A kisközösség-történet kutatásának forrásai, a kutatás módszerei

Ha a történettudomány újkori fejlődésében az első jelentős állomást az önálló szakterületté válás képezi, amelynek során a 19. században a múltat magyarázó-szintetizáló történetfilozó-fiából (kikerülve a filozófia gyámsága alól) a források felkutatására és szigorú kritikájukra alkalmas, empirikus tudománnyá alakult, a második jelentős állomás mindenképp a diverzifi-káció: a társadalomtörténet a 20. században különvált a korábban kizárólagosnak „arisztokra-tikusnak” tekintett pozitivista állam- és politikatörténettől. Egyben megnőtt az interdiszciplinaritás jelentősége, hiszen a hétköznapi élettörténeteknek, és az életmódtörténet-nek a század közepétől igen népszerűvé vált kutatásában a történész többé nem ragadhatott le csupán saját részterületénél: a pszichológia, a néprajz és legfőként a szociológia eszköztárát is igénybe kellett vennie.¹²¹ A történelem „alulnézeti” perspektíváját követeli meg a katolikus kisközösségek történetének feltárása is, hiszen jellegüket nagyban meghatározta, hogy milyen közegben mozogtak, tagjaik milyen családi-társadalmi körülmények közül érkeztek. A „poli-tikatörténetre”, vagy az egyházszervezet egészének történetére, mint magyarázó háttér-struktúrákra a kutatásokban legfeljebb csak utalásszerűen támaszkodhattunk, hiszen a kiskö-zösségek útkeresése azoktól viszonylag független is lehetett, mint a korszakolás problematiká-ja már megmutatta.

Az oral history mint kutatási módszer és műfaj ezeknek a közösségeknek az esetében nem csupán opció, hanem szinte az egyetlen járható út, ha a velük történtekről teljes képet akarunk kapni. Az egyéni élettörténetek, vagy a megélt személyes történelem interjú útján való feldol-gozásához, és a köztörténetbe való beemeléséhez először az 1930-as években az USA-ban kezdtek hozzá a szociológusok,¹²² de nálunk, egy-két előfutár kísérlettől eltekintve (mint pl. a munkásmozgalom egyes veteránjaival készített interjúkból hangarchívum felállítása) csak a 80-as évektől vált a kutatások részévé. Ennek legfőbb oka az, hogy a sokáig egyeduralkodó pozitivista szemlélet csak a hivatalos, írott forrásokat fogadta el hiteles kútfőnek, a természet-szerűen szubjektív visszaemlékezéseket nem, hiszen ezek szerinte választ adhatnak ugyan arra a kérdésre, hogy az emlékezők hogyan élték meg a szóban forgó eseményt, és az számukra milyen jelentést hordoz, de arra a kérdésre nem, hogy mi történt valójában? E sommás és túl-zottan leegyszerűsítő vélekedés cáfolatát olvashatjuk Gyáni Gábor több tanulmányában is.¹²³ A történetek és felidézési módjuk közti kapcsolat ismeretelmélete valamint az ehhez segítsé-gül hívott „emlékezés-pszichológia” kijelentései azonban mind az emlékezet viszonylagossá-gának egy-egy aspektusát világítják meg. Maurice Halbwachs szerint az emlékezés nem jöhet létre szavak, azaz nyelv nélkül (szavak híján csak emlék-képről beszélhetünk, amely tisztán

individuális tudatállapot), a nyelv viszont nem egy embert, hanem társas embert feltételez. Így az emlékezés nem csupán egyéni: mindig a kollektív tudatból és emlékezetből táplálkozik.¹²⁴ Frederic C. Bartlett angol pszichológus az emlékezést sokkal inkább konstrukciónak, semmint puszta reprodukciónak tartja: az emlékezés során a személy egy bizonyos jelen idejű „séma”

segítségével konstruál, ez vezeti emlékei megtalálásában és rendszerezésében. „…Nem rész-letről részletre veszi a helyzetet, és nem építi fel gondosan az egészet… pusztán egy általános benyomást nyer az egészről, s ennek alapján megkonstruálja a valószínű részleteket.” A konstrukció egy része azután a valós tényekhez viszonyítva torzított, vagy hibás lesz, mégis igazolnia kell a visszaemlékező általános benyomását. Az emlékezés tehát lényegében a je-lenből íródik,¹²⁵ amit az időszemlélet, az egyéni és társadalmi idő sajátos összekapcsolása is tükröz: senki nem szokta, tudja szoros kronologikus sorrendben mesélni életét.¹²⁶ Jerome Bruner hasonló gondolatmenete szerint a konstrukció rendezőelve az, hogy a visszaemlékezés során „értelmet adunk” mindannak, amivel életünk során találkoztunk, méghozzá a cselekvé-sek természetes argumentumainak narratív kidolgozása révén.¹²⁷ A konstrukció azonban nem-csak az interjúalany műve, azt hallgatójával együtt hozza létre: miközben tudatosan vagy tudattalanul igyekszik meggyőzni a hallgatót, hogy minden valóban úgy történt, ahogy el-mondja, egyben visszajelzéseket is kap az elmondottak értelméről és értelmezéséről, majd eszerint alakítja további visszaemlékezését. Ezt az egyeztetési folyamatot nevezte J. Haber-mas „kommunikatív cselekvésnek”.¹²⁸

A kommunikatív cselekvés nagyon összetett folyamat a visszaemlékező részéről: érvénye-sülnek benne a fentiek mellett olyan rendezőelvek, mint pl. események fontossági sorrend szerinti rendezése, a múlt ill. egyes személyek motivációi megmagyarázásának igénye, sőt az egyéni élet történéseinek a köztörténet jelentős eseményeihez, mint viszonyítási kerethez iga-zított felidézése. A történet, amit e több „szűrőn” keresztül a visszaemlékező megkonstruál, ezen a módon több ponton is eltérhet a tényszerű valóságtól. Speciális, és a legnagyobb törté-nészi érdeklődést kiváltó szűrő a felidézett események tudatos meghamisítása, vagy elhallga-tása (erre a következő fejezetben visszatérünk).¹²⁹ Ám az írott források is felmutathatják ugyanezeket a szubjektív jegyeket, leginkább a memoár, a napló, de akár egy követjelentés vagy sajtóhír is, tehát az a kijelentés, hogy a történelem ténybelisége csupán annyi, amennyi a

„hivatalos” írott forrásokból megállapítható, már itt igazolásra szorul. Részben éppen ez Gyáni egyik ellenérve.¹³⁰

Ha az „egy tanú nem tanú” axiómájára csupaszítjuk le a gondolatmenetet, kézenfekvőnek látszik, hogy a több tanú és részvevő által hitelesített visszaemlékezést tényszerűnek fogadjuk el. Kovács András azonban egy kísérletével épp azt igyekezett bizonyítani, hogy e

többszóla-mú oral history sem megbízható: a jugoszláv követségre menekült majd elrabolt Nagy Imre-csoport egykori tagjainak élménybeszámolójából annak kellett volna következnie, hogy elrab-lásuk részleteire, mint életük egyik traumatikusan meghatározó élményére mind egyformán fognak emlékezni. Ezzel szemben alig volt egy-két momentum, amelyet a visszaemlékezők ugyanúgy idéztek fel, sőt egyes élménybeszámolók egymással szinte szöges ellentétben áll-tak.¹³¹ Kovács azt hagyhatta figyelmen kívül, hogy a csoport tagjaiban az átélt események valószínűleg olyan érzelmi sokkhatást váltottak ki, hogy az emlékezet szelekciója már közvet-len ezután és erőteljesen működni kezdett: „lehetetközvet-len, hogy velem megtörténhet ilyesmi!”

Hasonló eredményre jutott a Kövér György-Hanák Gábor történészpáros, amikor Losonczy Géza börtönbeli halálának pontos eseménytörténetét igyekezett rekonstruálni (jobban mondva a legvalószínűbb történetet megkonstruálni) a szomszéd cellák egykori lakóival, mint fülta-núkkal készített interjúk alapján. E fogolytársakat – többek közt két írót, Varga Domokost és Tardos Tibort – feltehetően nem sokkolta az esemény, de a mesterséges táplálásnak alávetett Losonczy kiabálása, a dulakodás zaja igencsak felkavarta őket. És bár írókról van szó, akik talán a művész érzékenységével később plasztikusan, pontosabban tudták felidézni a részlete-ket, ez esetben az emlék-összkép inkoherenciáját a volt börtönorvos visszaemlékezése csak növelte, hiszen neki érdekében állt az igazság elhallgatása.¹³²

Az oral history jelentőségét mindez mégsem kérdőjelezheti meg. Hiszen a fenti és hozzá-juk hasonló példák esetében a történész azt veszi tekintetbe, hogy a részvevők által azonosan felidézett fő momentumok azok, amelyeknek a köztörténetben is relevanciája és ismertsége van. A Nagy Imre-csoport esetében senki sem vitatja, hogy követségről elindult buszra szov-jet belügyi tisztek ugráltak fel, az utasokat nem otthonukba, hanem a mátyásföldi szovszov-jet lak-tanyába szállították, s ezen a szinten a visszaemlékezések tényszerűnek tekinthetők. Másfelől közelítve: „az államtörténet fogalmára korlátozott múlt elsőrendűen eseménytörténeti ábrázo-lást kíván; ennek fényében a történések módja, vagy részeseinek tudati állapota mind-mind csupán mellékes és járulékos tényező.” Egy életút-történet esetében viszont a valósághűségnél sokkal fontosabb megérteni, hogy a közölt események a beszélő szerint hogyan függnek össze az életút egészével, a beszélő én-képével. Gyáni szintén leszögezi: „az orális történet a múlt olyan, az eseménytörténettel egyenértékű olvasatához segíthet hozzá bennünket, amely első-sorban nem a múlt magyarázata, hanem annak megértése szempontjából fontos. Erre a célra viszont jó eszköz az orális történet, sőt erre a célra sokkal alkalmasabb, mint az írott forráso-kat hasznosító eseménytörténet-írás.”¹³³ (kiemelések az eredetiben, M. A.) Ha e szempontok-ból a fenti adatközlők elbeszéléseit tényszerűnek tekintettük, még inkább annak kell vennünk a nem drámai-traumatizáló emlékek előhívását. A kisközösség-krónikák többnyire ebbe a

kategóriába tartoznak. Az interjú itt nemcsak a lokális és mikro-történeti jelleg miatt elenged-hetetlen eszköze a valóságfeltárásnak; a legtöbbször kimondottan rejtőzködő, illegalitásban tevékenykedő egykori közösségekhez máshogy nemigen lehet hozzáférni, amikor az írott for-rások vagy hallgatnak, vagy ideológiai okból hamis képet festenek róluk.

Bár a három szubjektív történeti műfaj, a napló, a memoár és az oral history sorában az utóbbi a legkevésbé autonóm, a társadalmi konvenciók által leginkább determinált, hiszen alanya a kommunikatív cselekvés részeként a kérdező által (is) megjelenített társadalmi elvá-rásoknak igyekszik megfelelni, mégis historikusi alapszabály, hogy „az interjú nem párbeszéd és nem beszélgetés. Az egésznek ugyanis az az értelme, hogy hagyjuk az adatközlőt beszél-ni.”¹³⁴ Természetesen szükség van a célzott kérdésekre, ezekkel azonban nem célszerű meg-akasztani minduntalan egy koherens közlésfolyamatot (ebben is különbözik egy élettörténeti, vagy eseménytörténeti oral history interjú pl. egy politikussal készített közéleti interjútól), mert ilyenkor esetleg számunkra értékes adatok veszhetnek el. Még akkor is igaz ez, ha az eseményekről – nemcsak az adatközlővel közvetlenül történtekről – gyűjtött információk mindig élettörténetbe ágyazottan jelennek meg,¹³⁵ és azt gondolnánk, saját élete felidézésekor senki sem szokta „elveszteni a fonalat.”

Az élettörténetbe ágyazottságból következik, hogy a visszaemlékezések nyomán olykor nem annyira a kisközösségek szó szerinti eseménytörténete bontakozik ki, sokkal inkább az egyéni életutak kisközösségi szakaszainak egyfajta összegződése, ami adott esetben közelebb állhat a közösségről vagy vezetőjéről tett hitvalláshoz, mint annak krónikájához. Tipikus pél-da erre, amikor a visszaemlékezők kifejtik, hogy az üldöztetéstől nem féltek, ám ebből nem lehet mindig egyenes következtetést levonni a csoport profiljára vonatkozóan (ld. Fokoláre, VII.2. fej.). Itt tehát „pozitivista” irányba elmozdulva az ún. hagyományos kvalitatív módszert hívtam segítségül: e módszer szerint az elmondottakból a kutató kategóriarendszert dolgoz ki,

„a kategóriák segítségével az alanyok válaszai egymással összehasonlíthatók lesznek, s ez módot ad az általánosítható következtetések levonására. [...] Ebben a műveletsorban csak statisztikai szempontból érdekes, mely társadalmi csoporthoz tartozók voltak a válaszadók. A szövegek az elemzés során, az általánosítás szintjén már elvesztik eredeti »tulajdonosaikat«.

Továbbá, a »hagyományosnak« nevezhető felfogás inkább témaorientált, nem törekszik a megkérdezett életútjának megismerésére. Az ily módon csoportosított, kódolt tényekből levont következtetések történeti, ill. személyes kontextus nélküliek.”¹³⁶ A kvalitatív módszertől any-nyiban tértem el, hogy az elemzések mégis történeti kontextusba kerültek, hiszen a politikai rendszer mindennapokat is átszövő totalitarizmusától nem lehetett elvonatkoztatni. A társa-dalmi csoporthoz tartozást pedig olykor nemcsak statisztikai, hanem az adott kisközösség

egyes jellegzetességeit, profilját elsődlegesen magyarázó faktorként tüntettem fel; hasonló szerepet töltöttek be a közösségben eltöltött évek előtti és utáni életutak egyes momentumai.

Ugyanez fordított irányban is működött, s így újabb megerősítést nyert az a szociológiai tény, hogy a vallásukat közösségileg, tudatosan megélő értelmiségiek előtt jórészt lezárultak a köz-gazdász, jogász, tanár pályák, tehát amelyeken a hatalom szempontjából veszélyt jelenthettek volna; történeteink civil szereplői közt is felülreprezentált számarányban találunk természet-tudományos végzettségű és műszaki értelmiségieket, orvosokat.¹³⁷

Az interjúalanyokat – túlnyomórészt egykori báziscsoport-tagokat és vezetőiket – alapve-tően háromféle módon tudtam felkutatni: a helyi plébános vagy káplán irányított hozzájuk, ill.

olykor ők maguk adtak meg a beszélgetés során további elérhetőségeket. E hólabda-módszer előnye, hogy beszélgetőpartnereim általában olyan személyekhez irányítottak tovább, akikről tudták, hogy maguk is szívesen fognak nyilatkozni. Más esetekben az ÁBTL-dokumentumokban fellelhető személynevek, és a hozzájuk rendelt személyi adatok jelentették a fogódzót. Itt már a véletlen merítésnek is szerepe volt, hiszen az egyedi hangzású nevek gazdái leginkább felkutathatók – leghétköznapibb módon a telefonkönyvből – az ő esetükben viszont nem lehettem biztos, mennyire használható információkkal szolgálnak majd. A nép-szerű közösségi portálokon, mint az iwiw, vagy a Facebook az idősebb interjúalanyok nyilván nem szerepeltek, a fiatalabbak esetében (70-es évek közösségei) pedig az előbbi két módszer eredményessége miatt egyszerűen nem volt szükség ezekre. Tisztában voltam persze azzal, hogy lehetetlen minden egyes közösséghez a források minél nagyobb körű ütköztetése érde-kében az ideális számú 3-4 nyilatkozót felkutatni – némelyikhez egyet sem sikerült –, és meg-fordítva: akad olyan csoport (a Fokoláre lelkiséghez tartozók), amelyhez szinte fölös számban találtam beszélgetőtársakat, írott történeti dokumentumot viszont szinte semmilyet. Az egyes fejezetek közti stiláris különbségeknek leginkább ez áll a hátterében.