A társadalmi jóllét, mint fenntarthatósági tényező

A jóllét magába foglalja, hogy az egyén és a társadalom milyen nyilvánvaló elégedettséggel rendelkezik önmagával szemben egy valós környezetben. Ennek szintje egyaránt függvénye külső tényezőknek (pl. megélhetési források, emberközi kapcsolatok) és belső tényezőknek (egyéni érzelmek, a jóllét egyéni igényekhez viszonyított megítélése). A társadalmi jóllét a társadalmi szféra eredményességének egy összetett mutatója, ami a társadalmi rendszer egészséget, jóléti színvonalát, élet minőségét és biztonságát egyaránt tükrözi (Ivankina és Latygovskaya 2015). A társadalmi szükségletek változása (esetünkben a gyors digitalizáció), környezeti erőforrások hiánya és változásainak (pl. klímaváltozás) egyidejűsége a társadalmi jóllét destabilizálásához vezet, vagyis a társadalom saját maga hoz létre fenyegetéseket a már kialakult jólléti szintje ellen (Fromm 2005). Az ide kapcsolódó szociális és jóléti kiadások GDP-hez viszonyított, erősen változó arányait kívánja bemutatni a 21. ábra néhány kiemelt OECD ország vonatkozásában.

21. ábra: Szociális és jóléti juttatások /nyugdíjak és egészségügyi kiadások nélkül/ a GDP százalékában

Forrás: Saját szerkesztés /OECD Social Expenditure Database alapján/ (2013)

Egy kevésbé fejlett gazdasággal rendelkező társadalom ugyanis rá van kényszerülve arra, hogy megcáfolja a fenntarthatósággal kapcsolatos elképzeléseket, mivel megfelelő infrastruktúra

120

hiányában a hatékony technológiákhoz így a digitalizációhoz való közvetlen hozzáférésének hiánya egy jóval hatástalanabb ipari termelésbe vezeti (Ivankina és Latygovskaya 2015). Tehát a társadalom megélhetési forrásaival kapcsolatosan ezeknek a közösségeknek jobban el kell gondolkodniuk saját jövőjük érdekében. A társadalmi jóllét és a fenntarthatóság növelése megköveteli a társadalmi folyamatok hatékonyabb irányítását és a közösségi kapcsolatok javítását azáltal, hogy a digitális gazdaságra történő átalakuláshoz további egyéni és közösségi munkát vesz igénybe. Ennek köszönhetően javulnak az emberek közötti kapcsolatok és az átalakulás nem vezet komolyabb belső feszültségek kialakulásához (Ivankina és Latygovskaya 2015). Ugyanis a modern közgazdasági elképzelések szerint (Kuznets 1955; Dinda, 1967;

Mathis 2017) a környezeti Kuznets-görbe által bemutatott gazdasági fejlődési út mentén haladva az egy főre jutó GDP növekedésével a társadalmi egyenlőtlenségek fokozatosan újra csökkenő tendenciát mutatnak. Ezt az elképzelést ugyanúgy a gazdasági növekedés környezetre gyakorolt hatásainak bemutatására is használják. Alkalmazhatóságáról meggyőző eredményeket sikerült pl. kimutatni helyi szinten az ipari károsanyag kibocsátás mutatóinak vizsgálatánál (Neumayer, 2003). Ennek a látszólagosan sikeres projekciónak azonban ellentmond, hogy aKuznets-görbe ereszkedő oldalán tartózkodó fejlett országok ökológiai lábnyoma kb. 3-3,5 Föld méretű (GFN, 2016), vagyis a károsanyag kibocsátással ellentétben egyelőre nem látható a nagymértékű természeti erőforrásigény csökkenés pl. az OECD államok részéről sem, amely megoldhatná a bolygó által kínált véges mértékű anyagi lehetőségekkel valóban arányos környezeti erőforrás felhasználást.

A fenntartható fejlődési célok követése szintén nem jár együtt automatikusan a magasabb társadalmi boldogságszinttel. Igaz ugyan, hogy a hivatalosan is elfogadott boldogságindexekben a fejlett országok folyamatosan magasabb értékeket érnek el, de ezt átlagosan 1,7 Föld méretű biokapacitás felhasználása árán tudják csak biztosítani maguknak. A fenntartható fejlődés céljainak sikeres teljesítése pedig önmagában nem garancia a fenntarthatóságra, ugyanis azok az országok, akik a kijelölt célok teljesítésében elől járnak, átlagos természeti erőforrás felhasználásukat tekintve kb. 3 Földnyi biokapacitást kötnek le, amit a klímaváltozás egyre erősödő negatív hatásai időközben még folyamatosan növelnek (GFN, 2016). Ebből a nézőpontból elmondhatjuk, hogy önmagukban az OECD országok, akármennyire is törekednek környezeti erőforrás szükségleteiket a digitalizáció révén csökkenteni, már elegendően nagy felhasználók ahhoz, hogy a bolygó erőforrásait a rajtuk kívül álló népességtől függetlenül is teljesen felhasználják. Maga a digitalizáció önmagában hasznos, de nem feltétlenül lesz elégséges lépés a teljes lakosság számára a globális fenntarthatóság biztosításához (Batten, 2007). Ugyanúgy korábbi társadalmak saját fenntarthatóságuk vonatkozásában hozott rossz döntéseire sem lehetséges egyetlen konkrét magyarázattal szolgálni. Diamond (2007) kutatásai alapján megállapíthatók viszont olyan tipikus lépések, amelyek egymással összeadódva elvezethetnek a még jól szervezett társadalmak összeomlásához is. Ezek sorrendben: 1. A társadalom nem lát előre egy közeledő problémát. 2. A probléma felléptével még nem biztos, hogy észreveszi annak létezését. 3. Amikor viszont észreveszi, nem veszi elég komolyan, hogy megoldására kísérletet tegyen. 4. Ha meg akarja oldani, akkor pedig a megoldás helyes módját nem ismeri fel. A felsorolt lépések alapján a jelenlegi helyzetre elmondhatjuk, hogy társadalmi szinten nem láttuk előre a közeledő környezeti problémát. Szerencsére már sikeresen felismertük, de csak annak bekövetkezte után. Ebben a tudománynak kiemelt szerepe volt, hiszen a klímaváltozás kúszó normalitásként (Diamond, 2007) jelentkezik és főként gazdasági nézőpontból még a mai napig vannak benne kételkedők (Lomborg, 2001).

121

Jelen esetben egyrészt elgondolkodtunk azon, hogy komolyan vegyük-e a változtatás szükségességét és ezzel párhuzamosan kísérletet is teszünk valamiféle – lehetséges, hogy már megkésett - megoldási kísérletre. Ami viszont elképzelhető, hogy nem a megfelelő megoldási módszer a kialakult helyzetre. Társadalmi szempontból komoly problémát jelent, hogy a döntéshozó elit, akár a digitalizációt vagy a klímaváltozást nézzük, jórészt kimarad a folyamatok káros hatásainak közvetlen megtapasztalásából, még mindig túl sokáig elszigeteltek maradnak döntéseik következményeitől (Diamond, 2007), így a döntéshozatali folyamatokban hajlamosak lehetnek saját érdekeiket előtérbe helyezve a hatalom megtartására fókuszálva késői vagy téves döntések meghozatalára. Ez hosszabb távon természetesen elvezet ugyan privilegizált státuszuk elvesztéséhez, de ez csak az általuk irányított társadalom felbomláshoz közeli fázisában tudatosul majd várhatóan bennük (Costanza et al. 2005).

A digitalizációs és fenntarthatósági problémák megoldása helyett a bevált gazdasági és társadalmi modellekhez való ragaszkodásnak lehet erős kulturális alapja, ami az OECD országok esetében a főként közös görög és keresztény kulturális gyökerekhez, illetve a közel azonos gazdasági berendezkedéshez köthető. A globalizáció hatására megjelenő egységesítő törekvések - a gazdasági és társadalmi alternatívák szisztematikus felszámolása - a digitális gazdasági és kormányzati működés kiterjesztésével érhetnek el arra a szintre, amikor a rendszer már túlságosan nagy és egységes ahhoz, hogy érdemben saját felbomlása nélkül tudjon reagálni a változás iránti egyre sürgetőbb igényekre. Hasonlóan önsorsrontó stratégia a fejlődő országok lakosságának kényszerpályája, amikor a mindennapi megélhetésért folytatott társadalmi szintű küzdelem eredményeként, nem tudnak tervezni az előre felélt jövő következményeivel, ugyanis annak figyelembe vétele már jelenlegi életük fenntarthatatlanságát okozná. Costanza et al.

(2005), Diamond (2007) és Purdy (2015) ezt a folyamatot egységesen a jövő leszámítolásának nevezi. A fenntarthatóság megvalósítása ezért olyan gyakorlati kihívás, amely a komplex társadalmi berendezkedésünkbe és a talán még annál is összetettebb biofizikai környezetünkbe mélyen bele van ágyazódva. A döntések, melyeket mindennap meghozunk gazdasági-társadalmi kontextusban, mind-mind alapvető értékrendünkre vezethetők vissza (Anderson et al. 2016). Ebből adódóan a fenntarthatóság elképzelése és eredményei is egy társadalmi szintű normatív értékítélet alapján kerülnek meghatározásra. Ez jelenti egyben a nehézséget is az ismeretelmélet számára, hiszen nehezen tudjuk fontosság szerint jól rangsorolni azokat az értékeket, amelyeket a fenntarthatóság sikeres megvalósíthatósága érdekében számításba kell vennünk (Davidson 2013). A társadalmi és környezeti fenntarthatóság ezért egyben egy fokozottan értékrend-központú probléma is, hiszen mind az egymással szemben álló, esetenként összeütköző értékrendek, mind pedig a döntéshozatallal kapcsolatos szabályok kiválasztása nagyon értékvezérelt. A fenntarthatóságot tanulmányozó tudományterületek ugyanis mesze állnak még attól, hogy képesek legyenek egy olyan paradigmát felállítani, amely kielégítő módon számításba veszi ezeket az ismeretelméleti és módszertani problémákat (Anderson et al.

2016). Figyelembe kell vennünk, hogy esetenként egy társadalmilag megfelelő döntés meghozatala és a fenntarthatóság elvrendszerének történő egyidejű megfelelés nem megvalósítható. Az a lehetőség, hogy be tudjuk azonosítani azokat a társadalmi alternatívákat, amelyek nem lennének a jövőbeli generációk veszélyeztetése nélkül működőképesek, közel sem jelenti egyértelműen, hogy képesek vagyunk olyan struktúrák kiépítésére, amelyek a sikert biztosítani is tudják számunkra (Bromley 1998). Ahogy Kenneth Arrow már 1950-ben megfogalmazta a társadalmi jólét fókuszú gazdaság sikerének lehetetlenségét, úgy egy hasonló társadalmi és egyben gazdasági abszurditás állhat fenn jelen esetben is. Amennyiben el kívánjuk

122

kerülni a potenciálisan rossz globális végkimenetelt, úgy a fenntarthatósági politikáknak muszáj lesz a digitalizáció kínálta megoldási lehetőségeken túl szembenézni az egymással összeegyeztethetetlennek tűnő társadalmi és természeti érdek- és értékrendszerekkel.

A Társadalmi jóllét, mint kutatási alterület fenntarthatóságra gyakorolt hatásainak összefoglalása

A vizsgált alterület vonatkozásában feldolgozott 16 szakirodalmi forrás alapján megállapítható, hogy a digitalizáció fenntarthatóságra gyakorolt hatása a kiválasztott SSI + HDI + DS indikátorok átlagainak tekintetében összesítve közepesen pozitív. Az erősen pozitív részeredmények hiánya mellett, gyengén pozitív eredményeket állapítottam meg a fenntarthatóságra nézve az alábbi mutatók vonatkozásában: Nemek közti egyenlőtlenség;

Közköltségek változása; Életkilátások egyenlőtlensége, Internet hozzáférés lehetősége;

Környezeti katasztrófák emberi és anyagi veszteségei. Semleges hatás minden további mutató:

Oktatás és Képzettség általános szintje; Foglalkoztatottság átlagos mértéke; Jövedelem elosztás egyenlőtlensége és a Jó kormányzás esetében volt megállapítható. Közvetlen negatív fenntarthatóságra gyakorolt hatásról viszont egyetlen ide tartozó mutató esetében sem beszélhetünk. A választott indikátor rendszerben egyedül a Képzettségbeli egyenlőtlenség HDI indikátornál nem szerepelt szakirodalmi utalás a digitalizáció fenntarthatóságra gyakorolt hatásáról.