A pártállami repressziót tekintve a kisközösségi egyház hatalmas le- és felívelő utat járt be Magyarországon, amíg a negyvenes évek végén még megmaradt nyilvános működési lehető-ségektől a teljes katakomba-léten át eljutott odáig, hogy az össztársadalomra újra ablakot nyisson, és azon át megmutassa önmagát. Az út kezdő- és végpontja közt húzódó skálán az ifjúsági lelkipásztorkodás legkülönfélébb stratégiáival és módszereivel találkozhattunk, ame-lyekre természetszerűen nyomja rá a bélyegét a vezetők egyénisége. Bulányi kezdeti, alterna-tívát nem ismerő koncepcióját szinte egy világ látszik elválasztani Zselepszki György
„határtalan” és tervszerűnek igen kevéssé nevezhető közösségépítésétől, amely nyilvánosabb a rendszerváltás után sem lehetett volna. De ugyanezt a megállapítást tehetjük, ha pl. a Ko-vács Mihály-féle alapvetően frontális hitoktatást, és politikai „naivitást” a Fokoláre lelkiségi profiljával vetjük össze. Így nyilvánvalóvá vált az is, hogy amint a kisközösségi és a hivatalos egyháztörténet korszakhatárai csak kis részben feleltethetők meg egymásnak, úgy nem feltét-lenül van logikai összefüggés a kiscsoportok arculata, s ezzel együtt a vezetői szerepviselke-dések valamint az elnyomás aktuális intenzitása közt. A Fokoláre, vagy életige-körök
rejtőzködése (vagy inkább abszolút feltűnésmentessége) sokkal inkább lenne értelmezhető az 50-es évek elejének légkörében. Lakos Endre és Kovács Imre ifjúságpasztorációjának nagy létszámait, és Kovács ezen túlmenő merészségét viszont 1976 után, a börtönveszély megszűn-tével tarthatnánk indokoltnak. Majoros Mária és a Jézus Szíve Népleányok közösségeinek aktivitása az 1961-es és az 1964-es perek után sem szünetelt. A kimondott vértanú-típusra dolgozatunkban csak egy példa van, megjelenése – a rejtőzködőkkel párhuzamosan – szintén a korai 50-es évek egyházüldözésekor lenne várható, pl. Mindszenty példáját követve, és az egyház még mindig meglévő tömegerejére támaszkodva. Lotz Antal „előre kalkulált” mártí-romsága ugyan későbbre datálódik, saját korába viszont jól beleillik, hiszen az ’56 utáni meg-torlások, és a rákövetkező téeszesítés az alig egy évtizeddel korábbiakhoz hasonló félelmet keltettek újra. A hasonlóan előre kalkulált vértanú-szerep kevéssé látszik adekvátnak a Bokor katonai szolgálatmegtagadói esetében, a 70-es évek végén, 80-as évek elején. Újra bebizonyo-sodik tehát, hogy a makro- és mikrotörténeti szféra különbözőségeinek megértéséhez is más diszciplínákat kell bevonnunk: a katonáskodás megtagadása pl. csak az erőszakmentesség Bokor által is felvállalt teológiai dimenziójával értelmezhető.
Mindemellett a személyes hit átmentéséhez a fenti attitűdök mindegyike hozzájárult, szá-mos árnyalatával együtt. Hiszen a diktatúra lassú eróziójával együtt eluralkodó fogyasztói szemlélet és nyomában a hitközömbösség legalább olyan kihívás elé állította a lelkipásztoro-kat, mint a mindent bénító félelem. S bár témakörünket az ifjúság pasztorációjára szűkítettük le, több példán is lemérhető, hogy maga a közösség, mint ezeknek az attitűdöknek és lelki-pásztori célkitűzéseknek az igazi közös nevezője, egyrészt nem kötődik életkorhoz, másrészt a vallásosság bármilyen körülmények közti megőrzéséhez a lehető legjobb társadalmi közeg. S ebből a szemszögből lényegtelen, hogy kisközösségnek hívjuk-e, vagy bázisközösségnek. Az egyházszociológiai ismertetőjegyek szigorú figyelembe vételével ugyanis az utóbbi kategóri-ába az itt bemutatottaknak csak kisebbik részét sorolhatnánk. „Legtisztább” formkategóri-ában a Cza-kó-Vágvölgyi-féle közösség volt ilyen, nemcsak a plébániáktól való abszolút függetlensége, hanem a világiak szinte kizárólagos jelenléte miatt is (ami nyilvánvalóan nem zárta ki, hogy papokkal kapcsolatot tartsanak). E két kritérium így már nem teljesül Lakos Endre, Szabó Ferike Teréz, vagy Pelle András egyetemista körének esetében, de a viszonylagos intézmény-függetlenség miatt ezeket is bázisközösségnek nevezhetjük; „vitathatóak” viszont e kategóriá-ban Majoros Mária és a szegedi JSZN Szent József-templomhoz nem kapcsolódó azon cso-portjai, amelyeknél a manifeszt, vagy kimondatlan cél saját rendjük szerzetesi utánpótlásának biztosítása volt.
A Kádár-rendszer egyre áttételesebb és kifinomultabbá váló hatalmi nyomása olyan maga-tartásformákat generált, amelyekről szintén nehéz, vagy lehetetlen elfogulatlanul ítéletet al-kotni. Jórészt szónoki kérdés marad, hogy a békepapi mozgalom objektív kártékonyságát mennyire tudta ellensúlyozni egyes jóindulatú tagjainak parírozása a hatalom felé, s ezeknek a lelkészeknek hol, miként kellett megfizetniük egyházhűségük árát? Hasonló, de élesebb kér-désfelvetés, hogy volt-e bázisközösség, amelynek zavartalan működését az biztosította, hogy vezetője, vagy egyes tagjai cserében jelentéseket adtak másokról? (amire természetesen köz-vetlen bizonyítékok nincsenek, csak sejtések) Hogyan egyeztethető össze egy vezető kalkulált mártírszerepe a rábízottak iránti felelősséggel? A Bokor körüli kontroverzia fényében magá-tól értetődőnek vesszük, hogy az ifjúságpasztoráció első és második-harmadik generációja közt is akár jelentékeny metodikai nézetkülönbségek alakultak ki, mint a Majoros-féle és a beat-nemzedékhez kötődő csoportok esete mutatta – de szükségszerű volt-e, hogy ez Havass Géza és Pelle András esetében áthidalhatatlan szakadékká mélyüljön? A kisközösségi egyház szerencséje, hogy ezek a megosztottságok nem akasztották meg fejlődését, és kiteljesedését, ám soha nem szabad elfelejteni, hogy ehhez, vezetőinek áldozatkészségén kívül a pártállami rendszer elbizonytalanodása, felpuhulása is kellett.
A különálló szigetek formájában létező csoportok ezen felül nemcsak az új evangelizáció és a beat-mise hatása alatt kezdtek egymásra találni: olyan karizmatikus, lelki-központ egyé-niségek is táplálóivá váltak e közeledésnek, mint Wagner Viktória vagy Zselepszki György. A folyamat végül a 80-as években vehetett igazi lendületet, és megyei viszonylatokat tekintve akkor is leginkább az egyetemistáktól pezsgő és püspöki székhellyel bíró Szegeden, meg egy-két nagyobb városban: ennek mérföldkövei voltak a Szent Gellért ifjúsági találkozók, a ha-vonta mindig más plébánián ismétlődő közös ifjúsági misék, és egy sajátos helyi jellegzetes-ség, az ún. Coordination Team (CT). A legkülönfélébb lelkiségi és plébániai közösségeket koordináló „asztaltársaságot” a Máté-Tóth-féle bulányista csoport néhány tagja hozta létre 1985 körül. Kezdeményezésüket – amelyhez hasonló csak Pécsett működött – két év múlva az új megyéspüspök, Gyulay Endre (maga is aktív ifjúsági lelkipásztor) is felkarolta; ettől kezd-ve a CT havi rendszerességű összejökezd-vetelei az ő részvételékezd-vel a püspöki palotában zajlottak, itt beszélték meg a soron következő tennivalókat, pl. az ifjúsági misék, nagyobb találkozók megszervezését.837 A főpásztor és a bázisközösségek ilyen típusú együttműködése egy hosszú hullámvölgy végét jelentette, s egy több mint három évtizeddel azelőtti „ideális” állapotot idézett fel, amikor a katakomba-egyház még az Endrey Mihály vezette AC égisze alatt mű-ködhetett. A megyeközponton kívüli régiót viszont egész a rendszerváltásig továbbra is a Tomka Miklós és Kamarás István által „szigetvilág-egyháznak” leírt helyzet uralta: akár
egy-mással szomszédos településeken is teljesen más egyházközségi és hitélet folyt, az egyik falu-ban még a helyi kommunista kiskirály hatalma bénított meg minden kezdeményezést, míg máshol szinte zavartalanul működhettek a kisközösségek.838
1. sz. melléklet (SzCsPL I.1.a. 158. d., 1366/1946)
2. sz. melléklet (M-38453, „Magyar Zoltán” tmb.)
CSONGRÁD MEGYEI RENDŐRFŐKAPITÁNYSÁG Szigorúan titkos!
III/III. Osztály
JELENTÉS
Adta: „Magyar Zoltán” fn.tmb.
Vette: Nagy Béla r.szds.
Hely: gépkocsi
Idő: 1975. november 20.
Bevezetés
„A nevelő feladata óriási: felszabadítani a lélek minden rejtett képességét” (Kemény G.) A nevelő egész személyisége hat a tanulók egész személyiségére, tehát korántsem mindegy, hogy milyen meggyőződésű nevelői személyiség hat és mikor: kritikus időszak a prepubertás (amikor a felnőtt tekintély döntő hatással lehet) és a junior korszak (amikor már képesek ár-nyalt ítéletalkotásra, és világnézetük letisztulóban van). A serdülőkori „éleslátás” pepitában mutatja a világot, a lázadás irányulhat bármi ellen, bármilyen ideálok jegyében.
A tanárjelöltek vallási életével (a fiatalokén belül) azért kell foglalkoznunk, mert egyrészt eszményképet, vezetőt láthatnak bennük alakuló világnézetű teenager-barátaik, másrészt sze-mélyiségük egészével fognak „kritikus időszakban” tanulói személyiségekre hatni. Hogy ez a hatás milyen lesz, arra csak következtethetünk, viszont a fiatalok és tanárjelöltek vallási életé-nek egyéni és csoportos megnyilvánulásai már elemezhető tények. A csoportok létrejöttében és működésében pedig ösztönösen vagy tudatosan felbukkannak a karizmatikus mozgalom ismérvei: az őskeresztény normákhoz való visszatérés, közös imádkozás, a „jel” (=karizma) elnyerésének várása.
A fiatalok vallási életének sajátosságai
Többnyire öröklik a vallásos életformát, szokásrendszert. A vallás ideológiája nem, vagy csak a nyugati divatokkal és a „divatos” rendszer- és szovjetellenes téveszmékkel együtt hat rájuk (Utóbbi a szélesebb, aki a KISZ-t utálja, még nem vallásos, de a „meggyőződéses” vallásos fiatalokkal máris „népfrontban” van.) A vallásos világmagyarázat dialektikusan megfér a tudományossággal. A szertartásokat elavultnak tartják, a művészeti alkotásokat alul- vagy túlbecsülik. A vallás intézményrendszerét (mint általában a „külső szervezettséget”) elvetik.
Aki egyénien el tud mélyülni a vallási érzelmekben, és képes a nevesebb vallásos filozófusok műveinek tanulmányozására, az ezt szólóban teszi, és meggyőződésből.
Aki kevésbé, az „közösségbe tömörül” – határesetben ugyanolyan jól érzi magát a KISZ-ben, mint a templomi hittanon, ha hasonló haverok között lehet.
A két típus közös abban, hogy elveti szülei hagyományos vallásosságát, és új utakat keres.
Ismét két módon: az egyházi intézményrendszeren belül vagy kívül.
Tanárjelöltek részvétele a csoportok munkájában
Az egyén vagy csoport tehát imádkozik, elmélkedik, új ideológiákat olvas össze a „haladó”
keresztény szerzők műveiből, új érzelmekkel kötődik a divatos nyugati (angolszász v. spirituá-lészerű) zenéhez, és létrehozza sajátos „intézményrendszerét”. Továbbiakban az egyént nem vizsgáltam külön, mert baj csak akkor lehet, ha az egyén közösséggel találkozik – ez adott.
Elsősorban tanárjelöltekben lehet meg az igény filozófiai művek tanulmányozására, adottsá-gaikat illetően is ők jöhetnek számításba az egyelőre egyházi intézményrendszeren belüli val-lási csoport ideológiai-zenei „adminisztratív” irányításában, a pap és/vagy kántor segítő, alkalmankénti helyetteseként. Itt kezdődnek az átmenetek. A pap az állam és az egyházak közti megállapodás értelmében felelős mindazért, ami a templomban történik, lehetősége van heti két hittanóra tartására, a kántornak énekpróba levezetésére (nyilván a szertartásokon kívül).
Az első átmeneti fokozat az, amikor a hittant még a templomban, de már nem a pap tartja, vagy nem a kántor vezeti az énekpróbát. S mert a hittanórához az égvilágon semmilyen segéd-eszköz nem szükséges okvetlenül, és énekpróbát is lehet a templomi orgona nélkül tartani, máris létrejöhet egy újabb szervezeti forma: néhány családból néhány rokon-barát-ismerős magánháznál jön össze, imádkoznak, énekelnek, minden egyházi és állami kötöttség nélkül.
(A fejlődés általában fordított sorrendben következik be. – A templomok vonzáskörzetében lakó fiatalok iskolából-hittanról ismerik egymást, és vagy a pap akar „haladó szellemű” beat-misét tartani megfogyatkozott fiataljai utánpótlásának biztosítására, és az erre a célra létre-hozott apparátus találkozgat magánházaknál és magáncéllal is, vagy az iskolai ismeretség alapján családilag összejárogató hittanosok határozzák el – más csoportok tevékenységének megismerése után – hogy ráveszik a papot és kántort, hogy beat-misét csinálhassanak. Előb-bire példa a szegedi Szt. József, utóbbira a szentesi Szt. Anna „társulat”, ahol a csongrádiak voltak a katalizátorok.)
Külön tanulmányban lehet vizsgálni az egyház hivatalos és nem hivatalos reagálását minder-re.
A csoportok általános jellemzése Láttuk a kialakulás két tipikus módját.
A résztvevők nemek szerinti megoszlásában is közösek: a lányok 2/3-3/4-es többsége jellemző.
A zenei és eszmei vezető legtöbbször azonos, a felsőoktatásban tanul. És legtöbbször józan annyira, hogy tudatosítsa (néha papi-kántori figyelmeztetésre) a jó értelemben vett keresztény HB-k1 veszélyességét.
A lány-többségből következik az érzelmi determinánsok túlsúlya, a szimpátia-alapon való kö-tődés a főiskolás-egyetemista vezető zenészhez.
A fiatal-voltukból az egészséges romantika iránti igény [következik] – ezt is kiélik „magánhá-zi” formában, amellett önállósulási törekvéseik és keresztény hitéletük betetőzését jelent(het)i számukra egy-egy lelkiekben valóban gazdag elmélkedés.
Csakhogy amennyire ez világnézeti és személyiségbeli kiteljesedéssel, rögzüléssel jár, ameny-nyire előrelépés a konzervatív, felekezeti gőgtől és tudomány-lebecsüléstől áthatott egyházi felfogással szemben, annyira „oldallépés” a marxista-leninista világnézet és szemé-lyiségfejlődés oldaláról nézve. Ha ui. nem lenne lehetőségük arra, hogy ilyen közösségekben éljék ki romantikus hajlamaikat és elszakadási törekvéseiket, és ha a KISZ mint egyik jelentős
„kiélési terület” sokkal több pozitív érzelmi motivációt jelentene, akkor ezek a fiatalok sokkal hamarabb szakítanának a vallás konzervatív ideológiai és művészeti viszonyaival. A másik veszély, negatívum: amíg a konzervatív egyház vezetői esküvel kötelezik magukat, hogy alkot-mány- és törvényellenes dolgot nem tűrnek meg saját területükön – addig az öntevékeny és jobbára érzelmi alapokon kötődő fiatalok senkinek semmilyen felelősséggel nem tartoznak (legalábbis úgy vélik), jobbik esetben hozzáértik: „kivéve Istent”. És vallási tevékenységük ez esetben a csoport összetételétől, és persze az objektív körülményektől, talán a legnagyobb mértékben a tanárjelölt vezetőtől függ!
Láttuk, hogy ezekben a vezetőkben általában megbízik a pap és a kántor. Sőt, zenei felszere-léssel támogatja őt (a csoportot), öntevékeny tanárjelöltek hittudományi főiskolai jegyzeteket és egyéb hasonló anyagokat (gépelt hittankönyv és egyebek) szereznek be a papoktól, ezeket szóban vagy írásban terjesztik a csoporton belül és kívül: gyakori az ének-zenés-prédikációs magnószalagok és kazetták, valamint természetesen a kották cseréje, másolása.
Az általános jellemzéshez tartozik még, hogy „speciális tanárjelöltek” – kispapok is kapcso-latban állnak legalább két-két csoporttal.
1 Feltehetően házibulik