III. 3. 2. Más egyesületek, közösségek és életlehetőségeik.
Fentiekből az következne, hogy azoknak az egyesületeknek és csoportoknak, amelyekre a KALOT-nál és a KALÁSZ-nál kevésbé terelődött a közfigyelem – különösen, ha az 1946-os betiltásoknak nem estek áldozatul – jobbak voltak a túlélési esélyeik, természetesen egy-házközségi keretek közt. Ez azonban csak félig igaz, tekintetbe véve ismét azt a tényt, hogy egy faluban a rendőr mellett maguknak hatósági szerepkört vindikáló iskolaigazgatók, tanácsi vezetők, aktivisták stb. elől igen kevéssé lehetett rejtve maradni. Ugyanennek a kényszerpá-lyának pozitív oldala volt, hogy a nagyszámú személyes ismeretség (esetleg rokoni kapcsolat) jelentősen tompíthatta is az osztályharc élét.
Az 1946-os feloszlatási hullámból „kifelejtett” egyesületek közt volt többek közt az Or-szágos Központi Legényegyesület azaz a Kolping Család Magyarbánhegyesen háborítatlanul tovább működő helyi fiókja. A vidéki fiókok többségét nem tiltották be, ami statisztikailag még a hiányos vármegyei nyilvántartások ismeretében is nehezen magyarázható. A betiltásra a faluban 1947 júliusában került sor, ekkor elvették az itteni fiókegyesület székházát is.222
Nyilvánvalóbb okai voltak a KLOSZ viszonylag zavartalan, elsősorban a váci egyházme-gyei területről dokumentált működésének. Fenyvesi Margit elnök az 1946/47-es munkaévről szóló jelentését ezzel a küldetésnyilatkozattal kezdte: „A mi munkánk nevelői munka. Általá-ban nincsenek saját akcióink, mert tagjainkat arra képezzük lelkileg, szellemileg és gyakorla-tilag, hogy az Egyházközségekben folyamatban lévő, a helyzet szükségleteiből fakadó új akciókba hatékonyan álljanak bele, akár mint vezetők, akár mint közkatonák, Ennek egyik örvendetes, de saját munkánkban nagyon érezhető következménye, hogy más egyesületek, más mozgalmak különös előszeretettel foglalkoztatják leányainkat, s így legalább részben, elvon-ják őket tőlünk. Úgy érezzük, egyik legszebb sikerünk éppen ez az értékes munka…” A KLOSZ-vezetők természetesen szervezetileg nem maradtak „észrevétlenek”; Csongrád
me-gyében az 1946/1947-es munkaév során Szentesen és Szegváron indítottak számukra szellemi és lelki továbbképző kurzusokat.223
1946. júliusa után a működést végleg beszüntető, vagy módosult formában folytató egye-sületek mellett a legritkább esetek közé tartoztak az előzmény nélkül újonnan megalakulók.
Ezek említésekor viszont indokolt az óvatosság, hiszen az egyházközségi vezetők levelezésé-ből nem mindig derül ki, hogy valóban előzmény nélküliek-e (ld. Kunágota), vagy a KALOT, a KALÁSZ újjáalakulásának tekinthetők, esetleg a tagság (legalább részben) az utóbbiakból kerül-e ki.224
Kutatásaim szerint a régióban az utolsó dokumentált, tehát hivatalos egyesületalakítás Csanád vármegyéből 1948 elejéről datálódik. Január 11-én Pitvaroson alakuló ülést tartott a mintegy 60 legényből és 80 nagyleányból álló helybeli „Katolikus Ifjúság Önképzőköre.”, amelyet a fiatalok ugyanígy a szomszédos Csanádalbertiben is megalapítottak. Mindkét cso-port még az ülésen óriási lelkesedéssel, szavalatok, énekek és színdarabok próbálásával kez-dett készülni a farsangra. Kezdeményezésük felpezsdítette az egész egyházközséget, énekükkel pedig a szentmiséket tették ünnepélyessé – ahogy erről Debreczeni Kálmán ny.
tábori esperes, plébános maga is lelkesült levélben számolt be Hamvas püspöknek, nem fe-lejtve el rákérdezni: kell-e az önképzőkör megalakításához a BM engedélye? A püspök, örö-mének hangot adva a bevált utat ajánlotta: az egyesület inkább válasszon olyan nevet, amely
„tisztán hitbuzgalmi” jellegét, s az egyházközséghez való tartozását fejezi ki. Az önképzőkör tehát „hivatalosan” feloszlott, és január 24-én újjáalakulva – ismét csak ünnepélyes keretek közt, „műsoros tea-estély” keretében – a „Pitvarosi Katolikus Egyházközség Legény- és Le-ánycsoportja” nevet vette fel.225 Debreczeni esperes leveléből kiderül, mitől tekinthető kivéte-lesnek a történet: az egész kezdeményezés mögött a szlovák-magyar lakosságcsere következtében Pitvarosra került családok álltak. A felvidéki Gútáról és Pozsonyvezekényből elűzött magyarok eddigre már túl voltak a legrosszabbon, amihez képest számukra egy itthoni rendőrségi zaklatás akár jelentéktelennek is tűnhetett. Nem csoda, hogy az önképzőkört első megalakítása után eszükbe sem jutott az egyházközség védőernyője alá helyezni.
A KALOT-on és KALÁSZ-on kívüli egyesületekkel, főleg a ministránscsoportokkal kap-csolatosan nemcsak az egyedi esetekről tudósító levelek számoltak be az ordináriusnak: na-gyobb, és olykor összehasonlító áttekintést adtak az egyes iskolák vagy a plébániák hitéleti jelentései. A váci egyházmegye csongrádi részén a jelentéseket egyházközségi szinten készí-tették el a plébánosok, vagy káplánok, szerzetesek. Többnyire tudósítottak a tanyapasztoráció eredményeiről is. Sulyok Béla hódmezővásárhelyi kerületi főesperes a kerület plébániáinak 1948. évi hitéleti jelentéséhez fűzött és Pétery püspöknek címzett feljegyzéseiben
Derekegy-házát, a hódmezővásárhelyi jezsuita Szt. István plébániát, és Szegvárat említette minden te-kintetben dícsérőleg, ahol az egyházközségi élet, a fiatalokkal való foglalkozás, a hitoktatás mintaszerű. Közös problémával küzdött azonban Fábiánsebestyén, Nagymágocs, és a szentesi Jézus Szíve Plébánia: papjaik óriási kiterjedt tanyavilágot gondoztak, ezt azonban az egyház-községi hitélet sínylette meg, ami többé-kevésbé pangott.226 Szentesen a kapucinus házfőnök, P. Komlósy Ágoston motorkerékpárral járt ki hitoktatni, és családokat látogatni 4 egymástól távol fekvő tanyaközpontra, amelyekben kis kápolna berendezését is tervezte. A sikeres tanyai lelkigondozás ellenére Szentessel kapcsolatban kénytelen volt megállapítani: „Szépen fejlő-désnek induló és sok reménnyel kecsegtető egyesületi életünk volt. Szívgárda, Leánykongre-gáció, Credo, ferences harmadrend és Rózsafüzértársulat. Mindezen egyesület tevékenysége egyre jobban csak a templomra szorítkozik.”227 A házfőnök nem tér ki arra, hogy e korláto-zottságot önmagában a tanyapasztoráció lekötöttségei indokolták-e. 1948-1949 fordulóján, azaz a Mindszenty-per idején feltételezhetnénk, hogy inkább a helyi kommunista hatalmassá-gok vagy a hatóság zaklatásai álltak a háttérben. Egy a nagyszegedi kommunista pártbizottság számára dolgozó ismeretlen informátor 4 hónappal korábbi jelentése azonban nem ezt tá-masztja alá. Az informátor a szegvári egyházi élettel össehasonlítva a helyzetet, így ír: „Szen-tesen az egyházi tevékenység igen kismértékű, és eléggé közömbösségbe fulladnak esetleges megmozdulásai.”228 Néhány nappal később részletezi is: „a városban a katolikus hitbuzgalmi csoportok mindegyike feltűnően lanyha, szervezetnélküli életet él”. Legfeljebb a lányközös-ségeket lehet majd az őszi iskolakezdéskor aktivizálni, „a fiú hitbuzgalmi csoport már hóna-pok óta nem képes komoly munkát kifejteni, a tagság közömbössége miatt, valamint azon oknál fogva, hogy a tagság egy része a demokratikus ifjúsági szervezetek felé orientálódik, mert ott lát elhelyezkedési lehetőséget.”229 Nemcsak a katolikus csoportok szívták tehát el a MADISZ tagságát: az egzisztenciális fenyegetettség-érzet, vagy csupán az új rendszer által felcsillantott lehetőségek (főleg továbbtanulás) folytán lejátszódhatott a folyamat fordítva is.
Komlósy házfőnök sűrű távolléte, más energikus szervezők és lelkesítők híján, ilyen követ-kezményekkel járt.230
Sulyok főesperes dicsérő sorait leginkább a szegvári katolikus közösség érdemelte ki.
Nemcsak Wagner Viktória végzett itt emberfeletti munkát: 1948. július 1-től az energikus, fáradhatatlan szervező, és kiváló szónok Nagy Eleket nevezték ki adminisztrátornak (koráb-ban Csongrád-Belváros káplánja), majd plébánosnak. Nagy Elek rövid időn belül sikerrel ak-tivizálta a híveket: felnőtt katekézist, vegyes kórust szervezett, sokoldalúvá tette a hitéletet, s kiemelten foglalkozott a fiatalsággal: az iskolaállamosítás ellenére megmaradt Szívgárda lá-nyainak vezetésére Kulhanek Johanna szervita nővért, a fiúk vezetésével pedig Tölgyesi
Mik-lós hitoktatót bízta meg. A fokozódó külső zaklatások (rendőrség és főleg népnevelők) miatt azonban az egyesületi élet csakhamar teljesen beszorult a templomba.231 „Hitvalló katolikus-nak lenni napról napra nagyobb veszedelmet jelent és áldozatot követel” jegyezte fel a plébá-nos,232 aki viszont nem ismert félelmet, és híveit is arra buzdította, hogy a zaklatások ellenére bátran vallják meg hitüket, pl. a búcsúkon és körmeneteken való részvétellel. Így csupán Szegvárról a még 1947-es Mária évhez kapcsolódó szentesi Szt. Anna búcsúra 1500-an, de a szeged-alsóvárosi búcsúra is 600-an zarándokoltak el.233 Hogy Nagy Elek hitéleti beszámolói nem túloztak, az leginkább a már említett ismeretlen informátor jelentésein mérhető le, aki a plébános ténykedését a szentesi egyházi élet negatív kiértékelése után úgy jellemezte, hogy eközben Szegváron a plébános vezetésével „igen élénk, sosem látott szervezkedés” bontako-zott ki, még az állami ünnepségekről is sikerül elvonnia az embereket. „Igazából két nagy tábor alakult itt ki: az MDP tábora, és Nagy Elek tábora. A FKGP itt egész jelentéktelen.”234 A hatalomnak ekkor még nem állt módjában papokat áthelyeztetni: a hívei, különösen a fiata-lok közt népszerű plébános csak 1952-ben, az ÁEH nyomására került át Hódmezővásárhely-Belvárosba káplánná „lefokozva”, de csakhamar itt is ifjúsági közösségeket vonzott magához (ld. V. 3. fejezet).
A csanádi püspökségre 1949. július-augusztus folyamán beérkezett jelentésekben az álta-lános iskolák hitoktatói – lelkészek vagy civilek – adtak számot arról, hogy a gyerekek vallási élete, hitbeli fejlődése milyen fokon állt, a vallásgyakorlat milyen formáiban és hogyan vettek részt, milyen pozitív és negatív hatások érték őket, stb.. Minden jelentést egy előre gyártott kérdőív segítségével az adott iskolai tanévre vonatkozóan kellett az évzáró után megírni, majd beküldeni a püspöki hatóságnak. A kérdőpontok többek közt rákérdeztek az adott iskolában megtartott lelkigyakorlatokra (8. kérdés), az ifjúsági könyvtár (ha volt) forgalmára (15.), a ministránsok számára és arra, hogy szerveztek-e belőlük ministráns-gárdát (12.), és a szá-munkra legfontosabb tényre: a hitoktató érintkezett-e a kötelező hittanórán kívül tanítványai-val? (14.) Példaként a kérdőpont ennek három leggyakoribb alapesetét adja meg:
„egyesületben, családlátogatás, könyvkölcsönzés alkalmával”. Sajnos a SzCsPL-ban csupán az 1948/49-es iskolaév hitéleti jelentései találhatók meg; ha odatehetnénk melléjük legalább az 1949/50-es jelentéséket, nem csupán pillanatfelvételként, hanem diakróniájában lehetne szemlélni a hittanos vallásgyakorlatot az egyes iskolákban – méghozzá épp egy történelmi fordulópont, a fakultatív hitoktatás bevezetése előtt és után.235
A ministrálás, ill. az arra való felkészítés a gyerekekkel való foglalkozásnak egyik haté-konyabb módja volt, mint az általános iskolai hittan: az oltárszolgálatba aktív cselekvőként bevont fiúkat általában kevésbé kellett fegyelmezni. A hitéleti jelentésekből kitetszően
azon-ban nem sok hitoktató tudta (esetleg kapacitása sem volt rá) állandó jelleggel, gárda keretében megszervezni őket: a csanádi egyházmegyei részen mintegy másfélszáz iskolában 18 minist-ráns gárda működött 1949 nyara előtt – a legnagyobb Battonyán 60-as létszámmal, ahol Klivényi Lajos plébános felügyelete alatt több hitoktató is foglalkozott velük, 3 iskolából.
„Dobogós” helyen volt Kiszombor, ahol Szilágyi Antal segédlelkész 30-40 fős gárdát, továbbá Földeák, ahol Kovács Imre 39 fős gárdát irányított. Alakulófélben voltak a ministránskörök Kövegyen, Óföldeákon és Makó-Újvárosban. A jelentések szerint Szívgárda-csoportok mű-ködtek Battonya, Csanádpalota, Kistelek, Makó, Medgyesbodzás és Végegyháza 1-1 iskolájá-ban; egy néven nem nevezett „kongregáció” Kistelek egyik iskolájáiskolájá-ban; Szegeden két Mária-Kongregáció is működött az iskolanővérek alsóvárosi zárdaiskolájában, és a szeged-móravárosi gépipari szakközépiskolában. Ezek az egyesületek 1948 decemberéig működhet-tek törvényesen, amikor az iskolaállamosítás egyik záróakkordjaként a tanítókat és az apácá-kat rendeletileg eltiltották vezetésüktől. A rendeletre hivatkozva feltehetően a ministráns-körökbe is több helyi hatalmasság kötött bele, mint amennyi esetről tudomásunk van, általá-ban a ministrálók iskolaigazgatói kifogásolták működésüket, olykor a Szívgárdával tévesztve össze őket.236 A „kislánykörökkel” (valószínűleg a KALÁSZ kislány tagozata) Battonyán, Kiszomborban és Pitvaroson foglalkoztak legeredményesebben a hitoktatók. Ószentiván, Szeged-Somogyitelep, és Szeged-Alsóközpont jelentései viszont csak általánosságban „egye-sületeket” említenek, feltehetően egy hitoktatóra többnek a gondozása is hárult. Az eredmé-nyesség egyik záloga volt, ha a hitoktató sportolt (legtöbbször futball) is a tanítványaival: az Alsóközpont-bojárhalmi állami iskolában Lovas József civil hittanár, a felsőközponti anyais-kolában (itt egyesület nem volt) pedig Körmendy Sándor segédlelkész szakított időt erre. A legkülönlegesebb elfoglaltságot Winkler József az újszentiván-szőregi állami ált. fiúiskola hitoktatója találta hittanosainak: a futballozás mellett a selyemhernyó-tenyésztés szépségeivel ismertette meg őket. Néhány hely kivételével szinte mindenhol volt könyvkölcsönzés, és/vagy család- és beteglátogatás.237 A csanádi-csongrádi 80 tanyasi iskolából mintegy 38-ban szinte semmilyen hitélet nem volt megfigyelhető, ami nem feltétlenül a változó politikai helyzetre utal: ide a hitoktatók egyszerűen csupán azért jártak ki, hogy az előírt kötelező óraszámot megtartsák, többre sem idejük, sem energiájuk nem volt. A tanyák elhelyezkedése egy-két kivételt leszámítva nem segítette elő a helyi közösségképződést.238 Ha nagyon távol estek a templomoktól, a tanyai pasztoráció hatékonyságán múlt, hogy az ott lakók zömmel archaikus, babonás hiedelmekkel átszőtt vallásosságát mennyire sikerül tudatossá tenni – később egyál-talán megtartani. A korábban felsorolt példákból látható, hogy ezen a területen jelentkezett legelőször a relatív paphiány: a tanyáról-tanyára járó áldozatkész lelkipásztorok vagy
belterü-leti plébániájukat nem tudták jól ellátni, vagy maguk a tanyasiak maradtak rendszeres lelkigondozás nélkül.239 Viszont az ő körükben volt a legkisebb félelem és ennek megfelelően a legnagyobb dacreakció, azaz a hitoktatásra való jelentkezési arány, amikor azt a hatalom minden eszközzel akadályozni próbálta.
Az ifjúsági egyesületekre, csoportokra irányuló politikai nyomás egyes esetekben csak közvetett módon jelentkezett. A szeged-móravárosi ministránsgárda feloszlásának hátterében az iskolákban (itt a gépészeti szakközépiskola) kommunista ösztönzésre létrejött iskolai diák-szövetség állt, amely kivívta a diákok „fakultatív miselátogatását”, vagyis azt, hogy mindenki oda járjon misére, ahova akar. Mivel addig a diákok hittanáruk felvezetésével jártak csoporto-san a diákmisére, e lehetőség azt rejtette magában, hogy az ellenőrzés elmaradásával még a katolikus családok gyerekei is elhagyják a vasárnapi istentiszteletet, nem pedig máshová mennek templomba. A diákszövetségek célja kimondatlanul ez volt, és mint Inczédy László móravárosi plébános júl. 2-i hitéleti jelentésében felpanaszolta, „fokozatosan, de rövid idő alatt” be is vált. A hitélet elleni balos bomlasztás persze ebben a formában tükröt is tartott a templomkerülők elé: kiderült, hogy vallásosságuk nagyrészt külsődlegességekben merül ki, és esetleg még ennyi sem marad, amint felszabadnak a kötöttség alól. A lelkipásztorokat pedig igehirdetésük, hitoktatásuk hatékonyságának felülvizsgálatára késztette. Másfajta „diverzióra”
is találunk példát a hitéleti jelentésekben. A hittanórán kívüli foglalkozásokat a legtöbb helyen akadályozták a hittanosok különféle szerepeltetésével, kivonultatásával, kultúrműsorokkal, mozgalmi indulók begyakoroltatásával – maguk az iskolák, vagy a MADISZ és más ifjúsági szervezetek – vagy egy akkor igen népszerű szórakozással, az össztánccal. Sőt Gönczi Károly csanádapácai esperesplébános egyenesen arra panaszkodott, hogy „a tanulók állandóan lefog-laltak, ezért szinte hozzáférhetetlenek.” De ekkoriban a mozi is jobbára az „elvonó tevékeny-ség” kategóriájába került, vagy azért mert a gyerekek maguk mentek oda, vagy mert egy-egy szovjet film megnézésére csoportosan vezényelték ki őket. Mindez hat-hét községben már nemcsak a hitoktatást, hanem a vasárnapi misehallgatást is lehetetlenné tette. A hitoktatók többsége persze tisztában volt azzal, hogy a gyerekek minden új iránt fogékonyak, de mint láttuk, egyelőre csak kevesen tudtak a változásokra megfelelően, pl. a velük való együttspor-tolással reagálni. Az „elvonásból” olykor ők maguk sem maradhattak ki, a battonyai hittanár-oknak pl. az 1949 augusztusában Budapesten megtartott Világifjúsági Találkozó (VIT) előkészületeiben kellett segédkezniük. Számos hitoktató küszködött ezen kívül a szintén ek-koriban bevezetett iskolai koedukáció kezdeti fegyelemlazító hatásaival, különösen a serdülő-korúaknál.
Az 1940-es évek végén tehát a katolikus egyesületek és közösségek tagságára, vezetőire a kezdődő üldöztetés mellett másfajta nyomás is nehezedett: az a szabadosság, amit a kommu-nisták ekkor (majd kb. 3-4 évtized elteltével ismét) rászabadítottak a magyar fiatalokra, adott esetben a durva repressziónál sokkal hatékonyabban mozdíthatta elő az elvallástalanodást. A katolikus egyház erőtartalékai azonban ekkor még sokkal nagyobbak voltak, semhogy ez be-következhetett volna: minden tekintélyelvűsége, sok tekintetben sablonos igehirdetése
ellené-re ezért tudta megtartani születő, vagy magukat az illegalitásba átmentő közösségeit.