A szakirodalomban mindig az érdeklődés középpontjában állt az a szoros kapcso-lat, amely Vörösmartyt a liberális ellenzékhez kötötte. A kapcsolat kölcsönös elis-merésre, sőt gyakran kifejezetten nagyrabecsülésre épült, s ebben Széchenyi csak-úgy feltűnik, mint Wesselényi, Deák vagy Kossuth, ahol azonban – csak-úgy véljük – a személyes összefüggések mellett vagy mögött a politikai világkép azonosságának, hasonlóságának is igen lényeges szerep jutott. Egyetérthetünk azokkal az iroda-lomtörténészekkel, akik rámutatnak a kulturális és a politikai világkép egyidejű megújulására az 1820-as végén, illetve az 1830-as évek elején: legutóbb Imre László utal is erre, amikor Vörösmarty és Széchenyi egyidejű fellépéséről ír.1 Ez az egyidejű fellépés egymást erősítő megújulás volt, mely a szépirodalomban „a sok-féleség, az osztódó többműfajúság”2 jegyében zajlott, a politikai gondolkodásban pedig a többközpontúság elfogadását jelentette, illetve annak a kívánalmát, hogy a közpolitikában különböző, egymásnak gyakran ellentmondó érdekek is kifejeződ-hessenek és mérlegelés tárgyát képezhessék.3
Kemény Zsigmond tisztán látta az összefüggés minőségét, melyet Vörösmarty emlékezete című esszéjében fejtett ki. A kapcsolatot megújulásként mutatta be, és Széchenyi időfogalmára történő utalással indított: „Csodálatos, hogy Széchenyi, ki azon büszke jelszóval tűzte ki a reform zászlóját, hogy a magyar nemzet nem volt, hanem lesz.”4 Azt gondolta, hogy a korszerű időfogalom tengelyén a Vörös-marty által reprezentált szépirodalom és a reformmozgalom együtt halad, képze-tei, dilemmái hasonlóak: a Széchenyi által emlegetett politikai aggodalmak, a csüggedés, hanyatlás képzete „a reform korszaka alatt nemegyszer […] pártvezé-reinknél és a közhangulatban” is feltűnik. S ők, a „pártvezérek” a változási folya-matok összetettségét kifejező politikai fogalmakat, értelmezéseket a szépirodalom világából emelik át: „[n]em lehet tagadni, hogy a meghasonlott érzés szintén köl-tői motívum”, melyek az összetett világképet tükröző „szenvedély dialektikájához”
1 Imre László, Az irodalomalapítás műfaji hierarchiája és Vörösmarty pályakezdete = Vörösmarty és a romantika, szerk. Takáts József, Pécs – Bp., Művészetek Háza – OSZMI, 2000, 21, 24.
2 Uo., 24.
3 A politikai gondolkodás megújulásáról: Reinhart Koselleck, Elmúlt jövő: A történeti idők sze-mantikája, ford. Hidas Zoltán, Szabó Márton, Bp., Atlantisz, 2003.
4 Kemény Zsigmond, Vörösmarty emlékezete = K. Zs., Sorsok és vonzások, szerk. Tóth Gyula, Bp., Szépirodalmi, 1970, 376.
tartoznak. Kemény véleménye szerint a szoros kölcsönhatásként működő kultu-rális kapcsolat magyarázza Vörösmarty különös hatását, ugyanis ez a költészet adott „a nemzet hangulatának […] költői kifejezést”, mely azt jelenti, hogy a szép-irodalom egyes darabjai „nemcsak műbecsük szerint kegyeltetnek”.5
Vörösmarty nyelvszemlélete kifejezetten korszerű volt,6 a nyelvhasználatban Keményt idézve „határozottan neológ volt”,7 ugyanakkor ezt kellő megszorítások-kal almegszorítások-kalmazta, melyről 1847-ben tett megjegyzése tanúskodik, ahol a mindunta-lan újításokat helytelenítette és a „verba valent usu” elv követését javasolta.8 Az a korabeli, Herdertől eredő felismerés, hogy minden nyelv saját világot teremt,9 fel-értékeli a kultúra politikai jelentőségét, melyet aztán szélesebb körben kiterjeszt, nemzetközivé emel a mozgalom mögött álló filozófus, Kant nyelvfilozófiai prog-ramja.10 Vörösmarty kultúrafelfogásában Kant és Herder nézőpontja egybekap-csolódott, ezt ugyancsak a kortárs Kemény rögzítette: „Minden nagy elme, ha mívelt nép tagja, nem lehet hazafi költővé anélkül, hogy az emberiség és a polgárisodás általános érdekei sugalmazólag ne hassanak rá.”11 Herder és Kant felfogásának egybekapcsolásával a liberális reformerek is egyetértettek, megvilá-gítja ezt a kantiánus Schiller12 általános jelenléte, mely Vörösmartynál csakúgy megállapítható, mint Széchenyinél, utóbbinál oly mértékben, hogy egyik fontos politikai fogalma, a „kiábrándult”, „hasznos polgár” Az ideálok című költemény segítségével értelmezhető.13
A reformkor második évtizedének kezdetén eszmerendszerek politikai irány-zatokká szerveződésének lehetünk tanúi. A közélet szereplői már korábban kü-lönböző politikai nyelven közvetítettek változásgondolatokat,14 melyek aztán az 1840-es évek elején politikai mozgalmakká szerveződtek.15 Eötvös József a
prog-5 Uo., 376–377.
6 Lásd ehhez Bárczi Géza, A magyar nyelv életrajza, Bp., Gondolat, 1975, 330.
7 Kemény, i. m., 372.
8 Vörösmarty Mihály, Honosítás = V. M., Publicisztikai írások, s. a. r. Gergely Pál, Bp., Akadé-miai, 1977, 304.
9 Vö. Szegedy-Maszák Mihály, A magyar irodalmi romantika sajátosságai = Sz-M. M., „Minta a szőnyegen”, Bp., Balassi, 1995, 123.
10 Kelemen János, A nyelvfilozófia rövid története, Bp., Áron, 2000, 125–127.
11 Kemény, i. m., 377.
12 Johann Wolfgang Goethe, Megismerkedés Schillerrel = J. W. G., Önéletrajzi írások, ford.
Györffy Miklós, Rónay György Bp., Európa, 614–616.
13 Gróf Széchenyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal, I, szerk. Viszota Gyula, Bp., Egye-temi, 1927, 344.
14 Lásd erről legutóbb a Debrecenben szervezett konferencia anyagát: „Politica philosophiai okos-kodás”: Politikai nyelvek és történeti kontextusok a középkortól a 20. századig, Fazakas Gergely Tamás, Miru György, Velkey Ferenc, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2013.
15 A magyar reformmozgalom már a ’30-as évek elején kibontakozott: Barta István, Entstehung des Gedankens der Interessenvereinigung in der ungarischen bürgerlichadligen Reformbewegung
= Nouvelles études historiques: publiées a l’occasion du XIIe Congrès International des Sciences
ramformáló Kelet Népe-vita egyik fontos politikai tanulságát következőképpen foglalta össze: „Korunk a diszkusszió kora; az idő, hol egyes hatalmasnak szava vagy régi szokások minden ellenzést elnémítanak, megszűnt; nevek helyébe véle-mények léptek, szokások helyett meggyőződést keres a nép.”16 Az előző évtized kulturális elmélkedései beértek, mely a ’40-es évek elején a politikai viták többköz-pontú és összetett politikai világképében mutatkozott meg. Jellemző a keretek új-szerűségére, hogy Eötvös a közügyeket „az egész világ színe előtt” boncolgatja, melyet nem tekintett természet ellen valónak, hiszen – így vélekedik –, rendjén való, ha a politika ügyeinek taglalása „a sokaság helybenhagyó tapsától s ellenkiál-tásaitól; megakasztva néha túlzó sietség, néha egyes visszalépések által” zajlik, mivel „csak így haladhat a közügy szabad nemzeteknél”.17
Eötvös elismerte, hogy a „nemzetek újjászületésének nehéz processzusa nem történhetik egyáltalában minden zaj és rendetlenség nélkül”, sőt ennél többet is állított, amikor kifejtette, hogy a „jó politika” nem lehet „néhány személynek négy fal között előre kicsinált terve”, sem „ügyesen kigondolt taktika”, hanem azt csak többoldalú megközelítéseket biztosító nyilvános viták keretében lehet kikovácsol-ni. A „nagy nemzeti haladást” nem kormányozhatják „mindenkit meglepő forté-lyok”, hanem – mintegy a népszuverenitás aktivista értelmezését követve – ebben a folyamatban magának a társadalomnak is szerepet képzelt el, azt fejtegette ugyanis, hogy „koncessziók, bármily nagylelkűséggel adva, egy nemzet haladására még nem elégségesek; csak mi magából a népből fejlődik, mi haladásának inkább következése, mint előzménye, minek eszközlésében az egész nemzet részt vett”
járhatnak sikerrel.18 Eötvös a többoldalú megközelítést, ide értve a heves véle-ményvitákat is, a politikai „haladás” szerves részének tekintette, hiszen – így ér-velt tovább – a jó program „nem néhány személynek négy fal között előre kicsinált terve, nem ügyesen kigondolt taktika”. A „nagy nemzeti haladást” nem kormá-nyozhatják „mindenkit meglepő fortélyok”, azt csak többoldalú megközelítéseket biztosító nyilvános viták során lehet kikovácsolni.19
A kortársak a reformmozgalmat kulturális teljesítménynek is tekintették, hi-szen a közéletet átható romantika a költészetnek társadalmi hasznosságot tulajdo-nított. Kemény is ebben a szellemben tekintette Vörösmarty munkásságát a köz-gondolkodásban mértékadónak.20 Így valószínűleg nagy figyelmet keltett és sokan elgondolkodtak azon az értelmezésen, melyet Hazay Gábor álnéven a Kelet Népe-vitában Vörösmarty fejtett ki Széchenyi politikafelfogásáról. Vörösmarty a
liberá-Historiques par la Comission Nationale des Historiens Hongrois, I., hg. D. Csatári, L. Katus, Á. Rozsnyói, Bp., Akadémiai, 1965.
16 Eötvös József, Kelet Népe és Pesti Hírlap = E. J., Reform és hazafiság, Bp., Magyar Helikon, 1978, I, 264.
17 Uo., 340.
18 Uo., 338–340.
19 Uo.
20 Kemény, i. m., 355.
lisok többségének nézetét fejtette ki, amikor arról írt, hogy a gróf rémült egyolda-lúsággal adja vissza a modern kor ellentmondásait: „Eddig a jóból és rosszból, szépből, rútból keveset láthattunk, most látjuk a valódi (vagy képzelt) nem jót, rútat, és sokaságoktól megrettenünk, elfelejtve örülni a szépnek és jónak, mellyet elfogulatlan szemmel látnunk, mellynek látásán gyönyörködnünk, örömmel eltel-nünk kellene, Ehhez szokni kell, szokni kell vaknak a fényhez, hogy tündéres su-gáriban a szép világnak fájdalom nélkül örülhessen.”21 A ’40-es évek elején a reformgondolkodás elindítójának figyelmét az új világ összetettségére hívja fel Vörösmarty, melyet egy évtizeddel korábban mindenki olvashatott már tőle a Csongor és Tünde Éj-monológjában. („A por mozogni kezdett […] Az ember lőn és folytatá faját / A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt.” – Később: „A Mind enyész és végső romjain / A szép világ borongva hamvad el.”). Ezeket a sorokat Széchenyi nyilvánvalóan olvasta, sőt lelkében mélyen megrendült hatásuk alatt, ám a politi-ka költői képpel párhuzamosan futó összetettségének nyilvánosság elé tárását most mégsem helyeselte.
21 Hazay Gábor, A kelet népe 1841-ben = Vörösmarty, Publicisztikai…, i. m., 33.