Társadalmi kockázatok, konfliktusok és fenntarthatóság

A környezeti erőforrások túlzott mértékű felhasználása, a környezetszennyezés miatt is bekövetkező klímaváltozás együttesen nagymértékben megnövelheti a biztonsági kockázatokat, beleértve az emberek biztonságát. Rövidtávon a probléma elég széles varianciát mutathat, de hatásai hosszú távon elvezethetnek az erőforrásokért vívott küzdelemhez, főként a városi területek élelmiszer és vízellátásának kockázatai révén országokon belüli feszültségeket, tüntetéseket és népcsoportok közötti konfliktusokat okozva (Scheffran, Ide, Schilling 2014). A meglévő erőforrások gazdagok általi kisajátítása, széleskörű hozzáférésük korlátozása további társadalmi problémák forrása lehet. A bizonytalan társadalmi helyzet egyértelműen negatív hatással van a gazdasági teljesítményre és a fenntarthatóság irányában megtett pozitív lépések eredményeit csökkenti illetve megvalósulásuk időpontját kitolja (Brauch et al. 2016), mivel ezen célok eléréséhez stabil, megbízható társadalmi intézményrendszerre van szükség. Ezek hiánya a problémamegoldás folyamatára is visszahat, hiszen csökkenti a védekezésre fordítható állami bevételeket és a kulcsfontosságú természeti erőforrások hatékony hasznosításának lehetőségeit (UNEP, 2009, Kahl, 2006). A „természetes” migráció multidimenzionális jelenség, amely folyamatosan növekvő embertömeget érint. A migráció a benne résztvevők számára egy hatékony megküzdési mód a szegénység csökkentése, a katasztrófákkal való megküzdés és a helyi fenntarthatóság elősegítése érdekében (Schishido, 2009). Pozitív hatású az otthon maradottak élelmiszer biztonságának és életszínvonalának megőrzésére válsághelyzetben és természeti katasztrófák idején. A jövedelmek egy részének hazautalása mozgósítja a helyi

25

szociális, gazdasági és természeti tőkét, növeli a helyi ipari termelést, a technológiai újítások használatát, az oktatásban való részvételt, a vállalkozó kedvet és a szakmai tudást. Csökkenti a szegénységet és kiszolgáltatottságot a helyben maradó csoportokban, különösen a nők és gyermekek körében (Barnett, Webber; 2010). Alkalmas a legjobb üzleti gyakorlatok hazai és helyi környezetben való későbbi megvalósítására, a hazai jövedelmek és a helyi közösségek szociális egyenlőségének növelésére. Javítja az információcserét az egyének és az egymástól nagyobb távolságokra lévő közösségek között (Upreti és Schrestha, 2017). Negatív hatása a küldő közösségek számára a munkavállaló korú népesség csökkenése, a helyben maradó nők, idős és kiskorú csoportok társadalmi kiszolgáltatottságának növekedése, a hazautalt jövedelmek elsődlegesen városi környezetbe áramlása, a vidéki mezőgazdasági erőforrások csökkenése (Gautam, 2005). A jól működő migráció ennek ellenére segítheti a küldő és befogadó ország gazdaságának fejlődését, a befogadó országban vásárlóértéket és jövedelmet teremt, segít a munkaerőhiány leküzdésében (Agrawal 2008). Sajnos az utóbbi években láthattuk a szabályozatlan migráció negatív következményeit pl. az EU országok bevándorlási politikájában és gyakorlatában. A tartós, inkluzív és fenntartható gazdasági fejlődés, ellenállóképes infrastruktúra kiépítése, az innováció ösztönzése, az országok közötti és országokon belüli egyenlőtlenségek csökkentése, valamint a békés és befogadó társadalmak megteremtése a fenntartható fejlődés célkitűzései között kiemelten szerepel, így ezen érintett területek direkt kapcsolata ez esetben is fennáll.

A társadalmi és vagyoni egyenlőtlenség napjainkban is tovább növekszik, leginkább szembetűnő módon országokon belül, míg a világgazdaság továbbra is alacsony növekedési mutatókat pl. 2016-ban 2,49% (Worldbank1, 2018) produkál. Ezért a 2015. szeptemberi ENSZ-csúcstalálkozón (UNSDS, 2015) megalkotott Agenda-2030 Fenntartható Fejlődési Keretrendszer egy jobb jövő lehetőségét kínálja a bolygó lakosságának világszerte, ezért a 193 ország az egyezmény keretében közösen elfogadott 17 fenntartható fejlődési célt, a globális fejlődés új általános mércéjét. Az Agenda 2030 elsődleges célja, hogy véget vessenek a szegénységnek, kezeljék az egyenlőtlenségeket és megbirkózzanak a klímaváltozással 2030-ig (A-2030, 2015). Néhány ország és civil szervezet szerint a 17 cél egyszerre túl sok, nehéz lesz az összeset végrehajtani, ők rövidebb, tömörebb megoldást jobbnak tartanának (Cörvers et al, 2016). Az általános vélekedés mégis az, hogy jobb 17 olyan cél, amelyek magukban foglalják pl. a nők szerepének erősítését, a jó kormányzást, a békés befogadó társadalmak megteremtését, mintsem kevesebb cél, amelyekben ezek a kérdések nem jelennek meg.

A fenntartható fejlődés kapcsán az OECD országok mindegyike rendelkezik kidolgozott nemzeti stratégiával (UN, 2018). A nemzeti stratégiák (NSDS) átfogó vizsgálata alapján az alábbi főbb tapasztalatok szűrhetők le: a különböző nemzeti célok megvalósulási üteme eltérő, de alapvetően lassú; a gazdasági növekedésre irányuló erőteljes politikai és társadalmi igény gyakran ütközik a fenntarthatósági célokkal; a feladatok koordinációjának és decentralizációjának összehangolása lassú; számos esetben ugyanakkor az átfogó elvek érvényesülését konkrét programok, intézkedések támasztják alá. Általában azok a stratégiák sikeresebbek, ahol a fenntartható fejlődés hosszabbtávú célkitűzései mentén összhang teremtődött e stratégia és a különböző társadalmi-gazdasági, fejlesztési programok és tervek között, valamint a nemzeti politika szintjén is konkrétan kialakult az elkötelezettség a fenntartható fejlődés ügye iránt; megvalósult a széleskörű társadalmi részvétel és folyamatosan figyelembe vették a klímaváltozással járó környezeti hatásokat is (NFFS, 2007).

26

Wüstenhagen (2017) és társai ez alapján meghatározták a társadalmi elfogadhatóság hármas szintű megközelítését:

1. Társadalompolitikai elfogadottságon azt értik, ahogy a széles nyilvánosság és a politikai vezetés viszonyul az új szabályokhoz és technológiákhoz

2. Közösségi elfogadottság alatt értik a helyi tulajdonosok és főként a lakosság viszonyulását a fenntarthatóság jegyében megvalósuló projektekhez

3. A Piaci elfogadottság pedig a gazdaságra épülő új technológiák piaci szereplők részére történő bemutatását és általuk történő elfogadásának mértékét jelenti

Magyarországon a 2007-ben elfogadott Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégia (NFFS, 2007) a többi nemzeti stratégiához hasonlóan a globális összefüggéseket és a földrajzi lehetőségeket is egyaránt tükrözi, nemzeti szintű prioritásai és fókuszai - az előzőkkel összefüggésben - a következők:

 a gazdaság anyag- és energiaigényességének racionalizálása;

 a fenntarthatatlan társadalmi folyamatok kezelése és szabályozása;

 környezeti rendszerek fenntartható hasznosítása.

A fenntarthatósággal kapcsolatos nemzeti célkitűzések összefogását, esetleges koordinációját alapvetően az ENSZ Gazdasági és Társadalmi Ügyekkel foglalkozó Hivatala végzi. E mellett az OECD országok önállóan is működtetnek a jó gyakorlatok egymásnak való átadására központi fórumot, amelynek célja a nemzeti szabályozók OECD szintű integrációja, a kijelölt célok megvalósításához szükséges időkeretek összehangolása, a nemzeti kormányzatok és ügynökségek támogatása stratégiai tervek összeállításában, valamit a helyi és regionális kezdeményezések összefoglalása és támogatása. A folyamatok elemzéséhez és pénzügyi finanszírozásához az OECD külső üzleti partnerek, vállalkozások bevonását is kezdeményezte, meghatározva a közös együttműködési célokat és indikátorokat, valamit folyamatosan nyomon követve és értékelve az elért eredményeket. Az OECD a 2010-ig tartó periódusban aktívan vett részt a tagországok fenntarthatósági törekvéseinek koordinációjában, azonban a pénzügyi válságot követő fókuszváltás elérte ezt a területet, és OECD szinten előtérbe került a lelassult gazdasági szektorok jelen disszertáció tárgyát képező digitalizáció által felgyorsított teljesítmény növelése. A kimondottan kutatással foglalkozó intézetek: WEF és PWC a fenntarthatóságról, mint szakterületi kapcsolódási pontról tesznek kizárólagosan említést a beszámolókban, amelyek elsődlegesen vállalatirányítási, üzleti nézőpontból tekintenek a fenntarthatóságot érintő digitális átalakulásra. Ezzel ellentétben a G20 éves jelentései (IMF, 2018) és előrejelzései foglalkoznak kiemelten a fenntarthatóság gazdaságot és társadalmat érintő rövid és hosszú távú vonatkozásaival, meghatározva a kijelölt célok eléréséhez szükséges szabályozók körét, és hozzájuk rendelve a megvalósításhoz szükséges pénzügyi kereteket. A fenntartható fejlődéssel kapcsolatban is fogalmaztak meg kritikákat. Lovelock például azt állítja, hogy a fenntartható fejlődés helyett fenntartható visszavonulásról kellene beszélni. A Gaia-elmélet szerzője saját kutatásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az emberiség sorsa kérdéses, és az esetlegesen ránk váró katasztrófa nagysága hamarosan mindenki számára nyilvánvalóvá válik (Lovelock, 2006). Nem látják ennyire borúsan a jövőt, de a fenntartható növekedés és fejlődés irányzatától elhatárolódnak a nemnövekedés (degrowth) képviselői, akik a gazdasági növekedés megállítását szorgalmazzák a fejlett országokban (Mészáros, 2011;

Mészáros 2017). Nicholas Georgescu-Roegen 1971-ben rámutatott, hogy a Föld véges

27

erőforrásainak kiaknázásával a jövő generációk számára elérhető energiaforrások mennyisége csökken (Georgescu-Roegen, 1971), azaz a fenntartható fejlődés minimum követelménye - mely szerint a jövő generációi számára legalább azokat a lehetőségeket biztosítanunk kellene, ami jelenleg a mi rendelkezésünkre áll - nem teljesül (Szlavik, 2005). A nemnövekedés irányzatának jeles képviselője Serge Latouche. Véleménye szerint a végtelen növekedéssel nem csak az a baj, hogy lehetetlen, hanem az is, hogy az emberi jóléthez vezető utat nem ez jelöli ki.

A fejlett országokban az emberek élete a fogyasztás körül forog, a bolygó azonban nem bírja az exponenciálisan növekvő termelést erőforrással ellátni. Az ökológiai problémák fő okát ezért nem a népességnövekedésben, hanem kultúrában, viselkedésben látja. A szemlélet képviselőinek célja „egy olyan társadalom létrehozása, amelyben jobban élünk, miközben kevesebbet dolgozunk, és kevesebbet fogyasztunk” (Mészáros 2017; Valkó, 2015, Latouche 2011). Annak ellenére, hogy az emberiséget látszólag egyre jobban foglalkoztatja a fenntarthatóság gondolata és annak megvalósíthatósága, az eddig készült tanulmányok és kutatások többnyire elméleti síkon közelítik meg a témát, gyakorlati megoldást nem nyújtanak.

Gyulai szerint már nincs is értelme tovább vitatkozni a fenntarthatóság, fejlődés, stb.

fogalmakról, egyszerűen csak „úgy kell élnünk, hogy holnap is élhessünk” (Gyulai, 2012, 7.

oldal). A kérdés csak az, mit jelent az „úgy”, ez az ugyanis, amire viszonylag kevés, gyakorlatban is alkalmazható javaslat született (Mészáros, 2017).

3.2. DIGITÁLIS INNOVÁCIÓ A GAZDASÁGBAN ÉS A TÁRSADALOMBAN