³⁷

A magyar párt központi bizottságának titkára a pártkapcsolatok intenzíveb-bé tételét javasolta. Az egyetem kérdését az ideológiai témák körében hozta elő – elismerve, hogy az belügy és nem vitatva az összevonás helyességét. Az indok, amiért mégis beszélt róla – szavai szerint – belpolitikai természetű: bizonyos kö-rök Magyarországon emiatt támadják a pártot, igyekeznek zavart kelteni, és azt híresztelik: kezdődik az asszimiláció. Kállai kifogásolta, hogy hiányos a kulturális együttműködés. Ceauşescu helyesnek nevezte a román nemzetiségi politikát, bírálta a magyar tankönyveket, amiért Erdély sorsát a magyar uralkodó osztály hibás poli-tikájával magyarázzák, és nem a tényleges demográfi ai helyzetből vezetik le. Ebből a szempontból szerinte a trianoni béke igazságos volt. Kállai Gyula ragaszkodott ahhoz, hogy Trianonban imperialista béke született, de az off enzív román tárgyalási taktikára nem készült fel.³⁸ Ezért sem volt képes kétséget ébreszteni román partneré-ben az iránt, hogy valóban jó úton jár-e a román nemzetiségi politika és külpolitika a magyarsággal kapcsolatban.

A helyzet az volt, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Román Munkáspárt kis túlzással, de vállt vállnak vetve harcolt a nacionalizmus ellen. Csakhogy egy „kis szépséghibával” mindketten ugyanazzal az ellenséggel, a magyar nacionalizmussal néztek farkasszemet. Ráadásul már korábban legyőzöttnek hitt ellenféllel küzdöttek:

a magyar nemesi, polgári nemzet már csak emléknek, ha tetszik rémképnek tűnt az 1950-es évek végén. Akkor mi okból? Miért volt fontos a harc a magyar nacionaliz-mus ellen? Mi volt a célja, értelme ennek az ideológiai küzdelemnek? Mindenesetre a nacionalizmus elleni küzdelem jelszava nem ugyanazt a szerepet töltötte be a két párt politikájában. Csak akkor lehetett volna hasonlóság közöttük, ha mind a ketten saját országuk, saját népük többségi nacionalizmusát akarták volna legyőzni.

37 MOL M-KS 288. f. 5/140. ő. e.

38 ANIC CC al PCR dosar 30/1959. f. 2–87. Varga Andrea–Vincze Gábor: Kállai Gyula nem hivatalos látogatása Bukarestben 1959 nyarán. Magyar Kisebbség, 1999/1.

A jelekből úgy tűnik, a Román Munkáspárt ez idő tájt döntött úgy, hogy vállal-ja az örökséget, és beteljesíti a klasszikus román nacionalizmus célját, és a szó szo-ros értelmében vett egységes nemzeti államot teremt. Ehhez még mindig létezőnek kellett tartania az ország területi integritását is fenyegető magyar nacionalizmust.

Már csak azért is, mert így lehetett védekező pozícióba, passzivitásra kényszeríteni a felemás, látszólagos autonómiáját, kulturális és oktatási intézményeit féltő erdélyi magyarságot.

Az MSZMP esetében egészen más volt a helyzet. Kádárék azért vívták az „eszmei harcot”, hogy megtisztítsák a magyar nemzettudatot „terhes örökségétől”, a nacio-nalizmustól. Tették ezt azért, hogy így a plebejus baloldali és internacionalizmussal áthatott hagyomány nemzetet formáló történelmi erővé váljon. Ennek az operáci-ónak volt a feladata, hogy egészségessé varázsolja a nemzeti tudatot, és megnyissa az utat a szocialista nemzetté váláshoz. A magyar kommunisták ekkor már tisztá-ban voltak azzal, hogy nincs szocialista nemzet sem nemzettudat nélkül. Ahhoz, hogy a nemzeti érzés vállalhatónak ítélt alakzatát, a szocialista hazafi ság eszméjét el tudja fogadtatni a társadalommal, a kommunista pártnak újra kellett értelmez-nie a magyar történelmi hagyományt. Erre többször kísérletet is tett, de ekkor még nagyon kemény kézzel bánt a múlttal. Ez idő tájt, 1959-ben a kommunista párt ideológusai úgy vélték, hogy a trianoni traumával, a II. világháborús szerepvállalás következményeivel és az 1956-os felkeléssel a hátuk mögött csak akkor lehet esélyük a szocialista nemzetkép kialakítására, ha kritikusan viszonyulnak a nemzeti törté-nelemhez, ha tagadják a nacionalizmust, legalábbis annak 20. századi változatát.

A sikerhez azonban ennél többre lett volna szükség. A kommunista ideológia csak akkor számíthatott volna megerősítésre, ha lehetőséget kínál a társadalom számára saját múltjának vállalására, ha ez az ideológia a pártot valamely nemzeti hagyomány folytatójaként tudja megjeleníteni. 1956 egyik tanulsága az volt, hogy mennyire fon-tosak is a hagyományokból táplálkozó nemzeti érzelmek. A kommunista vezetők és értelmiségiek realista része tudta: a tényeket nem lehet nem tudomásul venni, és a kommunista hatalom legitimitása sem teremthető meg, ha csak eltűri, de nem táp-lálja maga is a nemzeti érzéseket. Ehhez viszont ki kellett szabadítaniuk a „nemzet lelkét” a nacionalizmus fogságából.

1959 nyarán megjelentek a párt ideológiai folyóiratában, a Társadalmi Szemlében a (már említett) tézisek „A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafi ság-ról”. A dokumentum megismételte: Magyarország, uralkodó osztályának eszméi és tehetetlensége miatt, a német fasizmus utolsó csatlósa maradt.³⁹ Ez lett a

vég-39 Ezt a tételt a magyar történettudomány egy évtizeddel később már nem használta, majd ár-nyalt, a valóságot nem szépítő értékelését adta Magyarország II. világháborús szerepvállalásának.

eredménye a nemzetet és sérelmeit abszolutizáló politikának. Az MSZMP elítélte a magyar nacionalizmus minden eszmei változatát a keresztényitől a polgárin át a harmadikutasságig és a nemzeti kommunizmusig. Mindezek, a testvériség jelszavát hangoztatva, egyesített erővel léptek fel a proletárdiktatúra és a Szovjetunió ellen 1956-ban. A „Tézisek” ezen a vonalon haladva jutott el a „nacionalista demagógia”

lényegi témájához, a határkérdéshez. Szerzői nem választottak könnyű megoldást, amikor különbséget tettek a trianoni és a párizsi béke között, és az előbbit impe-rialistának, az utóbbit demokratikusnak nevezték. Szerintük az első a Duna-menti népek szembeállítását, a második az összefogásukat szolgálta. A „párizsi békeszer-ződés a határkérdésben a valóságos történelmi helyzetet ítélte meg, s ennek során az egyes országoknak a második világháborúban játszott szerepét is lemérte. Erdélyt illetően, mint döntő tényezőt, fi gyelembe vette, hogy ezen a területen nagy több-ségben románok élnek.” Nagy ügybuzgalmában az MSZMP nagyobb megértést tanúsított egyik elődjénél, a Magyar Kommunista Pártnál, amely – koalíciós partne-reivel együtt – 1946-ban éppen az etnikai helyzetre való hivatkozással próbált meg engedményeket kicsikarni Erdély ügyében a nagyhatalmaktól.⁴⁰

Mi oka volt, hogy Magyarország 1959-ben igazságosnak ismerje el a nagyhatal-mak párizsi döntését a határokról? A magyar politikai vezetés jelezni akarta a nem-zetközi élet szereplőinek: az új hatalom elfogadja a helyzetet, nem akar semmi olyat tenni, ami destabilizálhatná a térséget. Ezzel az üzenettel a magyar párt legfeljebb a szovjet elvárásoknak akart megfelelni, de nem a románnak. Nem mondható az sem, hogy Budapest ilyen gesztusoktól remélt hasonló gesztusokat Bukaresttől a határon túl élő magyar kisebbség irányában.

Bár az MSZMP vezetőihez rendszeresen érkeztek aggodalomra okot adó hírek Erdélyből, mégsem hihető, hogy valamiféle tárgyilagossággal, a realitásokba való belenyugvás ismételt kinyilvánításával akartak volna segíteni a határon túl élőkön.

Ha reméltek is valamit ebben a tekintetben, az nem lehetett több annál, mint hogy a román politikusok veszélyérzetét kikapcsolják a két ország kapcsolataira és a magyar nemzetiséggel szembeni magatartásukra ható tényezők közül. Reményük illúziónak bizonyult. A bukaresti vezetők nem hagyhatták, hogy ilyen megnyilatkozások altas-sák el éberségüket.

Ebből következően a „kint” kevés haszonnal kecsegtető megnyilvánulásra „be-lül” található a magyarázat. A saját nacionalizmussal szembeni harc logikája volt az, ami olyan következtetés levonására késztette az MSZMP ideológusait, miszerint a német fasizmus egykori szövetségesei közül az „utolsó” nagyobb büntetést érdemel,

40 Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945–1950, i. m., különösen 159–234.; Rom-sics Ignác: A párizsi béke. Budapest, 2007, különösen 155–187.

mint az előbbi, akkor is, ha ezt a magyar nép szenvedi el és meg. A magyar kommu-nisták nem megalázkodni vagy behódolni akartak a győztesek, a tények előtt ezzel a II. világháború után másfél évtizeddel kiadott megnyilatkozásukkal, hanem mu-tatni igyekeztek eszmei kérlelhetetlenségüket: nem engedik meg még egyszer, hogy a nemzeti kérdést, a nemzeti érzelmeket bárki eszközként használhassa velük szem-ben. Ez a szöveg tehát nem annyira a külföldnek, elsősorban nem a románoknak lett címezve, hanem a magyaroknak.

Egy másik mozzanat is szerepet játszott-játszhatott azonban abban, hogy a ma-gyar nemzettudat talán legfájóbb pontjával, Erdéllyel kapcsolatban ilyen keményen fogalmazott a dokumentum. Hruscsov néhány hónappal korábban, 1959 már-ciusában az NDK-ba látogatott, és felszólalt a IX. Német Munkáskonferencián.⁴¹ Beszédének nagy része klasszikus agitáció, amely a két német állam egyidejű létének elfogadtatását célozta, és érveket sorakoztatott fel a német békeszerződés aláírásának célszerűsége mellett.⁴² A szovjet miniszterelnök hosszasan fejtegette a határok igen-csak kényes kérdését. Külön érdekesség azonban, hogy ez alkalommal „saját portája”

előtt söpört, és részletesen elemezte a szocialista országok egymás közötti viszonyát.

A többrétegű áttekintés szerint a Szovjetunió és Lengyelország között nincsenek ha-tárviták, pedig a lakosság egy része mindkét országban igazságosabbnak tartaná, ha a határvonalak máshol lennének meghúzva. Romániában is vannak, akik Moldáviát országuk részének tekintik. Jugoszláviában is sok magyar él, Erdélyben a királyi Románia és a horthysta Magyarország közötti konfl iktus nyomai „még ma is észlel-hetők”. Hruscsov elismerte, hogy ezek a kapitalizmustól öröklött kérdések, a burzsoá normák sokakban, köztük sok kommunistában is nyomot hagytak. Ezzel számolni kell, és türelem szükséges a megoldáshoz. Végül a társadalmi haladás oldja meg ezt a problémát is: „Nem képzelhetjük el úgy a dolgot, hogy a kommunista társada-lom felépítése után még több karót verünk be határaink mentén, határőrcsapatokat tartunk és hivatalnokokat a határátlépési engedélyek kiadására […] A kommuniz-mus világméretű győzelmével az államhatárok, amint azt a marxizkommuniz-mus–leninizkommuniz-mus tanítja, elhalnak. Csupán a néprajzi határok maradnak fenn, de ezek is bizonyára csak feltételesen. Persze az ilyen határokon, ha egyáltalán határoknak nevezhetők, nem lesznek se határőrök, se vámtisztviselők […] Ezek a határok csupán rögzíteni fogják egy-egy nép vagy nemzetiség történelmileg kialakult elhelyezkedését azon a területen.”

41 Ny. Sz. Hruscsov: A békés egymás mellett élésért. Budapest, 1960, 114–120.

42 A szovjet külpolitikának régóta központi kérdése volt, hogy a jaltai megállapodások a nem-zetközi jogban elfogadott, államok által aláírt szerződések révén váljanak megkérdőjelezhetetlen-né. A II. világháború befejezése után másfél évtizeddel a németkérdést még nem sikerült

42 A szovjet külpolitikának régóta központi kérdése volt, hogy a jaltai megállapodások a nem-zetközi jogban elfogadott, államok által aláírt szerződések révén váljanak megkérdőjelezhetetlen-né. A II. világháború befejezése után másfél évtizeddel a németkérdést még nem sikerült