A kommunista hatalomátvétel évei Csongrád megyében és Szegeden

A szovjetizáció időszakában a hazai kommunisták hatalompolitikájának, az általuk vezé-relt és kikényszerített társadalom-átalakításnak az ország régiói közt is kiemelten vesztese volt a Dél-Alföld, jelesül Csongrád megye. A Moszvából hazatért pártszervezők a szovjet Vörös Hadseregnek köszönhetően már 1944 októberétől berendezkedhettek Szegeden (amelynek

egyedüli nyereségként legalább a nyilas terrorral nem kellett megismerkednie), kezdetben még természetesen ügyelve a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban, később az Ideiglenes Kormányban velük együtt helyet kapott koalíciós partnerekkel való együttműködés látszatára.

A katolikus egyház részéről készséges társutasra leltek az FKGP-ben politizáló szeged-alsóközponti plébános, Balogh István („Balogh páter”) személyében, aki később Rákosi Má-tyásnak szinte egyik bizalmasa lett. Ő az 1945 utáni rendszerváltás első ellentmondásos papi személyisége, akinek kollaborációját olykor nehéz szétválasztani az egyház átmentése, ill. a hatalmi pozícióból alkalmanként nyújtott segítség szándékától.¹⁴⁸ A kommunisták azonban a kezdeti taktikai barátkozás után már egyre nyíltabban a többpártrendszer, a demokratikus in-tézmények felszámolására törekedtek, s bő három év múlva már nem volt komolyabb ellenfe-lük, az egyházak, leginkább a katolikus egyház (Mindszenty József kiiktatása ellenére is) kivételével. 1949 májusától, a kormányzati hatalom egyedüli birtokában semmi nem gátolhat-ta többé gazdasági-politikai terveiket. A termelőszövetkezetek megalakításával összefüggés-ben Dél-Alföldön célként tűzték ki a rendkívül kiterjedt tanyavilág felszámolását, hiszen a tanyákon élő árutermelő parasztság komoly konkurenciát jelenthetett volna a mezőgazdasági nagyüzemek számára. Az egyes nagyobb városokhoz, így Szegedhez is tartozó külterületi tanyaközpontok önálló községekbe való szervezésével emellett a parasztság adminisztratív ellenőrzése is könnyebbé vált. 1949 elejétől gyorsuló ütemben hozták létre ezeket a település-központokat: Lengyelkápolnából Zákányszék, Ruzsajárásból Csorva, Várostanyából Ásottha-lom, Alsóközpontból és Királyhalomból MórahaÁsottha-lom, Felsőközpontból pedig Balástya néven lett önálló község.¹⁴⁹ Külön csapás volt azonban a megye számára, hogy 1950 kora tavaszán az ellenségnek minősített Jugoszlávia miatt 15 km-es mélységben létrehozták a határsávot, amelynek lakóit gazdasági-társadalmi értelemben félig-meddig elszigetelték a megye többi részétől és Szegedtől is. Még a családi kapcsolattartás is rendkívül nehézkessé, adminisztratí-van korlátozottá vált. A szegedi pártszervek ezután e térségben szinte minden ellenzéki tevé-kenységet automatikusan a titóizmussal azonosítottak. A megbízhatatlannak tekintett elemeket, több mint 1500 embert 1950. júniusában kitelepítették. Köztük voltak azok a férfi-szerzetesek és apácák, akiket nemcsak biztonságpolitikai ürügyből deportáltak, hanem egyben a katolikus egyház elleni újabb totális támadás – az állam és egyház közötti megállapodás kikényszerítése, majd a szerzetesrendek magyarországi betiltása – első felvonásaként.¹⁵⁰

A tanyai külterületétől amúgy is megfosztott Szeged duplán sínylette meg a határsáv köz-vetlen közelségét. Feldolgozóiparát, különösen a stratégiai jelentőségűeket legnagyobbrészt az ország belsejébe telepítették át (az újszegedi Kender- és Lenszövő Vállalat gyártókapacitá-sa pl. 50%-kal csökkent) ám a nagyüzemek a megmaradt kapacitásukat sem tudták

kihasznál-ni: a korlátozások miatt a helyi kereskedelmi forgalom, a beszállítás is erősen visszaesett. Az ellenséges ország tőszomszédságában a város nem maradhatott többé igazgatási centrum sem:

1950-től, a megyerendszer átszervezésekor Hódmezővásárhely lett a megyeszékhely, e státu-szát Szeged csak 1962-ben nyerte vissza. Nem változott viszont az ÁVH szegedi osztályának elhelyezése, sőt állományát még tovább növelték, a hatalom fontosnak tartotta jelentős rend-védelmi erő állomásoztatását a városban.¹⁵¹

A hatalompolitikai tényezők mellett Szeged ellenforradalminak tekintett múltját még kü-lön ideológiai tehertételként tartották számon a helyi kommunista vezetők (ld. 13. p.), s min-dezek után joggal adódna a következtetés, hogy a vallásüldözés ebben a régióban fokozott méreteket öltött, az engedélyezett hittanórákon kívüli ifjúságpasztorációnak meg végképp nem voltak lehetőségei. Különösen azután, hogy az ifjúság megszerzéséért a MADISZ már a kezdet kezdetén harcot indított, s pontosan felmérte, kik a fő ellenfelei városban és vidéken. A szervezet nagyszegedi munkájáról beszámolva Koloszár Béla MADISZ-titkár 1946. április 16-án a következő jelentést tette: „a Mária Kongregáció¹⁵² és a Szív Gárda¹⁵³ a klérus pionér mozgalma. Apácák és papok vezetik, sokan vannak, főleg az iskolákból […]. Szeged papi vá-ros, rányomja ez a bélyegét az ifjúság gondolkodásmódjára.”¹⁵⁴ Mivel Magyarország min-deddig legnagyobb hatású agrárifjúsági mozgalma, KALOT is Szegedről indult, majd Csongrád és Csanád vármegyékben terjedt el először, a feladat nagyságát a helyi kommunista vezetők kettőzöttnek érezhették: ehhez mérten tehát az egyházellenes kampányok valóban hevesek voltak, erejüket azonban jórészt semlegesítette a vallásos lakosság hasonlóképp heves ellenállása, amelynek komoly bázisát adták Szeged egyetemistái. A „papi várost” ugyanis tudományegyeteme tette igazán nagyvárossá, és ez valamennyire ellensúlyozni tudta a gazda-sági és közigazgatási szférában elszenvedett hátrányosságokat. Hogy a két szembenálló tábor, a katolicizmus és a kommunizmus híveinek erőpróbája itt milyen eredménnyel jár, azt legjob-ban az 1947. március 19-21.-i diáktüntetések mutatták meg: a fakultatív hitoktatás tervezete ugyan országos tiltakozást váltott ki, de ez csak Szegeden fejlődött a tiltakozók és a rendőrök valamint az oldalukon felsorakozó, felfegyverzett gyári munkások közti véres összecsapás-sá.¹⁵⁵ A tüntetést kezdeményező egyházi középiskolások (főleg a piarista gimnázium és az iskolanővérek növendékei) az egyetemi hallgatók csatlakozásával tettek szert tömegerőre, s bár demonstrációikat végül szétverték, az MKP nagyszegedi bizottsága április 1-én elégedet-lenül állapította meg jelentésében: „…meg kell állapítani, hogy a munkásság felvonulása nem volt a legszerencsésebb ötlet. Egy részük lecsatlakozott a tüntetőkhöz, és a városban, különö-sen a tüntetés napján és az utána következő egy-két napon is határozott kommunistaellenes hangulat alakult ki, ill. volt észlelhető.”¹⁵⁶ A tiltakozások legnagyobb eredménye mégis az

volt, hogy a fakultatív hitoktatásról szóló törvényjavaslatot a kormányzat kénytelen volt le-venni a napirendről. A közelgő választások miatt amúgy sem akarták tovább növelni a politi-kai feszültséget, sőt az 1948. júniusi iskolaállamosítások idején sem nyitottak ezzel „második frontot”; csak több mint egy évvel ezután, 1949 őszén szűnt meg a kötelező hitoktatás, és vált egyben végletekig akadályozottá. (ld. bővebben 18. o.).

Az egyetemi, és középiskolai diákság később magától értetődően szinte kimeríthetetlen tartalékát adta az illegális ifjúságpasztorációnak is, amelynek a szükséges rejtőzködést, és intimitást szintén leginkább az urbanizált közeg biztosította. Nem véletlen, hogy az 50-es években Szegeden kívül igazán intenzív, több csoportban is zajló kisközösségi élet csak a megyeszékhely jellege miatt városiasodó Hódmezővásárhelyen, és rövid ideig Csongrádon bontakozott ki. A tanyavilág, széttagoltsága miatt nemigen volt csoportos összejövetelekre alkalmas; a korábban leginkább szervezett KALOT fő működési terepét is a falvak adták,¹⁵⁷ ám a mozgalom épp korábbi jelentősége miatt túlságosan a hatóság szeme előtt volt, így az ötvenes években egykori falusi egyesületei vagy nem működtek tovább semmilyen formában (még a legszűkebb egyházközségi keretek közt sem, legalábbis erre utaló jel nincs) vagy be-tagolódtak a kisvárosok, leginkább Hódmezővásárhely ifjúságpasztorációjába. Néhány falu-ban hittanórán kívüli csoportot olyan lelkész-egyéniségek tudtak maguk köré gyűjteni – igaz rövid időre – akik szintén nagyvárosi környezetben mozogtak otthonosan, így többet is mertek kockáztatni, vagy egyesületi múltjuk volt (cserkész, Szívgárda, KALOT): Földeákon Kovács Imre, Csanádapácán majd Csanádpalotán Lotz Antal, Kiszomborban Lotz és Szilágyi Antal – valamennyien papságuk első éveit töltő káplánok. Kivételes helyzetben volt Kiszombor, amely a határsávba esett, így a hitélet magányos szigeteként emelkedett ki a hasonló helyzet-ben levő, szigorúan ellenőrzött falvak közül. Csanádpalota pedig hosszabb ideig „klerikálisan fertőző” góc maradt, Lotz Antal előtt már szolgált itt Kovács Imre is, majd 1963-1967 közt Bacsilla Sándor, aki az iskolai hitoktatás szabadságáért harcolt megalkuvás nélkül, 1967 után pedig egy frissen felszentelt pap, Sávai János már csak a legnagyobb titokban foglalkozhatott a falubeli hittanosokkal a hivatalosan engedélyezett kereteken kívül.

Az ötvenes évek első felében, és azt megelőzően azonban a magyar katolikus egyház még a hitélet engedélyezett megnyilvánulásai mentén mindig nagy tömegekre hatott: a nagy lét-számú körmenetek, zarándoklatok és búcsúk közül kiemelkedik az 1947-es Mária-év egyik záróeseményeként a Maros-menti Mária napok ünnepségsorozata, amelynek keretében Makón 1948. május 22-23.-án mintegy 80 ezernyi hívő gyűlt össze, részben a közelgő iskolaállamosí-tások ellen is tiltakozva.¹⁵⁸ Hasonló számú résztvevője volt Szegeden az augusztus 5-i alsóvá-rosi Havas Boldogasszony búcsúnak. Mindkét rendezvényen Mindszenty bíboros celebrálta

az ünnepi záró misét. Ugyanígy az iskolások fakultatív hitoktatásra beíratott döntő többsége is meggyőző jelzés volt a kommunista aktivisták számára, hogy erőfeszítéseik nagyrészt hiába-valóak maradtak.¹⁵⁹ Szeged kül- és belterületi iskoláiban 1949. szeptemberében még az álta-lános iskolai tanulók 70-80%-a jelentkezett hitoktatásra (a reformátusoknál még nagyobb arányban), a középiskolásoknak 60%-a, a tanyasi iskolákban viszont 95%-os – néhol 100%-os – jelentkezési arányt regisztráltak.¹⁶⁰ Az egyház az iskolák államosítása után is nyilvánosan szervezte az ifjúságot, legalábbis a nagyszegedi pártbizottságnak a Központi Vezetőséghez írt 1948. szeptember 9-i jelentése szerint. A jelentés egyben arról is tanúskodik, hogy a kommu-nisták nem mindig voltak tisztában azzal, kik állnak pontosan az egyes szervezetek (pl. a KALOT) élén: „A püspökség nagy erővel próbálja szervezni és fokozni befolyását az ifjúság között. Különböző csoportokat hoz létre az egyetemi, a középiskolai, de még a parasztfiatal-ság között is, befolyásának fönntartására.” Egy hónap múlva, október 9-én a szegedi vezetők arról számoltak be jelentésükben, hogy „az ellenség részéről komolynak ígérkező támadás előkészületei folynak. Az egyház, a papok feltűnő aktivitást fejtenek ki, […] különösen az ifjú-ság és a nők szervezeteibe való beszervezésekkel foglalkoznak. Ennyi papot és apácát még a legöregebb elvtársak sem láttak, mint amennyien itt sürögnek-forognak. A kalocsai jezsuiták egy része Szegedre került, és erősítik a klérust […]. A mi tagságunk is mozgásban van, és te-vékenységük következtében az egyház ellenséges propagandája még nem tudott kibontakoz-ni.” A jelentés viszont a helyi államvédelmi osztályról megállapítja, hogy nem áll a helyzet magaslatán: hiába van „minden lényeges helyre beépülve”, az események forgatókönyvei mindig máshol íródnak.¹⁶¹ Ekkoriban, mint a korszakolásról szóló fejezetben megállapítottuk, még valóban nem az államvédelemé volt a főszerep: a legkülönbözőbb pártalap- és szakszer-vezeti, egyesületi és MADISZ-aktivisták, népnevelők, propagandisták és népi kollégisták al-kották az egyházellenes harc derékhadát. Kivételesnek számított a Szeged-Újsomogyitelepen 1949 elején alakult „Szent Dalárda” nevű, nagyrészt diákokból álló énekkar sorsa, amelynek gyors fejlődése láttán az MDP helyi illetékesei kérésére közvetlenül az ÁVH avatkozott be.

Fenyegetéseinek hatására a dalárda csakhamar feloszlott.¹⁶²

A föld feletti egyház erőtartalékait mutatja, hogy bár a Rákosi-korszak terrorja idején visz-sza kellett vonulnia a falak közé, a párt ideológusai által várt elvallástalanodás nem követke-zett be, és 1953-tól, amint a Nagy Imre-kormány intézkedéseinek nyomán engedett a szorítás, ismét tömegek tettek hitet nyilvánosan a katolikus egyház mellett. Sőt, a kommunista veze-tőknek ekkor kellett először szembesülniük azzal, hogy a párttagok egy része is a félelem el-múltával visszatér régi értékeihez: eljár a misére, kórusban énekel, körmenetekben vesz részt, sőt elöl viszi a zászlót. A Fogadalmi Templom húsvéti körmenetei ebből a szempontból külön

presztízs-vonzerőt jelentettek.¹⁶³ Az enyhülés után az iskolai hittanbeíratások száma is meg-többszöröződött, de még mindig nem fedett le minden igényt. Bár azokat, akik az ötvenes évek elején az adminisztratív akadályoztatás miatt kimaradtak az iskolai hitoktatásból, még nagyrészt be tudták fogadni az áldozatkész papok, szerzetesek, és apácák által titokban meg-tartott házi, családi hittanórák, a megnövekedett igények kielégítésére 1953 novemberétől és decemberétől Hamvas püspök a plébániáknak szétküldött leveleiben a templomi hitoktatás kiterjesztését szorgalmazta. Mozgósítása sikerrel járt, s többek közt csak a móravárosi plébá-nia a következő évben kb. 300 gyermeket részesíthetett templomi hitoktatásban.¹⁶⁴ Nem ez volt az első ilyen kísérlet: az ÁEH Csongrád megyébe elsőként kinevezett politikai felelőse, Óvári László főelőadó már 1952. március 1-i jelentésében (e jelentések kezdetben félhavi időszakokat öleltek fel) rögzítette, hogy „míg [a lelkészek] idáig az erőviszonyokat az illegá-lis hitoktatás kibővítésére fordították, különböző illegáillegá-lis helyeken, addig most igyekeznek az egész illegális hitoktatásnak legális formát adni, úgy, hogy róm. kat. vonalon az elsőáldozás, protestáns vonalon pedig a konfirmáció előkészítő órák kibővítésére veszik az irányt.”¹⁶⁵ A megvert „osztályellenség” tehát az osztályharc éleződésének sztálini tétele értelmében nem tette le a fegyvert, hanem kifinomultabb módszerekkel harcolt tovább. A kutató számára azonban az a nehézség adódik, hogy a jelentések adott szöveghelyein csak esetleges további információk után dönthető el, hogy az „illegális hitoktatás” alatt magánházaknál zajló családi hittant, esetleg bázisközösségi típusú aktivitást kell-e érteni, vagy templomi, de az engedélye-zett kereten felüli katekézist. Az utóbbi forma Hamvas püspök 1953-as intézkedései nyomán vált tömegméretűvé. A misék, s egyáltalán a templomok látogatottságát figyelő aktivisták és a hatóság e fejlemény ellen nem tudtak érdemben fellépni. Részben ez adhat magyarázatot arra, hogy Hamvas Endre 1953 után miért nem állt a földalatti ifjúságpasztoráció mellé, holott an-nak egyik képviselőjét, az egyetemista csoportokkal, ill. ministránsokkal foglalkozó Lakos Endre felsővárosi káplánt kezdetben anyagi támogatásban is részesítette. A növekvő – ponto-sabban növekvőnek érzett – szabadsággal élve azonban sokkal célravezetőbbnek tartotta ma-ximálisan kihasználni a „féllegális” (az egyszerűség kedvéért nevezzük így) templomi lehetőségeket. Egy ügynökjelentés szerint, amikor 1955. decemberében értesült a fiatalokkal Lakoshoz hasonlóan foglalkozó piarista szerzetes, Kovács Mihály lebukásáról (Lakost még 1952. augusztusában tartóztatták le), a püspök csak rálegyintett: „amit keresett, megkapta.”¹⁶⁶

Hamvas Endre magatartása tágabb értelmezési keretbe helyezve érthető meg igazán. Az 1944-ben beiktatott főpásztor még első hivatali évében határozottan szót emelt a zsidóüldözés ellen, Mindszenty bíborossal együtt tiltakozott a magyarországi svábok és a felvidéki magyar-ság kitelepítése ellen is, az 1940-es évek végén, különösen az iskolaállamosítások idején

pe-dig harcosan kiállt egyháza, majd a bíboros érdekében.¹⁶⁷ Nagyon kevésen múlt, hogy a Grősz-pernek nem lett egyik vádlottja. A perrel egy időben házi őrizetbe helyezték, s a folya-matos hatósági zaklatások eredményeként lassan sikerült őt megtörni. 1951 júniusában hűség-nyilatkozatot tett a kormányzat mellett. Ezt követően Czapik Gyula egri érsekkel¹⁶⁸ együtt ő is nyilvánosan exponálta magát a rezsim céljai, főként a békemozgalom mellett,¹⁶⁹ ám közben mindvégig megmaradt a kiskapukat kereső reálpolitikusnak, főként az iskolai és templomi hitoktatás kérdésében. Ha ennek szabadságát látta veszélyeztetve, azonnal erőteljesen tiltako-zott az ÁEH-nál. Másfelől viszont saját tárgyalási pozícióját a nem engedélyezett ifjúságpasztorációtól féltette, ahogy erről nem egy megnyilatkozása tanúskodott.¹⁷⁰

Rajta kívül, igaz eltérő okokból de más kortársak is megkérdőjelezték azt a ma olykor evidenciaként kezelt determinista álláspontot, hogy a diktatórikus rendszerben a jövő útja szükségképpen csak a földalatti ifjúsági lelkipásztorkodás lehet. Bulányi György, aki Magya-rországon ennek az álláspontnak köztudomásúlag időben is egyik legelső képviselője volt, az 1940-es évek végi– 50-es évek eleji augusztusi papi megbeszéléseken igyekezett módszertani útmutatásokat adni a katakomba -egyházban való működésre vonatkozóan. 1951. nyarán egy óbudai lelkigyakorlaton az ország minden részéből jött 15-16 ifjúsági lelkész-társának – akik közt Lakos Endre és Kovács Mihály is ott volt – „az egyre terjedő marxista eszmeáramlat ellensúlyozását” jelölte meg fő célként, és hangsúlyozta, hogy épp azért kell kisközösségeket alakítani, mert a lelkipásztorok előtt bezárultak azok a legális fórumok – főként a köz- és fel-sőoktatás területén – ahol leginkább szükség volna a marxista eszmék elleni tudományos ar-gumentumokra. Bulányi a kisközösségekben előadható „oktatási anyagot” és útmutatót is kiosztott a résztvevőknek, főleg francia iratok fordításait az akkor népszerűvé vált munkáspa-pi mozgalomról, köztük Suhard francia bíboros¹⁷¹ gondolatait. Néhány Dunántúlról jött pap azonban felszólalásában ellenvetette, hogy odahaza náluk erre a fajta közösség-szervezésre nincs szükség, hiszen rendszeres a hitoktatás és a templomba járás, tehát a föld feletti hitélet lényegében nem szenved csorbát.¹⁷² Hogy a felszólalók az iskolai, vagy a templomi hitokta-tásra gondoltak-e, sajnos nem derül ki. Mint ahogy az sem, reálisan értékelték-e a helyzetet, és nem csak azért szálltak vitába Bulányival, mert egyelőre nem tudták megszokni, hogy ezentúl az ifjúsági lelkipásztorkodásnak döntően más működési keretet kell adniuk, és/vagy mert (honfitársaik többségével együtt) bíztak a rezsim mielőbbi bukásában, így nem tartották érdemesnek belebonyolódni a konspiratív tevékenységekbe.¹⁷³

Ennek az attitűdnek a másik oldalon is volt megfelelője. A nem engedélyezett hitoktatás elleni harc feladatát az 50-es évek elejétől a különféle párt- és társadalmi szervezetektől csak részben vette át az ÁVH, a kisközösségeket is érintő akciói ellenére Csongrád megyei

felderí-tő tevékenysége kezdetben korántsem volt szisztematikus. Ez részben érthefelderí-tő, hiszen először a hatóság is elsősorban a nyilvános egyházi eseményekre, szertartásokra koncentrált. Szegeden kívül – mondhatnánk, Lakos Endre csoportjait leszámítva – máshol egyelőre kevés figyelmet szentelt az illegális ifjúságpasztorációnak. Úgy tűnt, a félelem légkörében erre egyelőre nincs is szükség, a feladatra először az ÁEH próbált „szakosodni”. A hivatal 1951. májusi megala-pítása után azonban még majdnem fél év telt el, mire Óvári László egyházügyi főelőadó (a hódmezővásárhelyi tanács végrehajtóbizottságának alkalmazottjaként) és a csanádi püspöki adminisztráció közvetlen ellenőrzése céljából az aulába ültetett egyházügyi megbízott, Prazsák Mihály megkezdték a Csongrád megyei hitélet módszeres feltérképezését.¹⁷⁴

III. 2. A kommunista hatalomátvétel évei – egyesületek és közösségek útban a