Imre László Esterházy-képéről
Imre László 1979 és 1987 között kezdeményező erejű és rendszeres, később in-kább vissza-visszatérő bírálója volt Esterházy Péter műveinek. A Termelési-re-gényről bővebb kritikát közölt az Alföld 1979. októberi számában, a Függőről és a Fuharosokról szintúgy itt értekezett 1981, illetve 1983 októberében. A Ki szavatol a lady biztonságáért? című kötetről és A szív segédigéiről a Napjainkban (1982/11, ill. 1986/2), a Kis magyar pornográfiáról a Tiszatájban (1985/3), a Tizenhét haty-tyúkról pedig a Forrásban (1987/11) tett közé cikket. 1994 januárjában a Hitel hasábjain jelent meg az Esterházy Péter és Kertész Imre által közösen írott Jegyző-könyv/Élet és irodalom című műről szóló bírálata, majd hosszabb kihagyás után 2006 decemberében a Tiszatájban publikálta az Utazás a tizenhatos mélyére című kötetről készült írását. Később a „Felszabadult” irodalom? Műfajok válaszútján a XX. század második felében című, 2007-ben megjelent tanulmánykötetében – Egy pálya állomásai (Esterházy Péter) címmel – külön ciklusba rendezte ezeket a pub-likációit. (A Ki szavatolról írott recenziót nem vette fel a kötetbe, a közös Ker-tész–Esterházy könyvről szóló cikk ugyanitt egy másik fejezetben, Sütő András, Jókai Anna, Lengyel Péter és Krasznahorkai László műveinek értelmezései között kapott helyet.)
A szóban forgó Esterházyról szóló írások egyrészt klasszikus műbírálatok, amelyek bemutatják a művek alkatát és taglalják példaértéküket, mérlegelik sike-rültségüket és vázolják irodalomtörténeti helyüket, s ekként tanítható mintázatát nyújtják az irodalomkritika művelésének. Másrészt, s az említettekkel szoros ösz-szefüggésben, a kor egyik legizgalmasabb – még kibontakozóban lévő, sok újdon-ságot hozó, nem kis kihívást jelentő, s hamar komoly elismerést is kivívó – élet-művét kommentálva tanúságot tesznek szerzőjének a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától sok szempontból gyökeresen megváltozó elbeszélő prózához, s álta-lában a „történő” irodalomhoz fűződő viszonyáról, s ezen keresztül az írásművé-szet értelmezésének, s így az önmegértésnek az esélyeiről és kockázatairól.
Imre László tudósi habitusára kezdettől jellemző a korszakokon átívelő érdek-lődés, a lehetséges kapcsolatrendszerek felvázolására, a szélesebb – irodalom-, társadalom- és kultúrtörténeti – összefüggések értelmezésére irányuló igény. Mi-közben az orosz szimbolista regényt kutatta, monográfiát írt Rákos Sándorról, s amikor Arany János balladáit, valamint a magyar verses regény alakzatait (mint-egy másfél évtizeden át) rendszerezte és értelmezte, nem szűnt meg tanulmá-nyozni például Németh László életművét, s figyelemmel kísérni, szemlézni a
kor-társ irodalmat – Sütő Andrástól Jókai Annán át Konrád Györgyig. Tekintettel erre az olvasói-tudósi nyitottságra, nincs különösebben meglepő abban, hogy Imre László Esterházy Péter korai könyveiről is értő bírálatokat írt. Kettejük „szeren-csés találkozása” része annak a recepciótörténeti összefüggésnek, amelyet a kriti-katörténész az alkotás és befogadás „ritka egybeeséseként” azonosított,1 s amely Esterházy korai műveinek meg- és elismertetésében meghatározó szerepet ját-szott.
Az éppen negyven évvel ezelőtt, itthon az Alföld 1974. júniusi számában2 debü-táló szerző az írásművészet merész megújításával kezdettől határozott színvallás-ra késztette az irodalmi közvélemény képviselőit. Az elbeszélés folyamatosságá-nak megtörése, a narratív szervezettséget felváltó diskurzív szövegesítés, az idéze-tek szerepének megnövelése, az olvasói elhasonulásokra késztető irónia egy olyan irodalmi szokásrendszert késztetett ellenállásra vagy átalakulásra, amelyben az ábrázolásesztétika (a kor kritikai szótárában: a „realizmus”, a „realisztikusság”, sőt publicisztikai változatában: a „szocialista realizmus”) elvárásai meghatározó sze-repet vittek.3 A valóságreferenciát és a szerzői véleménynyilvánítás (a tanító cél-zatosság) példázatos vagy akár közvetlenebb formáit számon kérő későrealista normarendszer impertinenciája, és az ezáltal előálló értelmezői tehetetlenség ha-mar nyilvánvaló vált egy olyan írásművészettel szembesülve, amelyben a történe-tek nem az életvalóságból, hanem az elbeszélő hagyományból (mese, legenda) származtak,4 s amelyben az idézettség, a nyelvi automatizmusok, a sztereotípiák távolságtartó működésbe hozása a diskurzus és tárgya közötti különbség révén a mondottakkal való azonosulást kérdőjelezte meg.
Közismert, hogy Esterházy pályáján a látványos áttörést a Termelési-regény 1979-es megjelenése hozta meg, az a könyv, amely az egész irodalmi kommuniká-ciót áthatóvá, paradigmatikus érvényűvé, nyelvújítóvá vált. Olyan műalkotássá, amely a kritikai gondolkodás, az irodalmi önreflexió jelentős módosulását hozta magával. Esterházy írásművészetének – utóbb kanonizálódott – meghatározó
je-1 „(…) amikor is egy új irodalomelméleti paradigma – öntudatra ébredésének pillanatában – szö-vetségesül fogadja egy szintén új irodalmi irányzat szemléletét. S ez aztán visszahat magukra a művekre is (…).” Szilágyi Márton, Kritika és irodalomtörténet avagy miért érdemes XIX. száza-di szövegeket olvasnunk = Sz. M., Kritikai berek, Bp., József Attila Kör – Balassi, 1995, 17–18.
2 Esterházy Péter első két írása közel egy időben jelent meg: a párizsi Magyar Műhely 43–44. szá-ma közölte a Keringő szívütemben című elbeszélését, az Alföld pedig a később kötetben megje-lent Fancsikó és Pinta részleteit tette közé, Penészes faldarabok egy családi freskóból címmel, ami elé Bata Imre írt bevezetőt.
3 Beszédes, hogy még Bata Imre méltató bevezetője is – a „képzelet szabadságát” hangsúlyozva – tulajdonképpen „egy meg nem nevezett norma megsértésének vádját” hárította el hallgatóla-gosan: „a realisztikus történetképzés hiányát”. Kulcsár Szabó Ernő, Esterházy Péter, Pozsony, Kalligram, 1996, 22.
4 Uo., 22–23. Esterházy korai befogadástörténetének összefoglalását lásd Mészáros Sándor, A kritikus olvasó: Esterházy Péter műveinek recepciója 1986-ig, Alföld, 1989/1, 39–47.
gyei: a figurális és szó szerinti jelentés egymásba fordítása, a klisék ironikus kon-taminációja, a történetmondás szintjének és a történetet értelmező elbeszélés szintjének váltakozásai, a valóságos és a képzeletbeli viszonylagosodása, a hang-nemek és közlésformák egyenrangúsításán alapuló szövegközöttiség5 már itt meggyőző, a szemiotikai lehetőségeket nagy hatékonysággal kiépítő és kiaknázó összetettségben jelenik meg. A leginkább Krúdy, Kosztolányi, Márai és Ottlik nyomdokain járó, írói reflexiórendszerében – mások mellett – Roland Barthes és Ludwig Wittgenstein nézeteire támaszkodó Esterházy regényének Imre László úgy vált hozzáértő, hiteles bírálójává, hogy ez idő szerint leginkább a 19. századi verses regény műfajtörténeti megközelítésű vizsgálatával foglalatoskodott. Vagyis a Termelési-regény nem kutatási témaként, hanem mindenekelőtt izgalmas olvas-mányként ragadta meg, ám a könyvről készített értelmezésében nyilvánvalóan visszaköszön irodalomtörténeti avatottsága, s megmutatkoznak az olvasás és ér-telmezés körét érintő aktuális módszertani dilemmái, mint ahogy arra is követ-keztetni lehet, hogy Esterházy „korszakjelző” műve miképpen erősítette vagy mó-dosította kritikai-történészi elvárásait.
Ez utóbbiak alapvetően két forrásból táplálkoztak: egyrészt a Horváth János-hoz köthető, s tanítványként döntően Barta János által közvetített nemzeti klasz-szicista paradigma nézetrendszeréből, másrészt a ruszistaként tanulmányozott orosz formalizmus megközelítésmódjából. E két kontextusnak egyszerre voltak összebékíthető és feloldhatatlan ellentmondásban maradó összetevői. Horváth János nagy hatású koncepciója egyfelől az irodalom önelvű fejlődését hirdette, s azt összekapcsolta annak erkölcsi és közösségképző mozzanatával, ugyanakkor – a herderi egységes nemzetkép hatása alatt – az irodalom autonómiáját a nemzeti klasszicizmus 19. századi formációjában időtlenítette, amennyiben a nemzeti ön-tudat reflexiós mozzanatától nem maradéktalanul választotta el, s ezzel az irodal-mi tudat éppen általa hangoztatott időbeliségének, történeti változójának mondott ellent.6 Horváth János szellemtörténeti irányultságú kollektivitás-koncepciója szerint a kiemelkedő személyiség a közösség reprezentánsa, s ez az egység („közös lelki forma”7) a személyiség és a szociális szerep magasrendű erkölcsi összebékü-lésének képletében valósul meg. Pozitivista eredetű pszichobiográfiai nézőpontját Barta János is átvette: a műalkotás eszerint alapvetően önkifejezés, a reprezentáns művészi jellemből (karakterből) vezethető le, innen fakad szövegmagyarázataik
5 Kulcsár Szabó, i. m., 58–61, 69–77.
6 Lásd részletesen: Bónus Tibor, Irodalmi tudat – természeti és kulturális kód között: Németh G.
Béla olvasásmódjáról = B. T., Az irodalom ellenjegyzései: Írások kortárs magyar irodalmárokról, Bp., Ráció, 2012, 14–15.
7 Horváth János, Magyar irodalomismeret (1922) = H. J., Tanulmányok I-II, szerk. Gönczy Monika, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1997, I, 27.
meghatározó lélektani aspektusa,8 s az a vonása, amely a mondás módja és a mon-dott dolog azonosságát, s így az utóbbival való azonosulást implikálja.9 Ezzel a döntően hegeliánus eredetű, fejlődéselvű koncepcióval valamelyest összehangol-ható volt az orosz formalizmus evolucionista felfogása, amely a formák abszolút voltának dogmájából kiindulva feltételezte azok rendszerszerű, funkcióváltó ver-sengését.10 Az orosz formalizmusnak ez a távlata, ha nem is ellentmondások nél-kül, de erősítette az irodalom önelvűségét és a műalkotást úgy pozicionálta, mint ami egyszerre egy önmagában megszervezett, s akként vizsgálandó egység, s ugyanakkor a formák történeti áramlásának átmeneti gyűjtőhelye. Az „irodalmi sor” és a „társadalmi sor” kölcsönviszonyának, s ebből következően a formák idő-beli funkcióváltásainak tételezése lehetővé tette a történetiség elvének erőtelje-sebb érvényesítését, s ezzel az irodalom funkcióteljességének nyitottabb, mert a nemzeti tudat zártan kanonikus értelemlehetőségeitől alkalmanként eltérő, vagy legalábbis azokat árnyaló meghatározását.11
Hogy Imre László pályáján az irodalom önelvűségre alapozó vizsgálatának Hor-váth János-i intenciója mennyire meghatározó, azt a legfőbb kutatási irány megvá-lasztása is igazolhatja. A műfajok történeti változékonyságának, funkcióváltásai-nak középpontba állítása ugyanis „az irodalom önelvű kutatási szempontját jut-tatta érvényre, szemben azokkal az irányzatokkal, amelyek azt valami másnak (történelemnek, lélektannak, szociológiának) puszta szemléltető példatáraként”12 kezelték. A verses regény vizsgálata módszertani szempontból is sok (és már az Esterházy-olvasással is szoros kapcsolatba hozható) tanulsággal szolgált, ameny-nyiben egy olyan műfajról van szó, melynek alapjellemzői (szövegközöttiség, ön-reflexiós szólam) eleve kimozdítanak az egyetlen mű olvasásának távlatából és
8 Vö. Horváth János Petőfiről: „a lélektani folyamatot követő szerkezet-modor (melynek még a Felhők korában is igyekezett legalább látszatát szuggerálni, önmaga fiktív idomításával”, Hor-váth János, A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése = HorHor-váth, i. m., II, 57. „El tudok képzelni olyan alkotásfolyamatot, amelyben az affektív hangoltság már megvan, amikor az érzelmi han-goltság önmaga forrásaiból felbuzdul, s természetesen keresi az eszközöket, hogy testet ölthes-sen, megmozgassa a nyelvi, képi, formai invenciót.” Barta János, Arany János Széchenyi-ódája
= B. J., A pálya végén, Bp., Szépirodalmi, 1987, 107.
9 Vö. Bónus, i. m., 17–26.
10 Jurij Tinyanov megfogalmazásában az „irodalmi fejlődés” fő elve: a formák „harca”, egymást le-váltó dinamizmusa. Lásd Jurij Tinyanov, Az irodalmi tény, ford. Soproni András, vál. Könc-zöl Csaba, Bp., Gondolat, 1981, 10.
11 Hasonló nyitódást ír le Bónus Tibor Németh G. Béla irodalomfelfogásával kapcsolatban, aki a homogén nemzetképet a mindenkori magyar társadalom művelődésszociológiai tagoltságának hangsúlyozásával ellenpontozta, az irodalmi önelvűségnek a nemzeti elvtől történő eloldását pedig az irodalom ontológiai, létmegértő potenciáljának megmutatásával erősítette. Lásd Bónus, i. m., 14–15.
12 Dávidházi Péter Imre László 1990-ben megjelent műfajmonográfiájáról írva idézi René Welleket;
Dávidházi Péter, Imre László: A magyar verses regény, ItK, 1992/1, 113–114.
művek csoportjaira irányítják a figyelmet.13 Ám, s erre éppen a szóba hozott bírá-latok is bizonyítékul szolgálhatnak, Imre László nem hanyagolta el az egyes mű-vek alkatának mérlegelését sem: az irodalom önelvűségének programadóihoz vi-szonyítva nem egyszer érzékenyebbnek bizonyult az irodalmi szöveg esztétikai hatásmechanizmusára, belső koherenciájára, mindenekelőtt formai-stilisztikai, idiomatikus és modális összetettségére, s ez bizonyosan formalista iskolázottságá-val hozható összefüggésbe.
A Termelési-regényről írott bírálat a műnek a közvetlen valóságvonatkozás (a korban nagyon is érvényesülő „realisztikus”) dogmájától való távoztatásával indul és a világhoz, a társadalmi kommunikációhoz való visszakötéssel zárul. A nyitó mondat a mű témájaként és eredeteként nem a társadalmi praxist, hanem az „iro-dalmiságot” nevezi meg: „A művészet többnyire hasonlítani akar a valósághoz, fejlődésének bizonyos pontján viszont azáltal jut a gondolat és formálás új lehető-ségeihez, ha művészet voltát hangsúlyozza. Esterházy új művének már külső megjelenése, címe és felépítése is arra mutat, hogy témája (részben legalábbis) az
»irodalmiság«: egy kisregényből (Termelési-regény), s majdnem háromszoros ter-jedelmű jegyzetanyagból (E. följegyzései) áll. Ily módon miközben idézőjelbe ke-rülnek az irodalmi sablonok, minden korábbinál szokatlanabb: mesterkéltebb for-ma születik.”14
Az idézetből lényegében kiolvasható az olvasásmódnak az a jellegzetessége, hogy szét is választja és össze is kapcsolja a gondolat és a forma aspektusait. Az adekváció jegyében egymáshoz rendeli azokat (az „adekvát” Imre László irodalom-történeti értekezéseinek egyik kulcsszava), ugyanakkor az „irodalmi sablonokat”
(sémákat, formákat) az orosz formalizmust követve változékonynak, romlékony-nak, sőt a szokatlanság felértékelése jegyében akár rombolandóromlékony-nak, leváltandó-nak is tartja. Ám míg például Tinyanov a formák rendszerszerű váltásairól beszél, melyek kikényszerítik a szerző szándékának módosulását, addig Imre Lászlónál megmarad a műképződés szerzői intencióra való közvetlenebb visszavezetése.15 A formák „harcának”, „versengésének”, ütközésének – igen csak pertinens és kreatív módon – játékként való felfogása, vagyis lényegében annak a belátása, hogy a Ter-melési-regényben a nyelv összjátéka a műalkotás eredete,16 a szöveg és az olvasás kölcsönösségében távlatot nyit a szabadabb jelentéstermelés számára, így a mű-faji-modális (paródia, szatíra, irónia) és a szószintű tényezők (klisék, szójátékok)
13 „Olyan művekkel van dolgunk, amelyek fennen hirdetik, hogy csak más művekhez kapcsolódva van értelmük.” Uo., 115.
14 Imre László, Termelési-regény (Kisssregény), (1979) = I. L., „Felszabadult” irodalom? Műfajok válaszútján a 20. század második felében, Szombathely, Savaria, 2007, 135.
15 „A szerző, amikor a specifikusan irodalmi anyaggal operál, az anyagnak engedelmeskedve eltá-volodik szándékától.” Tinyanov, i. m., 35. „Esterházy szinte semmire nem törekszik olyan kitar-tóan, mint arra, hogy minden pillanatban mást adjon, mint amit várnak tőle, hogy meglepjen.”
Imre, i. m., 137.
16 Kulcsár Szabó, i. m., 56.
értő és érzékeny számbavételére. Ugyanakkor ez a romboló és építő játék az in-terpretáció szerint mindvégig szerzői kontroll alatt marad, s ez némiképp gátolja az emberi akarattól függetlenedő irodalmi szemiózis hatékonyabb kiaknázását.
A mű a szerzői szándékhoz kapcsolt, középpontnak számító művészi-gondolati tét értelmében válik allegorizálhatóvá: „Esterházy is azért leplezi le a szöveg által keltett várakozást, hogy kopott irodalmi sablonként nevetségessé tegye. Az olvasó állandó meghökkentésének mélyebb értelme: tiltakozás a sztereotípiák, a gondol-kodást és kezdeményezést béklyózó beidegződések ellen.”17
Kivált fontos, hogy a műnek ezt a rombolva építkező, felszabadító jellegét18 Imre László rendre összekapcsolja a szöveg hangnemi és közvetlenül nyelvi szintű hatástényezőivel. Az idézetekkel, a nyelvi automatizmusok, a sztereotípiák távol-ságtartó működésbe hozásával hozza összefüggésbe az (ön)iróniát, amely a mon-dás módja és a mondott dolog közötti különbségre apellálva a mondottakkal való azonosulást (s végső soron – némi belső ellentmondást szülve – a szerzői intenció érvényesülését és visszakereshetőségét) kérdőjelezi meg. A szavak, szókapcsola-tok figurális potenciáljának, a klisék ironikus keverésének (pl. „Baittrok Péter las-san, mint a guanó, föláll”; „Hogy a Túr siessen beléjjed, titkár elvtárs” stb.) szóba hozása az irodalmi nyelv érzéki aspektusára, idiomatikusságára irányítja a figyel-met,19 s ezt azért is lényeges megemlíteni, mert ennek a fajta elemző érzékenység-nek a megnyilvánulása a kor kritikai gyakorlatában egyáltalán nem volt elterjedt.
A beidézett klisék értelmezésének vonatkozásában csak egyetlen példára uta-lok most részletesebben: „A kutya, amelyik »el nem kötelezetten vicsorog«, nem-csak groteszk átvetítés, hanem rutinszerű fordulataink torzképe is.”20 Az idézet-ben szereplő lelemény egy köznapi szókapcsolat (vicsorog a kutya) és egy – vala-ha, az egykori olvasás idején széles körben ismert – politikatörténeti kifejezés (el nem kötelezett országok) ironikus kontaminációjából ered. A két jelentésmező keverése valóban groteszk hatást kelt, mert összeegyeztethetetlen minőségek ele-gyítésére alapoz: a többnyire félelmében agresszív jószág cselekvéséhez emberi, s ezen belül politikaideológiai kontextusú szándékot kapcsol. Ugyanakkor a kötés ironikus jelentés-összefüggésen is alapul: az angazsálódás hiánya éppen azt jelen-ti, hogy egyik félhez (eredetileg a két nagyhatalom valamelyikéhez) sem csatlako-zik valaki, vagyis egyformán „vicsorog” mindenkire, mint a kutya. Ez a vonatkozás hozza elő azt a pejoratív értelmet, amit az idézet – szó szerint – elhallgat: a dikta-túrák politikai ellenfeleiket, a terror áldozatait az emberi közösségből való
kitaszí-17 Imre, i. m., 137.
18 Ugyanezt az értékképző, kanonizáló komponenst kapcsolja a Függőhöz (Imre, i. m., 151.) és később – implicite – valamennyi általa értelmezett Esterházy-műhöz.
19 Egyes szcénák, szófordulatok (klisék) újrafelhasználásai és a hangnemi összetevők ismétlődése alapján von párhuzamot Imre László a Termelési-regény és A helység kalapácsa között. Lásd Imre, i. m., 175.
20 Uo., 140.
tás céljából gyakran bélyegezték „kutyának”, s a szovjet propaganda például a ju-goszlávellenes fordulat (1948) után Titót aposztrofálta „láncos kutya”-ként. Vagy-is a szókapcsolat az „átvetítés” révén tulajdonképpen a totalitarianizmus nyelvi önkényét idézi föl.
Az Esterházy-művek szövegalkotási fogásainak és példaértékének fontos ele-meit fel- és elismerve Imre László 1979-ben biztos ízlésű kritikusként jósolta meg a pálya további alakulását: „A magyar próza weöresi fordulata várható tőle: a já-ték, a meglepetés, a szinte zsonglőri szintű nyelvbirtoklás és -alakítás ötletei »betű szerint és minden lehető értelemben« vonatkoznak világunkra (…).”21 Az értelme-ző, miközben együttesen ismeri el a gyönyörködést és a kogníciót,22 e kettőt a műalkotás játék-létmódjához és világkép-átformáló potenciáljához kapcsolja. Az interpretációnak a játékot felértékelő aspektusa alighanem kapcsolatba hozható Barta Jánosnak a hatvanas évektől megfigyelhető abbéli törekvéseivel, hogy a mű-vészet hivatalosan előírt „valóságtükröztető” funkciójával szemben érvényre jut-tassa a játék mű- és identitásképző szerepét. (Különösen Arany alkotásainak sza-badságot generáló, menekítő, vigaszt hozó – perspektívaváltásokban tetten érhe-tő – „játékdimenzióját” igyekezett hangsúlyozni.23) A „világunkra vonatkoztatás”
mozzanata pedig – vélhetően az orosz formalizmus közvetítésével – az irodalom társadalmi kommunikációs modelljéhez vezet el bennünket: ahhoz az összefüg-géshez, hogy az irodalom képes szociális normákat legitimálni vagy megkérdője-lezni.
Megkopottakat távoztatni és méltatlanul elfelejtett értékeket megújítani. Imre László értelmezéseiben visszatérő értékképző elem az irodalomnak az a képessé-ge, hogy kiemelheti az egyént a szociális meghatározottságokból, az előítéletekből, s ily módon a dolgok, a világ megszokott szemléletének megújítását eredményez-heti. Hogy általa szabaddá válhatunk a másik megértésére, a másik másságának elismerésére, s ennek révén lehetővé lesz számunkra saját életünk megváltoztatása és kiteljesítése.24 Ennél nem lehet többre vinni, de nem lehet alább sem hagyni. Az irodalomkritikus, az irodalomtörténész legfőbb erénye a méltányos megértésre és az előzékeny tolmácsolásra való törekvés. Nincs annál felelősségteljesebb, kocká-zatosabb, izgalmasabb, mint megértve megértetni. El is kell végezni és nyitva is kell hagyni.
21 Uo., 144.
22 Kulcsár Szabó, i. m., 50.
23 „Arany játszani akar, a szó magasabb, filozofikus értelmében – s ha a játékot a lét külön, volta-képpen minden társadalomban meglevő szférájának fogjuk fel, a mindennapisággal vagy a zor-dabb szférákkal szemben külön világnak, külön játékszabályokkal – akkor észre kell vennünk, hogy Arany mint költő is szeret elidőzni ebben a világban, sőt olykor éppen ez a felüdülés és a menekülés célpontja nála.” Barta János, Arany János és az epikus perspektíva = Barta, i. m., 22.
24 E felfogásnak egyrészt az orosz formalizmusból, másrészt a jaussi recepcióesztétikából való ere-deztetését lásd részletesen: Bónus, i. m., 53. Ugyanitt a kritikatörténész e távlatnak az identitás határainak kitágítására vonatkozó hatását Németh G. Béla életművében mutatja ki.