Szeged-Rókus vértanúja: Kovács Imre

V. 4. Szeged-Rókus vértanúja: Kovács Imre

A „Fekete Hollók összeesküvésének” egyik kiemelt szereplője volt Kovács Imre szeged-rókusi káplán, akire 8 és fél év börtönbüntetést mértek. Kovács két szempontból is szomorú

különlegességévé vált e pereknek: egyrészt ő volt az egyetlen, akit konkrétan fegyverrejtege-téssel is vádoltak, másrészt – talán ezzel összefüggésben – az egyetlen, akit a vallatás során súlyosan bántalmaztak, rabtársai (Thiry István, Dr. Büki Imre) visszaemlékezése szerint vesé-jét is leverték.⁴⁸⁶ A 60-as évek elején ez már kirívó esetnek számított, még ha a pofozás „be-vett” gyakorlat maradt is az egykori ávósokat zömmel tovább foglalkoztató rendőrkapitányságokon. Végül az ítéletben a fegyverrejtegetés (mint köztörvényes kategória) nem szerepelt, így Kovács Imrét is érintette az 1963-as amnesztia, ám nem sok örömet lelhe-tett benne: szinte emberi roncsként szabadult, s 1971. szeptemberében, 47 éves korában halt meg.

Kovács Imre 1923-ban született Budapesten. 1946-ban ugyanitt szentelték pappá. Mint egykori cserkész és Szívgárda-tag, már az öt éves szemináriumi bezártság vége felé tanulmá-nyozta az ifjúsági egyesületi életet, mert rendkívül hiányolta, hogy ez kimaradt a papnevelés-ből. Felszentelése után, 1946 kora őszén a román határ közelében levő Csanádpalotán kezdte meg lelkészi szolgálatát, ahol rögtön rendkívüli aktivitással látott neki saját korábbi tapaszta-latait hasznosítva az ifjúság megszervezésének, ahogy minden későbbi állomáshelyén is.

Kérdéses, hogy sorsát végül valóban a szeged-rókusi plébánia kertjében kiásott (nem tud-ni, hogy évekkel korábban ki által elásott) rozsdás, használhatatlan forgópisztoly és néhány töltény pecsételte meg? Vagy ehhez elég lett volna az is, hogy az ötvenes évek végén Szege-den ő volt a legtöbb ministránst, hittanost maga köré gyűjtő lelkipásztor? A belügy minSzege-dene- mindene-setre így értékelte: az O-11802/1-es „Fekete Hollók” objektumdosszié egyik ifjúságpasztorációs statisztikája főleg szerzetes és regnumi papokat sorol fel a létszám szerint legjelentősebb „illegációk” irányítói közt, és mindössze három világi lelkészt: Ikvay P. Lász-lót összesen 171 főnyi kiscsoport élén, Kölley Györgyöt 72 fővel, és Kovács Imrét 50 fővel.⁴⁸⁷ Kovács valóban fáradhatatlan szervező volt, túrák és „világi” szórakozások tekintetében egya-ránt; ministránsaival – elsősorban Szeged-Rókuson – együtt járt moziba, színházba és házibu-likba, s rajongott a technikai újítások iránt. A veszélyeket, ha tudatosította is őket, végső soron figyelmen kívül hagyta. Mindenhol csakhamar összeköttetéseket alakított ki, amelyeket rögtön és önzetlenül mozgósított, ha valakin segíteni kellett (pl. költözködésben), akár anyagi-lag is. 1956 után nem egy disszidenst ő segített át a magyar-jugoszláv határon, röszkei káplán ismerőse Borsos Ferenc segítségével.⁴⁸⁸ A Kovács Mihály bábáskodásával kialakult Vitéz-Turi féle csoport vele is kapcsolatot talált, s Vitéz Gyula aposztrofálásában csakhamar ő lett a

„pesti vagány”.⁴⁸⁹ Ez nem feltétlenül csak pozitívum volt. Paptársa, a jóval óvatosabb Katona Nándor jegyezte meg róla: „ha szabad kritizálni, egy kicsit a száját többet jártatta, mint kel-lett volna… politikai nyilatkozata több volt, mint kelkel-lett volna.”⁴⁹⁰ Ministránsai előtt Kovács

Imre azért igyekezett kerülni a politizálást. Hivatali feletteseivel kapcsolatban az őt még az első állomáshelyéről ismerő K. J. így jellemezte: „Az volt az alapelve, hogy udvariasságban, tiszteletben maximálisan megadja mindenkinek, ami neki jár! Hogy jó hatással legyen a hí-vekre, megcsinálta pl. azt, hogy beült és meghallgatta a plébánosának a prédikációját, mint egy egyszerű hívő. Mert őt is érdekli, amit a paptársa mond…De azt is vallotta, hogy ő nem híve annak, hogy feltétlenül csend és nyugalom legyen plébános és káplánja közt, ha az a te-mető csendje, és a munka rovására megy. Inkább vállalta a súrlódásokat is, hogy valamit el tudjon érni, kivívni, minden tisztelet mellett is.” Emiatt viszont Kovács Imre egy plébánosa mellett sem találta igazán a helyét. Az ismétlődő nézeteltérések miatt Langmár Lipót püspöki irodaigazgató egyenesen „hecckáplánnak” titulálta.⁴⁹¹

Az első állomáshelyen, Csanádpalotán a háború vége óta Krajnai Hudolin Lajos segédlel-kész irányította a KALOT és KALÁSZ-munkát, a helyi kommunista ifjúság erős ellenállásába ütközve (ld. 48. o.). 1945 adventjén még legálisan tudta megrendezni a két szervezet téli tan-folyamait. A kislánymozgalom első megszervezői közt volt az itteni KALÁSZ is: a kisebbe-ket ugyanabban a szellemben nevelték, mint nagyobb társaikat, a mozgalom négyes célkitűzésével: váljanak hitükben erős, erkölcsükben tiszta, nemzetileg öntudatos és gazdasá-gilag szakképzett asszonyokká, családanyákká. Ennek a kiscsoportnak (mint már felavatott

„kiskalászoknak”), valamint a hasonló korú fiúkat összegyűjtő Szívtestőrgárdának és a KALOT-csoportnak a vezetését vette át a faluba kerülve Kovács Imre, a kislánycsoportot nem sokkal később átadta a szomszédos Kövegyről átjáró K. J.-nak.

A legális egyesület még hetente tartott lányköri találkozókat, a betiltás után, egyházközsé-gi keretben ezek megritkultak. K. J. így idézi fel őket: „A négyes célkitűzés megvalósításához voltak katekizmusok is, de nemcsak a kis katekizmust tanultuk, hanem úgynevezett értelmi képzések és magyarázatok is voltak a kis katekizmushoz, külön füzetben. Amelyekben már olyasmiről is szó volt, hogy Rerum novarum és Quadragesimo anno, azaz egyes pápai encik-likák kifejtése. Szóval igyekeztek nekünk egy elérhető szellemi szintet biztosítani. 15 éves ko-romtól (1946-ban) ezeket már nem lehetett tovább csinálni legálisan. De volt közös éneklés, közös zarándoklatok, búcsújárások is. Ennek leggyakoribb célpontja a Szeged-Alsóvárosi búcsú volt, amúgy évenként 1 egyházmegyei zarándoklaton vettünk részt. És azt elképzelni, ahogy olyan leányzarándoklat érkezik, hogy majdnem tömve az alsóvárosi templom, csak lá-nyokkal, hogy az milyen volt!... Vagy a makói Mária napon 1948-ban, amikor a hercegprímás is eljött, még az iskolák államosítása előtt.” A nagy létszámokat kedvelő Kovács Imre maga is szívügyének tekintette, hogy a csanádpalotai fiatalokat más egyházközségek csoportjaival összehozza. Az első ilyen találkozót, szintén az akkor szokásos lelkigyakorlatos tanfolyam

formájában, még 1946. október végén rendezte meg: mintegy 20 egyházközségből több mint 40 fiatal – 10-18 év közöttiek – jött el Csanádpalotára. „Igazi teljesítmény volt ezt ilyen rövid idő alatt, és ilyen minimális (akkor még) ismeretségi körrel megszervezni, mindenkit külön-külön elhelyezni, gondoskodni az étkezésükről… És mindezt kivinni a főnöknél, Havadi Fe-renc plébánosnál, aki, ha jól tudom, később békepap lett.”⁴⁹² Később Kovács atya maga is rendszeresen vitte fiataljait más egyházközségekbe, ahol szintén működött KALÁSZ, vagy más egyesületek, hogy találkozók jöhessenek létre. De messzebbre is vezetett kirándulásokat:

1948. augusztusában a példaképének tekintett Lakos Endrével, mint főszervezővel együtt Vác környékére táborozást szervezett 10-12 Szívtestőr-fiú számára, a 14-15 éves lányköri tagok részére pedig szintén augusztusban, néhány napos pesti városnézős túrát. Havadi plébános mindkét terv, de különösen a lánykirándulás ötletének hallatán rendkívül idegesen reagált.

Kovács Imre utóbbi esetben azzal szerelte le főnökét, hogy Pesten majd édesanyja és nővére is kísérni fogják a csoportot.⁴⁹³ A fiatal, attraktív káplán és a lányok közti bensőséges kapcso-lat valóban okot adhatott az aggodalomra. Kovács Imre ezt is a rá jellemző humorral igyeke-zett feloldani. „Minden kislány magáért lelkesedik és rajong!” vetette egyszer a szemére Havadi. Káplánja így replikázott: „Ha mindegyik, az nagyon jó! Ártalmatlan dolog. Ha egy, az a veszélyes!” Hogy a kamaszkori divatmajmolás méregfogát kihúzza, különféle színű sza-lagokat vásárolt, és a kislányoknak ajándékozta, hogy fel tudják díszíteni a hajukat.⁴⁹⁴

A helybeli kommunistákkal Kovács Imre is hamar kénytelen volt megismerkedni: ha kü-lönösebb zaklatásban egyelőre nem is volt része, Csanádpalotára kerülése első percétől ész-lelhette, hogy szinte folyamatosan megfigyelik, de ezt rá jellemzően inkább kalandként fogta fel. Amikor egyszer a plébánia ablakából észrevette a ráállított követőembert (helybeli akti-vistát?) gumicsizmát húzott, úttalan utakon át, sárban-latyakban megsétáltatta az illetőt, majd a plébániához visszaérve hatalmas kalaplengetéssel búcsúzott tőle. 1949 tavaszán Földeákra helyezték át. Itt vissza kellett fognia ügybuzgalmát – erre kifejezetten utasította plébánosa, Horváth Gyula is, aki túl feltűnőnek tartotta ezt a fajta ifjúságpasztorációt (egy későbbi ügy-nökjelentés szerint, Havadihoz hasonlóan „féltékenykedett” Kovács Imre pasztorációs sikerei-re⁴⁹⁵). A káplán itt szembesült a fakultatív hitoktatás első nagy megpróbáltatásával: az állami általános iskola igazgatója, aki korábban az iskolai lelkigyakorlatot sem engedélyezte, mód-szeresen próbálta akadályozni a hitoktatást (ennek hatását tompította, hogy az iskola 8 tanító-jából 6 templomjáró katolikus volt, és ebből is 3-4 komoly hitvalló szinten gyakorolta vallását⁴⁹⁶). Kovács már a hitoktatási engedélyt is csak hosszú, méltatlan bürokratikus proce-dúra, és szándékos adminisztratív „tévedések” után kapta meg káplántársával, Helter László-val együtt.⁴⁹⁷ Az akadályokat a 39 fős ministráns gárda módszeres foglalkoztatásával próbálta

ellensúlyozni (ld. 58. o.), míg az egyházközségi lánykör kb. 30 tagját 2 csoportba osztotta:

heti váltásban az egyik csoport a templom takarítását és díszítését végezte, míg a másik éne-kelt. Elsőáldozásnál a lányok vigyáztak a fegyelemre, és ők sorakoztatták fel az elsőáldozó-kat.⁴⁹⁸ A későbbi vizsgálati iratban ez már úgy csapódott le, hogy Kovács Imre Földeákon

„templomtakarítás ürügyével szervezte az ifjúságot.”⁴⁹⁹ Itt már durva sajtótámadásokban is része volt, a Délmagyarország testvérlapja, a Viharsarok négy ízben is cikkezett róla, s külön-féle fenyegető üzeneteket kapott.⁵⁰⁰

1953-ban tanulmányi szabadságot kért, hogy a ránehezedő nyomástól szabaduljon, más-részt hogy hittudományi doktorátust szerezhessen. A hívek és a fiatalok azonban nagyon meg-szerették, mert miután tanulmányait megkezdve elkerült Budapestre, folyamatos levelezésben maradt földeáki híveivel, akiknek részben így nyújtott továbbra is lelkivezetést. 1955-ben azonban a levelek az ÁVH kezébe kerültek, és Kovács Imrének Hamvas Endre kétszeri nyo-matékos felszólítására (másodszorra a püspök már szuszpenzióval fenyegette meg) meg kel-lett szakítania a kapcsolatot a földeákiakkal.⁵⁰¹ A püspöki utasítás az engedelmességi fogadalom első nagy próbatételét jelentette számára. Az ifjúsági munka viszont a tanulmá-nyok közben sem szakadt félbe: Kovács Dunakesziben lett kisegítő, és itt egy 10-15 fős kis-csoportot szervezett ministránsokból, továbbá egy kisebb csoportja volt állandó lakóhelyén, Sashalmon. Így aligha meglepő, hogy a doktorátust végül nem szerezte meg.⁵⁰² Az 1956-os forradalom Budapesten érte: ekkori „bűne” az volt, hogy összetalálkozott régi ismerősével, Farkas Györggyel, a KALOT egykori országos titkárával, aki ekkor többek közt a Baranko-vics-féle Demokrata Néppárt újjászervezésén fáradozott. Később ennek alapján vádolták Ko-vácsot azzal, hogy maga is bekapcsolódott a DNP munkájába (a csanádi egyházmegyében kellett volna vállalnia pártszervezést), sőt később szegedi ministránsai közt létre akarta hozni a párt ifjúsági szervezetét, ill. őket és szüleiket bevonni a DNP-be, vagy más katolikus színe-zetű pártba.⁵⁰³ Valójában mindössze annyi történt, hogy november 2-án Farkas társaságában a XI. kerületi MDP-pártbizottság székházához ment, ahol a többi újjáalakult párt jelenlevő kép-viselőivel együtt akadályozta meg a fosztogatást, majd részt vett a székház ingóságainak lel-tárba vételében.⁵⁰⁴ A forradalom utáni felelősségre vonást Kovács Imre azzal kerülte el, hogy nem tudták azonosítani: helyette egy másik, szintén sashalmi Kovács Imrét kerestek, aki vi-szont Nyugatra disszidált, ő maga pedig ebben az időszakban második nevét, a Richárdot használta.⁵⁰⁵ A fővárosból Havass Gézával együtt hívta őt haza a püspök, mivel Szegeden

„nagyobb mérvű hitoktatással (iskolai és templomi is)” számolt.⁵⁰⁶ Ez természetes is volt, hiszen az egyházak – hasonlóan a szovjet invázió után tömegesen aktivizálódó munkástanács-okhoz – „fáziskésésben” voltak, nem mondtak le egyik napról a másikra a hirtelen jött

sza-badságról a forradalom veresége után sem. Ennek jeleként 1957 nyarán az iskolai hittanra beíratottak száma Szegeden a megelőző évinek háromszorosa volt, az iskolások 38,3%-a. A másik oldalról azonban nem sokáig késett a válasz: féktelen ellenkampány bontakozott ki az iskolai hitoktatás visszaszorításáért, beleértve a tanulók elleni szinte mindennapos lelki terrort is, tanáraik vagy az igazgató részéről.⁵⁰⁷ Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya (APO) már 1958. július 2-án, a helyzettel látszólag elégedetten foglalta össze Csongrád me-gyei tapasztalatait az 1958/1959. tanévi hittanbeíratásokról: „Csongrád megyében az egyik legkevesebb a megyék közül a hittanra jelentkezők száma, a múlt tanévihez képest 7%-kal csökkent. A megyei jogú városok közül Szegeden jelentkeztek a legkevesebben (3,7%), de ez nem tükrözi a reális helyzetet, mert feltehetően egy részük a szülők különféle meggondolásai miatt (gyerekek jövője, továbbtanulás), másrészt az esetleg alkalmazott pressziók eredmé-nye[ként nem iratkozott be], és emiatt fennáll az illegális hitoktatás veszélye.”⁵⁰⁸ Szembeszö-kő a hasonlóság Óvári László főelőadó 5 évvel korábbi következtetésével, ám ez volt az első alkalom, hogy az állampárt legfelső döntéshozó szintjén felvetették (ha ilyen diplomatikus formában is), a hittan kriminalizálásáért nem a papság, hanem elsősorban a hivatalos egyház-politika felelős. A konzekvenciát azonban nyilvánvaló okból nem vonták le: az állambizton-ságnak a további kriminalizálás állt érdekében.

Kovács Imre 1956 karácsonyán, december 25-én tartott miséjén mutatkozott be először új, szeged-rókusi híveinek, köztük a ministránsoknak A csoportmunkát itt is velük kezdte meg: a gárdát öt gimnazista fiúra, Surányi Róbertre és öccsére Tiborra, Kovács Hegedűs Miklósra, Bácskai Lászlóra és Fazekas Attilára építve alakította ki. Ők alkották a magot minden később csatlakozott ministráns számára. A káplán igen sokrétű feladatokat adott nekik, bevonulásai-kat és a mise alatti szolgálatot szinte egy ceremóniamester alaposságával tervezte meg. Egy ministráns sem érezhette úgy, hogy ő csupán statiszta. Az idősebbek, elsősorban az

„ötösfogat” tagjai ezenkívül a segédlelkész háttérmunkájával 1959-től már a fiatalabbak beta-nításáról is gondoskodtak, vizsgáztatták őket is kisebb csoportokat szerveztek belőlük. A mi-nistránsgárda létszáma 1-2 éven belül valóban elérte a BM-es kimutatásban is szereplő mintegy 50 főt.⁵⁰⁹ Egy ügynökjelentés a következőképpen adja vissza a ministrás-foglalkozások hangulatát: „Du. fél 3h-kor léptem be a sekrestyébe. Rengeteg kis iskolás fiú volt benn. (IV-V. osztályosok) 30-an voltak 3 csoportra osztva. Egy-egy csoportot vezetett Surányi Tibor és Surányi Róbert… A kis fiúk közt izgatott verseny volt. Amelyik jobban visel-kedik, szorgalmasabban jár templomba, áldozik, szépen ministrál, az több pontot ér el, és félévkor ajándékot kap (Komoly ajándékokról van szó: fényképezőgép, football stb.).⁵¹⁰

A lányok, akik első körben a ministránsok húgaiból, nővéreiből, osztálytársakból verbuvá-lódtak, általában énekkari feladatokat kaptak. „Az ő igazi szerepük abban állt, hogy megfelelő partnerség alakuljon ki, és a 16-17-18 éves fiúk ne olyan helyen keressék a lánytársaságot, ami nem nekik való. Imre mindig mondta, hogy csak olyan lánynak udvaroljunk, akinél úgy érezzük, hogy el is tudnánk venni feleségül.” emlékezik vissza Kovács H. Miklós. A rókusi káplán szigorú lelkivezető volt, megkövetelte a rendszeres – nyáron akár háromnaponkénti – szentgyónást, és hazaszeretetre is nevelte ministránsait. Ahogy kihallgatásán vallotta, a szoro-sabb értelemben vett templomi hittanon kívül rendszeres katekézist nem tartott; leginkább az volt a módszere, hogy amennyiben a fiúk tanulmányaikban, olvasmányaik kapcsán filozófiai, hittudományi, erkölcsi, vagy mint ministránsok, szertartástani problémákkal szembesültek, megvárta, míg ők hozakodnak elő ezekkel, majd megvitatta velük, kifejtve a katolikus állás-pontot. Behatóan foglalkoztak szertartástani, egyházművészeti kérdésekkel is.⁵¹¹ Katekézis-ében Kovács előszeretettel tartogatott meglepő pedagógiai fordulatokat: egyszer a nála összegyűlt lányoknak fényképnézegetés közben egy meztelen hölgy fotóját mutatta fel, majd amikor a lányok első megdöbbenésükből felocsúdtak, elmagyarázta, hogy ez nem szégyen, hiszen Isten így teremtette meg az első emberpárt és a test szépségét nem szabad szégyellni.

Ezután beszélgetést kezdeményezett arról, hogy miért alakulhatott úgy a történelem folyamán, hogy mindez mégis az obszcén gondolatok és a pornográfia tárgyává vált? Az elsőáldozók felkészítésekor, és általában a templomi hittanban is „sokkal jobb (modernebb) módszer” sze-rint oktatott, mint káplántársa, a börtönt már megjárt Szabó Árpád: későbbi vallomása szesze-rint

„nem a régi katekizmus kérdés-felelet formáját használja, hanem logikai elvekkel győzi meg a gyermekeket a hit igazságairól.”⁵¹²

Ehhez nem külön összejövetelek, hanem alkalmi találkozók, ministránsfoglalkozások, vagy a közös szórakozások adták az alkalmat. A káplán igen gyakran – Havass Gézához ha-sonlóan – a gyóntatószékben kerített sort a beszélgetésekre. Az oltárszolgálat alapos megszer-vezésén keresztül akarta rávezetni a fiúkat arra is, hogy ne csak megszokásból menjenek el a misére és vegyenek részt, mert a szüleiktől is ezt látták, és ők ezt követelték meg, hanem a hitük érlelődjön úgy, hogy komolyan vegyék. A II. vatikáni zsinat liturgikus reformjai előtt, a latin nyelvű és háttal történő misézés korszakában (hogy csak két példát említsünk) ez nem kis kérés volt, hiszen a szertartások még nem kapták meg igazán – jobban mondva nem kap-ták vissza - közösségi dimenziójukat. A hitbeli érlelődés, a káplán személyes példaadásán keresztül Kovács Hegedűs Miklósnál jutott magas fokra, aki a textilipari technikumot elvé-gezve 1960-ban a szegedi szemináriumban folytatta tanulmányait. S bár végül nem a papi pálya mellett döntött, a rendszerváltás után mellékállásban hitoktató lett, amelyet

nyugdíjas-ként is tovább csinált. Ő mondta el, hogy épp a spontán alkalmak, és a ministráns csapat „ele-ve adott” volta miatt nem érezte úgy, hogy pártfogójuknak külön közösséget kellett „szer„ele-vez- „szervez-nie” belőlük. Találkozóikat leggyakrabban K. J.-nál, Kovács Hegedűs Miklósnál, vagy a Surányi fiúk szüleinél tartották meg, ritkábban a káplán lelkészlakásában.⁵¹³

Kovács Imre korát megelőzve indította be a családpasztorációt 1959 nyarán. Ez már nem a titokban, családoknál megtartott hittanórát jelentette, mint az iskolai hittan ellehetetlenülése utáni első lehetőséget pl. a hódmezővásárhelyiek esetében; a káplán igyekezett ministránsain kívül a szüleiket is közösségben összefogni. Ő maga csak addig volt jelen, amíg a családok összebarátkoztak, aztán a háttérben maradt – az volt az elve, hogy „konspirációs szempont-ból” jobb, ha (egy-két jeles alkalmat, pl. szilvesztert leszámítva) nem jár el hozzájuk. A szü-lőket viszont buzdította az együttes misehallgatásra, egymás segítésére, bevásárlás, gyermekvigyázás stb. alkalmával, s a „szülőkön keresztüli hitoktatással” kívánta hatékonyab-bá tenni a gyerekek vallásos nevelését családon belül.⁵¹⁴ A születésnapi, vagy épp szilveszteri házibuliknak nem volt elengedhetetlen feltétele, hogy a fiatalok a szülőket előbb valahogy kitessékeljék a lakásból (az önfegyelemre neveltség mellett nem hagyható figyelmen kívül, hogy ez még a beat, a rock & roll előtti korszak volt): míg ők az egyik szobában táncoltak, addig a szülők a szomszéd szobában beszélgettek, Kovács atya pedig a két csoport között in-gázott. Amikor hittanosai évődve odahívták : „atya kérem tessék táncolni, olyan jó!”, így rep-likázott: „Nekem akarjátok mondani, milyen jó? Én 18 éves koromig, egész életre kitáncoltam magamat!” Nem egyszer a házibulikra ő maga szállította a „technikát”: egy olaszországi is-merősön keresztül beszerzett Gelosa-256 szalagos magnót, a hozzá csatlakoztatott, hangfal-ként használt rádiókészülékkel. A magnószalagra, a kor új divatjának hódolva nem egyszer felvette a csoportos beszélgetéseket is, de utóbb, talán hogy ne legyen belőlük bizonyíték, mindig gondosan letörölte a felvételeket.⁵¹⁵ A nem otthoni táncmulatságok egyik kedvelt cél-pontja volt az újszegedi ligetben lévő Vigadó. Hittanosaival szinte hetente járt moziba, szín-házba – a látottakat külön találkozók keretében vitatták meg –, s egy színházi énekes ismerőse révén, aki a templomi kórusban is énekelt, mindig jó előre gondoskodott a jegyekről.⁵¹⁶ Nem hiába volt Kovács Imre „pesti vagány”: egy keresetlenül őszinte megnyilatkozása „Szigeti”

ügynök, azaz Merksz Elemér püspöki helynök előtt megmutatta, hogy igazából a kötetlenebb

ügynök, azaz Merksz Elemér püspöki helynök előtt megmutatta, hogy igazából a kötetlenebb