III. 3. 3. Ferences ifjúsági harmadik rend Szeged-Alsóvároson
A világi harmadik rend (ordo tertius) az egyházjog 303. kánonja értelmében „olyan társu-lás, melynek tagjai a világban valamely szerzetesi intézmény szellemében, annak felsőbb irá-nyítása alatt apostoli életet élnek és a keresztény tökéletességre törekszenek.” Nevét onnan kapta, hogy az egyházi hagyomány szerint a férfi és női szerzetesrend az első és a második rend. A köztudatban meggyökerezett „harmadrend” elnevezés tulajdonképpen helytelen és félrevezető, mert önmagában a világi társulás alacsonyabb rendűségét sugallja.240 Magyaror-szágon 1948-ig a ferenceseken kívül domonkosoknak a karmelitáknak és a szervitáknak vol-tak még virágzó harmadik rendi szervezeteik. A Szeged-Alsóvárosi Rendházhoz tartozó világi rendi közösségek szervezése – nemcsak Alsóvároson, hanem még Délkelet-Magyarország 35 helységében – a 20. század elején indult el, de igazi lendületet először Zadravecz István ház-főnöksége idején (1914-1920) kapott.241 A regula a 14. életévtől tette lehetővé a belépést, a jelölteknek, akik világi papok is lehettek,242 beöltözés után egyéves próbaidőt kellett letölteni-ük, ezután következett az ünnepélyes fogadalomtétel.
A szeged-alsóvárosi rendközségen belül először 1935. június 16. vasárnapján alakították meg az ifjúsági csoportot 12 taggal. A kis csoport elsősorban ünnepi műsorok, színielőadások szervezésére, valamint egyházi ruhákhoz és jótékonysági ajándéktárgyakhoz szükséges kézi-munka elvégzésére vállalkozott, de bekapcsolódtak a jótékonysági akciókba is. 1936 február-jában énekkart alapítottak.243 A szegediek néhány évvel „megelőzték” korukat, ugyanis Léonard Bello ferences generális 1939. januári körlevelében rendelkezett arról, hogy a világi harmadik rend tagjai közt különös gondot kell fordítani a 25. évüket be nem töltött fiatalokra,
„nehogy az újoncidő kitöltése és az előírt fogadalom letevése után magukra maradjanak”, és így „lélekben megfogyatkozzanak, vagyis a jó iránt égő vágy és a szeretet lassanként lelohad-jon bennük.” Ezért a generális, bár elvben ellenezte, hogy a harmadrendi közösséget fiatalok és idősek testületére osszák ketté, mégis azt ajánlotta, hogy a fenti problémák elkerülése érde-kében a fiatal terciáriusoknak legyen külön szervezetük. Ennek „legyen saját tanácsa, saját
igazgatója és folyóirata; és ügyesen összeállított és az elöljáróktól jóváhagyott szabályaiknak megfelelően azokat a vallási tevékenységeket fejtegessék előttük, amelyek természetüknél vagy a végrehajtás módjánál fogva az ifjúság hajlamainak legjobban megfelelnek. De ne úgy te-kintsük, mint a főegyesületen kívül álló külön testületet, hanem inkább bizonyos alakját ugya-nannak a belső és külső tevékenységnek.”244
A II. világháborút közvetlenül követő időszakban a rendi község, s így az ifjúsági harma-dik rend energiáit is teljes egészében a helyreállítás, és a karitatív munka töltötte ki; az első rendőri zaklatások is megkezdődtek, igaz, egyelőre P. Schneider Vencel házfőnök ellen, múlt rendszerbeli városi képviselőtestületi tagsága miatt. A rend jobbnak látta őt 1946 júliusában a kevésbé frekventált Máriagyűdre helyezni házfőnöknek.245 Az ekkor kezdődött feloszlatási hullám ugyan a harmadik rendet nem érintette, de az eseményektől nyilván nem függetlenül, szervező tevékenysége visszaesett, és az új házfőnök, P. Návay Kapisztrán augusztusi fel-jegyzése szerint csupán „vegetált”.246 A házfőnökkel együtt kinevezett helyettes, P. Tóth Ben-jamin vette át ekkor a terciáriusok vezetését, és segítőtársaival P. Hangya Henrikkel, Somogyvári Heténynyel, és Vándor Gottfrieddel együtt energikusan újjászervezték a harma-dik rendi közösségeket, nemcsak Alsóvároson, hanem az általa gondozott összes korábbi he-lyen. Sőt Ruzsajárásban és Várostanyán (Balástya) új rendközségeket sikerült felállítaniuk, ez utóbbi helyen P. Hetény 1947 májusában 30 embert öltöztetett be, köztük a plébánost is.247 Ifjúsági csoport azonban csak Szeged-Alsóvároson volt, ahol október 4-én Szent Ferenc ün-nepén, 30 új fiatal tag öltözött be. A rendház főnöke örömmel és reménykedve írta a Historia Domusban: „…A beöltözöttek mind fiatalok, s nagyrészt egyetemisták s intellektüelek. Minden remény megvan arra, hogy a sorvadásnak indult rendi élet új lendületet kap. Adja Isten. Más-nap, vasárMás-nap, az új gárda már be is mutatkozott. Színdarabot mutattak be Szent Ferenc Atyánk életéből, nagy sikerrel – a kultúrházban.248 Az új terciáriusok közt volt 4-5 osztálytár-sával együtt Kakuszi Mária, aki rögtön az érettségi után, az egyetem matematika-fizika szakos hallgatójaként öltözött be. Máriát a családi indíttatás, pontosabban két nővére példája és isko-lája is ebbe az irányba orientálta: a háborúban fiatalabb nővére zöldkeresztes nővérnek ment el, de már előtte is eljárt idősebb testvérével az alsóvárosi zöldkeresztes leánykörbe. Az isko-lát, pontosabban a 8 osztályos gimnáziumot Mária a Miasszonyunkról nevezett Szegény Isko-lanővéreknek a ferences kolostor közelében levő zárdaiskolájában, a Szt. Margit Gimnáziumban végezte el.249 Az alsóvárosi terciáriusok lánytagságának utánpótlását elsősor-ban a gimnáziumnak a leánynövendékei adták, akik az intézeti Mária-kongregációnak is tagjai voltak. A fiúk többsége a piarista gimnáziumból jött.
Az iskolanővérek intézete voltaképpen már szegedi alapítása óta (1873) óta szoros kap-csolatban volt az alsóvárosi ferences kolostorral és plébániával: az alsóvárosi hívek mellett az intézeti növendékek lelki gondozását, hitoktatását is a ferences atyák vállalták magukra. Így a növendékek vasárnaponként csoportosan a ferencesekhez jártak misére és exhortációra, és hittanáraiktól, elsősorban a kínai missziót is megjárt Gábris Gráciántól, és Hangya Henriktől később pedig az új rendi igazgatótól Katona Jusztiniántól hallották először, hogy a ference-seknél ifjúsági harmadik rend is működik. „Belépésre azonban személyesen csak azokat buz-dították, akikről eleve gondolták, hogy vállalják a ferencességet, a szigorúbb életmódot” idézi fel másik adatközlőm Kiss Józsefné sz. Sebők Julianna, aki az iskolai kongreganista életből is felvillant egy részletet: „…a nővérek nagyon komolyan, rendesen csinálták, a ferencesek köz-reműködésével. Színvonalas gyűlések voltak a kápolnában, előadásokat, ünnepeket szervez-tek… Henrik atya adogatta nekünk a Mária-éremmel ellátott szalagokat: zöldet a kicsiknek, utána jött a fehér, aztán a kék, és amikor már valaki huzamosabb idő óta és tényleg megér-demelte, hogy Mária-kongreganista legyen, akkor jött a kék-fehér szalag.” Julianna viszont még az érettségi előtt egy évvel, 1948. októberében öltözött be, szintén a Szt. Margit gimná-zium egykori diákjaként (az iskola államosítása, és tanárképzővé alakítása után azonban az utolsó évet a Szt. Erzsébet – ma Tömörkény – gimnáziumban végezte el). Utána szintén a TTK-ra, kémia szakra ment továbbtanulni. Beöltözését egyébként többek közt az tette lehető-vé, hogy a Szt. Margit Gimnázium államosításakor az iskolai Mária Kongregáció is megszűnt, ugyanis az akkor „hatályos”, 1941-es kiadású ferences Vezérkönyv rendelkezései szerint a harmadik rendbe csak az léphetett be, aki egyidejűleg más világi rendnek kongregációnak nem volt tagja, kivéve ha az kizárólag imádságos közösség. „A fogadalomtételkor ígéretet tettünk arra, hogy mindennap elmondunk zsolozsma helyett 12 Miatyánk-Üdvözlégy-Dicsőséget. És hogy ez ne legyen túl szimpla, mindegyiknél megemlékeztünk Jézus életéből vett bizonyos részekről, pl. „aki értünk vérrel verítékezett”… Ez volt az összes kötelezettsé-günk, viszont rengeteg mindent kaptunk. A könyvben láthatók a konkrét dátumok: mikor van-nak pl. feloldozások, általános feloldozás, ami teljes búcsúval járt. Ezt megkaphattuk egyénileg a gyóntatószékben, de közösen is… Külsődlegesen viseltünk skapulárét a ruha alatt, ez egy nyakba akasztott barna szövetdarab volt, szalagokon lógott elől-hátul. Nyári időszak-ban volt borzasztó nehéz, nemcsak a meleg miatt, hanem azért is, hogy ki ne csússzon a ruha alól. Egy fonott kordát is hordtunk a ruha alatt, ugyanúgy jobb oldalon megkötve, a hármas fogadalomra emlékeztető három csomóval, mint a szerzeteseknél. Mindennapi viseletként, de kívülről nem lehetett észrevenni. Ezek helyett most csak egy keresztet hordunk.”250 A Vezér-könyv a mai olvasó, de még egy mai világi rendi tag számára is kemény, szerzetesi
szigorúsá-gú előírásokat tartalmazott. A terciáriusoknak többek közt „életmódjukban és ruházkodásuk-ban, a köteles fényűzést is kerülve” tartaniuk kellett a Krisztus követőihez illő szegénységet (II/1.§); tilos volt bármiféle táncmulatságban való részvétel (hacsak az nem valamilyen csalá-di eseményhez kötődött, de még így is a rendközség elöljárójának engedélye kellett hozzá) kerülni kellett a „sikamlós” mozi- és színházi előadásokat, a lakmározást (II/2.§); az általáno-san előírtnál többször, pl. Szeplőtelen Fogantatás és Szent Ferenc ünnepe előtt (dec. 7., okt.
3.) kellett szigorú böjtöt tartani (II/4.§); megengedhetetlen volt, hogy a rendi tag házába
„olyan könyvek, hírlapok kerüljenek be, amelyek az erény romlását okozhatják” (II/8.§), vi-szont erejéhez mérten elő kellett fizetnie katolikus sajtótermékekre, sőt előfizetőket toboroz-nia rájuk. A világi hívságok kísértése miatt a kétheti szentgyónás volt ajánlatos.251 Érdekes, hogy e szabályokat (amelyek többségét a II. Vatikáni Zsinat törölte el, ill. enyhítette), adat-közlőim meg sem említették, sőt az idézett ima- és öltözködési előírások közt el is hangzik:
„ez volt az összes kötelezettségünk…” „…a világi életben nem nagyon különböztetett meg minket a tagságunk más emberektől. Egymással voltunk elfoglalva. Arra azért figyeltünk, hogy ha megtudtuk, valamelyikünk környezetében egy pogány van, próbáljunk meg vele be-szélni, kvázi megtéríteni… De tkp. elsősorban egymás segítségére voltunk a mindennapi élet-ben”252 (a terciárius fiúk pl. rendszeresen tűzifát vágtak Mária özvegy édesanyja részére) A szabályzat tehát valóban csak mai szemmel nézve volt szigorú, az érintettek nem így érezték.
Már csak azért sem, mert a közösségi élet örömei bőven ellensúlyozták a megkötöttségeket.
1948 tavaszán a korábban említetteknél is energikusabb, de „szerény, szinte már-már fé-lénk”253 P. Katona Jusztinián lett a rendi közösség igazgatója, aki az új, fiatal tagokat ismét külön ifjúsági csoportba rendezte. Bár az öregeknél is megtett mindent, de a fiatalokra helyez-te a fő hangsúlyt. Sok színielőadást szervezett, s jó írói vénája lévén, a színdarabok többsége is az ő keze alól került ki. Az énekkar vezetését, szervezését is elvállalta. A főleg misztérium-játékokból, szavalatokból és gregorián kórusművekből álló repertoárhoz rendszerint az idő-sebb harmadik rendiek adták a publikumot, de az adventi szentmiséken latin nyelven előadott gregorián énekekkel a fiatalok ennél nagyobb körben is elismerést arattak. Az ifjúsági cso-port havonta tartotta a rendszeres összejöveteleket, ezeket mindig közös ima, éneklés vezette be, majd P. Jusztinián tartott szentírás-magyarázó előadást. Vigyázott azonban arra, hogy a csoport ne váljon önképzőkörré, ezért olykor lelkigyakorlatokat, lelki napokat is szervezett, ferences lelkiségi témában. Az ő nevével fémjelzett „virágkorban”, egész 1950-ig, kb. 20 volt a fiatal rendi tagok létszáma, akik rövid idő múlva annyira otthon érezték magukat itt, hogy mindennap bejártak a terciárius-gyűlések színhelyéül szolgáló nagyteremből nyíló kicsiny szobába, amelyet nekik tartottak fenn. Itt saját könyvtárat is berendeztek, Kakuszi Mária volt
a könyvtáros.254 Minden ünnepen, de leginkább az augusztusi első hétvégéken tartott Havas Boldogasszony-búcsúk előtt alapos szervezőmunka várt a fiatal terciáriusokra. Idősebb rend-társaikat viszont egyszer sikerült megbotránkoztatniuk azzal, hogy a búcsú előtt a pápa szán-dékára minden temlomlátogatáskor elmondott Miatyánk-Üdvözlégy és Hiszekegy imádságok helyett (a hármas ima egy teljes búcsúval járt, e búcsút a II. Vatikáni Zsinat törölte el) „földi dolgokkal” töltötték az időt: rendbe rakták és felsúrolták a rendiközösség nagytermét.255
Az új rendi igazgató újabb lendületet adott a hitéletnek azzal is, hogy 1948. júniusában megszervezte a Szent Ferenc Hittudományi Akadémiát, világiak számára (harminc évvel megelőzve ezzel az ÁEH engedélyével később beindult levelező teológiai képzést). A hallga-tók zömében fiatalok voltak, de jöttek felnőttek is. Az előadók többségében a szegedi szemi-nárium oktatói közül kerültek ki, az Ó- és Újszövetség-ismeretet viszont Katona Jusztinián, az egyháztörténetet Návay Kapisztrán oktatta, a szakrális néprajz legkiemelkedőbb tudósa, Sze-ged-Alsóváros közszeretetnek örvendő polgára Bálint Sándor pedig egyháztörténetet és nép-rajzot. A foglalkozásokat szombat és vasárnap esténként tartották, a szemeszterek vizsgákkal zárultak, és az akadémia elvégzéséről bizonyítványt is adtak. A hatóság ezt is próbálta akadá-lyozni, ezért az 1949/1950-es tanév már sokkal nehezebben indult, és a szerzetesrendek 1950.
júniusi szétszóratása miatt be sem fejeződött.256
A szegedi harmadik rend egyik lelkes újjászervezőjét vesztette el Somogyvári Hetény személyében, amikor az atyát 1948 februárjában letartóztatták: egyrészt szilveszteri szentbe-széde minősült izgató tartalmúnak, másrészt, amikor a helyi kommunisták február 6-án elvet-ték az alsóvárosi kultúrházat, ő vezette az atyák tiltakozó akcióját: ennek eredményeként a helyi lakosság hosszú ideig bojkottálta a MADISZ moziját, amely be is szüntette előadásait.
P. Heténynek két éves börtönbüntetése után három évet internálásban is el kellett töltenie.257 Az ifjú harmadik rendiek ettől eltekintve személyesen igen kevés atrocitást tapasztaltak meg a hatalom részéről. Kakuszi Mária ilyesmiről nem számolt be, Sebők Julianna lakásán viszont röviddel az érettségi előtt, 1949 tavaszán megjelent 3 fiatal DISZ-tag, és közölték vele: tudnak arról, hogy Alsóvároson világi harmadik rend működik, aminek következményeként az egye-temi felvételije veszélybe kerülhet! Ez egyelőre üres fenyegetésnek bizonyult: ahogy koráb-ban Mária, úgy Julianna is nemcsak hogy elsőre bekerült az egyetemre, de ott sem érte őket semmiféle hátrány „klerikális” múltjuk miatt (Sőt Juliannával épp az ellenkezője történt: „volt az egyetemen egy tanársegédnő, Horváth Erzsébet, aki kifigyelte, hogy ki milyen gondolkodá-sú, és úgy összefogott hármunkat-négyünket, mikor elsőévesek voltunk. Később, idősebb korá-ban szociális testvér lett. Szóval hozzá jártunk be, mintha konzultációra mennénk, közben meg
vallási dolgokkal foglalkoztunk. Elbeszélgettünk erről-arról. Aztán őt is kifigyelhették, mert később ezt abbahagyta…).
A totális ellenőrzést tehát a hazai kommunizmus berendezkedésének első éveiben még nem sikerült maradéktalanul megvalósítani. Ám a DISZ-es aktivisták látogatása megfélemlí-tésnek elég volt: ezután a rendi tagok összejövetelei megritkultak. Kiss Józsefné Sebők Juli-anna szerint egyik Szt. Erzsébet gimnázium-beli osztálytársa állhatott az akció mögött, akinek jó kapcsolata volt a DISZ-szel. A gimnázium vezetése ugyan nem nézte jó szemmel, hogy tőlük nem egy fiatal Alsóvárosra jár át a harmadik rendbe, de ekkor még nem tettek ellene semmit: az 1948/1949-es tanévben még kötelező volt a hitoktatás az állami iskolákban is.
A harmadik rendi élet végleges lezárása 1950. június 10-én következett be, amikor a többi szerzetesrend tagjaival együtt a ferenceseket is elhurcolták rendházaikból. Az akciónak a visz-szaemlékezők szerint semmi előjele nem volt: az alsóvárosi rendházat, a plébániát és a temp-lomot egyik napról a másikra zárva találták, elsőként a reggeli 6 órás misére érkezők, s az atyák közül senkit sem lehetett megtalálni. Egy közülük később mégis előkerült. Kiss József-né: „Nem tudjuk, rejtély, hogy miképpen hagyták itt a Jusztiniánt? Épp nem volt a rendház-ban, amikor értük jöttek? Mindenesetre őt nem gyűjtötték be később sem, itt maradt és lent lakott valami kis helységben. De erről nem tudtunk, mert jó ideig nem mutatkozott. Viszont
’51 vagy ’52 körül átkerült a rókusi templomba, és ott lett káplán.” Kakuszi Máriának, mint a rend egykori könyvtárosának egyszer még sikerült valahogy bejutnia a lezárt rendházba (amit ezt követően szociális otthonná alakítottak át), hogy a könyvtárban eltüntesse az estleges áruló jeleket, pl. a kölcsönzőcédulákat társai nevével. Ő viszont úgy emlékszik, hogy az elhurcolás után P. Jusztinián Debrecenbe került; itt a csoportból néhányan meg is látogatták, majd ami-kor röviddel ezután visszajött, helyezték Szeged-Rókusra kisegítőnek. A harmadik rendi fiata-lok próbáltak ezután is összetartani: mivel a lakásokon már kockázatos volt a találkozás, az alsóvárosi miséken, és a kórusban jöttek össze, „mert az még megmaradt”258, és amikor lehe-tett, együtt keresték fel titokban Rókuson Jusztinián atyát. Máriának, aki egyetemi tanulmá-nyai végeztével 1951-ben a miskolci műegyetemre került tanársegédnek, egyik kellemes emléke, amikor egy zempléni kirándulás alkalmával találkozhatott a rendi társakkal és egyko-ri vezetőjükkel, akik viszont őt keresték fel. 1953 körül azonban P. Jusztinián kilépett az egy-házi rendből, megnősült, s így végleg eltűnt pártfogoltjai látóköréből (ahogy Hangya Henrik is, aki addigi elveit is föladva végül az oktatásügyi minisztériumban kapott állást).
Az ifjúsági harmadik rend lány tagjaival ellentétben, akik közül később senkinek sem okozott problémát „klerikális múltja”, a fiúk némelyikére tragikus sors várt. Hárman, a Kó-szó-fívérek, Dezső és István, valamint Dobó István részt vettek az ún. Kereszt-Kard
Szövet-ség részben az ÁVH által is provokált államellenes „összeesküvésében”. Lebukásuk után a bíróság súlyosbító körülményként értékelte egykori rendi tagságukat, s ennek megfelelően Kószó Dezsőt 8 évi, Dobó Istvánt pedig 4 évi börtönre ítélte.”259 A börtönből szabadulva eg-zisztenciálisan nem találtak magukra többé, s csak nehéz fizikai munkából éltek meg.